Mikor a párom letette elém ezt a két, természetesen döglött hajszárítót, az egyrészt azért nem vágott földhöz, mert előre tudtam az érkezésükről, másrészt amelyiket nem tudom megjavítani, azzal komoly terveim vannak. A komolyságot persze nem úgy kell érteni, hogy most azonnal, hanem úgy, hogy ha élek addig, akkor valahol a távoli jövőben (esetleg) egy olyan ügyes kis eszköz lesz belőle, amit felszerelek a fűrészgép pengetámasztójára, hogy elfújja oldalra a port. Amennyiben a hajszárítóban a motor adta meg magát, akkor persze nem.

   Mivel nem az a hiba, hanem a fűtőszál szakadása, miközben a motor vígan forog tovább, így ha hajszárítónak már nem is, de elfújni a port azért még jó lesz. Ehhez persze majd kell még valami csíptetős talp, meg persze egy tápegység is, mely összetevőknek a mai napon elkészülni mondhatni semmiféle esélyük sincs.

   Mivel a porelfújó szerkezet építése című projekt egyik része a pince irányába mutat, a másik viszont egyértelműen a lakásban lesz kivitelezve, ezért hosszú perceim mentek rá, mire el tudtam dönteni, hogy levigyem-e a pincébe, vagy inkább idefent hagyjam. Végül azért maradt idefent, mert annak meghatározása, hogy mekkora tápegység kell hozzá, egyértelműen az íróasztalom irányába mutató feladat. Mármint nyitásképp le kell mérnem, hogy milyen feszültségű, és persze terhelhetőségű tápot kell hozzá túrnom a pincei dugasztápos dobozból.

   Ez itt egy paneltervezős részprojekt, melynek halogatása még véletlenül sem azért érintett rosszul, mert a fordulatszám szabályzó nélkül nem tudom összeállítani a csiszolómalom 1.0 című projektemet, hanem azért, mert nem értettem, hogy ezt a kis semmiséget mégis mi a csudáért halogatom.
   Hogy legalább egy kicsit haladjak vele, lekaptam a pultról az amúgy a pincéből felhozott másik kockás spirálfüzetet, majd készítettem egy skiccet a leszabandó panelről.

   Most jött volna az a rész, hogy az alkatrészeket odapróbálgatom a panelra. Mármint azt tudakolván tőlük, hogy vajon elférnek-e, csak aztán mikor épp megkezdtem volna az összeválogatásukat, anyám jelezte, hogy kész az ebéd, amivel persze egyből megakasztotta az amúgy egészen jól induló projektet.

   Ez kérlek annyira így volt (mármint az, hogy a kiadós ebédtől szó szerint munkaképtelen állapotba kerültem), hogy miután a paprikás krumplit legyűrtem, percekig nézegettem ezt a feliratot, egyáltalán nem értve, hogy mi lehet az a szerencsetojás. Ilyen agyi állapotban meg ugye nem lehet panelt tervezni.

   Ettől függetlenül én azért megpróbáltam, de csak odáig sikerült eljutnom, hogy lerajzoltam az 555-ös IC-t alulnézetből, valamint kikerestem a FET lábainak bekötését, mely apróságokat követően azonnal lefordultam a székről.

   Ami mondjuk nem sikerült, mert sem a csokik számában, sem a színében nem tudtam magammal megállapodni, épp mint ahogy a hűtőborda formájában sem, mire fel megígértem magamnak valamit.

   Mégpedig konkrétan azt, hogy a következő képnek már feltétlenül valami tényleges munkafázist kell mutatnia, nem pedig egy olyan semmiséget, hogy a meglehetős tömegből kiválasztott alkatrészeket végül egy vajkrémes dobozban helyeztem el.
   Gondolom sejthető, hogy az amúgy kiváló tervemből végül nem lett semmi. Mégpedig annyira nem, hogy az amúgy nem különösebben nagy ívű projektben egy teljes hét szünet következett, mely időt majdhogynem semmittevéssel töltöttem el. Mondjuk az internetről letöltött, már-már valószínűtlen mennyiségű (értsd több tízezer) elektronikai témájú újság átnézése, majd törlése is időszerű volt, de attól a többi feladatot még nem lett volna feltétlenül szükséges teljesen elhanyagolnom.
   Mivel minden nap későn keltem, ezért délelőtt mondhatni nem maradt annyi időm, hogy ebédig bármi értelmesnek nekiálljak. Ebéd után meg sajnos teljesen használhatatlan vagyok. Ez pláne így van, mikor anyám elveti a sulykot. Hogy a sulyokelvetés anyámnak néha milyen eszement mértékben sikerül, arra ékes példa a tegnapi ebéd, aminek olyan szinten sikerült kiütnie, hogy gyakorlatilag estig már fel sem keltem.

   Amit balra látunk, az rántott csirkecomb és szárny, amit középen, az pedig a szerző amúgy fél literes, pusztán viszonyítási alapként odatett kávésbögréje, melyben amúgy most épp tea van. Mindeközben a jobbra látható tálban az a gombócnyi tészta látható, amit anyám a panír maradékából gyúrt. Hogy ez két emberre tulajdonképpen nem is látszik soknak? Ez mondjuk igaz, csakhogy azt még nem árultam el, hogy ez már csak a maradék!
   Míg a balra látható tál eredetileg nemhogy tele, de szó szerint púpozásig volt rakva csirkével, addig a jobbra látható szintén, csak abban rántott máj és gomba volt. Mindezekhez társult egy lábosnyi rizs. Vagyis ha nem ketten lettünk volna rá, hanem öten, akkor sem maradt volna éhen senki. Én meg ugye olyan vagyok, hogy ha van, meg persze kívánom is, akkor eszek amennyi csak belém fér. Aztán persze kidőlök, mint a liba. Ez annyira így van, hogy végül még a jelen szöveg megírását is el kellett halasztanom másnapra, annyira használhatatlan állapotba kerültem.

   Mikor a paneltervezésre az előző kép készítéséhez képest négy év múlva újra rámozdultam, akkor ez a kép már ott várt rám egy mappában megszerkesztetlenül. Mármint valamikor időközben úgy döntöttem, hogy a projekt befejezését legalább egy kicsivel elősegítendő, elveszem előle az EVA66-os tápegység dobozát, benne a macival, báránnyal, egérrel, nehogy még az útban lévőségük hátráltató tényezőnek minősíttessék.

   Miközben hátráltató tényezőt azt már nagyon sikeresen tudok keresni, a plüssök ide történő áthelyezése már nem ment annyira zökkenőmentesen, de végül azért sikerült.

   A régi képeket átnézve, hiába láttam, hogy már találtam a projekthez panelt, az annyira nem akart előkerülni, hogy a keresés indításához képest csak másnapra lett meg. Ez kérlek annyira így volt, hogy kínomban már elő is vettem belőle egy másik darabot. A panelt végül abban a fiókban találtam meg, amire egy korábbi rendrakás alkalmával azt írtam "tápcsatlakozók", de csak mert főképp azok voltak benne.

   Ez a nap annyira bonyolultan indult (amúgy az előző kép készülte óta már több mint egy hónap telt el), hogy mire sikerült odáig eljutnom, hogy odavegyem magam elé az asztalra a paneltervezéshez szükséges kellékeket, addigra már nagyon, de tényleg nagyon csak ülni, de inkább már csak feküdni akartam.
   Maga az ágyneműcsere persze nem volt egy bonyolult folyamat, csakhogy azzal párhuzamosan ki volt mosva mindkét falvédőm, a háttámla huzata, az ülőpárnám huzata, és még az a terítő is, ami az ágyneműket védi por ellen. Mikor ezeket már mind visszatettem a helyükre, s már csak össze kellett volna rendezzem a dolgokat (beágyazás), akkor menten kiderült, hogy a fedőmatracban szivacsot kell cseréljek.
   Miután fentiekkel már mind megvoltam, vagyis rendben lévőnek tűnt a hall, ahhoz képest, hogy a szokatlan mozgásnak fel kellett volna ébresztenie, ezt sajnos nem tette meg. Mármint olyan bután bámultam a kellékekre, ahogy az csak a több évtizedes "értetlenül bámulási" rutinomból kitelt.

   Odáig még eljutottam, hogy ami a paneltervezéshez nem kellett, azt eltettem az asztalról, az a rész viszont, hogy a kapcsolási rajz nincs letisztázva, nos az teljesen kiütött. Mármint az zavart össze, hogy a jobbra fent látható ábrán még a -tól -ig értékek is szerepelnek. A paneltervezést végül akkor adtam fel, mikor kiderült, hogy a C1-es kondenzátor értékjelölésén a piros légyszarnak nézett halvány kosznyom, nos az kérlek egy tizedesvessző.

   Íme az általam megtervezni szándékozott panel gyári változata, ami amúgy mindössze 1.871 forintba kerül. Hogy amit én építek, az ennél biztosan nagyobb méretű lesz, azt mindjárt több tényező is garantálja. Már eleve ott van az a tény, hogy részemről semmi igényem sincs a helytakarékos kivitelre. Mármint a panel méretét a rendelkezésre álló hely határozza meg. Aztán ott van még az is, hogy az én panelemen az egyenirányító és a szűrőelkó is rajta lesz. (ez ekkor még így volt, később azonban módosult a terv)

   A terv az volt, hogy a paneltervezéssel napról napra, apránként fogok haladni. Mármint hétfőn elkészítem a rajz tisztázatát, kedden meghatározom az IC állását a panelen, szerdán elkészítem a terv piszkozatát, csütörtökön letisztázom, pénteken felviszem a panelra, szombaton kifúrom és kimarom, vasárnap pedig beültetem az alkatrészeket. Ez a szétszórtság azért lett volna jó, mert így egyik napra sem jutott volna annyira sok feladat, illetve eleve olyan volumenű feladat, ami számomra akár csak egy kicsit is megterhelő lett volna. Ehhez képest csütörtök reggel még nem tartottam sehol, mire fel ha csak délre is, de legalább a rajzot letisztáztam.
   A kép címe amúgy nem azért lett "nehéz volt", mintha maga a feladat lett volna nehéz, hanem azért, mert a rajz puszta szolgai átmásolására "nehéz volt" magamat rávennem.
   A változás az eredeti rajzhoz képest mindössze annyi lett, hogy a tápegység alkatrészeit is berajzoltam (két dióda és egy elkó), valamint a potméter egyik lábával sorba kötött 10kΩ-os ellenállás sem maradt le.
   A rajz mellett látható apró táblázat amúgy azt mutatja, hogy miközben a szétszedésekkel a 2025-ös évben alig haladtam valamit, a mozizásba már nagyon sikerült belehúznom. Mármint miközben a jelenleg aktuális jelölési rendszerben a teljesen fekete négyzet egy szétszedést jelent, azzal párhuzamosan nyolc film megtekintését is. Vagyis a 44 szétszedésre 352 film megtekintése jutott, mely eredményt úgy tudtam elérni, hogy volt olyan nap mikor négy, vagy akár több filmet is megnéztem zsinórban. Mármint a szokásos sorozatdarálás üzemmódban.

