Ez a mai szekrénytapétázós projekt kiváló példa arra az esetre, mikor maga a feladat tulajdonképpen alig valamicske, azonban a hozzávezető, meg persze a tőle visszatérő út nagyon is hosszú.
   Kezdetben a feladat mindössze annyi volt, hogy a képen látható tűzifás szekrény innen nézve bal oldalát, meg persze az ajtó külsejét is letapétázzam, csak aztán, mint ahogy az nálam már csak lenni szokott, a dolgok idővel durván elfajultak.
   Hogy a tulajdonképpeni fő témától el fogok kalandozni, azt persze előre tudtam, és még azt is sejtettem, hogy nagyon, de akkora volumenű rumlit, mint ami néhány óra alatt előállt, na akkorát azért nem mertem (szerettem volna) álmodni.
   Hogy a dolog ne nagyon fusson félre, arra azzal próbáltam meg magamat rávenni, hogy nyitásképp beszórtam a papírmaradványokat a kályhába, majd lesétáltam a pincébe a maradék tűzifával, hátha a már üres, vagyis szabadon borogatható szekrény látványa nem enged elkalandozni a tulajdonképpeni fő feladattól. Hogy ez nem így lett, az persze nemhogy előre sejthető, de még egyenesen el is árultam!

   Ha már egyszer megvettem azt a k*rva tapétát, ha már tapétázok, akkor ugyan mikor máskor csinosíthatnám ki a hátam mögötti szekrény oldalát, ha nem most? Hogy miért kell nekem ilyen hülye kérdéseket feltennem? Na ezt a kérdést most inkább ne feszegessük...
   Lényeg a lényeg, ami tornyot a kép közepén látunk, azt nekem a mai napon szét kell kapnom, méghozzá annyira, hogy a felül látható szekrény teljesen üres legyen. Erre azért van szükség, hogy az oldalára tudjam fordítani. Mármint a kényelmes tapétázáshoz. Hogy némi ügyeskedéssel akár az elmozdítása nélkül is le lehetne tapétázni? Ez mondjuk igaz, az azonban egyrészt kényelmetlen lenne, másrészt olyan egyszerűen nincs, hogy miközben kenem a ragasztót, ne jusson belőle a mélyládára is. Na most ezek hiába nem szoktak szétszedve lenni, attól nekem még eszem ágában sincs a három elemet összeragasztani!
   Mikor az említett három elemből (persze csak fejben) kivontam a középsőt, vagyis a hatalmas mélyládát, akkor mindjárt megéreztem, hogy az eredetileg be sem tervezett alsó szekrény oldala is le lesz tapétázva. Vagyis lehet, hogy a cikk címének ellenére, nem is két, hanem egyenesen három szekrény tapétázásáról lesz szó! Már ha a fásszekrény befér egyáltalán ebbe a mai cikkbe...
   A már hosszú hónapok óta tervezett feladatot tovább bonyolítandó, azt találtam ki, hogy ha már egyszer elveszem a helyéről a szekrényt (meg persze az alatta elterülő többi dolgot is), akkor a mögötte található, a szekrényektől persze sosem látszó ajtókeretet is lefestem. A két ajtószárny lefestése pedig már eleve az idei évre be volt tervezve.
   Pontosabban szólva ez úgy van, hogy anyám jelezte, hogy elfáradt, jövőre már nem kíván kimenni a telekre. Vagyis a lakásban, ami csak nagyobb volumenű munka van, azt vagy még idén tavasszal (elhúzódás esetén nyáron és ősszel) megcsinálom, vagy már sosem lesz kész. Ha valamit nem csinálok meg, de később mégis feltétlenül szükségessé válna, akkor persze megoldható, csak ugye az azzal járna, hogy az okozott kupit nem egyedül, hanem anyámmal ketten kerülgetnénk. Szerintem mindenképp úgy a jobb, ha ezt csak egyedül teszem. Ez ráadásul nemcsak azért jó, mert így szabadon oszthatom be az időmet, hanem azért is, mert ha ügyes leszek, akkor mindig csak akkora rumlit csinálok, amire rá fogom tudni csapni a szobaajtót, hogy még csak ne is lássam! Ez persze csak addig fog működni, míg az ajtószárnyak fent lesznek a helyükön.
   Bár egyáltalán nem tűnik kapcsolódó tételnek, ettől még a tapétázós projektet azzal nyitottam meg, hogy ráeresztettem a lakásra a tavaszi nagymosást. Erre az volt az ok, hogy ha szétszedem a fürdőszobát, akkor ugye nem fogok tudni mosni, vagy csak azon az áron, hogy ha ideiglenesen is, de vissza kell tennem a helyére a mosógépet, aztán persze újra kivenni, hogy ne legyen útban.
   Hogy a fürdőszoba szétkapásáról eddig még szó sem volt? Hát ez az! Mármint ez az a helyzet, amitől egy kissé félek. Mármint ekkora volumenű munkába talán már nem kéne a rozzant derekammal beleállnom.
   Az előbbi állításomnak az a tény mond ellent, hogy mikor télen majd minden nap a pincében tevékenykedtem, akkor kevésbé fájt. Ennek valószínűsíthető oka, hogy az emberi szervezet nem tespedésre, hanem mozgásra lett kitalálva.

   Hogy ne kelljen annyit mosnom (írom ezt úgy, mintha nem a gép dolgozna helyettem) minden egyes alkalommal púpig tömtem a dobot. A tavaszi nagymosás persze nemcsak a nevében az, hanem valójában is, mire fel a gép a rengeteg mosnivalóval csak a hatodik nekifutásra végzett.
   Amit a képen látunk, az a kosz (megnéztem közelebbről, főleg összeállt por) abból a plédből jött ki, amivel délutánonként takarózni szoktam. Vagyis nincs rajta mit csodálkozni, hogy már durván porszagúnak éreztem.

   Az egyes mosások közötti várakozást pedig rettenetesen unalmasnak, ezért lementem a pincébe, ahol is valami eszement rumli fogadott. Miután sikerült rajta keresztültörnöm (megjegyzem végül úgy álltam meg, hogy a lábaim között egy hatalmas papírdoboz volt, tömve élükre állított vaslemezekkel), némi pakolás árán megtaláltam a lakásfelújítós polcon a falfixes bödlit.
   A kanna melletti két léc is az épp futó projekthez tartozik, bár nem a szekrényes, hanem a fürdőszobai plafonos részhez. A lécek amúgy a kádat eltakaró hatalmas bútorlapot fogják összetartani. Mármint azért, mert mivel egyben felhozni már nem tudtam volna, ezért az apró pincei elmaradások tizenhatodik fejezetének keretében háromfelé vágtam.

   Ez a kép már a kimosott dolgok száradása után készült, mikor is egyrészt nem győztem a dolgokat összehajtogatni, meg persze betenni a helyükre, másrészt ahányszor csak megláttam, mindig rácsodálkoztam a szekrényre. Mármint valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy hamarost el fogom innen tenni.

   Hogy legyen helyem rendetlenkedni, nyitásképp az asztalt tettem odébb, majd kiporszívóztam az alatta talált szőnyegeket, melyek először összetekerésre, majd ezt követően a sarokba kerültek.

   Természetesen a nagy kék szőnyeg is félre lett téve, meg a székek, meg amit egyáltalán csak értem. A projekt végéig a párom babái jól meglesznek a sarokban. Mármint ott legalább nincsenek útban.
   A babák amúgy hiába bájosak, segíteni egyikük sem szokott, pedig már komoly büntetéseket helyeztem kilátásba. Épp mint ahogy a párom is, ha a babáknak valami bajuk találna esni.

