Farigcsálok -72- Apró elmaradásokat a lakásban
(mondhatni semmiségek)

Ez a cikk a pincei apró elmaradásokat egésszé kerekítő projekt mintájára készült,
(melyből amúgy már a második kör fut), csak most a lakásban elmaradt apró
dolgoknak álltam neki. Hogy miért most? Nos ez egy jó kérdés! Meg nem
tudom mondani, hogy mi tart vissza tőle, hogy amint meglátom őket, még
azon melegükben végezzek velük. Az viszont egészen biztos, hogy ez tény.
Elég csak körbenéznem a lakásban, és már sorolom is, hogy mi honnan hiányzik,
van ott feleslegesen, esik le, vagy ki, vagy mint az első téma keretében, vág el.
Na most az igaz, hogy ezeknek az apróságoknak már többször is nekifutottam,
mint ahogy az is igaz, hogy ennek a lakáson mintha nem sok nyoma látszana.
Éppen ezért, illetve a pincei két hasonló indíttatású project sikerét látva ugrottam
neki a lakásban elharapódzott apróságoknak. Amit ezen a képen látunk, az egy
a mosogatószeres palackról letekert kupak. Azért van itt, hogy megszáradjon.

Na most az addig rendben, hogy a boltban úgy adják, hogy zárva a kupak, csakhogy
erre a zárási lehetőségre a konyhában (szerintem legalábbis) már semmi szükség.
Engem például kifejezetten zavart, hogy mosogatáskor vagy fel kell nyitnom
az apró kupakot, vagy ha így hagyom nyitva, akkor mindenbe beleakad.

Ezért fogtam és levágtam a menetesről a felpattintható részt. Persze
az is lehet, hogy nem így történt, hanem úgy, hogy idővel,
mikor elfáradt a műanyag, egyszerűen leszakadt.

Ez így már majdnem tökéletes. Na most amiről ma szó lesz, az az éppen ilyen és
hasonló "majdnem tökéletes" apróságok bosszantó tömegének csökkentése.
Már úgy értem, hogy nemcsak a puszta létük bosszant, hanem az iszonyú
tömegük is. Mikor adódik rá valami alkalom (szétszedés közben épp elől
vannak a szükséges szerszámok), olyankor ki szoktam igazítani ami épp a
szemem elé kerül, csak ugye nagyon úgy néz ki, hogy ez bizony édeskevés!
Pláne mi van ugye azokkal, melyek nem olyankor kerülnek a szemem elé, amikor
épp lenne mivel kiigazítanom őket. Hogy mi igazítani való van egy ilyen kupakon?
Nos a széle! A belőle kiálló hegyes rész ugyanis igen fájdalmas tud lenni, mikor
mondjuk ráfogok a kezemből épp kicsúszni készülő mosószeres flakonra,
vagy mosogatás közben akár csak úgy egyszerűen hozzáérek.

Még fél percet se tologattam rajta a reszelőt, mire elfogytak róla a kiálló
éles és hegyes részek. Ennek fényében egyszerűen érthetetlen,
hogy miért kellett erre az akcióra hosszú éveket várni.

Feltekertem a kupakot a mosogató szélén ácsorgó palackra, majd miközben örömteli
hangon jelentettem ki, miszerint egy megvan, jó alaposan megveregettem a vállamat.
Aztán ahogy itt álltam az ajtóban, egyszer csak azon kezdtem el törni a fejem, hogy
vajon hányig tartson ez a project. Már úgy értem a kérdést, hogy hány tételig?
Gondoltam egy olyan ötig elmegyek, aztán ha kell még, illetve bejött
az elképzelésem, akkor idővel - épp mint a pinceit -
beduplázom a projectet.

Miután kiraktam a fát a katicás szatyorból, általában Évike baba lábai előtt szokott
felejtődni. Innen idővel kikerül az előszobába, hogy semmiképp se felejtsem el
magammal vinni, mikor legközelebb fáért megyek. Na most ami már egy jó
ideje kimarad az Évike baba és az előszobai szekrényke között megtett
távból, az egy asztalomon történő, épp mint ahogy az előző project
esetében, mindössze néhány perces javítási fázis. Szóval hajrá!

Ezt a szatyrot márpedig ma mindenképp kipofozom!