   Íme az előbbi képen látható kapcsolás olyan formára átrajzolva, hogy a panelra csak az azon szereplő alkatrészek kerüljenek rá, valamint a csatlakozási pontok is mind ábrázolva legyenek.
   Hogy ennek a második rajznak az elkészítése nekem az adott pillanatban tizennégy percembe került (ezt az adatot a két fotó készítési dátuma adta ki), az kérlek akkora szégyen, hogy nem is tudok rá mit mondani. Na jó, annyit azért igen, hogy ez szerintem valami post-Covid utóhatás. Ezt abból gondolom, hogy régebben azért nem voltak olyan problémáim, mint amiket manapság tapasztalok. Mármint egyszerű számolásokhoz nem kellett elővegyem a zsebszámológépet. Persze az is lehet, hogy a kor előrehaladtával egyszerűen csak elhülyültem.

   Bár az előszedett elkók is bőven megfeleltek a feladatra, attól én még előtúrtam belőlük több készletre valót is, majd lemértem őket, nehogy még véletlenül hibás példányt építsek be. Nem mintha nem lenne itthon elkóból tíz újabb életre való pótlás...
   Amúgy a különféle fazonú elkók előtúrásában az volt az okosság, hogy ha úgy jön ki jól a panel mintázata, hogy álló elkó kell bele a közelülő lábaival, vagy épp ellenkezőleg, vagyis fekvő elkó kell a távolülőkkel, akkor egyből legyen variációs lehetőségem.
   Itt aztán - megjegyzem őszinte sajnálatomra szolgálva vele - még csak véletlenül sem az a rész következett, hogy a korábban eltervezettek szerint meghatároztam a panelen az 555-ös IC állását, hanem valami egészen más.
   Konkrétan azt találtam ki (megjegyzem ágyban heverés közben), hogy a majd csak később megépülő csiszolómalom cikke nem a sor végére fog kerülni, hanem valahová korábbra. Ebben az elhelyezésben az az okosság, hogy mikor később megemlítem a csiszolómalmot, illetve mondjuk a rádióépítős oldal keretében mutatom is a használatát, akkor egyből beszúrhatom a témára mutató linket.
   Hogy a malom megépítéséről szóló cikk minél közelebb kerülhessen ehhez, nekiugrottam a mindent tudó táblázatomnak, s kigyűjtöttem belőle az összes említést. Mármint azokat a cikkeket, melyekben a csiszolómalomra hivatkoztam. Hogy az időmet ennél értelmesebb tevékenységgel is tölthettem volna? Ez ugyan igaz, de így legalább csináltam valamit a mostanában rendszeresen reám telepedő semmittevés helyett.
   Nehogy kifúrja az oldalad a kíváncsiság, inkább elárulom, hogy a csiszolómalmot száztizenöt cikkben említettem meg. Vagyis ha ez a cikk és még a malomépítős is elkészül, akkor bőven lesz hová beszurkálnom a linkeket.

   A panelt megtervezni olyan szinten nem volt kedvem, hogy inkább nekiálltam kiválasztani a számítógépeimhez szükséges hardvereket, beregisztráltam az egyik közeli átadópontú webshopba, feladtam a megrendelést, megvártam amíg megérkezik az összes áru, majd elmentem értük. Közben természetesen végig abban reménykedtem, hogy valamelyik résznél feladom, és úgy, de úgy nekiállok megtervezni a tenyérnyi sincs méretű panelt, hogy majd csak nézek! Ez amúgy bejött. Mármint sajnos az, hogy csak néztem...

   A következő reményem abban volt, hogy míg a megtekintésükre váró filmek átmásolódnak az új SSD-re, már csak azért is, mert közben foglalt az ágy, amitől ugye nem tudok lefeküdni, szóval valószínűleg már csak puszta kényszerűségből is rámegyek a paneltervezés nemes feladatára, de persze nem...

   Mikor már a toner is előbb került bele a nyomtatóba (azt is most vettem, lásd a dobozát a wobler felett), akkor ígértem meg magamnak, hogy a következő képnek már mindenképp a paneltervezésről kell szólnia. Mármint innentől kezdve nem fűzhetek bele ebbe a témába több, úgymond idegen képet, mert ha mégis, akkor nyakon leszek vágva! Az meg ugye mégis kinek hiányzik? Hogy betartottam-e ígéretemet? Mégis mikor van az nálam úgy...

   Az aznapi etap megnyitásaként (megjegyzem ekkor már majdnem dél volt, vagyis már megint nem voltam valami friss) előkaptam az 555-ös IC adatlapját, amin megdöbbenve láttam, hogy a rákapcsolható maximális feszültség (mármint a tápfeszültség) típustól függően 16-18 V, miközben az 1,41x12,3=17,34 V eredményt ad. Ez annyit tesz, hogy a biztonságos működés érdekében vagy beteszek az áramkörbe valami terhelést, például egy a bekapcsoltságot jelző izzót (ez azért nem jó, mert ugye kiéghet), vagy az 555-ös IC tápága kap egy 7812-est, vagy ha azt azért nem is, akkor legalább egy zénert. Amennyiben mégsem, akkor leszakadó terhelés esetén előfordulhat, hogy a felszaladó tápfeszültség kinyírja az 555-ös IC-t. Amennyiben tizenkét voltos zénerrel és 47Ω-os soros ellenállással számolok, akkor utóbbi 0,7 W-ot fog disszipálni. Ha 15 V-os zénerrel számolok, akkor viszont már csak 190 mW-ot. Ebből szerintem az lesz, hogy betervezem a panelba a zéner helyét, aztán vagy beültetem, vagy nem.
   Mindeközben amit a képen látunk, az a szerző szokásos életveszélyes megoldása, mikor is szabadon megérinthető végű, mármint krokodilcsipeszes műszerzsinórokon vezetgeti a hálózati feszültséget. Egyszer nem írok többet, már tudod is, hogy mi csapott agyon...

   Annyit még megtettem, hogy ellenőriztem a lábkiosztásokat mutató rajzok helyességét, majd átrajzoltam őket a kapcsolási rajz alá, aztán mint ahogy az már annyiszor megtörtént, aznapra ismét feladtam a további mókolást.
   Kissé később, az ebédig még hátralévő időben a témára újra visszatérve, először azt tekintettem meg, hogy a próbapanelen valóban IRF731-es power FET van-e (nem írtam el, az van rajta), majd azt, hogy akad-e a zénerdiódákat tartalmazó fiókrekeszben nagyáramú 12 V-os példány. Mivel találtam, így ez sem lehet hátráltató tényező. No nem mintha direkt keresnék olyanokat...

   Az előző kép készítése óta eltelt három napban leginkább a sorozatdarálásban jeleskedtem. Az előző nap este kidolgozott terv amúgy az volt, hogy reggel korán kelek, ideülök az asztalhoz, megírok pár sort néhány egyéb témájú képhez, aztán már ugrok is neki a paneltervezésnek. Hogy mi állított meg? Nos aznap reggel egy áramszünet. Hogy a paneltervezéshez nem kell áram? Ugyan kinek van itt annyi esze hajnali kilenc órakor (mert nekem ugyan nincs), hogy erre rájöjjön...
   Hogy mikorra került elém a két füzet és a tolltartó? Bár nem vagyok rá büszke, de attól még bevallom, hogy már majdnem délután hat volt, és még akkor is csak azért álltam neki a feladatnak, mert nem baj ha elrontom. Mármint ha annyira elrontom, hogy az eredmény használhatatlan lesz, akkor egyszerűen csak lapozok egyet a jobb oldali füzetben, s ahányszor csak akarom, illetve kell, nekifuthatok a feladatnak újra. Mármint annyi papírom van, hogy tízezerszer is elronthatom a paneltervet. No nem mintha ezt a rontást akár csak egy kicsit is óhajtanám...
   Természetesen hiába szerettem volna már elsőre jóra rajzolni, az első változat ennek ellenére annyira kusza lett, hogy épp csak megkapta tőlem a használható minősítést.

   Most jönne az a rész (de csak mert már megint félbehagytam a feladatot), mikor a tervet elkezdem letisztázni. Egyrészt hozzá kell igazítani a forrpontok (furatok) helyét az alkatrészlábak távolságához, másrészt ki kell igazítani a keresztezéseket. Arról már nem is beszélve, hogy rá kell igazítani a rajzot az amúgy már majdnem fix panelméretre. A majdnem fix jelen esetben azt jelenti, hogy ha bármi okból szükség lenne rá (például valami nem fér el), akkor a panel a helynél (távtartók magassága) akár több centivel is magasabb lehet. Ezt amúgy a távtartóknál már eleve magasabb trafó, mint a helyet felülről határoló elem teszi lehetővé.

   Annyi kraft ugyan még volt bennem, hogy egy csúnya keresztezést kijavítsak, de aztán nem bírtam tovább megmaradni ülve. Mármint ahogy azt az utóbbi napokban tettem, újra elmentem sorozatot nézni.
   Hogy valami komoly baj lehet velem, azt abból sejtettem, hogy tisztára olyan érzésem volt, mintha a végemet járnám. Amúgy nem a végeim, hanem a közepem fájt (deréktáji porckorong), valamint a lelkem is. Már eleve az furcsa volt, hogy miközben máskor hetente egyszer, de akár többször is befekszem a kádba lazítani, mostanában még ehhez sem volt kedvem, nemhogy csinálni valami értelmeset...

