Farigcsálok -78- szőlőkarót
(redőnyvezető sínből)

Létezik egy olyan történet ami arról szól, hogy egy szovjet belföldi járaton az egyik
utas táskájából szétgurult egy rakás gépalkatrész, amit a stewardessek rutinosan
azonnal elkezdtek beépíteni a repülőgépbe. Én éppen ugyanígy vagyok ezzel a
társasházzal. Most épp az történt, hogy redőnyt cseréltek a földszint kettőben.
Azt talán már mondanom sem kell, hogy a redőnyvezető sín a ház előtti kertben
kötött ki. Bár megtehettem volna, hogy áthelyezem a kukába, de ehelyett inkább azt
választottam, hogy nekitámasztom őket az esőcsatornának, majd várom az ihletet.
Mármint azt, melynek eredményeképp kiderül, hogy mégis mi a csudára
lehet használni két rozzant állagú redőnyvezető sínt.

Bár ember nincs akinek feltűnne, de attól én még lelkesen ültetgetem a kertbe
a mindenféle növényeket. Amit itt látunk (be ne szólj, hogy nem), az a szerző
lakásban nevelgetett paprika palántáinak azon része, melyek az egyszerű (és
amúgy nyilvánvalóan teljesen jogos) kidobás helyett kaptak még egy esélyt.
Mivel magam is látom, hogy a remélt siker sajnos teljes mértékben
elmaradt, gondoltam hozok ide még valami növényt.

Csak előtte még megszemlélem körben a kertet. Na most az úgy van, hogy ez a rész
néhány éve még egyáltalán nem így nézett ki, hanem úgy, hogy igen nagy lelkierőre
volt hozzá szükségem, hogy nekiálljak rendbe szedni. Erről - jó szokásomhoz híven -
meglehetős mennyiségű képet készítettem, csakhogy olyan összevisszán, hogy ez
az eset bár már négy éve volt, de még mind a mai napig nem volt erőm rendbe
szedni (sorba rakni) az egész nyáron átívelő projekt képsorait. Amit ezen a
képen látunk, na azt viszont záros határidőn belül rendbe kell tennem.

Mert ugye ez a kettétört szőlőkaró (ami amúgy
redőnyléc) sajnos már nem sokáig fogja bírni.

Épp mint ahogy ez a társa sem. Ezek ketten mondjuk nem maguktól mentek tönkre,
hanem egy kissrác volt az elkövető, aki időnként ebben a hátsó kertben szokott
labdázni. Például lehetne úgy is, hogy letolom érte, csakhogy tapasztalatom
szerint az nem állítja helyre a szőlőkaró kontinuitását. Akkor meg minek?

A minek kérdés a kisbaltára is vonatkozik. Bár volt egy olyan elképzelésem is,
miszerint a nagyja mocskot leverem vele a vasról, azonban a baltával
mindössze a karók eredetileg görbe végeit egyenesítettem ki.

Mert ugye ez így sem alsó, sem felső végződésnek nem lenne jó. A kamera közben
- mint ahogy tettem azt én magam is - a háttérben látható linóleum mintájára
fókuszált. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen egyértelműen az a szebb.

Bár magam is meglepődtem rajta, hogy milyen jól működik az általam hirtelenjében
kiötlött módszer, a pince előtti linóleum mintáját eltakaró mennyiségű mocskot a
vasszálakról egy amúgy fához való hatalmas ráspollyal sikerült ledolgoznom.

Mivel ide bentre még nincs leterítve a linóleum, illetve azért, hogy az anyagról
lecsorgó festékbe lehetőség szerint ne ragadjak bele, a szokásos újságpapíros
letakarós megoldást választottam. De mi lesz a felső, a vasanyagok falnak
támaszkodó részével? Mert ugye a falat, na azt pláne nem szeretném
összefestékezni! Ha már egyszer ilyen szépen kifestettem...

Ez az újságpapír, ez annyira mindenre jó...

A balra látható bödönben a sárgára festős projecthez vásárolt festék van, míg
a középsőben az, ami úgy két évvel ezelőttről maradt. A jobb oldaliban meg
az ecset. Mivel mind a középső, mind a jobb szélső dobozba beleszáradt a
festék, így az a minimum, hogy kerítek valahonnan egy másik ecsetet.

Épp csak fel kellett nyúlnom a dobozért a polcra, és már ott is volt előttem a készlet!
Komolyan mondom, hogy kezdem élvezni a kialakulni látszó rendet. Most már
csak annyi kell, hogy éljek még pár évet, hogy azt tudjam mondani, hogy
ez megérte. Mármint a rendcsinálás a belefektetett rengeteg energiát.

Ez a része lesz lent.