   Mikor azt hiszem, hogy már egészen jól állnak a dolgok, akár annyira is, hogy a többit már nyugodtan másnapra halaszthatom (természetesen csakis azért, nehogy meghúzzam a derekamat), olyankor mindig előkerül valami apróság. Az "előkerül" jelző mondjuk nem fedi a valóságot, mert míg a balra látható ruhakupacot el kellett tennem, addig az éjjeliszekrényen látható kupacot elő kellett vennem. Már csak azért is, mert ha tegyük fel óvatlanul eltorlaszolnám azt a szekrényt (amúgy igen, sikeresen eltorlaszoltam), amiben az előbb még bent volt a csiszológép, a tapéta és a ragasztója, akkor nagyon, de tényleg nagyon csúnyákat találnék mondani. (igen, beismerem, tényleg nagyon csúnyákat mondtam)

   Most épp azt mérem le, hogy elég lesz-e a mélyláda betolásához az asztal és a szekrény közötti hézag. Mármint azért kell a helyet előre lemérni, mert ha az asztalt akkor akarom elhúzni, mikor már rákerült a felső szekrény teljes tartalma, még ki talál törni a lába. Asztalt szerelni márpedig végképp nincs kedvem!

   A balra látható panelről (ha bárki rákérdez) egyértelműen azt állítottam volna, hogy az egy kiváló barátomnál van. Amúgy épp mint nekem, neki sem sikerült felélesztenie. Ez egy keverő rendszerű szélessávú jelgenerátor, aminek még csak esze ágában sincs úgy működnie, mint ahogy azt a Rádiótechnikában írták. Hogy mi vele a baj, arra nem jöttünk rá. Mármint mind az elv, mind az összes alkatrész hibátlan, mégis összevissza működik.
   Mindeközben a középső zacskó az egyik hátam mögötti hangfal mögül került elő. Mikor a tartalmát megláttam, menten rácsodálkoztam, azt gondolván róla, hogy az az, amit a mélyláda hangszórórácsainak felcsavarozásakor nem találtam. Ennek persze komolyan ellentmond, hogy a zacskóban egy általam legyártott rácstartó fül is megtalálható.
   A Yaesu rádió pedig nagyon úgy tűnik, hogy mégsem maradt Zoli barátomnál, ami azt vetíti előre (de tényleg valahova nagyon a jövőbe), hogy idővel az is szét lesz szedve. Én meg már botorul kezdtem azt hinni, hogy tényleg fogyni látszanak a bemutatatlan rádióim...

   Hiába néz ki úgy, hogy a szekrény tartalma simán (és még stabilan is) felfért az asztalra (amúgy persze felfért), ha egyszer tudom, hogy a kicsi és a nagy szovjet oszcilloszkóp a fásszekrénybe került. Ezzel persze még nincs vége a pakolásnak, mert ugye ott van még a mélyláda, meg az alatta lévő, szintén kipakolandó tartalmú másik szekrény.

   A ház valamikor 1945 előtt lett megtervezve, de már csak a háború után készült el, és nagyon úgy néz ki, hogy nem úgy lett összerakva, mint ahogy azt eredetileg tervezték. Erre komoly bizonyítéknak érzem, hogy itt eredetileg egy a konyhában elhelyezett cselédcsengőt működtető nyomógomb volt, a többitől érdekes módon teljesen különálló csövezéssel, amibe végül a fürdőszobába vezető, a mosógéphez szükséges kábelt húztam be. Már úgy értem, mégis minek egy 42 négyzetméteres lakásba cselédcsengő?
   Mivel már fiatalon (mármint a mostaninál jóval fiatalabban) is trehány ember voltam, ezért a kábel kezdetben úgy nézett ki, hogy falon kívül indult a konyhából, a néhai villanytűzhely kábelétől, ami a fürdőszobából nézve egy teljesen normális (értsd falba vésett) földelt aljzatban végződött. Miután a kábelt a szabad csőbe (cselédcsengő) behúztam, a képen látható konnektor, valamint a fürdőszobai társa közötti mintegy 20 centiméter hosszúságú védőcső bevésése valahogy elmaradt. Mivel továbbra is lusta vagyok, így nemcsak a lakás többi részének újrakábelezése, de az említett csődarab falba történő bevésése most is elmarad. Már úgy értem, hogy ezeket a dolgokat ebben az életemben már biztosan nem fogom megcsinálni.

   Mikor nem találok 555-öt, háromlábú stabilizátort, vagy műveleti erősítőt, esetleg valami csatlakozót, olyankor valamiért mindig csak sokadjára jut eszembe, hogy a keresett dolgok a képen látható szortimentek valamelyikében találhatók. Enne oka valószínűleg az, hogy ezekbe már az elektronikával történő foglalkozás abbahagyása után pakoltam be, így a létüknek nem volt bennem oka tudatosulni.

   Már majdnem ott vagyok a célnál, épp csak a függönytartó rudat kellene róla levennem, és akár már tapétázhatnám is. Ez persze nem így, akarom mondani nem most lesz, mert a tapétázás logikus elkövethetőségéig még rengeteg más egyéb dolgom van.

   Mikor már majdnem kiakasztottam az aljzatokból a kábeleket, hirtelen rájöttem, hogy jómagam is mennyire ki lennék akadva (mármint összeszereléskor), ha nem lenne róluk bekötési rajz, illetve az összetartozók nem lennének megjelölve.
   Bár ez a képeken természetesen nem látszik, de mivel épp rengeteg friss zene volt a gépemen, ezért munka közben (illetve azzal párhuzamosan) azzal múlattam az időt, hogy meghallgattam őket.
   Mikor az éppen szóló zeneszámot követő csend kezdett gyanús lenni, olyankor idővel odaléptem a géphez, majd elindítottam a következőt. Mikor egy ilyen akciót követően a zene nem akart megszólani, akkor lett gyanús, hogy időközben valamit elkövethettem.

   Amivel aztán (az abszolút fázist durván hanyagolva) pikkpakk összekötöttem a mélyláda hátuljáról lekötött vezetékeket.
   A hangrendszer amúgy nálam úgy működik, hogy a végfokból a mélyládába fut be a jel, majd onnan két irányba ágazik el. Mármint az első és a hátsó hangfalak felé. A mélyládában van egy kapcsoló, amivel különféle kombinációkat lehet beállítani. Általában azt használom, amelyikben a hátsó hangfalak és a mélyláda nem szól. Utóbbi már csak azért sem, mert nem szeretnék a szomszédjaimmal haragos viszonyba kerülni.

   A képen látható négy fiók a mélyláda alatti szekrényből került ide, mire fel még egy óra sem kellett hozzá, hogy a párom bejelentse, miszerint jövő hét után át szeretne jönni varrni. Márpedig ez a sarok (itt van a szekrényben a varrógép, valamint a lenyitható asztal is), most úgy egy hónapig biztosan megközelíthetetlen lesz! A kupi innen persze egy kissé odébb húzható, de ezt részemről inkább nem szeretném elkövetni. Mármint úgy terveztem, hogy a fürdőszobai plafon festését, a szoba ajtajának festését, a kilincsmű javítását, a szekrények oldalának tapétázását, egyetlen hónap alatt fogom összehozni.
   A rengeteg időre nem azért van szükség, mert lassan dolgozom (á dehogy...), hanem mert valaminek folyton száradnia kell. A plafon és a tapétaragasztó még csak hagyján, de az ajtószárnyakon és a kereten a két réteg festéknek több idő kell. Mármint azért, mert az ajtókat lefektetve szeretném festeni.