   Ez és az előző kép készülte között egy nap híján hét hónap telt el! Hogy időközben nem csináltam volna semmit, az erős túlzás, de hogy a csiszolómalom motorjának sebességét szabályzó panel nem készült el, nos az sajnos vitathatatlan tény.
   Amit az eltehető munkalapon látni (csak nem nagyon, mert bedobozoltam őket), az a SONY füles párnajavítós, az impedanciaillesztő trafós hangszórós doboz, valamint a tokmányba fogott üveg mögött megbúvó, a tranzisztormérő bedobozolása témájú projektem. Bár ekkor említettek már mindhárman előrehaladott állapotban voltak, helyettük a paneltervezésre már csak azért is kénytelen voltam rámenni, mert az volt a 2026-os megjelenésre ütemezett egyetlen olyan cikk, ami ekkor, konkrétan a 2025-ös év végén még nem volt megírva.

   Miután megpróbáltam felfogni amit csinálnom kell, s az sajnos ha ment is, de csak nyögvenyelősen, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy a panelkészítés másnap délelőtti feladat lesz. Hogy legyen esélyem csak azzal foglalkozni ami csak másnapra be lett tervezve, vagy úgy egyáltalán eszembe jutott, azokat a feladatokat ha mindet sajnos nem is, de a zömüket azért letudtam.

   Hogy másnap délelőtt egy hatalmas bögre kávé pofámba történő bedöntését követően mennyire nem ment a paneltervezés? Konkrétan annyira nem, hogy mivel nem igazán volt, ezért meg sem mutatom, meg sem tudom mutatni az eredményt. Az alkatrészek asztalon történő teljesen eredménytelen tologatását követően egy óra elteltével úgy döntöttem, hogy ha nem megy a paneltervezés, akkor csinálok helyette valami olyat, ami talán még megy.
   Először a jobbra látható panelt szabtam le, mondván azt azért csak nem fogom tudni elrontani. Mint az gondolom már csak abból is sejthető, hogy az elrontást megemlítettem, természetesen sikerült. No nem a leszabás (amúgy persze az is), hanem az elrontás! Persze mit nekem azt a két lyukat egy kissé odébb reszelni...
   Miután a panel már megvolt, azonban a paneltervezés területén továbbra is teljesen használhatatlannak bizonyultam, gondoltam ahogy azt máskor is szoktam, felbontom a témát apró részfeladatokra, melyek közül majd mindig csak egyet, a következőt csinálom meg. Hogy elakadtam-e? El hát! Mégpedig olyan szinten, mintha soha nem is tudtam volna panelt tervezni. Tisztára olyan érzésem volt, mintha lekapcsoltak volna a fejemben valami készséget.
   Hogy fentiek ellenére mégiscsak haladjak valamivel, az imént eldöntött irányt választottam. Mármint ha még csak gondolatban is, de lebontottam a kapcsolási rajzról a tápegységet, majd készítettem számára egy panelt, a panelnak pedig rittyentettem Tanért hasábból egy saját rögzítést. Mivel a tápegység panelján csak alig néhány alkatrész lesz, így annak elkészítése, mármint a minta megtervezése valószínűleg nem fog gondot okozni. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz.
   Hogy volt-e bennem annyi kraft, hogy a feladatnak nekiálljak? Aznap délelőtt már nem. Konkrétan annyira álmos voltam, hogy alig győztem kivárni az ebédet, ami után majd alhatok egy jót.

   Íme az elért nagyszerű eredmény, vagyis az immáron elkészült táppanel. Hogy másnap délelőtt használhatónak bizonyultam-e? Annyira nem, hogy hosszas próbálkozás eredményeként az derült ki, hogy semmi sem segít. Például:
- átmozgattam magamat rendrakással, fahordással, mosás bekészítésével
- nekiálltam takarítani
- ittam nagyon erős kávét
- kiültem a budira, nehogy paneltervezés közben kapjon el a szapora
- többször is odavettem magam elé a kellékeket (csak aztán elraktam)
- átnéztem a jövő évi teendőimet, hátha valamelyik téma kapcsán lendületbe jövök
- elvégeztem néhány adminisztratív feladatot, hátha rájuk unok (nem untam rájuk)
   A paneltervezésre végül akkor mozdultam rá, mikor már nagyban ott tartottam, hogy kitakarítom a konyhát, amit összekombinálok az asztalterítők cseréjével, ennek a feladatnak azonban nem tudtam nekiállni, mert anyám épp nagyban készítette az ebédet. Már csak ebből is kiderül, hogy mire lett bennem némi hajlandóság panelt tervezni, addigra menthetetlenül elmúlt az egész délelőtt.
   A témán tovább merengve, hiába öregedtem meg, s ebből kifolyólag már nagyon is tudom, hogy így hatvan felett nemcsak a paneltervezési, de más képességeimet is elveszítettem, attól még furcsálltam a dolgot. Mármint az, hogy a rozzant derekam okán már nem szaladok fel a lépcsőn a fokokat kettesével véve, hátamon egy nagy kosár tűzifával, az valahogy nem ver annyira mellbe (amúgy persze de, nagyon is fáj), mint mondjuk a fejben számolás képességének elvesztése. Mármint valaha nem kellett minden sziriszar összeadáshoz elővennem a zsebszámológépet.
   Hogy a tápegység paneljáról is mondjak valamit, az - megjegyzem velem ellentétben - hiba nélkül működik. Hogy korábban be volt tervezve, de aztán lemondtam róla, majd végül mégis kapott az áramkör egy 7812-es stabkockát? Elképzelhető, hogy ez csak azért történt, hogy ne legyen annyira üres a panel.
   A táppanel elkészítését követően az ebédig már csak annyi időm maradt, hogy felszereljem a helyére a kész modult, majd összekössem a trafóval három darabka szép sárga vezetékkel, kipróbálni azonban trafóval már nem volt időm a táppanelt. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ez később vissza is ütött!

   Miközben én úgy terveztem, hogy másnap újra felpörgök, ha más nem is, de a karácsony közbejött. Mármint a karácsonyfa díszítésének igénye jött közbe, mint a maradék panel elkészítését gátló tényező.
   Hogy nekiálltam-e a panel megtervezésének délután? Kérdezném én ezt, ha úgy lett volna? Másnapra viszont beterveztem, mégpedig amolyan magamnak adandó karácsonyi ajándékként. Mivel ekkor a 2026-os cikkadagból már tényleg ez az egy tétel hiányzott, úgy voltam vele, hogy na nehogy már ne legyek vele kész még az adott évben!

   Egy korábbi belustulás alkalmával, mivel semmihez sem volt kedvem, épp csak ücsörögni, a kirakóst viszont viszont már nagyon untam, készítettem a mindent tudó táblázatomból egy olyan tartalmú kivonatot, ami az 2025-ben publikált cikkekből azokat a tételeket tartalmazta, melyekben olyan cikkekre mutató linkek vannak, melyek már elkészültek. Pontosabban szólva a táblázatba az összes olyan tétel belekerült, melyekből hiányoztak a 2025-ben elkészült cikkekre mutató linkek. Ennek a táblázatnak lenullázni a tartalmát (konkrétan a lehetőség megteremtésének érdekében készült), nos az egy akkora meló volt, hogy ezzel kívántam magamat rávenni arra, hogy nekiálljak végre megtervezni a panelt.
   Úgy voltam vele, hogy az első tíz tétel letudását követően olyan heves nyáklapot tervezős kedvem fog támadni, mint tán még soha! Ehhez képest ha kissé akadozva is, de egész nap (amúgy még másnap és harmadnak délelőtt is) igen jól elvoltam a táblázat és a html fájlok szerkesztgetésével. Hogy a feladat mekkora volumenű volt, azt mi sem mutatja jobban mint az a tény, hogy a Miniplex fúrógépre mutató link nyolcvanhárom másik cikkből hiányzott, melyekbe természetesen mindbe bele kellett szerkesszek. Hogy összesen hány cikket kellett kinyitnom (amúgy biztosan több mint ötszázat), azt azért nem tudom, mert mire megnéztem volna a számot, addigra a táblázatból már rengeteg tétel ki volt ütve.

   December huszonnyolcadikán, mikor a táblázatban már csak negyven helyére rakandó tétel maradt, a változatosság kedvéért most azt a feladatot hagytam abba. Cserébe nekiugrottam, és még ebéd előtt eljutottam odáig, hogy három lépésből megtervezzem a nyáklapot.
   A jobbra látható rajz az első változat, a tőle balra eső pedig már a tisztázat. Ami pedig előttük van, azon ekkor még csak a kifúrandó lyukak helyei lettek bejelölve. Mármint később arra a rajzra húztam be a vágási vonalakat. Miután a rajzokkal végeztem, bejelöltem a panelen a lyukak helyeit. (lásd az eredményt balra)

   Miután a vágási vonalakat a panelen is meghúztam, a panelmarás a Miniplex fúrógépbe fogott törött fúrószárral már csak néhány perces munka volt. Konkrétan gyorsabban végeztem a feladattal, mintha a rezet a hagyományos módon, vagyis vaskloriddal marattam volna.

   A panel közepét, konkrétan az IC lábai között látható, csak kevés rezet meghagyó vágási vonalakat bámulva, a múlt ködéből felderengett, hogy mintha azokat a részeket régebben, mármint a korábban gyártott nyáklapoknál vékonyabb szerszámmal martam volna. A panel amúgy megkapta tőlem a tökéletes minősítést. Mármint többszöri ellenőrzés eredményeként sem találtam benne semmi hibát. Na jó, egy átkötés kellett rá, de az nem hiba volt, az ugyanis eleve be lett tervezve.

   Íme az igencsak szellősen szerelt, még az én technológiai tudásszintemen is sokkal kisebbre is elkészíthető nyáklap, az immáron beleültetett alkatrészekkel.
   A hellyel amúgy már csak azért sem lett volna értelme spórolni, mert van belőle bőven a dobozban. Hogy a doboz, illetve a csiszolómalom váza ekkor még nem volt kész, azt most inkább hagyjuk...
   A kisebbik szorítóba a motor vezetékei lesznek bekötve, a nagyobbikba, a háromlábúba pedig a potméter felől érkező három szál vezeték. Már úgy értem, hogy most azonnal, mielőtt még a kiadós ebéd hatására lefordulnék a székről.