Na most ez a lyuk úgy kezdődött, hogy először csak egy centi szélességű volt.
Ugyan mi eshet ki egy mindössze 1 centi szélességű lyukon? Ahogy teltek
múltak a napok, a lyuk persze egyre csak szélesedett. No de mi eshet
ki egy 5 centi széles lyukon? Majd így tovább. Végül eljutott a rés
a 20 centis szélességig, amin aztán már tényleg bármi kieshet.

Mivel a cérna éppúgy spulnira van tekerve, mint mondjuk a trafók és tekercsek
készítéséhez szükséges lakkszigetelésű huzal, szóval pusztán a formai egyezés
okán együtt lakják az amúgy manapság meglehetősen ritkán kihúzott fiókot.

Ez a bőrvarró cérna olyan régi, hogy ez még
a néhai Május 1 ruhagyárból származik.

Amire a varráshoz a cérnán és tűn felül szükségem van, az nem itt lakik, pedig meg
mertem volna rá esküdni, hogy ide tettem. Itt aztán egy kiadós lakásban történő
bávatag kerengés következett, melyet bár szokásomhoz híven megörökítettem,
azonban a már eleve hosszúnak ígérkező cikk okán később inkább letöröltem.

Végül itt, vagyis a Réka szekrénysor varrógépet is tartalmazó kihajtható
részén találtam meg az amúgy asztalos munkához való apró szorítókat.

Ezekre azért volt szükség, hogy odébb fogassam
velük a szakadásra folyton ráhajtódó részt.

Íme a szerző, amint épp varr. Persze én is vehettem volna egy másik
szatyrot a boltban, mint ahogy a normális emberek szokták,
csak én ugye nem olyan típusú családból származom.

Ezekről a csíptetőkről az jutott eszembe, hogy egyrészt legutóbb a Terta 811-es
magnó dobozának, illetve műbőrözésének visszaragasztásakor voltak bevetve,
másrészt pedig mintha lenne belőlük egy dobozzal a pincében is. Ennek majd
még utána fogok nézni, mikor legközelebb lemegyek a szatyorral a pincébe.

Amit most már nyugodtan megtehetek, mert ugye
így már nem szóróm szét útközben a tűzifát.

Na most ha valami, akkor ez aztán egy rohadtul idegesítő hiba volt. Ez itt ugyanis
annak a hosszabbító kábelnek a vége, melybe a fejhallgatómat szoktam volt
bedugni. Ez a lengőaljzat az utóbbi időben az asztali lámpám vasáról lóg,
hogy mikor épp zenét támad kedvem hallgatni, vagy hangosan akarok
megnézni valami akciófilmet, akkor még csak le se kelljen engednem
a szobában a hosszabbító kábelt. Bár általában vezeti az áramot, szól a
füles, azonban időnként elhallgat az egyik oldal. Ilyenkor aztán mindent
megmozgatok, mire fel abbahagyja. Mivel a füles szinte új, az erősítő
masszív, részemről mindig a 6,3-as jack dugóra gyanakodtam. Erre
fel a másik vége, vagyis ez a lengőaljzat volt a hibás. Ráadásul
mind a piros, mind a sárga vezeték le volt róla szakadva!

Bár csak egy néhány perces forrasztási munka volt, de
mire végeztem vele, már a fél asztal ki volt pakolva!

Miután végeztem a feladattal, hosszú percekig nem találtam ezt a kihúzott fiókra
helyezett egérpadot, amit valami érthetetlen okból kifolyólag a hátam mögötti
szekrénynek támasztottam, majd rálibbentettem a szekrényt takaró függönyt.

Ez itt egy olyan apróság, amivel már napok óta nyúz az asszony. Bár ez korántsem
régi elmaradás, azonban ha most nem állok neki elkészíteni a kívánt karikát
a cirfangokkal, akkor egyrészt idővel elfelejtődik (bár az ilyesmi kérések
elfelejtésére a párom nem hajlamos), másrészt egyre nagyobbakat legyintek
rá, ami halogatás végül odáig szokott fajulni, hogy már meg sem hallom a kérést.

Andi szerint ilyenek kellenének a drótból hajtogatott körbe.