   Hogy az alsó szekrény oldalát is le tudjam tapétázni, ahhoz persze előbb még le kell róla vennem a mélyládát, amit valószínűleg úgy fogok megejteni, hogy egyszerűen csak félrehúzom, majd lecsusszantom, nehogy meghúzódjon a derekam. Utóbbi már csak azért sem lenne jó (mármint azon felül, hogy mégis kinek hiányzik a hátfájás), hogy ezt most épp a legnagyobb rumli közepén tenné, ami minimum rosszulesne.
   Amúgy munka közben végig arra törekedtem, hogy ha mégis be találna állni a derekam, akkor mind a saját, mind anyám szobai ágya szabad elérésű legyen, hogy biztosan legyen hova lefeküdnöm.

   Amúgy szerencsémre volt annyi eszem (már csak azért mondom, mert ugye nem mindig szokott), hogy hagytam helyet a kupi és a szekrény között, amire amúgy persze csak a ruháim előszedésekor van szükség.

   Azt még nem is meséltem, hogy a mai napnak azzal a felkiáltással futottam neki, hogy ha ma sem állok neki megtervezni a csiszolómalom 1.0 nyáklapját (mármint a sebességszabályzóét), akkor a szoba szétpakolása jön.
   Hogy mégis mi a csuda taszít egy annyira egyszerű nyáklap megtervezésében, amin csak egy 555-ös IC van (természetesen a körítésével), meg egy FET, azt el nem tudom képzelni! Ráadásul a projekt már hónapok óta ezen a ponton áll, ami szerintem szégyen.

   Ami még szintén szégyen, az a szobámban található meglepően trehányan kivitelezett kábelezés (mármint azért, mert szakmám szerint távközlés technikai hálózatszerelő, vagyis kábeles vagyok), mely csúf állapot eddig persze a szekrény jótékony takarásában volt. A képen amúgy egy mikrofon látható.

   Sajnos nemcsak a kábeleket kell odébb rendezni, hanem a polcot is (legalább a festés idejére), hogy odaférjek tőle a tokhoz az ecsettel. Mondjuk ha ügyes leszek a dolgok átcsoportosításában, akkor lehet, hogy ki sem kell szedni a polcot, elég lesz csak egy kicsit eltolni balra.

   Ha már eltolás, akkor itt említeném meg, hogy eddig vagy nem toltam el semmit, vagy csak még nem vettem észre. Ez a kép amúgy már estefelé készült, mikor is lesétáltam a pincébe a jelen pillanatban még a kitárt ajtónak támasztott 1/3-ad bútorlapért, aminek persze napokon belül (szerintem holnap utánra) újra össze kell állnia, mert azzal lesz a kád eltakarva. No nem azért kell eltakarni, hogy még csak ne is lássa, hogy mit össze nem bénázok, míg rendbe teszem a helyéről kissé levált plafont, hanem azért, hogy legyen min állnom a létrával.
   Hogy a plafon serény mókolása közben nekiállok-e a szekrények tapétázásának, az egy jó kérdés. Valószínűleg igen, hiszen a falat leverni nem nagy munka, és még az azt követő takarítás sem lesz az (legalábbis remélem), épp csak várnom kell egy napot, mire a felkent falfixre rámehetek a glettel. Aztán jön egy, esetleg két réteg festék, és már lehet is a fürdőbe visszapakolni.

   Mivel már évek óta ott volt a szekrény, így csak most vettem észre, hogy ha nincs ott, akkor nem látom a monitort, mert belecsillan a hátam mögül besütő nap. Ezen az apró hibán szerencsére sikerült segítenem, mégpedig a monitor kissé lefelé történő megdöntésével.
   Azon a korábbi meglátásomon viszont nem tudtam változtatni, hogy a két (esetleg három) szekrény oldalának tapétázásához valami eszement kupira lesz szükség. Ráadásul a dolgok teljesen összeállni csak a többi kapcsolódó projekt kifutása után fognak, mikor is valószínűleg már újra tombolni fog bennem a szétszedési vágy. Mármint mostanában azt a témát is hanyagoltam. Mindezekért cserébe, a mostanában (értsd utóbbi néhány év) letöltött, de meg nem tekintett filmek számát sikerült egyre (1) szorítanom, ami ugye rengeteg fekve történő mozizást jelent. Vagyis ki vagyok pihenve rendesen.

   Miközben a teavíz felforrására vártam, a konyhában ácsorogva, mondhatni óvatlanul kiszúrtam a levert sarkú hokedlit. Mivel a festék nemcsak erről az egyről hiányzik, ezért teljesen nyilvánvaló, hogy még az idén ebbe is belecsapok.
   Mikor meg felnéztem a mennyezetre, ott a már csak felerészt világító armatúra látványa fogadott. A mögött pedig a már nagyon régen kifestett plafon, amit ugye ha nem az idén festek át, akkor talán már soha nem lesz bennem hozzá elég erő. Arról már nem is beszélve, hogy a konyha aztán tényleg csak akkor festhető, mikor anyám nincs itthon.

   Az előző kép készülte óta (megjegyzem meglepő módon) még csak négy (4) nap telt el, s a fürdőszoba máris kész. Vissza persze még nem pakolhatok, mert bár a plafon és a fal festése már rendben, a csempék közén és a csöveken azonban még nagyban szárad a festék. A kövezetről a fekete foltokat már sikerült felszednem, de egy alapos Domesztosz alapú felmosás még bőven ráfér.
   Ezek azért fontos dolgok, mert míg meg nem vagyok velük, addig nem tehetem vissza a talán leginkább útban lévő, az ajtó üvegén átsejlő mosógépet. A mára már rég szükségtelen rugós hálózati kábelt azonban már eltehetem.

   Mikor a gondolatmenetben már valahol ott tartottam, hogy ha már kábel, akkor a falról lógókat is elrendezem (hogy az ajtó keretének festésekor majd ne legyenek útban), az amúgy kiváló tervemet az előbb említett, épp a célterületen állomásozó mosógép torpedózta meg.
   Hogy a rugós hálózati kábelnek még véletlenül sem a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasról kellene lógnia (már csak azért sem, mert lógatva kinyúlik), az azért nem ütött szíven, mert ugye most épp már eleve semmi sincs a helyén.

   Ráadásul a kupi egyre csak nő. Mármint azért, mert ugye ami a munkához csak kellett, azt idővel mind a szobába hordtam, hogy kéznél legyenek. Ilyen dolog például a kádfedő bútorlap parketten történő tologatásához való kopott törölköző, a fal száradását elősegítő ventilátor, a fürdőszoba kövezetének feltakarításához szükséges felmosó szett, a csövek fényezési hibáinak kijavításához szükséges fehér festék, a festékes doboz kinyitásához szükséges csavarhúzó, alájuk egy újságpapír, a festék kisebb bödlibe (uborkás üveg teteje) átmeréséhez szükséges apró kanál, a bútorlap össze és szétszereléshez kellő akkus csavarhúzó, valamint annyi minden más, hogy azok már eszembe sem jutottak...
   Szerintem a kialakult rettenetes szintű kupi tükrében még akkor sincs rajta mit csodálkozni, hogy a párhuzamos munkavégzésről szövögetett korábbi terveimből végül nem lett semmi, ha a fürdőszobával naponta csak néhány kósza órát kellett foglalkoznom. Mármint volt egy olyan tervem, hogy miközben a fal szárad, vagy már azon a festék, csak úgy mellesleg a tapétázásba is belecsapok. Ezt a tervet végül azért adtam fel, mert a tűzifás szekrényt majd csak akkor tudom letapétázni, mikor már üres. Márpedig most nem az, és még csak kipakolni sincs belőle hova!