   Hogy a motor már mindjárt első próbára elindult-e? Őszinte bánatomra szolgálva vele, nem tette. Viszont miután az ágyból úgy két óra elteltével kikászálódtam, még öt perc sem kellett hozzá, hogy megtaláljam a tápegység panelján az egyik dióda lábait rövidre záró forrasztási hibát, amit amúgy valószínűleg még a fólia teljes felületének ónozásakor követtem el. Ez korábban azért nem derült ki, mert labortápról teszteltem a tápmodult, nem pedig a képen látható trafóval.

   Ez a kép azért kapta a "kész a terv" címet, mert ennek a cikknek a megírásával (a többi része ekkor már rég készen volt) elkészült a 2026-ban megjelenő összes szétszedtem cikk. Ezt a témát ha holnap átolvasom, majd feltöltöm a szerverre, még akkor is minden héten meg tudok jelentetni három cikket, ha 2026-ban egyet sem írok!
   Ezzel a mérési összeállítással amúgy azt teszteltem, hogy a potméter tekergetése közben mekkorát változik a motoron mérhető feszültség. Hat és tizenöt volt között mozog. Ezt azért kell tudjam, mert elképzelhető, hogy a power LED fénye forogni fog. Mármint a motor sebességével arányosan. Hogy az ehhez szükséges áramkört bőven lesz időm megtervezni, vagy ha úgy jön ki a lépés, akkor egyszerűen csak lemondani róla, azt az a tény garantálja, hogy a csiszolómalom 1.0 projektet nem mostanában, hanem majd csak valamikor 2027 májusában tervezem publikálni. Ehhez persze az is szükséges, hogy azzal a témával is elkészüljek.

   Ha már épp megemlítettem a tervezést, hiába az a részfeladat következett volna, pláne be is volt tervezve, a már felesleges apróságok elrakosgatását mintha csak kötelező lett volna, úgy halasztottam másnapra!

   Van az úgy, hogy egy a lakásban (vagy bárhol máshol) kijavítandó apróság, az nem is annyira apróság. Kiváló példa a szerző ezen állítására, a fürdőszoba beázott mennyezete, amit ha nem fent, hanem kézközelben lenne, szinte semmi kis munka lenne helyreállítani. Így viszont, hogy fent van, akkora kupi lesz belőle, hogy arra még magam is rá fogok csodálkozni, pedig én aztán nagy vagyok a szétpakolásban.
   Hogy erre mégis mi az ok? Nos az, hogy a célterület alatt mindenféle bigyók találhatók, amiket mindenképp el kell onnan rakni, különben a munka befejeztével nagyon durva lenne a takarítási feladat. Egy második ok, hogy nemcsak a polcokat kell kipakolni, hanem a lakás más részeiben a kupi szintjét emelendő, a mosógépet is ki kell tolni a fürdőszobából. Mármint azért, mert a mosógép útban van hozzá, hogy a kádat takaró bútorlapot le fel rakosgassam.
   Terveim szerint a hallból a hátam mögötti szekrényt ahogy van, csak persze apránként beviszem a szobába, mégpedig a könyvszekrény elé, ahol is újra összeállítom. Ott valószínűleg nem lesz útban, miközben a helyén simán el fog férni a mosógép, és akkor nem kell messzire vinnem, ami azért jó, mert akkor kisebb az esélye, hogy megroppantom a derekam a mozgatásával.

   Bár ez a fekete lap már az előbbi képen is látható volt (csak ott még oldalról), időközben háromba szabtam azt a bútorlapot, amivel a kádat szoktam letakarni, és az első elem már fel is jött velem a pincéből. A délelőtti pakoláshoz képest ez persze már csak egy egészen kicsi lépés, de attól még nagyon is szükséges.

   Épp mint ahogy az is, hogy amit csak érek, és persze egyértelműen poros lesz a plafon leverésekor, azt a fürdőből mind kihozzam. Bár úgy lett volna értelmes, hogy mielőtt ezt megteszem, mindet elmosogatom (hogy majd egyből tisztán kerüljenek vissza), ez a munkafázis azonban most valamiért elmaradt.

   Majd lementem a pincébe a már előkerült falfixért, azt követően pedig a boltba is elkarikáztam (OBI), ahol is megvettem egyrészt a glettet (bár lehet, hogy a plafon egyszerűen csak gipszelve lesz), másrészt a kisvödör fehér festéket is, ami akár az egész fürdőszoba kifestésére is elég lenne. Már úgy értem, hogy terveim szerint csak a foltos sarokkal fogok foglalkozni, ami ránézésre talán még negyed négyzetméternyi sincs.

   Bár a mosógép látványával részemről ki vagyok békülve (amúgy én szoktam vele mosni), azonban a hallban még akkor sem szeretem látni, mikor nem valami hiba miatt van itt. Ha más nem is, de legalább ez sarkallni fog rá, hogy a helyére mielőbb visszatehessem.

   Mármint ide a sarokba, ahonnan a mosógép kerekei hagyta nyomot újfent nem sikerült eltávolítanom. Ez számomra azt vetíti előre, hogy a foltokra durván (akár többször is) rá fogok menni a spricnis konyhai zsíroldóval. Ha az nem bír el velük, akkor semmi! Mármint a zsíroldó olyan nyomokat tűntetett el például a tűzhely környékéről, amikről azt gondoltam, hogy azok aztán tényleg eltávolíthatatlanok.

   Ez a kép már másnap készült, s amúgy arról szól, hogy mikor úgy érzem, hogy most aztán már tényleg minden, a fürdőszoba plafonjának kipofozásához szükséges bigyót összeszedtem, olyankor általában csak néhány percre van hozzá szükség, hogy kiderüljön az ellenkezője. Ebben a vödörben a glettvas, a festéket felkeverő (fúrógépbe fogható) betét, két spakli, valamint egy zsák gipsz lett belerámolva.

   A tisztálkodáshoz szükséges bigyókat azért nem vittem messzire (no nem mintha egy negyvenkét négyzetméteres lakásban bármi messze tudna lenni), hogy este ne kelljen értük messzire mennem.

   Ez a lehetetlen tájolású kép úgy készült, hogy hanyattfeküdtem a fürdőszoba kövén. Amúgy azt mutatja, hogy a mennyezeti lámpa simán megtartja a fallal történő munka közben biztosan útban lévő fregolit. Mármint igencsak szerencsés tény, hogy legalább a fregolit nem kellett a helyéről leszerelnem.

   Ez a kép már a plafon leverése után készült. Bár nem mutat valami jól, attól én még igenis örültem neki, mert ez a nem is olyan sok mocsok azt jelenti, hogy innen már kifelé vezet az erdőből az út. Mondjuk munka az még van bőven, de ennél nagyobb mocsok valószínűleg, és persze felettébb remélten is már nem lesz.

   Piszkálódásaim hatására ugyan lett néhány nagyobb lyuk, például a jobb oldali falon lelógó egészen a tégláig ér, a helyzet azonban tulajdonképpen nem is olyan vészes. A falfixet már felkentem, holnapra megszárad, aztán a nagyja lyukakra mehet a gipsz, az aprajára pedig a glett. Amennyiben ügyes leszek, akkor lehet, hogy a puszta gipszelés is elég lesz. Már úgy értem, hogy a fal felületének simaságára részemről nem igazán vagyok kényes.

   Másnap korán reggel egyből azzal nyitottam a napot, hogy újra rátettem a kádra a bútorlapot, meg a létrát, majd a sarokba halmoztam a gipszeléshez szükséges eszközöket.
   A spricni azért szükséges, mert a gipsz a kissé vizes falra jobban tapad, mint amennyire a porszárazra teszi. Az átlátszó gumicukros doboz pedig a fangli, amiből amúgy van természetesen van itthon rendes nyeles fém változat is, csakhogy azt a pincei kupiban nemhogy nem találtam meg, hanem már egyenesen oda sem fértem az építőszerszámos Salgó torony alsóbb részeihez, ahol a rozsdás szerszám fellelési helyét sejteni véltem.
   Miután az előkészületekkel még tényleg korán reggel megvoltam, valami olyan halogatási láz tört rám (ezen persze nem lepődtem meg, hiszen máskor is szokott), hogy az amúgy semmi kis feladat megkezdésére egészen délig kellett várjak. Mármint arra vártam, hogy végre legyen bennem hozzá elég erő.
   Miután az első adag gipsz felment, azt még további öt (5) másik követte, mire újra szintbe került a fal. Az egyes rétegek felvitele között (természetesen még véletlenül sem szükségszerűen, hanem csak lustaság okából) órák teltek el. Most (még ha csak...) valamiért (na ja, a lustaság) szó szerint fájt, mikor újra fel kellett vennem a munkásruhámat.
   Amúgy ha nem a létra tetején, a feladathoz csak igen kényelmetlen módon hozzáférve, kissé előrehajolva, kinyújtott kézzel kellett volna dolgoznom (mert ugye úgy kellett), akkor szerintem még tíz perc sem kellett volna hozzá, hogy újra egyben legyen a fal.

   Ez a kép már másnap reggel készült, és nemcsak azt mutatja, hogy már majdnem teljesen kiszáradt a gipsz, hanem egyben azokat a pontokat is jelzi, ahol a plafon el szokta kezdeni a penészedést, amit aztán - némi Szavó ráspriccelésével - még idejekorán vissza szoktam fordítani, különben ugyanúgy befeketedne az egész plafon, mint ahogy a fürdőszoba felújítása előtt tette.
   Mivel a gipsz nedvessége a rákent festéken is képes átütni (magyarán szólva a festék a jelenleg barnának tűnő pontokon nem száradna meg), ezért nagyon úgy néz ki, hogy a festés előtt pihenni fogok egy napot. Erre már csak az is komoly okot adott, hogy a naptár szerint az adott napon épp május elseje volt, mikor is nem dolgozni szokás, hanem csak ünnepelni a munkát.