Ezt az iszonyú vastag rézhuzalt még a melóhelyen találtam az udvaron. Ez nem
a szokásos távközlési rézvezeték (2x1-es polietilén), hanem valami átmérő
kettes rettenet, amiről alig bírtam lefejteni a szigetelést. Hogy ezt miért
tettem meg, annak célja részemről már rég ködbe vész. Mivel ezen
sorok írásakor épp itt volt mellettem az asszony, így volt kitől
megkérdeznem a dolgot. Babakészítéshez kellett váznak.

Ezt a gyönyörűséges kört szabadkézzel sikerült megformáznom.
Az mondjuk igaz, hogy a feladatba besegített egy méretes
fazék is, de a hajtogatás az valóban kézzel történt.

Amit a képen látunk, az a drótvégek összeforrasztás előtti állapota. Na most amit
a képen nem látunk, az a szerző által évek óta notórius módon el nem készített
forrasztópad, melyet jelen esetben a szanaszéjjel furkált fadarab helyettesít.

Balra az általam hajtogatott cirfangli, míg a jobbra látható társát a párom készítette.
Ezen nincs mit csodálkozni, hisz ez a vastagságú drót már nem való női ujjaknak.

Erre még majd rátekeredik valami zöld, meg ki tudja mi még. Ha Andi előbb készül
el vele, mint én ezzel a cikkel, akkor be fogom tudni szúrni ide a képét. Mármint
nem Andiét, hanem ennek a tavaszi dísznek a már elkészült állapotbeli képét.

Bevallom őszintén, hogy ez engem valamiért nem fogott meg...

Na most a kijavítandó hiba nem az, hogy végig fel van vágva a krokodilcsipeszt
burkoló fehér színű műanyag, hanem ez már magának a javításnak a megkezdése.
Ez a csipesz a multiméterembe dugott kábel végén lóg. Én meg ugye a feladat elől.
Mármint azon feladat elől, hogy lecseréljem végre az idővel megnyomhatatlanná
keményedett burkolatot. Hogy mi történhetett az amúgy lágy anyaggal, amitől
annyira megkeményedett, hogy pusztán izmaim megfeszítésével már
képtelen voltam összenyomni, arra ötletem sincs!

Mivel nem találtam itthon a már megszokott fehéret, sem feketét, végül zöld lett.

Ha már itt voltam, gondoltam a piros burkolatú krokodilcsipeszt is meghúzogatom.
Mint azt a kép alapján le sem tagadhatnám, azonnal engedett az erőszaknak.

Ez már egy másik, a falról lógó műszerzsinór végéről leszakadt kroki csipesz.
Még néhány gyanús dolgot megforrasztottam, aztán ráuntam a pákázásra.

Na most ez a kép úgy készült, hogy az asztalomon térdeltem, miközben nagyban
azzal voltam elfoglalva, hogy elrendezzem az amúgy elérhetetlen apróságaimat.
Mikor erre ráuntam, automatikusan átnéztem ebbe a sarokba, hátha itt is akad
valami, aminek el kellene végre rendeznem a sorsát. Ugyan hol ne akadna
ebben a szobában? Mert ugye mik azok a gurigák az RT évkönyvek
tetején? Az egyik folpack, míg a másik már csak a csöve.

Bár mindkettőt betehettem volna ebbe a fiókba, ahol amúgy a többi papírcsövek
is laknak, de a még folpack borította papírcső valamiért a könyveken maradt.

Illetve ha már cső, akkor felkaptam az asztalról a lassú Konica kamerából
kibontott képfelvevő csövet, majd még a magam számára is
meglepő frissességgel lesétáltam vele a pincébe.

Ezekkel a főképp szerszámokat tartalmazó dobozokkal az a bajom, hogy egyrészt
se jó helyen, se jó sorrendben nincsenek, miközben a jobb felső doboznak még
az állagával is komoly bajok vannak. Ez is egy éppen ugyanolyan góc, mint
az eddigiek. Már úgy értem, hogy ezt a sarkot meglátva is azt szoktam
mondani, hogy le van sz*rva. Mondjuk miután a múltkor rendbetettem
ezt a sarkot, mégpedig út a fehér órás rádióhoz címszó alatt, azóta azért már
sokat javult a helyzet. Akarom mondani, mivel ez már rég volt, azóta ismét romlott.