   Mivel a fal a fürdőben már nem fogott, a fehér polcos visszaszerelését annak ellenére nem tudtam megállni, hogy a fürdőbe történő visszapakolás egyértelműen másnapra lett betervezve.
   Hogy a polcost tartó két csavar miféle kalandos úton került elő (elég legyen róla annyi, hogy a keresésükre ráment 10 percem), azt azért nem fejtem ki részletesen, mert ez a cikk már így is inkább a betűkről, mintsem a tényleges munkáról szól.
   A képen amúgy ott virít a székre dobott törülközőm, ami mondjuk nem tudom, hogy mit keres ott (lehet, hogy már csak ott volt hely), valamint a belső székben azok a műanyag fogasok, melyek amúgy a fregolira valók. Mármint azokról szokták magukat kilógni az ingeim, hogy ne kelljen őket vasalni. Mindeközben a középső székben azok a dolgok vannak, amiket a fehér polcosra kell visszaraknom. Bár ez a képen nem látszik, a virágállvány alsó polcán 6 darab műanyag polc van, immáron elmosogatva, visszatehető állapotban, mire fel az eddig megemlítettekkel akkora szaladgálást rendeztem, amit az alattunk lakó bérlő valószínűleg nem tudott mire vélni.

   Sajnos hiába minden, mert míg csak a mosógép, meg persze a csap alatti rongyos és vegyszeres polc, meg mellé a mosószerek és az öblítők, valamint a képen látható fehér porcelán polc, no meg a már háromba is szedet bútorlap a helyére nem kerül, addig itt nemhogy rend nem lesz, de ekkora kupira semmi más munkafolyamatot sem szabad ráindítani. Már csak azért sem, mert ha nekiállok kigurítani a tapétát, meg persze középre húzom és az oldalára fordítom bármelyik szekrényt, akkor aztán végképp nem fogok tudni rendet csinálni.

   Márpedig most arra lenne a legnagyobb szükség, hogy amit csak lehet, mindent visszategyek a helyére. A megfelelő sorrend az, hogy ami csak oda való, az mind visszamegy a fürdőszobába (a balra látható zöld vödör speciel a spájzba való), az ajtószárnyak pedig lekerülnek a helyükről. Bár azok nagyok, azonban az aljukra állítva nem foglalnak több helyet, mint az a két szennyes tartó doboz, ami innen nézve balra hátra, a mélyszekrény és a rekamié között lett elhelyezve. Az a hely azért jó, mert onnan még ha akarnak, az ajtószárnyak akkor sem tudnak kidőlni.
   Miután ezzel megvagyok, akkor jöhet az ajtó keretének lefestése, ami azért kell megelőzze a szekrények oldalainak tapétázását (persze futhat velük párhuzamosan is), mert ha az megvan, akkor az eddig elszedett szekrények, természetesen a teljes tartalmukkal együtt, egyből mehetnek is vissza a helyükre. Ha csak az alsó szekrény (plusz a tartalma) és a mélyláda visszakerül, már az akkora helyet ad, hogy végre nekiállhatok akár az ajtószárnyaknak, de inkább a fásszekrénynek. Valahogy így néz ki, mikor a szerző rákészül egy szekrény oldalának tapétázására.
   Amúgy ezért, mármint az eszetlen rumli okozása miatt nem szeretem a nagyobb volumenű munkákat, ami azt vetíti előre, hogy lehet, hogy szegény konyha már sosem lesz újra kifestve...

   Mivel a hall és a szoba közti ajtó tokjának festésekor el kellett rámolnom az útból egy újabb nagy csomó bigyót, s azok már tényleg csak a polcos tetején fértek el, így most még csak esélyem sincs nekiállni a tapétázásnak. A kisebbik polcoshoz pedig azért nem férek hozzá, mert ugye azon állomásoztatom a festéshez szükséges kellékeket.

   Néhány nap elteltével, mikorra mindhárom réteg festék megszáradt, Ha fogdosni tán még nem is lenne szabad, de annyit azért már nyugodtan megtehetnék, hogy szép sorjában visszarakosgatom az ajtó keretének közeléből elpakolt dolgokat.
   Ez amúgy itt felül idővel meg is történt, azonban nem első nekifutásra (mármint nem egy menetben), hanem csak apránként, miközben felboncoltam egy kazettás magnót, valamint egy analóg hőmérőt is.

   Mármint úgy csináltam, hogy mikor úgy éreztem, hogy most aztán már tényleg túl sokat ücsörögtem az asztalnál, akkor hagytam a francba a beteg kismagnót, s amolyan lazításképp létráztam egy kicsit.
   Mikor idővel rájöttem, hogy hiába jó felnézni (mert ugye ott már rend van), lenézni még mindig nem tanácsos (mert ott még mindig rumli), gondoltam legyen, s már indultam is a pincébe az RJ11-es krimpelő fogóért, amire mindjárt két okból is szükségem volt. Míg az egyik ok az volt, hogy a szoba felé tartó kábel végén törött volt a plug (lepattant róla a beakadásáért felelős pucuka), addig a másik ok az volt, hogy a párját is le kellett cserélni, azzal együtt ugyanis nem tudtam a kábelt az ajtó tokján talált lyukon átdugni.

   Bár a kép alsó széle közepén látszik egy folt a lomos pince padlójából, az azonban még véletlenül sem jelenti azt, hogy az teljes felületében, vagy akár egyáltalán járható lenne.
   Már csak ebből is kiderül, hogy nem volt egyszerű mutatvány a jelen képen még csak nem is látszó szerszámos táskáig bejutni. Mármint a régi melóstáskám kellett, amiben a plugokat és a hozzájuk szükséges krimpelő fogót rejtegetem.

   Ha meg már lent jártam, egy füst alatt megragadtam két asztalos szorítót is, valamint két kósza bútorlábat is, melyek amúgy majd az ajtószárnyak szoba közepén történő kitámasztásához kellenek.
   Hogy nemcsak a lomosban, de a fáspincében sincs rend, azt mi sem mutatja jobban, mint a jelen polc helyzete. Szerintem őszig már egészen biztosan nem készül el sem az esztergabáb, sem az áttételes eszterga, sem a csiszolómalom 1.0-ás verziója. A mikrométer óráról és a flexibilis géplámpáról már nem is beszélve!

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom, hogy végre előkerültek a már napok óta nem talált bevásárlószatyraim, hanem egyben kunsztos mackót is. A maci úgy került képbe (mármint azon felül, hogy a keresett két száradó szatyor között található), hogy mikor a bal felső sarokban található polcot rendbe raktam (persze nem itt, hanem a hallban), akkor egy hiányzó tételt nemcsak úgy egyszerűen nem találtam meg, de még csak arra sem jöttem rá, hogy mindössze néhány nappal ezelőtt mi volt ott.

   Mindeközben ezt a mackót azért hívjuk kunsztosnak, mert bárhogy is tesszük le, vagy esik oda valahova, mindig produkál valami kunsztot a lábaival. Jelen esetben például teljesen egyértelmű, hogy önkéntes vastagbéltükrözésre jelentkezik.

   Mivel akkortájt süt ide legjobban a nap, úgy nagyjából délben lecsaphatom az előszobában a kismegszakítót (mármint életvédelmi szempontból), majd a besütő nap fényénél (ha meg nem, akkor az elemlámpáénál) végre nekiállhatok előbb szét, majd visszaszerelni a konnektorokat.

   Hogy a polcokra visszarámolt dolgok milyen mértékben szabadították fel a szobát? Azt kell mondjam, hogy szinte meg sem látszik a hiányuk! Már ha az amúgy egyáltalán nem ide való dolgok, mint bármiféle hiány említhetők...

   Nyitásképp a telefonvezeték plugjait cseréltem le, majd az ajtó szoba közepére történő kitámasztása, azt követően pedig a bal oldali ajtószárny zsanérok felőli élének festése következett.