   Mivel a gipszes zacskó még ott volt előttem lezáratlanul, gondoltam kikenem azt a most még csak egészen vékony rést ami a balkon rácsozata és talapzata között keletkezett. Mármint jobb ezt még azt megelőzően megtenni, hogy a másodikról a rácsra támaszkodás közben kizuhannék.
   Ezzel az apró munkával kapcsolatban két dolgot jegyeznék meg. Míg az egyik az, hogy a fürdőszobai egyértelműen barnával ellentétben itt bezzeg hófehérre szárad a gisz, addig a másik szerint a balkonon történő ácsorgás közben kiderült, hogy a maradék paprikapalánták beültetéséhez egyrészt odafér, másrészt hiányzik egy láda és egy vödörnyi virágföld, ami azt vetíti előre, hogy ha csak némi fölszitálás erejéig is, de aznap mégiscsak dolgozni fogok.

   Mivel úgy ítéltem meg, hogy kész, ennyi volt, a plafon már így is bőven megfelelő simaságú, vagyis nem kell rá a glett, ezért legalább a nagyja mocskot nekiállhatok összetakarítani.
   A kép neve amúgy nem arany, vagyis még véletlenül sem az aranykezű mesterre utal, hanem kell rá egy ékezet is, vagyis arány, amivel a kép elnevezésekor arra kívántam célozni, hogy a fal kipofozásakor nagyon rossz volt az arány. Mármint a fent maradt és a lehullott gipsz aránya. Ez a néhány paca persze csak az, ami a falból kiálló felületeken fennmaradt.

   Mikor egy kiváló barátomat legutóbb meglátogattam, a lelkemre kötöttem, hogy az ott kölcsönben lévő festékkeverő és a glettvas nélkül el ne jöjjek. Ehhez képest a glettvasra (de csak a hely szűke miatt) nem is volt szükség, míg a kisvödör festék felkeveréséhez az alkarnyi hosszúságú keverőlapát erős túlzásnak minősíthető. Ettől persze én még bevetettem, merthogy a festéknek kedvenc szokása, hogy a sűrűje leülepszik, ami azt eredményezi (persze csak keverés nélkül), hogy a teteje nem takar, az alja meg nem köt. Kiváló bizonyíték erre egy a pince mélyén talált évtizedes barna festék, amiben a színt adó anyag a lakktól teljesen különvált.

   Miután az első réteg festéket a plafonra, meg persze ahova csak szükségesnek láttam, mindenhova máshova is felkentem, az két óra múlva olyan száraz volt, hogy nyugodtan nekiállhattam felvinni rá a fedőréteget, amire amúgy csak azért volt szükség, mert elsőre egy kissé trehány munkát végeztem, amire az volt az ok (na ja, ok az mindig van), hogy az adott szögből (mármint abból a szögből, amiből a plafonhoz egyáltalán hozzáfértem) nem látszottak a foltok.
   Miután már a második réteg is fent volt, s látám, hogy az jó, egyből nekiálltam takarítani. Míg a balra látható dörzsiszivacs már eleve kopott volt, addig a jobbra látható a szokatlan terhelés miatt tíz perc után szintén feladta. Amúgy idővel, mivel a heves mosogatás közben viszonylag gyorsan átáztam, én magam is feladtam.

   Már persze azon felül, hogy közben a szobában valami iszonyú kupi keletkezett, amit a balra lent látható polc, valamint a jobbra lent nem látható tükör serényen történő visszahelyezésével azonnal nekiálltam felszámolni.

   A heves pakolászásban végül az akasztott meg, hogy megláttam a lefestetlen csempeközöket, melyekre úgy éreztem, hogy ha nem most megyek rá, akkor valószínűleg már soha nem lesz hozzá erőm. Ez persze nem jelenti azt, hogy most azonnal állok neki a réseket kifesteni, hanem majd csak holnap, miután ahogy van, az egész fürdőszoba felszáradt.

   Azon korábbi sejtésem, miszerint a konyhai zsíroldó le fogja gyűrni a mosógép kerekei, pontosabban szólva az általa szétkent gumiszőnyeg által a kövön hagyott nyomokat, mondhatni tökéletesen bevált. Egy durvább Domesztoszos felmosást persze majd még ráeresztek a kőre, hogy biztosan tiszta legyen az új szőnyeg alatt, amit annak ellenére nem vettem meg, hogy a minap igazándiból csak ezt az egy dolgot kellett volna hoznom a piacról.

   Azok a vonalak a plafonon, azok szerencsére nem repedések, hanem csak egy pók hálói. A fregoli zsinórja viszont olyan szerencsétlen módon akadt ki, hogy azt innen lentről (mármint egyszerű húzogatással) nem tudtam visszaugrasztani.
   Bár semmiből sem tartott volna behozni valamelyik létrát, de mivel vagy félre kellett volna billenteni a fregolit, vagy át kellett volna rajta nyúlni, ezért amolyan Gézaféle kerülőmegoldásként azt találtam ki, hogy a nagyszerű alkalmat, valamint egyben az akkumulátoros csavarbehajtót is megragadva, háromba szedem a kádat takaró hatalmas bútorlapot, s a zsinórzatot a helyére az arról levett hosszú léccel fogom visszaakasztani.
   Ez az akció amúgy kiválóan sikerült, épp csak annyi közjátékkal, hogy közben véletlenül megláttam a fregolit felülről, amiről persze azonnal nekiálltam letörölni az ott talált rettenetes mennyiségű port. Mikor már ezzel is megvoltam, akkor  a port az ablak tetejéről is letöröltem. Hogy a bojler tetejét is lemostam-e, azt viszont egyrészt nem tudom megmondani, másrészt most már nem is érdekel!

   Mikor azt hiszem, hogy a fürdőből már tényleg minden ki lett hordva, olyankor mindig találok még valamit. Most például a falra szerelt polc komplett tartalmát voltam kénytelen ide áthordani. Ez persze még a plafon leverése előtt történt, és csak az egyes témák keveredésének elkerülése végett került ide.

   Miután a csavarokat kitekertem, akkor pedig a polc alulról eddig nem is látszó koszossága került napvilágra. Ez amúgy annak ellenére néz ki így, hogy az imént már kétszer is letöröltem.

   Hát ti meg mégis hogy álltok? Kérdezett rá a szerző ledorongoló hangsúllyal az ablakba még tegnap délután kitett paprikapalántákra.
   Mivel épp nagyban száradt a fürdőszobában a plafonra felvitt gipsz, vagyis volt egy egész napom, gondoltam csak kiokoskodok már valami, konkrétan a minapinál normálisabb megoldást. Már úgy értem, hogy az elsőnek kitett láda palánták saslikpálcikát kaptak, kék drótos kötözéssel, ami bár szép lett, de valahogy olyan snassznak, pláne amilyen szelek az ablakunkban lenni szoktak, még gyengének is éreztem.
   Hogy ebéd után nem fog az agyam (na ja, mintha előtte akkora lumen lennék), arra mi sem szolgál komolyabb bizonyítékkal mint az a tény, hogy az egyszer már kidolgozott megoldásról teljesen megfeledkeztem.

   Mindezt úgy, hogy a néhai mélyhűtőnk kosaraiból - természetesen direkt növénytámasznak - még évekkel ezelőtt kivágott rácsokat az útszóró sós pince mélyén évente legalább ötször felrúgom!
   Ezekben a rácsokban nemcsak az az okosság, hogy a lyukakon simán át tudom fűzni a palánták szárait, vagyis még csak ki sem kell őket kötni, hanem az is, hogy a ládákba bedugva, a virágföld igencsak stabilan megtartja őket. Arról már nem is beszélve, hogy mivel eleve vizes környezetbe készültek, a kiváló felületi kezelésük okán még csak nem is rozsdásodnak!

   Hiába az volt beígérve, hogy ebéd után több dolognak is nekiállok, többek közt annak is, hogy az immáron elmosogatott, és persze már rég meg is száradt polcokat a fürdőszobába visszapattintgatom, majd mindent visszateszek rájuk, és akkor jöhet végre a már ki tudja mióta betegeskedő porszívó, ha egyszer elnyomott az álom. Mikor már majdnem tíz perce aludtam, a tavaszi melegben csak úgy betakaratlanul eldőlve a rekamién, valami rettenetes zajra ébredtem.

   A zaj forrása az unottan ücsörgő galamb mellett látható rigó volt, aki az éktelen zajongásával valószínűleg arra kívánt emlékeztetni, hogy a porszívó már nagyon várja a reparálást.

   Hanem ide is, ahol egy másik leszerelt polc látványa fogadott. Mivel a polcok visszaszerelése jóval nagyobb rend látszatával kecsegtetett, mint amekkorával a porszívó nem is látszó javítása, így ez a feladat került előre. Ezt amúgy majdnem feladtam, mert a polc felerősítéséhez szükséges két, amúgy kifényesített és még le is lakkozott fejű csavar úgy elvarázsolódott, mintha csak magam dugtam volna őket el. Amúgy igen, én voltam az elkövető.

   Mikor azt hittem, hogy minden rendben (mármint megtaláltam őket), végre mehetnek fel, akkor kiderült, hogy a csavarok feje alá frissen előtúrt műanyag alátéteken nem férnek át a csavarok. Ilyen az, mikor a szerző nekiáll valamit a helyére "csak úgy egyszerűen" visszatenni.

   Cserébe az eredmény bőven kárpótolt a fáradtságokért, mert nemcsak újra egyben van a fürdő, de ezzel párhuzamosan a szoba is felszabadult. Már persze csak a fürdőszobából odahurcolt tárgyak szörnyű nyomása és látványa alól.

   Mint ahogy az eddigi többi, úgy ez a kép sem azt mutatja, hogy már foglalkozok a porszívó problémájával, csak tettem egy olyan irányú próbát, hogy a drótkefe vajon lehozza-e az üveg szélére még évtizedekkel ezelőtt felkent Gumiám pasztát. Jelentem lehozza, csak ez a mókolás nagyon koszol, vagyis most aztán tényleg igencsak komoly szükségem lesz a porszívóra.
   Gondoltam ez az igény azért már lesz annyira komoly, hogy tényleg meg fog indítani a munka útján, de nem. Amúgy persze megindultam, csakhogy nem a porszívó, hanem az OBI irányába, ahol is vettem két zsák virágföldet.

