Mára az volt betervezve, hogy elmegyek a Bosnyák téri piacra, ahol is veszek egy rakat kerek smirglit, mert már nagyon fogytán volt a pincei készlet. Erre fel szakadt a hó... Mindezt úgy, hogy már április közepe volt (lásd a kép közepén a már nagyban virágzó fát), mire fel persze mérgemben menten visszafordultam.

   Mármint nem a ház kapujából, hiszen már eleve el sem indultam, hanem még a szobában, dúlva-fúlva, el az ablaktól, a szoba és a hall közötti ajtó irányába, amire terveim szerint még az idén ráeresztek egy felújítást. Mármint azért még idén, mert anyám azt mondta, hogy jövőre már nem akar kimenni a telekre, s ha nem megy, akkor ugye a festés idejére nem boríthatom be a szoba közepére az ajtószárnyakat.
   Hogy mikor majd odáig érek, hogy az ajtószárnyak már le vannak festve, s épp nagyban szerelném beléjük vissza a zárat, akkor a zár alkatrészei már rég rendben, mármint megszépítve és működőképes állapotban legyenek, úgy döntöttem, hogy ennek az apró részfeladatnak most azonnal nekiállok.

   Ezzel a nagyon is csúfos résszel szerintem semmit sem kell kezdenem, hiszen ha festés közben ez is kifehéredik, a fúrás és a vésés barbár nyomaiból semmi sem fog látszani. Látszani mondjuk eddig sem látszott, tulajdonképpen még akkor sem, ha az ember benézett a lyukon. Mármint nem volt zavaró a belül látható barna folt. (lásd a még kettővel ezelőtti képen)

   A zárat nem azért nem tudom a helyéről kivenni, mert festékes a csavarja, hanem azért, mert még valamikor a 70-es években az öcsémmel azt játszottuk, hogy míg ő kintről lefelé nyomta a kilincset, addig én bentről felfelé, majd mikor erre ráuntunk, akkor jó testvérekhez illőn megcseréltük az irányokat, mire fel a kilincsek szögletes tengelyébe olyan csavarodások kerültek, hogy azokat nem is tudom, hogy hogyan fogom a zár szögletes kivágásán keresztülhúzni. Ha végképp nem megy, akkor legfeljebb elvágom, és ha még úgy sem sikerülne, akkor lefúrom a kilincset.
   Amúgy a kilincs rögzítése egyáltalán nem szokványos. Bár nem vagyok egy lakatos típus, de attól még életem folyamán láttam néhányfajta kilincset, de ilyen elképesztő rögzítése, mint amilyen a miénknek van, eddig még egyiknek sem volt.
   Hogy a kilincseket egyáltalán le tudjam venni, ahhoz készítenem kell hozzájuk egy speciális célszerszámot. Na most ha nem (mármint nem akarok készíteni), akkor viszont meg kell találnom azt a régit, amit még valamikor gyermekkoromban reszeltem, mégpedig egy már nyeletlen csavarhúzóból.

   És már raktam is ki az asztal középső fiókjának teljes tartalmát. Ez persze időnként akkor is szükséges, mikor épp nem keresek semmit, hiszen tipikusan a középső rekeszbe szoktam szemetelni. Ékes bizonyíték erre, az összes szerszám kivétele után a fiók alján maradt rengetek kosz.

   Ezek amolyan relikviák a szerző életéből. Míg a balra fent látható különös formájú szerszámmal az úgynevezett kulcsos típusú főnök-titkári berendezésekből (telefon) lehet kiszedni az izzót, addig az őt követő kalapácsszerű kulccsal a 80-as években a postánál rendszeresített Siemens fali dobozok nyithatók. A kép közepén terpeszkedő formátlan vaslemezzel pedig az összes Trabant, Wartburg, Robur ajtaja nyitható. Ez a kulcs akkor tett nagyon jó szolgálatot, mikor az ember rázárta a kocsiját (nekem speciel céges Barkas volt) a gyújtáskapcsolóban fityegő kulcsra. Mármint hiába volt rá lehetőségem, sosem loptam vele autót.

   Íme a kulcs, amit meg szerettem volna találni. Ez úgy működik, hogy a kilincsen található lyukba kell alulról bedugni, majd 90 fokkal elfordítani, aztán meghúzni lefelé, és akkor kioldja azt a sokfogú körmös mechanikát, ami a kilincsek két oldalát összetartja.

   Ezek a szerszámok pedig azért kerültek ki a fiókból, mert míg az egyik részük felújításra szorul (lásd a ki tudja mitől beragyásodott csőkulcsokat), addig a másik részük olyan szinten törött (lásd az órás csavarhúzókat), hogy azok már csak szerszámalapanyagnak jók, amire ugye a pincében sűrűbben van szükség, mint idefent a lakásban. Vagyis ezek a bigyók most mind lejönnek velem a pincébe.