Popszegecshúzó, fűzőkarika-préselő, kisméretű dugókulcs készlet,
biztonsági BIT készlet, majd egy kárpitos tűzőpisztoly zárja a sort.

Ennek a valaminek már akkor is szét volt szakadva a doboza, mikor még valamikor
2014-ben megvettem. Természetesen azóta is ahányszor csak találkoztunk, csalfán
ígérgettem neki, hogy egyszer majd megragasztom. Bár magam is komolyan
meglepődtem a történéseken, de az az egyszer éppen most van.

Ellenben bárhogy is pakoltam őket, a sorrendjük semmiképp sem lett jobb.
Ez valószínűleg azért van, merthogy ezek a szerszámok igazándiból
nem ide valók. A zöld dobozban amúgy nem szerszám, hanem
egy a párom által megkötendő csacsi van. A kötést úgy kell érteni,
hogy a dobozban csak a tömőanyag van, meg persze a fonalak a kötőtűkkel.

Hogy ezzel a ponttal mi bajom? Szerintem már rég tudod, hogy úgyis elmondom...

Nos ez. A történet a következőképp kezdődik. Nyitásképp kihúzom a helyéről
a pákatrafót, hogy be tudjam kapcsolni. A trafó a hálózati kábelénél fogva
meghúzza előre a fehér fiókot, minek következtében a két fiók a képen
látható módon összeakad. A trafós fiókot a helyére visszadugva, a kialakult
helyzet úgymond állandósul. Vagyis innentől kezdve a fehér fiók nem húzható ki
a helyéről. Illetve igen, csak nem olyan egyszerűen, hiszen ehhez először el kell
húzni balra, ami az éppen ott tartózkodó számítógépem miatt
azért nem megy olyan egyszerűen.

Mert ugye a trafós fiók a fehér fiók jobb oldalát betolja, mire fel annak a bal hátsó
vége valamiben felakad. Eláruljam miért halogatom ezen probléma megoldását
immáron évtizedek óta? Nos azért, mert úgy voltam vele, hogy ez az amúgy
nem különösebben stabil fiók egyszer úgyis szétesik a folyamatos rugdosástól
(mert ugye lábbal szoktam betolni), és akkor majd a már úgyis feltétlen szükséges
összeszerelése (ilyen is volt már) alkalmából galádul lecsapok a széléből két centit.

A fiók tartalma ezt a rövidítést bőven megengedi. Legfeljebb ha nem
férnek, majd leviszek a kábelekből egy adaggal a pincei társaikhoz.

Na most ha már egyszer pince, akkor itt jön képbe az, hogy ebből a típusú fiókból
kétféle mérettel is rendelkezem. Az előbb látott a nagyobb, míg ezek a többiek
a kisebbek. Egy csere már csak azért is jól jönne, mert az egyik pincei fiókos
épp a hosszabb fiókokra lett méretezve. Mivel ezeket a fiókokat a múltkor
már befülesítettem, így ezek természetesen kiestek. Ez persze semmiféle
problémát sem jelent, hiszen hever ott jobbra a háttérben két másik fiók.

Na ezen a kettőn viszont még nincs fül!

Ami szintén nem jelent semmiféle problémát, hiszen az utóbbi idők mértéktelen
rendezkedésének következményeképp egyszer csak lett egy "bútorfülek"
feliratú dobozom. Szóval most már épp csak annyi a dolgom, hogy
kiválasszak közülük egy a feladatra alkalmasnak tűnő alanyt.

A fiókot először a pincében töröltem át, mégpedig ecetes ronggyal, majd idefent
újra, de már mosószeressel. Na most ahhoz képest, hogy csak porosnak látszott,
meglehetős mennyiségű mocskot sikerült róla letörölnöm. A fiók amúgy épp a
cserépkályha tetején szárad. A száradás közbeni semmittevés pedig a lelkemen.

Juj de bonyolult volt kifúrni a fülnek való két lyukat! A hosszú vonalzó a hátam
mögött, a számológép és csavaros doboz jobbra, míg az akkus fúró balra lent
volt megtalálható. Mindezek tükrében, már úgy értem, hogy minden itt van
a kezem ügyében, egyszerűen érthetetlen ez a rengeteg apró elmaradás.
Mondjuk most, hogy ekkora hevességgel nekik álltam, na most meg
már azt nem értem, hogy miért nem történt meg ez a dolog előbb.