   De csak mert a paprikák már nagyon rugdosták a palántázó oldalát. Mikor aztán épp nagyban az újságpapírnak mellészórt földet porszívóztam volna fel, a gépről a cső azonban újra leesett, a feladatot akkor aztán már tényleg nem lehetett tovább halasztani.

   Miután a fürdőszobába már mindent visszaraktam, két dolog következett. Míg az egyik az ajtók festése előtti pakolás részfeladata volt, addig a másik néhány nap szünet, melyet egy talán nem is annyira enyhe fokú lelki összeomlás okozott.
   Hogy mi volt a baj? Nos az, hogy anyám jelezte, miszerint jövőre már nem kíván kimenni, mire fel eladtuk a telket, ami ugye egyrészt egy (amúgy persze több) élet munkája, valamint apám álma volt. Kis darab föld gyümölcsfákkal, egészen ősz végéig lakható kőház, távol a világ zajától. Nekem meg csak úgy egyszerűen nem kellett. Az mondjuk igaz, hogy a telekre kimenni már gyermekkoromban sem szerettem, de attól még akkor is rossz érzéssel töltött el, hogy apám megvalósult álmára nem tartottam igényt. Amúgy már gyermekkoromban sem értettem, hogy miért néztek rám az osztálytársaim irigykedve, mikor azt mondtam, hogy én a telkünkön voltam nyaralni. Hiába mondta mindig apám, hogy majd meglátod, hogy mikor öreg leszel, majd milyen jó lesz ide kijönni, ez az álma nem vált valóra. Mármint annyira nem, hogy több mint tíz éve nem jártam a telken, és még csak ki sem szeretnék menni elbúcsúzni tőle, pedig az én kezem munkája is benne van.
   Én ástam ki a ciszternát, az emésztőt, öcsémmel közösen a pincét, majd akkori családi négyesben felhúztuk a házat. Már úgy értem, hogy mikor apám megtudta, hogy mennyibe kerül egy kőműves, akkor inkább magunk húztuk fel a falakat. Mikor a falak már álltak, a tető két háromszögéhez szükséges téglákból lépcsőt építettem és azon, majd a fal tetején sétálva vittük fel apámmal a tetőre azokat a betongerendákat, amik közé a béléstest téglák lettek berakosgatva. Mivel az ács is rengeteg pénzbe került volna, ezért a tetőszerkezetet is apám ácsolta. A hullámpala lemezeket pedig én csavaroztam rá. Egyedül a falak vakolásához kellett iparost hívni, mert bár az is meg lett próbálva, a vakolás azonban egyikünknek sem sikerült. A teljes villanyszerelést is apám csinálta, mint ahogy mindent ő festett ki.
   Mindezekre fel még eleve a házat is apám tervezte, esténként a konyhában ücsörögve, az asztal szélén egy kockás füzetbe húzogatva a helyiségeket határoló vonalakat, hogy az akkoriban hétvégi házra megengedett harminc négyzetméter minél jobb helykihasználású legyen. Persze miután a ház elkészült, keresni kellett egy építészt, aki a nevét adta hozzá, mert az kellett a fennmaradási engedélyhez.
   Hogy apám azért tervezett a házba két szobát, hogy majd a gyerekek is ki tudjanak menni, és persze a szülőktől külön legyenek, ez azonban sosem történt meg, az valahogy szintén olyan szomorú. Mármint bár néhányszor voltunk kint a párommal, csak úgy meglepetésként arrafelé motorozva, a szép új kőházban azonban sosem aludtunk, csak az unoka, mikor egyszer nyárra oda volt adva.
   Egy hétvégi házban, mivel egész nyáron lakott, természetesen minden ugyanúgy megvolt, mint itthon. Újabb elszomorító tényként, abból a rengeteg mindenből szinte semmire sem tartottam igényt. Csak a körfűrész jött haza, és még az is valamikor jóval korábban, meg a szalagcsiszolót hozta haza anyám amolyan meglepetésként, valamint az apukám által épített kisebbik labortápot, azt azonban már kérésre. Anyám időnkénti unszolására mindössze azt tudtam kitalálni, hogy amit mégiscsak szeretnék viszontlátni, az mindössze az itthonról még valamikor a 70-es években a telekre kikerült amerikáner, mely tény valahogy annyira szomorú, hogy szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a festéstől is elvette a kedvemet. No nem mintha amúgy annyira szeretnék festeni...
   Szomorúságomra egy újabb lapáttal rátett, mikor abba is belegondoltam, hogy épp mint ahogy én az apámtól örököltekkel, úgy a fiam sem fog tudni mit kezdeni a tőlem örökölt dolgokkal, merthogy számára ugyanúgy semmit sem jelent, hogy a számára értéktelen dolgokat még az apja készítette.
   A már amúgy is szomorú gondolatmenetet, s egyben a lelkemet is tovább facsarva, ha jól belegondolok, apám sem tett el semmit az apja örökségéből. Talán csak egy szép dombormintás ékszerdoboz, valamint pár régi kép ami megmaradt. Ugyan jó darabig őrizgettem a nagyapámtól kapott kígyóbőr aktatáskát, azonban mikor kérte, örömmel adtam át egy kollégámnak, mert az nekem csak útban volt.

   Figyelmemet az elherdált családi örökségről elterelendő, tettem egy próbát először a szőr, majd a drótkefével, azt tudakolván tőlük, hogy vajon lehozzák-e az üveg és a fa közé még úgy két, esetleg három évtizede odakent Gumiámot.
   Miután láttam, hogy ha a fehér nem is, de a drót biztosan lehozza, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik dolog az volt, hogy minden üveg minden szélén végigmenni, az egy jó kis "kefélős" feladat lesz, addig a másik dolog az, hogy a kefék hatását a minap egyszer már kipróbáltam.
   Mivel a hangulatomnak még csak esze ágában sem állt helyreállni (mármint általában véve jókedvű, mindig hülyéskedő ember vagyok), régi elektronikai témájú újságok olvasgatásával próbáltam magamat jobb kedvre deríteni, mely kísérletem végül azzal zárult, hogy még az előbb tapasztaltnál is sokkal jobban elszomorodtam. Mármint azért, mert a külföldi újságokban azt láttam, hogy a tőlünk szerencsésebb fejlődésű országokban amiről csak gyermekkoromban álmodtam, azt mind lehetett kapni! Ha úgy kellett, akkor készen, de akár építőkészletben is, ami annak tükrében, hogy a gyermekkorom tulajdonképpen mindenféle dolgokra történő vágyakozással telt el, minimum elszomorító tény.

   Visszatérve a fősodorra, hogy az üveg széléről a fölös anyagot így, vagy az ajtószárnyakat lefektetve lenne könnyebb lekefélni, azt az adott lelkiállapotban olyan szinten voltam képtelen eldönteni (mert ugye folyton másfelé járt az eszem), hogy végül - ahogy azt magyarhonban szokás - az alkoholhoz fordultam. Mivel részemről antialkoholista ugyan nem vagyok, de a hátamon már csak a vodka szó kiejtésétől is percekig futkorász a hideg, így a spájzban található pörkölthöz, vagy forralt borhoz vett vörösborra fanyalodtam rá, ami végül megfelelő eredményt hozott. Bár az ajtók drótkefélésének továbbra sem nem álltam neki, de legalább a rosszkedvem elmúlt.

   Mikor botorul úgy gondoltam, hogy az ajtó környezetéből mindent elrakni egy semmi kis feladat lesz, egy füst alatt valahogy arra is mindjárt ráéreztem, hogy már megint nem lesz igazam. A három képet, a hőmérőt és a kutyát persze tényleg nem volt gond a pofára fordított szék védelmébe áthelyezni.

   A kazetták a keret festésekor nagyon is útban lévő tartóit azonban - hiába terveztem korábban úgy - nem tudtam csak úgy egyszerűen odébb tenni. Egyrészt azért nem, mert nem volt hozzá elég hely, másrészt azért sem, mert nem szerettem volna, ha a mágnesesen nem árnyékolt régi hangfalaim mellé kerülnek. Arról már nem is beszélve, hogy olyan elképesztően vastag porréteg volt mindenen, amit ugyan mikor máskor állhattam volna neki letakarítani, ha a nagyszerű alkalmat, valamint egyben a portörlőt is megragadva, nem most? Hogy mekkora volt a por?

   Nos ekkora. Mikor úgy gondoltam, hogy hiába szösz, simán le fogja vinni a víz, újfent nagyot tévedtem, mégpedig három, a lefolyó lyukából előpiszkált hatalmas koszgombóc képében.

   A balra fent látható részletet sem sikerült csak úgy egyszerűen odébb tolnom. Mármint végül onnan is kénytelen voltam elszedni a számlálók dobozát, meg az örökmozgót, és még a két kicsi hangfalat is, mert az alóluk eltolt polcon még csak esélyük sem volt fennmaradni.
   Ez persze azt vetíti előre, hogy miután az ajtókat lefestettem, ugyanilyen szintű pakolászás következik, csak akkor persze már visszafelé irányban. Na ez az amit már nagyon várok! Mármint azt, hogy már csak az legyen a legnagyobb gondom, hogy mindent vissza kell tegyek a helyére.
   Ahogy így ebbe belegondoltam, mindjárt beugrott, hogy jelen pillanat még nem a helyére visszatéve, vagyis a Simson mögött, hanem a fáspincében a szekrénynek támasztva hever az a hatalmas fekete bútorlap, ráadásul még háromba szedve, amivel a minap a fürdőkádat takartam le. Vagyis nemhogy majd lesz, de már most is van olyan bigyó, melynek helyrerakásával nyugodtan foglalkozhatnék.

   Annyira oda van pakolva, mondhatni minden szükséges, nagyon is szem elé, hogy hiába próbálok az ajtó festéséről tiszta erőből megfeledkezni, a hőn óhajtott feledésre még csak esélyem sincs!
   Idővel - de csak mert épp ott jártam - került az OBI-ból az első mellé egy újabb doboz fehér festék, mert ugye egy az egészen biztosan kevés lesz. Na most ha nem (mármint sok lesz), akkor legfeljebb lefestek vele valami mást is.