   Mikor néhány napra eltűnt a szoba közepéről az ajtó (ez a helyzet amúgy csak azért állt elő, mert átjött a párom, s nem szerettem volna, ha keresztülesik rajta), akkor úgy éreztem, hogy mivel a kisebbik szekrény könnyedén felszabadítható (értsd most épp alig van rajta valami), végre eljött a tettek ideje.

   Az igencsak kiadós ebédet követően, a rekamié szélén kábán ücsörögve, hiába mantráztam magam elé, hogy nem, akkor sem alszom el, erre nem igazán volt esélyem. Bár azt még láttam, hogy van valami gebasz a szekrény sarkával, de ahhoz, hogy odamenjek és megtekintsem, ahhoz már nem volt elég erőm.

   Pedig a problémát jobb lett volna még elalvás előtt megtekinteni, hátha az evés utáni kómában megálmodtam volna a megoldást. Mármint ezzel a sarokkal mindenképp kezdenem kell valamit, ugyanis a levegőben nem igazán áll meg a tapéta. Ez ráadásul, hiába van épp felül, pont az a sarok, ami a leginkább látszik.
   Jóval később persze kiderült, hogy a sarok hiányossága egészen idáig azért nem tűnt, és még csak nem is tűnhetett fel, mert mikor a szekrény bent van a helyén, akkor ez a része pont nem látszik az ajtótól. Addigra persze már rég mindegy volt...

   Hogy frissen ébredtem volna, az erős túlzás, de talán épp ezért gondoltam úgy, hogy egy kevéske mozgás biztosan nem fog ártani, és már indultam is a pincébe a kiürült palántázóval, amit amúgy a projektor helyére szerettem volna tenni, csak mint az látható, nem fért oda. Pontosabban szólva odafért volna, csak ugye ha ráteszem a zöld tálcát a projektorra, akkor eltakarja, s akkor annak semmi esélye sem lenne még a héten szétszedődni. Márpedig ez lett betervezve! Kivitelezve persze már nem, de mivel szétszedtem helyette valami mást, legalább darabra megvolt a terv.

   Az apró részprojektet végképp beindítandó, még egy értéktelen (értsd már eleve ragacsos) farostlemezt is találtam, ráadásul a rend okán (na persze...) mindjárt első odanyúlásra.

   Ez a csomó minden egy kézben biztosan nem bizonyulna felvihetőnek. Mivel egyiket sem szerettem volna leejteni (de csak mert képkeretet üvegezni nem tudok, és a lépcsőt sem szerettem volna a vassal áttörni), azt találtam ki, hogy hiába rövid a táv, attól még keresek nekik egy szatyrot.

   Bár ide már nemhogy évek, de egyenesen évtizedek óta be van tervezve egy úgymond sok fakkos szatyortartó, amit persze - hiába a rengeteg farigcsálós cikk - eddig valahogy még nem készítettem el, attól még semmibe sem tartott kivenni a tömegből egy szatyrot. Amúgy de, mert kijött vele egy csomó másik szatyor is (amiket aztán szedegethettem fel, meg persze menten tömögethettem is vissza), mely tény mindjárt rávilágít arra, hogy mivégre az amúgy nagyszerű terv.

   Ahogy kezemben a géppel az előszoba sarkában álltam, azt találtam volt gondolni, hogy ez az év már csak olyan lesz, mikor hiába minden rendrakási igyekezetem, a rumlit folyton újrafogom termelni. Kisvártatva, az amúgy ténybe alaposabban belegondolva, simán rájöttem, hogy tulajdonképpen eddig még minden évem ilyen volt.

   Ez még csak egy próba, amivel azt tesztelem, hogy jól állnak-e össze a dolgok. Bár ránézésre jól, csakhogy a kisebbik szekrény nem fordítható be a nagyobbikba. mármint úgy nem, hogy az asztalos szorító jelen képen jobbra kilógó vége a másik szekrényben legyen, ami azt vetíti előre, hogy ha idővel biztos beleakadunk.
   Mivolt most ketten vagyunk a párommal, ezért a beleakadás esélyét felére csökkentendő, a ragasztási munka egyrészt biztonsági okból, másrészt hanyag eleganciával elnapolódott.

   Annyit azért még megtettem, hogy a fürdőszobai csempeközök átfestésekor használt, azóta persze már rég beszáradt ecsetecske szőrrel átellenes végével bekevertem egy kevéske ragasztót.

   Hogy rendben megszárad-e, illetve milyen állaga lesz (lehet-e csiszolni), az holnapra kiderül. Amúgy persze még véletlenül sem másnapra derült ki, hanem csak akkorra, mikor a biztonsági okokból (belenyúlás, leverés, mindezek hatására törés zúzás) a polcos mélyén elhelyezett újságpapírt (megjegyzem csak egészen véletlenül) néhány nap elteltével megtaláltam.

   Mikor már majdnem meg voltam magammal elégedve, mondván milyen jó lesz ez így, az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy sajnos mégsem. Mármint ha belekenem a résbe a műgyantát, olyan egyszerűen nincs, hogy majd le tudjam róla feszegetni a támasztékul odatett farostlemezt.

   Mivel a műgyanta bekeveréséhez szükségem támadt egy műanyagból készült keverőlapra, amit aztán mint apró spakli is alkalmazhatok, készítettem egyet, stílszerűen egy a belőle történő festés okán épp feleslegesé vált tejfölös vödör tetejéből. A hegyes rész amúgy arra szolgál, hogy az apró szerszám végét meg tudjam különböztetni az elejétől.

   Ennek most kell egy nap, esetleg kettő (lustaság esetén több), s ha a műgyanta végre megkötött, akkor már állhatok is neki lefeszegetni a helyéről. Mármint nem a műgyantát, csak a támasztásul odatett lapot.

   Mármint mégis hogy a csudába sikerült az apró csiszológéphez egy olyan készletet vennem, ami nem passzol hozzá? (lásd az ollótól balra látható zacskó tartalmát) De az legalább stimmelt, hogy a szekrény oldalainak tapétázásához ki kellett csomagolni a tapétát, valamint el kellett pakolni az útban lévő dolgokat.

   Kezdetben még úgy volt, hogy a vegyes salátához tojásos nokedli lesz, azonban lakik itt egy trehány ember, aki tegnap (és amúgy ma sem) nem ment ki a boltba tojásért, minek következtében a mai ebéd sűrű szaftos pörkölt lett.

   A kiadós ebéd után már csak annyi energia maradt bennem, hogy a tapétázáshoz szükségtelen dolgok tömegét félálomban kóvályogva elpakoljam, és már borultam is be az ágyba, mondván a tapétázásnak majd az ebéd utáni alvást követően állok neki. Hát persze...

   Mire fel már mindjárt másnap délelőtt nekiálltam a tapétaragasztó zacskóján található használati útmutató átböngészésének. Szerintem a kétszer 8 liter víz, az nagyon sok lenne akkorka feladathoz, mint a két szekrény oldalainak tapétázása.

   Mivel a tejfölös vödör űrmérete úgy nagyjából tizede a zacskón írtaknak, így ennyi vízbe nem egy egész kiló (pontosabban szólva 0,4, vagy 0,6 kiló) ragasztó szükséges, hanem csak annak mintegy tizede, vagyis úgy nagyjából 5 deka.

   Mármint ezeket, melyeket épp csak be kellett dugdosni a virágládák tartalmazta földbe. Ezt persze nem lett volna feltétlenül szükséges most azonnal elkövetnem, csak ugye ha már egyszer a kezembe kerültek, akkor jobb most, mintha végképp megfeledkeznék róluk.

   A vödörben lesz keverve a ragasztó, a mérleg a pontos mennyiség kiméréséhez kell, az adagolás a kanállal fog történni, míg a szigszalag a tapétaragasztós zacskó visszazárásához szükséges. Részemről így szeretem. Mármint úgy, hogy ami csak az adott feladathoz kell, vagy egyáltalán kellhet, az munkakezdésre mind ilyen szépen együtt van!