Ez meg fent. Ezt csak azért említettem meg, mert ugye az alsó részének teljesen
mindegy, hogy hogyan néz ki rajta a festés, hiszen az a földben úgysem látszik,
míg a felső vég az igen. Mindegy... Majd letépem róla a papírt, és ha kész,
bent áll a helyén, akkor majd megpamacsolom a végét az ecsettel.

Vajon melyik barom helyezte el a virágládát a biciklikosáron?
Erre a kérdésre persze teljesen szükségtelen válaszolnod.

Mióta szétválogattam a csavarjaimat, azóta az ilyen csavar, anya,
vagy mint most alátét keresős feladatokat valósággal élvezem!

Ezzel a képpel nem azt szerettem volna megmutatni, hogy már kifestettem
a vegyszeres polc mögötti falat, hanem azt, hogy a szétszakadt papucsom
megragasztásához szükséges Pálmatex ragasztót természetesen
idelent felejtettem. Abból is kéne már egy új.
Mármint papucsból.

Hiába mondod, hogy éppen úgy néz ki, mint a korábbi képen, a tény akkor is az,
hogy a sötétebb (mert meglocsoltam) részre beültettem a paradicsomokat.
Még csak nem is zöldek! Én, és az én növénytermesztési kísérleteim...

A háttérben mindeközben nagyban fut a sárgára festős project, melynek részeként
a csapra folyton rozsdát szóró rácsos kosarat is lekenem. Ha meg már ugye
lemegyek a pincébe, akkor természetesen dolgozok egy
kicsit a szőlőkarós projecten is.

Kimentem a kertbe, majd lemértem.
Hogy mit? Na azt én sem értem...

Mivel már megint ebéd után jöttem le barkácsolni, vagyis már-már félálomban,
elsőre az a marhaság jutott eszembe, hogy rongyot tekerek a redőnysínre,
majd úgy fogom be a satuba, nehogy még le találjam róla verni a friss
festéket. Szerencsére még idejében beugrott, hogy ami előtt állok,
mármint a munkapad, az már eleve egy satupad is, ráadásul puha
pofákkal. Hogy minek kell befogni a vasat? Nos azért, mert kell
néhány lyuk a végére. Mi az, hogy minek? Pláne miért nem még
valamikor a festés előtt? Nos az utóbbi kérdésre az a válaszom, hogy
azért, mert elfelejtettem. Illetve a keresztlécről (ami ugye az első kérdésre
adja meg a teljesen nyilvánvaló választ) kezdetben még szó sem volt!

A keresztléc felszerelését mindjárt két dolog is indokolja. Az egyik az, hogy
legyen mire feltekerednie a szőlő indáinak, míg a másik az, hogy egy
kissé túltengenek a szekrény tetejére halmozott ócska léceim.

XIII. Lakáskarbantartó KTSZ BP. Hegedűs Gyula utca 9
Ők készítették, vagy készíttették a redőnyt, amiből
a hátsó kertben található kerítést műveltem.
Amúgy a redőnyt is a kertben találtam.

Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy pontosan hova, és mégis
hány lyukra lesz szükség, ezért egy kissé túltoltam a dolgot.

Mivel ez a megoldás a múltkor már bevált, így
a fal védelméül most is ezt vetettem be.

Mielőtt a redőnylécet lekenném, előbb rámegyek
a sárga festékkel még ezekre az apróságokra is.

Bár magam is meglepődtem rajta, de a már-már üres dobozból bőven futotta a lécre.

A két új szélső karó - immáron vasból - már be is van állítva.

A középső mondjuk még nincs. Ráadásul nem csak beállítva nincs, hanem még
lefestve sincs! Ugyanis ezt (mármint a falnak támasztott karót) épp
az előbb húztam ki az innen nézvést távolabbi tőke mellől.

No de mit nekem lefesteni egy újabb lécet, ha egyszer épp ecset van a kezemben...
Itt aztán mindjárt neki is álltam olyan dolgokat keresni, melyekre illene a sárga
festékből néhány ecsetvonás. Természetesen egyet sem találtam. Ez sajnos
(eddig tapasztalataim szerint legalábbis) úgy szokott történni, hogy az
igények majd csak a festék teljes elfogyása után kerülnek elő.

Bár nem készült róla kép, de már a felső áthidalót is beszereltem, vagyis betekertem
azt a négy csavart ami a helyén, vagyis a szélről lévő vas sínekben tartja. Miután
gondolatban odapróbáltam a felső áthidaló alá a középső karót, menten rá is
jöttem, hogy azt is tartani kellene valaminek. Az alsó vége, az mondjuk
le lesz ütve a földbe, szóval az relatív masszívan áll, azonban a felső,
mivel azt nem tartja semmi, elmozdulhat a keresztléchez képest. Szóval
kellene oda egy sarokvas. Mivel az adott helyen nem sarokról van szó, hanem
két valami 90 fokos találkozásáról, bár a sarokvas is jó lenne, azonban az igazi egy
"T", vagy egy "I" alakú vasdarab lenne, lehetőség szerint előre kifúrt lyukakkal.
Mivel a pincében szépen alakul a rend, így most már épp csak oda kellett
nyúlnom érte, és már előttem is volt a "sarokvasak" feliratú doboz.