   Bár ezen a képen alig látszik, de attól még ott vannak bal szélen az ajtóról lekefélt Gumiám morzsák. Épp mint ahogy négy nappal ezelőtt, úgy most is csak egy próbáig jutottam, aztán feladtam a további mókolást.

   Mivel semmihez sem volt kedvem, olyasmikkel múlattam az időt, mint mondjuk az ajtók lefektetve történő festéséhez szükséges hatalmas (értsd hosszú) türkizkék nejlon előkerítése.

   Majd vetettem egy utolsó pillantást a Simsonra, mégpedig abból a szempontból, hogy van-e szikra. Jelentem van, vagyis mikor holnap eljön érte az új tulajdonosa, akkor van rá esély, hogy a már tíz éve nem járt gépet be fogjuk tudni indítani. Ez amúgy nem sikerült, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a tankban már az újfajta, mármint alkoholt is tartalmazó benzin van, ami egyrészt az idők folyamán biztosan megszívta magát némi vízzel, másrészt a karburátorba is belekövesedett. Utóbbit már nem volt kedvem kitakarítani, így a karburátor kipucolásának nemes feladata a motor új gazdájára maradt.

   A motor eladásával életem egy újabb fejezete zárult le. Bár már rég nem tudtam kihozni a pincéből (a rozzant derekam miatt nem tudtam feltolni a lépcsőn), attól még ahányszor csak megláttam, számomra mindig a mobilitásomat szimbolizálta.
   Amúgy azért adtam el, pontosabban szólva azért őrizgettem ilyen sokáig, mert valaha kijelentettem, hogy míg a telek megvan, addig a Simson is marad, a telket meg ugye anyám eladta, mégpedig a közvetlen telekszomszédnak, aki amúgy a Simsont is meg akarta venni, de mivel a fiának kellett volna motorszerelőset, s persze motorozóst játszani, így inkább a párom egyik barátjának adtam el, aki motorszereléssel is foglakozik. Az ugyan igaz, hogy mikor legutóbb kint volt a pincéből, akkor simán körbeszáguldottam vele néhány környékbeli háztömböt, valamint előtte ezzel jártam dolgozni, és párszor még a telekre is kimentem vele, de attól szegénykémnek mára már annyi baja lett, hogy azokat tíz perc alatt sem tudnám felsorolni. Szóval ez a gép egyáltalán nem egy gyereknek volt való.
   Mikor az adásvételi szerződést megírtam, amihez előszedtem a régit, akkor kiderült, hogy ez a motor nekem ekkor már harminckét éve volt meg, ami valahogy annyira szomorú. Mármint nem az, hogy ilyen sokáig az enyém volt, hanem az, hogy miután az új gazdája a kép jobb sarkába belógó utánfutóra feltette, többé már nem az enyém.

   Mikor valaki megszól, hogy nem átallom szidni a szocialista ipar remekeit, olyankor nekem ez a könyv szokott beugrani, mert ez is egy remek példa rá, hogy milyen trehány módon mentek mifelénk a dolgok. Például olyan trehányul, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy a Simson motorokról szóló kézikönyv borítójára egy Jawa robogó került. Persze az is lehet, hogy a borítón a tanácselnök lánya látható, aki alá nagy hírtelen csak egy Jawa mopedet tudtak betolni.
   Az apró könyvet amúgy hozzácsaptam a motorhoz, épp mint ahogy a már több mint harminc éves tartalék gumikat is, meg az MZ-ből megmaradt törtpályás (értsd hegesztett) kormányt, és még a Kiskőrösi sárga bukósisakomat is átadtam, nehogy a mára már biciklis polcon történő megtalálásakor a valaha volt motoros időkre emlékeztessen. A csőrös piros benzines kannát pedig azért adtam oda, mert az mióta csak a 80-as években megvettem, mindenütt folyton csak útban volt.

   Néhány nap eltelte után, mikor a mostanában ért rengeteg megrázkódtatást kihevertem, az egyik nap délutánján végre nem úgy álltam hozzá a munkához, hogy csak kipróbálok valamit. Ettől eltekintve, továbbra sem terveztem úgy, hogy a takarítás feladatával egyetlen nap alatt végzek. Ez amúgy végül így lett (mármint egy nap alatt végeztem), de csak mert miután egy üveg egy oldalával megvoltam, mikor is azt mondtam magamnak, hogy na tessék, a feladat negyede immáron kész, akkor hirtelen rájöttem, hogy csak a nyolcada. Mármint négy tábla üvegnek nem négy, hanem nyolc oldala van.
   Mikor már a feladat felénél tartottam, akkor persze már nem volt megállás. Már csak azért sem, mert úgy éreztem, hogy ha abbahagyom a koszolást, és persze fel is takarítok, akkor nem, vagy csak hosszú napok elteltével lenne erőm újrakezdeni.

   Mikor csak úgy lekaptam róluk a tetejüket, majd megláttam, hogy az elektromos csatlakozók nem csavarozva, hanem csak úgy egyszerűen bedugva vannak a műanyag alaplemezbe, akkor azért csak kisunnyogtam már az előszobába, túlélésem érdekében lecsapni a kismegszakítót.

   Mikor már azt hittem kész, semmi sincs az ajtó tokjának környékén ami a festésnek útban lenne, akkor megtaláltam ezt a kis pótcsengőt, amit azért voltam kénytelen ide, vagyis a szobába még évtizedekkel ezelőtt felszerelni, mert hiába hangos az előszobai, apukám nem hallotta. Ez annyira így volt, hogy egyszer a szobában történő beszélgetés közben rám kérdezett, hogy hova megyek. Én meg mondtam neki, hogy kinyitni az ajtót mert csengettek, amiből persze apám semmit sem hallott.

   Bár a képen látható eszköz nem erre lett kitalálva, de attól még a relatív nagy súlyú ajtószárny könnyedén történő levételére is alkalmas. Mármint elég volt a nyelére épp csak rálépnem, s már kezemben is volt az ajtó.
   Amúgy már nemcsak itt, de a konyhában is kipróbáltam, ahol szintén jól teljesített. Mármint lazán fel tudtam vele emelni a konyhaszekrényt, amit a legutóbbi alkalommal (na az se ma volt) már csak sokadik nekifutásra tudtam megmozdítani.

   Tiszta szégyen, hogy miközben a pincében már nincsenek ennyire csúnya részletek, addig a lakásban még mindig találok belőlük. A rettenetes sárgaságot amúgy a zsanérba kent zsír okozta. A zsanérokat amúgy szappannal is lehet kenni, és akkor vagy nem lesz a környék ilyen mocskos, vagy ha mégis, akkor az hatására a kenőanyagnak használt tisztítószernek a zsírnál könnyebben letörölhető.

   Bár innen nézve nem is látszik, de attól még úgy van, hogy a két ajtó egymásra került. Szerencsére volt annyi eszem (már csak azért írom, mert ugye nem mindig szokott), hogy a hétfői cseréhez kivegyek a szekrényből néhány tiszta törülközőt.

   Ezt az aranyos kis porszívóval egybeépített csiszológépet direkt az ajtóhoz vettem. Ehhez képest jó ha egy percig járattam (mármint a smirglijét az ajtók keretén megfolyt festékpettyeken), de csak mert gyorsan ráuntam a zúgására.

   Mikor újfent összetakarítottam, majd kezemben a kávésbögrével az eredményt teljes megelégedettséggel szemléltem, mondván most aztán már tényleg kész, holnap mehetek rá a keretre az ecsettel, mindjárt találtam egy ilyen akasztóhiányt. Igazándiból még a régi képeket visszanézve sem értettem, hogy eddig mi tartotta a Hi-Fi torony mögé lebukó kábeleket.

   Még tiszta szerencse, hogy a közeli szortimentben találtam egy ugyanolyan szemes csavart (lásd az előző képen, csak már kinyitva), mint amilyen a másik oldalon is van, természetesen az is kinyitva.
   Ami még ezzel a képpel kapcsolatban eszembe jutott, az az, hogy régebben ilyenkor szinte mindig beállított egy haver, majd rám kérdezett, hogy mégis mit csinálok. Hát nem látod, hogy festek?

   A még fél tekercsnyi sincs szigetelőszalag beáldozása akkor fog igazán jólesni, mikor a festés végeztével a takarítás mindössze annyiból fog állni, hogy a kissé festékcseppes ragszalagot a parkettáról feltépem.

   Így, hogy nincsenek fent az ajtószárnyak, hiába van telepakolva a szoba, akkor is jóval nagyobbnak tűnik a lakás. Bár nekem így is tetszik, attól persze még nem maradhat így. Bár kezdetben úgy volt, hogy majd csak holnap festek, végül - de csak mert még nagyon korán volt - nekiálltam és rákentem a tokra az első réteget.

   Holnap jön a második réteg, ami ha nem takar, na attól nagyon mérges leszek! Bár a második réteg sem takart rendesen, a beígérttel ellentétben nem annyira mérges lettem, mint inkább szomorú. Mármint azon szomorkodtam, hogy ha ebben a csigatempóban haladok, akkor ez a festés - mint ahogy megannyi más projektem is - valószínűleg sosem lesz kész. Mármint úgy haladok (pontosabban szólva nem haladok), hogy fene nagy bánatomban kihagytam egy egész napot.

   Mikor rájöttem (na ja, majd kiszúrta a szememet), hogy a valaha az asztali lámpát az ajtó tokjához rögzítő csavarok lyukait elfelejtettem betömni, akkor újfent elkeseredtem. No nem mintha eddig olyan vidám lettem volna...
   Mint azt már mondtam, hogy némi lélegzethez jussak, illetve visszatérjen a ki tudja merre bóklászó munkakedvem, kihagytam egy napot, mondván az ajtó tokjára felkent első két réteg festéknek rendesen meg kell száradnia. Mikor újra visszatértem a témára, s megláttam, hogy tényleg nem úszom meg a dolgot egy harmadik réteg nélkül, akkor azt mondtam, hogy le van szarva az egész festés.