Mivel csak azok valók bele, ezért csak a hálózati kábeleket pakoltam át az immáron
kisebb űrtartalmú fiókba. Természetesen a maradék sorsa is el lesz rendezve,
csak nem most, mert már megint az ebéd utáni kóma állapotában leledzem.

Annyira hihetetlen, hogy végre ez is megoldódott, hogy teljesen oda vagyok
magamtól, meg vissza. Amúgy nem olyan nagyon régi a probléma, mert
miután belegondoltam, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy csak azóta
állt fent, mióta átdobozoltam a számítógépemet. Előtte ugyanis egy
kicsit több hely volt balra, volt hová eltolni a fiókot a másik mögül.

A felszabadult fiókot - ha csak ideiglenesen is - ebben a sarokban helyeztem el,
hiszen itt már úgyis eleve volt belőle egy példány. Na most ezek azok az
ideiglenes dolgok, melyek úgy közelítőleg örökké szoktak tartani...

Épp mint ahogy az eddig látottak, úgy ez az apró hiba is a legyintek rá egyet, illetve
az elmúlt évek alatt meglehetősen sokat kategória. Mondjuk szakadt doboztetőbe
általában nem hal bele az ember, de ettől eltekintve mindig rosszul esik látni
egyrészt azt, hogy elszakadt, másrészt pedig azt, hogy még egy ilyen
apró feladatot sem vagyok képes, akarom mondani
nincs kedvem megoldani.

Kiszedtem a kapcsot, majd innen indulva mintegy tíz percnyi lakásban történő, azt
akár talán már mondanom sem kell, hogy teljesen eredménytelen kerengés
következett, melyben a szerző keménypapírra vadászott. Na most
vagy nincs itthon keménypapír, vagy éjszakai állat. No persze
Merklint azt mondjuk találtam egy egész dobozzal, na de
nehogy már csavarozva legyen egy papírdoboz teteje!

Miután semerre sem sikerült a célnak megfelelő anyagot találnom, a leszakadt
részt mogorván morzsolgatva egyszer csak beugrott ez a zseniális megoldás.

Na most az évtizednyi irodista múltamnak köszönhetően tudom, hogy a tűzőgéphez
való kapocsnak van egy igen speciális tulajdonsága. Ez persze mindössze abban
merül ki, hogy a dobozt bárhogyan fogjam is meg, valahol azonnal szóródni
kezd belőle a tartalma. Szó se róla, ez a tulajdonság most épp kapóra jött.

Bár még a magam számára is hihetetlenül hangzik, mert ugye úgy élek
a tudatomban, hogy ügyes vagyok, de mind a két tűvel sikerült
a támasztéknak használt ujjamból vért fakasztanom.

Ezen a csodán elmerengve (mármint azon, hogy elkészült) azon kezdtem el törni
a fejem, hogy mi jöhet még? Na most ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre
hatoltam az apró elmaradásaim tömegében, szinte észrevétlenül sikerült
a székemből az ágyamba evickélnem. No de sebaj! Legalább majd jól
megálmodom, hogy mi legyen a következő apróság. Nehéz választani...
Mert ugye ez aztán tényleg az "azt sem tudom hova kapjak" tipikus esete.

Lesz egy olyan projektem, melynek keretében antennát farigcsálok a virágállványra.
Most is ott van az antenna, de nem fix, hanem csak úgy egyszerűen át van dobva
valamin az egyik műszerzsinórom. A kábelvégi dugóhoz történt csatlakoztatása
az egyszerűség jegyében magával a műszerzsinór végén fityegő krokicsipesszel
lett megoldva. Ezt a csatlakoztatási módot, mint ahogy magát a műszerzsinórt is
(mint antennát) le kell váltanom. Ha másért nem, hát akkor azért, mert mondjuk egy
erőteljesebb függönyigazítás után nem olyan egyszerű visszatalálni a csipesszel
az antennadugó közepébe. Na most az úgy van, hogy bár már van odafent
egy dobozom, melyben a témához gyűjtögetett csatlakozókat tartom,
azonban olyanok nincsenek benne, mint amilyenekre szükség van.