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy menni fog, de mégsem sikerült, a tapétaragasztó ugyanis hatalmas, pláne szétkeverhetetlennek bizonyuló nokedlikké állt össze, mire fel menten elhatároztam, hogy a holnapi ebéd tojásos nokedli lesz.

   Mivel a keverés nem használt, gondoltam gépesítem, s az egyenletes elkeverés feladatát majd az idő oldja meg. Mint ahogy az már csak lenni szokott, ez sem jött össze, pedig a kétlapátos keverőgép igencsak serényen dolgozott.
   Gondoltam hátha csak az idő a baj. Mármint nem kevertem a ragasztót elég ideig. (amúgy de, több mint 5 percet járattam benne a gépet) Mivel a mixert viszonylag gyorsan meguntam tartani (mármint kézben), szétnéztem a konyhában, hátha megtalálom az állványát.

   Ebben az összeállításban az a jó, hogy nyugodtan ott lehet hagyni. Na most ha tegyük fel mégsem, mert undokul kiborítja a vödröt, melynek tartalma lecsorog a kőre, akkor abból szerintem az lesz, hogy mérgemben letapétázom a keramitot.

   Hiába keverte a két lapát a ragasztót több mint 15 percig, az még mindig annyira csomós maradt, hogy nem mertem megkockáztatni a használatát. Mivel épp a konyhában voltam, azt vetettem be, ami a kezembe akadt. (lásd a tejfölös vödröt és a szűrőt)

   Mivel ragasztó, az eldugulástól félve nem mertem a lefolyóba önteni. Hogy mégiscsak kezdjek vele valamit, a nokedliket az alátétpapírra borítottam ki, majd az óvatos (nehogy még szét találjon itt nekem szakadni) összehajtogatása után bedobtam a szemetesbe.
   Mostanában mifelénk olyan kukás jár, aki minden egyes szemetes zsákot akkurátusan kibont, majd darabról darabra átválogatja a tartalmát, hátha talál benne valami újrahasznosíthatót, vagy eladhatót. Szerintem mikor ezt megtalálja, ennek a marék ragacsnak nem igazán fog örülni...

   A hagyma a minapi pörköltből, a paprika a salátából maradt, mely összetevők oly egyértelműen adtak ki egy rántottát, hogy ebédre mindenképp ez volt a helyes választás. Már csak azért is, mert ez nagyon gyorsan elkészül, aztán már mehetek is tapétázni. No nem mintha eddig olyan nagyon siettem volna...

   Bennem meg csak annyi erő maradt, hogy kigurítsam a tapétát. Egyrészt azért, hogy kirúgja magát, másrészt azért, hogy lássam. Mármint nem a szépségét, mert arról tudtam, hanem azt, hogy mint feladat ott van, s kezdenem kell vele valamit.

   Ha már az igencsak sajnálatos módon elkeverhetetlennek bizonyuló ragasztó kapcsán szóba került a nokedli, valamint a minapi pörkölthöz készített vegyes savanyúságból is maradt, egy szép nagy adag (mármint három tányérral volt) tojásos nokedli készítését sem hagyhattam ki.
   Bár kezdetben úgy volt, hogy a tapétázás nemes feladatára már mindjárt délelőtt rávetem magam, ez azonban később két okból is elmaradt. Míg az egyik az volt, hogy már eleve majdnem 10-kor keltem, addig a másik az, hogy mindenképp ki szerettem volna menni a piacra, mert az egyik eladótól már hetek óta meg szerettem volna kérdezni valamit, csak mindig elfelejtettem.
   Amúgy azt szerettem volna megkérdezni, hogy az általa árult rengeteg apró szerszámhoz nem tartozik-e véletlenül egy apró esztergapad. Bár elszomorított, hogy nem, de legalább végre megkérdeztem.

   Hogy a tapétát a felrakása előtt, de már a ragasztóval történő bekenése után ketté kell hajtani, azt egy YouTube how to videóból lestem el. Erre amúgy azért van szükség, hogy a papírtapéta egy kissé átázzon, amire meg azért, mert az ugye nagyban elősegíti az egyenetlen felületre történő rásimíthatóságát.
   Ez a munkafogás amúgy ennél a fajta tapétánál mondhatni ellenjavalt, mert hajlamos tőle összeragadni. Mondjuk még az előírt 10 perc után is sikerült széthúznom, de néhány apró ponton látszott, hogy a ragasztó már annyira megfogott, hogy elkezdett tőle szétválni a papír.

   Biztos ami biztos alapon, ez itt az alsó polcos fal felőli oldala, amit amolyan kísérleti terepként használok. Mármint ha valamiért nem maradna fent rajta a tapéta, az már csak azért sem jelentene problémát, mert ugye a polcos ezen oldala a fal felé néz, vagyis már eleve nem is látszik.

   Miközben én a ragasztó lehetőleg egyenletes kikenésével, valamint a tapéta simogatásával bénázok, a párom az időt Timmy bárány egrecíroztatásával múlatja. Szerintem le sem tagadhatnám, hogy mekkora segítség nekem ez a nő...

   Ta-dam! A szélét persze majd még le kell vágni, de azzal inkább várok a teljes száradásig. Mint az később kiderült, ez nem feltétlenül szükséges. Mármint a még ragasztótól nedves tapétát is jól viszi a sniccer, épp csak nem serceg benne annyira hangosan, mint a már megszáradt papírban.

   Hiába van a kép felett az amúgy napokat (máskor meg nagyobb lélegzetvételű szakaszokat) elválasztó vonal, ez még ugyanaz a nap, csak már a késő délutánja, mikor is - mivel már rengetegszer ígértem meg neki - kapott a sniccer egy új pengét, amire már nagyon is szüksége volt. Nekem ugye meg pláne, hiszen épp nagyban készültem használni.

   Mire észbe kaptam, hogy talán fotózni is kéne valamit, addigra már rég fent volt a tapéta az alsó polcos másik, mármint a látszó oldalán is, miközben a próbaoldalt (mármint a fal felőlit) a tapétakéssel lazán körbevágtam.
   A képen amúgy az látható, hogy miközben a háttérben a kisebbik polcoson már a másik oldalára felragasztott tapéta szárad, addig a nagyobbik polcost az oldalára fordítva, amolyan ideiglenes tapétázó asztalként vetettem be.

   Míg az első tapétacsík felragasztása még csak próba volt, addig a második már élesben ment, a harmadik (vagyis ez) pedig már rutin. Hogy a tapéta vágási vonala (nagyon vékony fehér csík, vagyis az éléről nézett papír) majd ne legyen látható, a bútor szélénél egyszerűen rákanyarodtam vele a polcos szélét alkotó lécre.

   Íme az előbb felragasztott tapétacsíkból leeső hosszanti darab, amit azért voltam kénytelen a bútor nem is látszó (mármint a fal felőli) oldalára felragasztani, hogy azon az oldalon is legyen mivel rákanyarodnom az elejére. Mármint a szimmetria miatt kellett oda is egy csík.

   Mint az a háttérben (az ablakon kívül) látható, még csak le sem ment a nap! Mármint a tulajdonképpeni munka egyik felét (mert ugye a tűzifás szekrény még hátravan) mindössze egyetlen nap délutánján intéztem el. Mondjuk tudtam róla, hogy nem a feladat lesz nagy, csak a körítése.