   Ez volt a felújított tetejű munkapad első bevetése, mikor is még annyira vigyáztam rá, hogy az ajtóról leszerelt vaslemezt egy vastag fadarabra csavaroztam, nehogy valami kárt tegyek a környezetben a flexbe fogott csiszolótárcsával.

   Nem állítanám, hogy már nincsenek rajta mélyedések, azt viszont igen, hogy a jelen pillanatban ennyivel is megelégedtem. Mármint azért, mert erre a felületre ugye még rájön a szokásos szépítés.

   Mikor a fúrógép állványát fel akartam tolni a munkapadra, annak azonban esze ágában sem volt rácsusszannia, nos akkor menten beugrott, hogy a fúrógép és a kétköves köszörű talpának módosítása valahogy elmaradt. Persze mit nekem ezeket pótolni, mikor amúgy is épp nagyban fut az apró pincei elmaradások tizenhatodik fejezete.

   Még fél óra sem volt, mire a hézagok megnöveléséhez szükséges négy fadarabot elkészítettem, s közben persze egyből be is szereltem őket a helyükre, mely apró feladatot követően végre visszatérhettem az aznapi főfeladathoz.

   Mivel az első nekifutás eredménye csúnya lett, azért újra felcsiszoltam, majd ismét nekimentem a forgó smirglivel. Szerintem a második nekifutás eredménye sem lett különösebben szép, de ez már örökre így marad. Akarom mondani, hogy ne csak most legyen szép, de tényleg örökre így maradjon, ezért még rámegyek vagy két réteg lakkal, aztán már mehet is fel az ajtófestés végén visszaszerelendő apró alkatrészeket tartalmazó dobozba.

   Mindössze (?) tizenkilenc nap telt el, mikor hopp, már oda is értem a kilincsek leszerelésének nemes feladatához. Erre az eszetlen kapkodásra (?) amúgy az vett rá, hogy mire az ajtószárnyak lefestődnek (na ja, mintha ezt maguktól megtennék), addigra már a kipofozott zárnak is készen kell állnia a visszaszerelésre.

   Miközben ezt a már kész alkatrészt azonnal megtaláltam (de csak mert nem kerestem), addig a kilincset tartó mechanika kiakasztásához a fiókból jó előre előtúrt szerszámnak még csak esze ágában sem volt újra előkerülnie! Hosszas kutatás után, tulajdonképpen nem is meglepő módon, az épp velem szembeni szerszámtartóból került elő. Mármint végig itt ült az asztalon velem szemben.

   Mikor a feladat eleve azzal nyitott, hogy már a kulcsot sem tudtam kihúzni a zárból, mindjárt megéreztem, hogy hamarost rengeteg szerszámot fogok előszedni. A kombinált fogó és az elemlámpa még csak az első fecskék.

   Mivel a zárszerkezet környékéről kitekert csavarokat szinte azonnal sikerült levernem, valamint már eleve nem voltak jó helyen az egyik hátam mögötti apró hangfal tetején, elmentem a spájzig, hátha találok üres tejfölös vödröt. Kétségeim ez irányban azért voltak, mert mikor a minap anyám kiment a telekre, akkor olyan selejtezést rendeztem (mármint a spájzban rejtegetett, anyám által mindössze fél év alatt összegyűjtött műanyag dobozok és vödrök között), hogy félő volt, miszerint semmi sem maradt. Szerencsémre néhány egészségesebb példánynak (megjegyzem nem tudom miért) megkegyelmeztem. Ezek amúgy nagyon is jól fognak jönni, mikor majd hamarost festem a fürdőszobában a plafont.

   Bár a megtalált szerszám spéci végét még véletlenül sem sikerült a helyére beakasztanom, a belső kilincs ennek ellenére nagyon gyorsan, pláne könnyedén lejött. (lásd az előző képen már a vödörben) Na most a másik, amiből a szögletes rúd kiáll, az viszont csak ennyit engedett. Mármint itt megállt, és innen aztán már se ki, se be!

   Amin annak fényében (amúgy az elemlámpa fényében) nincs mit csodálkozni, ahogy a szögletes tengely kinéz. Ami a képen nem látszik, és persze a valódi ok a szorulásra, az a tengely csavarodása, amit ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogok tudni a szögletes lyukon keresztülhúzni.