Ez az amúgy tükörnek is kiváló agyonkrómozott példány, ez mondjuk egy olyan
igénytelen feladatra, mint egy szőlőkaró megtámasztása, egy kissé talán túlzás.

Annyira szeretem látni, mikor egy építési projectem vége felé kezdenek összeállni
a dolgok, hogy ha lehet ezt még egyáltalán fokozni, ilyenkor a szokásosnál is több
időt töltök el puszta nézelődéssel. Jó, elismerem. Igazándiból arról van szó, hogy
nem hiszek a szememnek! Már úgy értem azon a meglepő tényen csodálkozom,
hogy minden lustaságom ellenére, újra sikerült valamit összeraknom. Mondjuk
még nincs kész, de már majdnem! A szőlők indáit már a múltkor feltekertem
a keresztlécre, és még a középső karót is kihúztam, így ma már csak az új
karó leverése, no meg a szőlő hozzákötése a feladatom. Mindeközben
a zöld vödör azért jött velem, mert hirtelenjében azt találtam alkalmasnak
a szerszámok elhelyezésére. Itt aztán menten be is ugrott, hogy épp itt lenne
az ideje egy szerszámhordozó ládika elkészítésének. Bár manapság már lehet
ilyesmit kapni műanyagból, de attól én még egy olyat álmodtam meg, ami
régies módra fából van, a két szemközti keskenyebb oldala magasabb
mint a hosszúak, és hordozófülként egy seprűnyél köti őket össze.

Dorniként egy a múltkor a kertben felejtett apró fadarabot vetettem be.
Erre a közbetétre azért támadt szükség, mert ugye nehogy már
a frissen sárgára festett karót püföljem szét a baltával.

Amennyiben vizsla szemekkel tekinted meg az előző képet, kiszúrhatod rajta, hogy
a léc végében, éppen középen, ahová a csavart kellett volna betekernem, na pont
ott van az anyagban egy csomó. Ezért került a két lécet összefogó vasdarab egy
kissé oldalra. Amúgy meg, ha idővel zavaróvá válna ez az apró slendriánság,
akkor fogom a sárga festékes ecsetet, és eltűntetem vele a trehányságom
nyomait. Mert ugye be lehetett volna tekerni azt a rohadt csavart
középre is, ha tegyük fel van annyi eszem, hogy még a
pincében, illetve leütés előtt előfúrok neki.

Erről az oldalról nézve nemhogy tökéletes, de egyenesen túlzás is ez a nagyszerű
építmény a három eddig még soha egyetlen szemnyi szőlőt sem termett tőkéhez!
Mindezt úgy, hogy idén tavasszal úgy metszettem vissza, mint ahogy arra Ilonka
néni tanított. Vagyis csak egy két szemet hagytam rajta. Hogy terem-e, vagy
sem, az mondjuk lényegtelen, mert nekem annyi is elég, hogy a többi
általam ápolgatott növénnyel ellentétben, ez legalább zöld!

Ha a direkt elpusztításával nem is próbálkoztam, a két szélső anyag vasra történő
cseréje miatt, plusz a hozzájuk csavarozott felső összekötő, na meg a középső, az
eredeti redőnylécnél sokkalta masszívabb léc okán, már-már kidönthetetlen lett!

Ezzel a képpen nem a csodálatos szerszámtartómat mutatom, hanem azt a tényt,
hogy a sárgára festős project kapcsán szintén lekenendő (lakkozandó)
apró fakarikát milyen ötletesen sikerült fellógatnom az egyik
rekeszből kilógatott - amúgy flexhez való - kulcsra.

A project zárásaképp felhoztam a két sárgára festett alátétet, valamint az immáron
lakkozott fakúpot is. Ez a fotó azért nem a sárgára festős projectbe került, mert
megígértem magamnak, hogy abban egy olyan témájú lesz a következő kép,
melyen a sárgára festett alkatrészek már a visszaszerelésük előtti állapotban,
mind az asztalomon hevernek. Na most az alátétek mögötti cserép azért üres,
mert abba még csak épp az előbb szitáltam friss földet, hogy beledughassam
végre a sárga vázában látható növénymaradványt, de ezt már majd csak
holnap teszem meg, mert ez a mai nap már így is sűrűre sikeredet...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.