   A műgyantával (kétkomponenses ragasztó) kipótolt sarok amúgy egyrészt jó lett (még a műanyag, vagyis nem nedvszívó felületre is ráragadt a tapéta), másrészt nem fog belőle látszani semmi, mert épp rácsukódik az ajtó mindig zárt szárnya.
   Mivel elkezdtek beindulni a dolgok, gondoltam csak nem hagyom már abba. Hogy azt se holnap kelljen, gondoltam megkeresem azt a rudat, ami a felső polcos tetejére van (illetve most már csak volt) felerősítve, s amúgy a függönyt tartotta.

   A rúd a még tapétázásra váró tűzifás szekrénybe volt beállítva, függőlegesen, a jobb oldali oszlop mögé. Vagyis bár rajta van a képen, ráadásul éppen a közepén, de azt a vékony fényes csíkot nemcsak ezen a fotón, de a valóságban is nehéz volt kiszúrni. Hogy ezt mégis melyik marha rakhatta ide...

   Bár úgy voltam vele, hogy mire újra szükség lesz rá, addigra a leszerelésekor elrepült egyik speciális 4-es csavar biztosan előkerül, ez azonban nem történt meg, mire fel túrhattam helyette egy másikat.
   Amúgy az, hogy a tapétázás innen nézve nem lett valami szép (lásd a sarkokat), az azért teljesen lényegtelen, mert a polcos ezen része a helyén mintegy két méter magasságban van, vagyis nem látható, és ha mégis (tegyük fel valaki olyan magas vendég érkezik), akkor sem látja, mert a függöny amit a rúd tart, a hibát mondhatni jótékonyan eltakarja.
   Bár rezgett a léc, hogy nekiállok és még a polcok éleit is letapétázom, ebben azonban sikerült magamat megakadályoznom, mégpedig azon tény szerfelett sokat történő emlegetésével, hogy a polcok élei a mindig eléjük húzott függönytől nem is látszanak.

   Azt viszont hiába mondtam ki többször is, hogy a visszapakolás majd csak holnap lesz, mert azt valahogy már képtelen voltam megállni. Nyitásképp az alsó polcost tettem vissza a helyére, melynek oldala tegnap is kb. ugyanígy nézett ki (mármint színre), természetesen a korábban alig látszó famintától eltekintve.

   Némi pakolás árán felszabadult a mélyláda, amivel annyira nem volt könnyű dolgom (merthogy a beépített rengeteg bútorlap miatt k*rva nehéz), hogy kellett hozzá öt perc, mire nagy nehezen sikerült kidolgoznom egy olyan megoldást, amit bevetve a felrakása közben nem török ketté.

   Mivel az a másik (amúgy ötletes) megoldás, hogy felteszem a hangfal egyik szélét, majd csak a másikat emelem, na az nem jött be (de csak mert a mondhatni súlytalan polcos folyton elcsúszott), kínomban azt találtam ki, hogy összefogatom őket két asztalos szorítóval, majd a kombinációt így egyben fordítom a talpára.
   Mikor ezzel megvoltam, természetesen azt is képtelen voltam megállni, hogy a már rászáradt tapétájú nagyobbik polcost erre a kettőre fel ne tegyem. Miután már ezzel is megvoltam, gondoltam legalább a két hátsó hangfalat visszakábelezem, ami amúgy meg is történt, csakhogy már megint nem bírtam leállni, aminek idővel az lett a vége, hogy minden a helyére került. Ez persze csak a hátam mögötti torony elemeire értendő, mert a szobában továbbra is teljes káosz uralkodott.

   Mikor ennek a projektnek napra pontosan egy hónapja nekiálltam, akkor nemcsak azt nem gondoltam volna, hogy egy hónapon belül elkészül, hanem azt sem, hogy a tulajdonképpeni munkával (értsd tapétázás) egyetlen délután alatt megleszek.
   Mikor már épp kezdtem volna hatalmas megelégedettséget érezni, akkor menten eszembe jutott, hogy a tapétázás igazi célpontja a tűzifás szekrény volt. Bár ez a tény, mármint a még mindig hátralévő főfeladat nem igazán esett jól, de ez most valahogy nem tudta elvenni a jókedvem.

   Ez még úgy is igaz volt, hogy benéztem a szobába, azt tudakolva a helyszíntől, hogy mi vár rám holnap. Bár lehetne úgy is, hogy egyből a tűzifás szekrénynek esek neki, csakhogy azt logikailag megelőzi egy csomó más apró feladat.
   Nyitásképp az ajtószárnyak festésekor az üvegtáblák széleire került fölös festéket kell lekapargatnom, mert ugye míg ez a feladat ki nem futott, addig nem tudom becsukni az ajtót. (pontosabban szólva nem érdemes) Ha meg ugye nincs becsukva az ajtó, akkor még nem tudom visszatenni a helyére a bal alsó sarokban látható éjjeliszekrényt. Szerintem ebből az lesz, hogy már megint tartok néhány napnyi pihenőt...
   A kép amúgy igazándiból arról szól, hogy mivel épp adódott rá egy nagyszerű alkalom, ezért kipróbáltam, hogy a ragasztó működik-e nemhogy nem sima, de egyenesen rücskös felületen is. A kép közepén függőleges állásban látható sárga csík azt jelenti, hogy a tapéta a ragasztóval még a régiféle bordázott másik oldalú farostlemez hátuljára is felragasztható, vagyis igen nagy valószínűséggel a tűzifás szekrényre is. Azon persze eddig is volt tapéta, de most szeretnék vele ráfordulni arra a függőleges oszlopra is, ami eddig a két barnaság közül csúful kikandikált.

   Mármint a balra látható, a fatapétánál jóval világosabb színű csíkra gondolok. Meg persze arra is, hogy ezt a szekrényt apám 50 évvel ezelőtt készítette, aztán hopp, fél évszázad után már állok is neki felújítani.
   Amúgy a hézag okát nem értem. Mármint apám - precíziós műszerész lévén - ennél azért sokkal pontosabban dolgozott. Még csak az sem lehet, hogy a szekrény idővel meghasasodott, mert azt egyrészt mutatná a centi, másrészt látszania kéne, hogy felül passzos, középen meg nem. Mivel a zsanérokat az ajtón nem lehet odébb rakni, mert ragasztva vannak (Epokitt), a rés ezennel így marad.
   Mindeközben a kopásnyomokról annyit, hogy azokra úgy kell tekinteni, hogy egyrészt 50 év alatt alakultak ki, másrészt ez kutyaközönséges papírtapéta, vagyis még véletlenül sem kopásálló.

   Nemcsak az a baj, hogy valaki a szekrény és a cserépkályha közötti résbe egy csomó mindent bepakolt, hanem az is, hogy magába a szekrénybe is. Ez már csak annak fényében is durva melléfogás volt, hogy tulajdonképpen az egész tapétázós projekt erről a szekrényről szól. Mármint ennek felújítása volt a fő célkitűzés.
   Mikor a kipakolása után megláttam, hogy még a szekrény teteje sem szabad, ha lehetett az általános életérzésemet egyáltalán fokozni, a munkakedvem még az eddigieknél is távolabbi vidékre költözött.

   A mágneszárakat pedig azért szedtem le, mert míg a két szélsőnek mára már rég nincs ellenpárja, addig a középsőben eltörött a rugó. A rugót persze a kisebbekből a nagyobb zárba átrakni nem lehet, épp mint ahogy a kisebbik zárelemek sem passzolnak a náluknál nagyobb mágneszárhoz. Azt persze senki sem állította, hogy az élet (pláne egy szekrény újratapétázása) egyszerű, de attól még nem kellene, hogy minden egyes kis sziriszar kötelességének érezze a b*szogatásomat.

   Azért adtam neki vizet (mármint vizes a rongy), hátha annyira meglágyul alatta a ragasztó (szerintem inkább csak az agyam lágyult meg), hogy a tapéta egyetlen darabban levehetővé válik.