   Mivel a kezem ügyében ez volt a legerősebb szerszám, ezért a szögletes rúd csavarodásai ellen egy műszerész satut vetettem be, amivel aztán jól meg is nyomorgattam. Ez amúgy csak azért volt lehetséges, mert a kilincs rúdja nem tömör anyagból van, hanem szokatlan módon "U" profilú.

   Hogy a csavarhúzóval legyen mihez képest feszíteni, ráfogtam a rúdra a satuval, majd szomorúan konstatáltam, hogy erőlködéseim közepette a kilincs egyáltalán nem, épp csak a ráfogatott satu csúszott odébb.

   Végül úgy jött le, hogy nekiálltam ütni. Mármint az ellenoldalról. Közben persze nagyon is fennállt a veszélye, hogy a kilincs rúdjának végét annyira szétverem, hogy az úgy már tényleg nem fog átférni a lyukon, ez a kellemetlen baleset azonban (megjegyzem szerencsére) nem történt meg.

   Az a sejtésem viszont beigazolódott, hogy mire a kilincs és a zár az ajtóról lekerül, addigra meglehetős mennyiségű szerszámot fogok előszedni. Még tiszta szerencse, hogy nem kellett értük messzire mennem, merthogy az asztalom innen még két méterre sincs.

   Az átlátszó vödör csak azért került oda, mert az is lemegy, csak az a szemétbe, mert azt anyám valamiért egy kissé zsírosan tette el, nekem pedig semmi kedvem sem volt elmosogatni.

   Ha csak annyi lenne a feladatom, hogy a zárat kipofozzam, akkor talán még egy kósza hét sem kellene hozzá, hogy újra bent legyen a helyén. Mivel festeni is kell (mármint az ajtót), szerintem legalább egy hónapba fog telni, mire ezek ketten újra összetalálkoznak.

   Miután az alkatrészeket tartalmazó tejfölös vödörrel a pincébe leértem, első dolgom volt kitenni az előtérbe azt a bútorlapot, amiért tulajdonképpen lejöttem. Ez amúgy már a harmadik elem, vagyis a másik kettő már sikeresen felért. Pontosabban szólva én vagyok sikeres, hogy semmi bajom sem lett a cipelésüktől.
   Szerintem nálam az úgy van, hogy mikor csak egyetlen dolgot csinálok, én még azzal is képes vagyok elúszni, összekeveredni, belezavarodni, nem ha egyszerre mindjárt négyet is! Most például a fürdőszoba plafonjának helyreállítására indítottam rá a hátam mögötti két szekrény oldalának tapétázását, amihez hozzácsaptam az ajtók festését, keretestül, meg persze a jelen zárjavítást is.
   Amennyiben ezekből a tulajdonképpen apró feladatokból nem sikerül egy hónapon belül kikeverednem, akkor szerintem végem. Mármint ha nagyon elhúzom, akkor lehet, hogy már nem is lesz erőm befejezni.
   Szerencsére nemcsak az fordul elő, hogy semmihez sincs kedvem, hanem az is, hogy úgy felpörgök, hogy csak nézek! Illetve éppen, hogy nemcsak nézek, hanem dolgozok is! Hogy a felpörgést mi okozza, arra eddig sajnos még nem jöttem rá...

   Arra viszont már igen, hogy ha nem teszek valami peremes dolgot a zár, vagy bármi más épp nagyban szétszerelés alatt álló, apró alkatrészekből felépített bigyó alá, akkor minden szanaszét fog gurulni!
   A peremes dolognak tökéletesen megteszi egy tepsi, míg a rongy a redőivel még az alkatrészek gurulását is megakadályozza. A rongy azon kellemes tulajdonságáról már nem is beszélve, hogy igény esetén a mocskos alkatrészeket azonnal van mivel megtörölgetnem.

   Amennyiben nem tudom megjavítani, akkor veszek helyette egy másikat. Amúgy a ház ferdeségén túl csak a jobbra látható kisebbik rugó törött, más hibát így elsőre nem láttam benne.

   Mivel a két kilincs összefogatásának eredeti megoldása már nem tartott (amihez persze az is komolyan hozzájárult, hogy újra belebarmoltam), ezentúl nem rugós lesz, hanem csavaros, amihez épp most fúrom a lyukba az M6-os menetet.

   A takarólemezt viszont nem sikerült felpolíroznom, ami valószínűleg attól lehet, hogy nincs itthon polír paszta. Ami már majdnem jó fényesedés középen látszik, az úgy állt elő, hogy addig nyomtam az anyagot a filckorongnak (mármint hosszú perceken át), míg csak a súrlódástól foghatatlan hőmérsékletűre nem melegedett.