A dobozban a készülő monitor célú erősítő forgatógombjai vannak, a rózsaszínű
zacsiban egy kisméretű LCD tévé, a spárga és a karó a kornyadó paprikapalánták
feltámasztásához kell, a masnira kötött zacskójú dobozban a csatlakozók vannak,
míg a sort egy árván maradt (már nincs meg a párja) autóba való hangfal zárja.
Megígértem magamnak, hogy ezeket így ahogy látod, még
ma eltűntetem a színről!

Mivel ez látszott a legegyszerűbb tételnek, hiszen ezeket épp csak át kell szórnom
a tárolásukra kinevezett dobozba, ezért a sort ezzel a valamivel nyitottam meg.

Miután megláttam a csatlakozókon található port, maltert és egyéb oda nem illő
maradványokat, így ahogy látod, már tettem is be a dobozt a csapba. Ezt amúgy
így ahogy látod, vagyis dobozostul vettem a piacon. Mikor lehajoltam hozzá, majd
kivettem közülük egyet, azonnal rávágta az eladó, hogy az egy százas. Mivel nem
sokallottam az árat, illetve épp egy olyanra lett volna szükségem, aminek mindkét
végén apa van, vagy anya, gondolatban már el is költöttem kétszáz forintot. Mikor
felálltam, hogy betúrjak pénzért a farzsebembe, az eladó mondhatni rémülten
módosította az árat, miszerint így ahogy látod, az egész egy százas! Még
ha soha semmit fel nem használok közülük, ezek akkor is megérték!

Mivel megígértem magamnak, hogy az összes pincéből előcitált akármit kivégzem,
a csatlakozók a közben megfürdetett autóhangszóró dobozával együtt száradnak.

Mondjuk eddig sem volt üres a doboz, de most már aztán végképp nem látszik ki az
alja! Persze ennyire rákészülni egy kábelvég antennához történő csatlakoztatására,
na az bárhonnan is nézzem, igen erős túlzás, de legalább minden együtt lesz, mire
méltóztatok odaérni a feladathoz. Mondjuk antenna még nincs, de majd túrok...

Míg az előző project egy már igencsak régóta halogatott valami volt, ez a következő
egy viszonylag frissebb. A képen látható tömegből kell kiválasztanom egy
fadarabot, ami megfelel a virágkaró mint eszköz kritériumainak.

Innen pedig egy darabka spárgát kell magammal ragadnom,
hogy legyen mivel kikötnöm a paprikákat a karóhoz.

A pincei elmaradások kettő című project következő feladatának akadálya immáron
elhárulni látszik, hiszen sikerült eltüzelnem azokat a fadarabokat, melyek miatt
nem tudtam ide leteríteni a linóleumot. Hogy minek egy farakás
alá linóleum? Na ezt most talán hagyjuk...

Épp mint ahogy azt is, hogy ugyan miért nem a pincében álltam neki kihegyezni a
karót. Ja! Nem az asztalom és a karó hatalmas, hanem a piros satum ilyen kicsi!

Jó. Akkor nem hegyes lett, hanem ékes, de így azért már biztosan sikerülni
fog beleszúrnom a földbe. Bezzeg az Ilonka néninek készített
virágkarókat a szalagcsiszolóval hegyeztem ki...

Innen nézve semmi gond sincs a paprikákkal, ha csak azt nem vesszük
gondnak, hogy odakint még távol a tavasz (kopaszak a fák), ez
szegénykém meg már igencsak kikívánkozik az erkélyre.

Na innen nézve már látszik, hogy mennyire szétvan borulva.

Most meg már nem! Ez a project persze nem tűnik régóta húzódónak, azonban ha
abból az aspektusból tekintünk rá, hogy végre akad a lakásban egy igény esetén
bármikor bevethető virágkaró, ami eddig mondjuk nagyon nem így volt, akkor
hurrá! Hogy mikor épp nem kell, akkor hová fogom tenni, azt mondjuk még
nem találtam ki, de ennél nagyobb bajom sose legyen! Ez persze csak egy
vágyálom, hiszen van. Már úgy értem, hogy bár előre sejtettem, de
attól még meglepetésként ért, hogy ezt a projectet
alig lehet abbahagyni!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.