   A szekrény oldalán az eddiginél jóval világosabb árnyalatú famintás tapéta azonban legalább szép lett. Részletfotók a tapétázás menetéről azért nem készültek, mert tulajdonképpen nem volt miről.

   Mivel épp a kezem ügyében volt a ragasztós ecset, a szekrény csúful kilátszó alja, és még néhány leeső tapétacsík is, így képtelen voltam megállni, hogy össze ne kombináljam őket.

   Mivel már nincs vele több dolgom, ezért a szekrényt - hogy legyen hely - visszatettem a helyére. Most egy kicsit ugyan kifelé dől, de azt majd megoldom, mondjuk az apró elmaradások a lakásban tizenharmadik fejezetének keretében.

   Annyi erő ugyan még volt bennem, hogy az ajtóra szükséges tapétacsíkot leszabjam, de aztán - egyértelműen a rengeteg hajolgatásnak, és az amúgy is általános derékfájásomnak köszönhetően - kidőltem, mint a liba. Szerintem mindenképp tartanom kéne néhány nap pihenőt, nehogy még szétessek.

   A szoba közepére fektetett szekrényajtót időnként áttöröltem a vizes ruhával, majd folyton odébb helyezve rajta is hagytam a tapétán, mégpedig azzal a céllal, hogy az idővel felázzon.
   Miközben a tapéta ázott, hol kihúztam egy szöget, hol betekertem egy csavart, megírtam néhány sort, vagy leszaladtam a pincébe valamiért, vagy valamivel. Mindezt azzal a még a reggeli felkeléskor tett felkiáltással, hogy a mai napot teljes egészében a pihenésnek fogom szentelni. Mondjuk még mindig így a jobb, mintha fordítva lenne. Mármint ha a betervezett munka helyett egyszerűen csak pihennék.

   Bár az volt betervezve, hogy a maradék papírt és ragasztót a pincében fogom lecsiszolni, ez végül mégiscsak idefent történt meg. Erre mindjárt két okom is volt. Míg az egyik az volt, hogy délfelé már annyira hasogatott a derekam, hogy még a pincébe sem volt kedvem lemenni (vagy talán inkább nem mertem, nehogy ott maradjak), addig a másik az, hogy a képen látható porszívós csiszológépet direkt azért vettem, hogy különösebb porolás nélkül tudjak a lakásban rendetlenkedni.

   Mikor a felület már szép (?) tiszta volt, ráadásul már száraz is (de csak mert nekieresztettem a ventilátort), rátettem a ragasztós vödröt, mellé a már jó előre leszabott tapétát, aztán közvetlenül a cél kapujában elmentem ebédelni és aludni.

   Bár a két kép között ott húzódik a vízszintes vonal, ami amúgy általában egy, esetleg több napnyi kihagyást jelent, most azonban csak egy ebédutáni alvásnyit. Mármint miután még mindig kora délután felébredtem, majd az előző szakasz képeihez megírtam a szöveget, addigra olyan szinten múlt el a derékfájásom (már ha lehet azt mondani egy fájásra egyáltalán, hogy derék), mintha nem is létezne! Hogy ez a derekamra még lefekvés előtt felvitt Voltaren krémnek volt köszönhető, esetleg pusztán a fekvésnek, vagy egyszerűen csak míg aludtam, közben szépen elvonult az épp aktuális időjárási front, azt ugyan nem tudom, azt azonban igen, hogy lehetne mindig így. Mármint úgy, hogy éppen semmim sem fáj.

   Miután mind az ajtót, mind a tapétát a ragasztóval kétszer is bekentem, bár az összeillesztésükre támadtak mindenféle hülye ötleteim, végül az ajtót a tapétára egyszerűen csak ráfordítottam.
   Mivel ezekhez a munkafázisokhoz oda kellett melléjük térdelnem hajolgatni, nyújtózkodni, tiszta csoda volt, hogy a derékfájásomnak még csak esze ágában sem volt visszatérnie! Ez annyira így volt, hogy végül nemcsak ezt az ajtót tapétáztam le, de még a számítógépemet eltakarót is.

   A zsanérnál azért kellett a tapétát elvágni, mert az egyrészt belül van (vagyis nemhogy nem kell, de egyenesen felesleges is letapétázni), másrészt kilóg az ajtó síkjából, így a tapéta egyben nem volt ráhajtható.

   Így viszont már igen. A fölösleget levágni persze majd megint a másik oldalról kell. A "megint" úgy értendő, hogy ültő helyemben többször is meg kellett fordítanom az ajtót, mikor melyik oldalával volt dolgom.

   Miután a sarkokat is kivágtam, vagyis hatodjára (két zsanér, plusz négy sarok) tettem oda a tapétakés alá az újságpapírt (mármint azért, nehogy még a szép kék műanyagot elvágjam), na addigra a reklámújság annyira szétnyíródott, hogy még napok múlva is apró színes háromszögek kerültek elő.

   Mikor végre kimondhattam, hogy most aztán már tényleg csak annyi a dolgom, hogy visszacsavarozzam a helyére, akkor tényleg nem gondoltam volna, hogy még mennyi minden fog közbejönni.
   - újra kellett vágnom a menetet az ajtónyitó fülének csavarjain
   - kellett a felső polc alá egy merevítő keresztléc
   - fel kellett ragasztanom az ajtó szélére (pótlásul) egy csíkocska tapétát
   - le kellett menni a pincébe egy másik mágneses rendszerű bútorzárért
   - be kellett szerelni a szekrény mögé egy kábeltartó csavart

   Azt a jelenséget a minap nemcsak megörökíteni, de még elmesélni is elfelejtettem, miszerint az épp nagyban száradó felület - a víz párolgása miatt - kereken 5 fokkal lett hidegebb a környezeténél.

   Bár úgy tisztára úgy néz ki, mint ami egy kissé ferdén áll, s ez persze így is van, ez azonban azért nem baj, mert a sarokban ferde alatta a parketta. Vagyis direkt kell a szekrénynek egy kicsit jobbra dőlnie, hogy majd a helyén egyenesen álljon.

   Pontosabban szólva, a tűzifás szekrény majd csak akkor fog tényleg egyenesen állni, amennyiben (megjegyzem azt is 50 év elmúltával) végre a kifelé történő dőlését is kompenzálom.
   Mint érdekesség említem meg, hogy miután az ajtó teljesen kiszáradt, egy kissé meghasasodott, ami azt eredményezte, hogy a képen látható állapotnál jobban kiáll az alsó és a felső része, ami szerintem mindig is úgy volt. Ezt szerintem úgy lehet kikompenzálni, ha leveszem, újra bevizezem, majd az ajtót a földön szárítva, esetleg egy kicsit még az ellenkező irányba görbítve szárítom meg.
   Egy újabb apró adalék lett a tűzifás szekrény ajtajának újratapétázásához, hogy mikor anyám meglátta, azt találta mondani, hogy a telken is megvolt rá a tapéta, mely kijelentést így magában állva nem igazán tudtam értelmezni. Elmagyarázva persze kiderült, hogy a szekrény újratapétázását már apám is tervezte, csak mivel nem állt neki, ezért a tapétatekercs idővel kikerült a telekre.

   Amennyiben amolyan utolsó nagyobb falatként nem kellene még az idén kifestenem a konyhát (ugyan ki más találna ki nekem ilyen feladatokat, mint én magam), ami ugye azt fogja eredményezni, hogy ami csak onnan egyáltalán elmozdítható, az majd mind bekerül ide a szobába, akkor akár már vissza is pakolhatnék. Ez amúgy ha csak részben is, de amivel egyáltalán csak lehetett, mind megtörtént! Hogy ennek innen nézve, épp mint ahogy a tapétázásnak sem igazán látszik nyoma? Hát ja, ez már csak ilyen látványos munka volt...