   Mivel a polírozás nem sikerült (pedig az lett volna csak igazán szép), ezért a szokásos körkörös csiszolós szépítést vetettem be, majd az eredményt megőrzendő, kentem rá némi híg lakkot.
   Amit a képen látunk, az amúgy (már csak a lehetetlen formája és állaga miatt is) egy festőállvány, ami nemcsak a takarólemezeket tartja (alattuk egy-egy 8-as anyával, mint rögtönzött távtartóval), hanem a csavarokat is, melyek feje szintén kapott némi rozsdagátló lakkot.

   Míg a rugós kérdésre (megjegyzem a szerző őszinte örömére) az jött ki válaszul, hogy a zár anélkül is rendben működik, addig az egyik kulcslyukat takaró apró nyelvecske nem bizonyult visszaszerelhetőnek, mert tőből tört le róla az a pöcök, aminél fogva eredetileg fel volt szegecselve.
   Mivel a két kilincs összefogatásához amúgy is kell egy hatos hernyócsavar (mert ugye az eredeti megoldást kinyírtam), így semmiből sem fog tartani a hernyóhoz egy úgymond szép fejformájút is előtúrni.

   Miközben viszonylag szép fejű csavar gyorsan akadt, addig hatos hernyót nem igazán találtam, ami már csak azért sem baj, mert a kilincs lyukába nem is hatos, hanem ötös menetet fúrtam. Ahhoz viszont már találtam hernyócsavart, mely tényen - a kevés 5-ös csavar okán - komolyan meglepődtem. Persze ha nincs, az sem lett volna baj, akkor ugyanis gyártok egyet méretre.

   Ahogy levittem, az alkatrészek ugyanúgy a tejfölös vödörben jöttek vissza, csak ugye immáron egyrészt megszépítve, míg a zárszerkezet esetében működőképesen. Megmutassam, hogy a zárat miért nem most azonnal szerelem vissza?

   Nos azért nem, mert az ajtófestős feladat időközben szemernyit sem haladt. No nem azért, mintha lusta lettem volna csinálni (á dehogy), hanem mert időközben, mivel a logikai sorrendben az következett, kifestettem a fürdőszobát, ahonnan éppen oda sikerült kipakolnom, mint ahol az ajtókat áll szándékomban lefesteni. Szóval mikor azt épp senki sem teszi, akkor a normális munkavégzésben én magam akadályozom meg magamat.

   Az alkatrészeket tartalmazó vödör teljes tartalmának megtekintésére még véletlenül sem azért került sor, mintha már aktuális lenne a helyükre történő visszaszerelés, hanem csak semerre sem találtam azt a csavart, amivel a hátam mögötti ajtó zárt szárnya (még a festés előtt) oda volt rögzítve a parkettához.
   Mikor azt a csavart (megjegyzem még valamikor egy hónapja) a helyéről kitekertem, akkor a "na itt biztosan jó helyen leszel" felkiáltással tettem oda valahova, mely amúgy biztosan nagyszerű helyszínt mára már olyan szinten sikerült elfelejtenem, hogy sokadik nekifutásra sem lett meg.
   Mivel a csavar az összes feltételezett rejtekhely megtekintésének hatására sem került elő, valamint épp ki volt borítva a vödör tartalma (rólam az eredménytelen kutatás okán már nem is beszélve), szóval gondoltam ha már épp itt van előttem, legalább a zárral szemközti részt felcsavarozom. Mármint azt már megtehetem, hiszen a zárral szemközti ajtószárnyon már hosszú napok óta nem fog a festék.

   Ide még csak nem is szerszámért néztem be, épp csak visszadobtam a valamiért elől maradt szigszalagot, mire fel egyből meglett a csavar. A jobb oldali rekeszben látható, a piros nyelű kombinált fogó és a hullámos nyelű kefe között.
   Na most ami viszont továbbra sem került elő, az a felszerelni szándékozott lemezt valaha tartó két hagyományos sliccelésű facsavar. A cikket visszanézve, visszagondolva a történésekre, a két csavar valószínűleg a pincében keveredett el, mégpedig annyira, hogy azok ketten már eleve fel sem lettek újítva. Már ha csak nem úgy történt, hogy egyből kidobtam őket.

   Örömöm azért többszörös, mert ugye nyitásképp ott van mindjárt az, hogy végre visszakerült a helyére a zár, amit a sorban az követ, hogy nemcsak visszakerült, de még szép is lett! A harmadik ok az örömre pedig az volt, hogy a görbe kilincs és a kissé megroggyant zár a feladataim sorában egy olyan tétel volt, amire mindig is úgy gondoltam, hogy ezek sosem lesznek kipofozva, aztán tessék, bár közben elrepült több mint négy évtized, de íme kész...