   Ahogy épp nagyban feszítettem a budin, s egy hatalmas adag, remélhetőleg soha vissza nem térő csomagot küldtem a patkánytesóknak a nagy fehér csőpostával, azon elmélkedtem, hogy vajon mikorra kerül vissza a budiba az a létra, ami ugye nálunk egyben a papírtartó is. Miután rájöttem, hogy már most visszatehetem, hiszen a fürdőszoba rendbetétele után tulajdonképpen már nincs is rá szükség (mármint az ajtók festéséhez a szobalétra is elég), az egy még hozzám képest is olyan emelt szintű pakolászást eredményezett, melynek végül sikerült előkerítenie a már ki tudja hová elkeveredett munkakedvemet.

   Végül (pontosabban szólva pakolás közben) még mostam is egy adagot, de csak mert a frissen vásárolt fürdőszobai szőnyegnek (ami amúgy szivacs) nagyon fura szaga volt, a régit meg ugye már amúgy is ki kellett mossam. Hogy a bordázott használt szivacs mire lesz jó a pincében, azt most ugyan még meg nem tudnám mondani, azt azonban biztosra vettem, hogy ha kidobom, akkor - mint ahogy az már csak lenni szokott - már közvetlenül másnap kelleni fog.
   Mindeközben a türkiz színű anyag - őszinte sajnálatomra - rövidnek bizonyult. Mármint le fog róla lógni az ajtó. Ez persze nem akkora gond, hiszen ha odateszem a két szélére azt a két nagy papírt, ami most a lecsöpögő festék ellen az ajtórésben védi a parkettát, akkor már kiadódik a szükséges hosszúság.
   Mivel a két hatalmas tábla papírt majd csak akkor vehetem el, ha már végeztem a tok festésével, no meg erősen rá is untam a pakolászásra, újra a keret festése felé fordultam, gondolván hátha mégis megúszom azt a k*rva harmadik réteget.

   Mivel a kenéstől (vagy bármi mástól) besötétedett részeket az első két réteg nem takarta el, csak ezeket lefesteni pedig trehányságnak éreztem, öntöttem a vödörbe egy újabb, immáron harmadik adag festéket. Mármint tejfölös vödörbe, mert abból festek. Ebben nemcsak az az okosság, hogy a vödörben mindig csak kevés festék van, így ha leejtem, akkor kisebb, vagy akár egyáltalán nem lesz kár, hanem az is, hogy a tejfölös vödörnek - a festékes dobozzal ellentétben - egészen jó fogása, s ha úgy akarom, akkor még füle is van.

   Mikor a harmadik réteg is felkerült, majd az odatett papírokat elszedegettem, egy kissé elszomorodtam. Mármint az volt bánatom oka, hogy ebben az életemben ezt az ajtótokot valószínűleg már nem fogom többé lefesteni. Ezt persze nem azért éreztem elszomorítónak, mert - nikotin híján - az ajtótok festése többé már nem sárgul be, hanem csak úgy általában nem esett jól a múló idő érzése, amihez persze egyértelműen hozzáadódott a minap eladott telek és Simson okozta sokkhatás is.
   Maga a papírozás amúgy bevált, hiszen a parkettán semmiféle festékcseppek sem láthatók. Ez mondjuk az előbb még nem volt igaz, no de mit nekem azt a néhány kósza cseppet nitrohígítóval feltörölni...

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy a szigszalagot is felszedem, szerencsére még idejében rájöttem, hogy ez mindjárt két okból sem volna jó. Míg az egyik az, hogy még nagyban fog rajta a festék, vagyis összekenném magamat, addig a másik szerint valószínűleg nagyon is jól fog jönni, mikor majd az ajtókat festem. Mármint mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy egészen szépen festek függőleges felületeket, ezért az ajtók nem lefektetve lesznek átkenve, kivéve a zsanér felé eső oldalukat, amit a tokra feltéve nem lenne valami kényelmes.
   A szőr és a drótkefe mindeközben úgy került képbe, hogy hiába az előbb lefuttatott eszement szaladgálással járó rendrakás, ezek ketten valahogy mégis ott maradtak az egyik hangfal tetején.

   A kép a szerzőt ábrázolja, amint épp azt álmodja meg, hogy hogyan is legyenek a dolgok. Mivel az jött ki eredményül, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy minek állok neki, csak csináljak már végre valamit, ezért felhoztam a pincéből azt a két bútorlábat, melyek az adott pillanatban a bicajom mögött voltak megtalálhatók.

   Mármint azt a kettőt, melyeknek a polcos tetején történő állomásoztatása már-már fel sem tűnik. Majd mindjárt megmutatom, milyen ötletesen tervezem velük az ajtószárnyakat megtámasztani, ami persze csak akkor fog sikerülni, ha a projekthez szükséges két asztalos szorítót is felhozom.

   Ezen a képen a szerző paprikái láthatók, csakhogy nem rajtuk van a hangsúly, hanem a háttérben látható járdán, ami úgy vizes, hogy mire felszárad, addigra újra nekiáll esni az eső. Persze a tavasz már csak ilyen...
   A szerző mindeközben olyan (mármint annyira előrelátó), hogy már korábban vett egy második doboz fehér festéket, ami úgy értendő, hogy az első a legutóbbi réteg felkenésekor már el is fogyott.

   Az amúgy igencsak időrabló fetrengés közben ezt találtam ki. Mármint azt, hogy a zsanérokkal átellenes oldalára állított ajtószárnyat a mindenhol csak útban lévő kisbútorról leszerelt lábakkal támasztom ki. (amúgy a bútor többi részéből azóta egy egészen jópofa polcos keletkezett)
   Ebben az összeállításban az az igazi okosság, hogy így azokat a részeket is kényelemesen le tudom festeni, melyek mikor az ajtó a helyén van, csak alulról lennének hozzáférhetők. Az ajtószárny zsanérfelőli részei pedig egyértelmű, hogy ebben az állásban festhetők le a legkényelmesebben. Ezzel ráadásul azt is elértem, hogy mikor majd a helyén festem az ajtó nagyobb felületeit, akkor a zsanérfelőli részei már rég szárazak lesznek. Vagyis akár be is csukhatom az ajtót, akkor sem fog beragadni a szárny a tokba, vagy egyszerűen csak összekenni festékkel a már rég megszáradt tokot.

   A szoba közepén megmaradt viszonylag nagy hely okán az ajtószárny kényelmesen körbejárható. Mivel a besárgult, pláne néhol már csupasz felületre minimum három réteg festék kell, egy réteg festék száradásához pedig egy kerek nap, így ez most három napig így marad. Pontosabban szólva, mivel két ajtószárny van, hat napig lesz elfoglalva a szoba közepe.
   Terveim szerint ha az ajtón a festék megszáradt, akkor felteszem a helyére, s miközben a nagyobb felületeit mázolom, a szoba közepén már a másik ajtószárny lesz. Ebben meg az az okosság, hogy így, mármint a párhuzamos munkavégzéssel spórolok három napot. No nem mintha sietnem kellene, csak már nagyon készülök a konyha kifestésére. Te, hogy ez egy mennyire egy őszintétlen kijelentés volt...)

   Ennek ellenére mégiscsak annyira így van, hogy mivel a tejfölös doboz alján maradt egy kevéske fehér festék (amúgy persze direkt történt így), lekentem a konyhában a vízóra bekötésének megsárgult csöveit, hogy mikor majd ideérek, addigra ez a részfeladat már meglegyen.

   Amit a kép közepén látunk, az sajnos nem árnyék, hanem csak odáig futotta a festékből, mely hiányosságot persze idővel ki fogok pótolni. Bővel lesz rá időm és alkalmam, hiszen az ajtószárnyakra még rengeteg réteg festék kell (már persze egymásra kenve csak három), melyeknek felkenése naponta csak néhány órányi feladatot jelent. Az egész konyhát közben persze nem kaphatom szét, mert nincs belőle hova tenni a cuccokat. Mármint azok is a szobába lesznek behordva, ami komoly mértékben kitolja a lakásfelújítós projekt várható záró dátumát.

   Az ajtó festésének közepén, a már amúgy is teljesen összezavarodott szerzőt a képen látható csiszológép is megpróbálta az őrületbe kergetni, az azonban - mivel ez már rég bekövetkezett - k*rvára nem sikerült neki.

   Ha lehet ezt egy jókor soha nem jövő hibára egyáltalán mondani, "szerencsére" nem a csiszológép motorjával van a baj, hanem csak (már megint ez a k*rva csak) a porszívó tartályával, amit lefogva azonnal megszűnik a rettenetes hang.
   Bár kezdetben arra hajlottam, hogy én vagyok a hülye (ez amúgy tapasztalati tény), de végül kiderült, hogy nem (Te, hogy ez milyen ritka eset...), mert bár a portartó doboz teteje rendesen fel lett pattintva a helyére, attól még zörög. Mármint hiába tehénkedtem rá a teljes súlyommal, attól nem ment összébb.

   Márpedig a csiszológépre mindenképp szükség lesz, ráadásul pont a következő munkafolyamathoz, mert az ajtó talán leginkább látszó éle ebben a csúf állapotban biztosan nem maradhat.
   Ez ragyás felület amúgy attól állt elő, hogy valaha a mostaninál sokkal jobban meg lett rakva a cserépkályha fával, pláne rendszeresen, amitől aztán a közelében lévő nyitott ajtó éléről felhólyagzott a festék. Mióta rendbetettem a balkon ajtaját, a konyhában az ablakot, a bejárati ajtót, valamit a fürdőszoba ablakát is, vagyis az összes nyílászáró már úgy ahogy szigetel, azóta teljesen felesleges lenne annyira begyújtani, hogy megolvadjon tőle a festék.

   Jelen kép nem azt mutatja, hogy a szerző egyik lába rövidebb mint a másik (amúgy arányaiban megvan, hiszen a másik annyival hosszabb), hanem azt, hogy egy amolyan utolsó próbaképp bal lábbal ráálltam a pordobozra, azonban sajnos még ez sem használt.

   Mivel ez látszott a legegyszerűbb megoldásnak, gondoltam összedrótozom. Mármint azért nem a szigszalagot választottam, mert azt ugye minden egyes dobozürítéskor cserélni kéne, míg a dróthurok - terveim szerint legalábbis - a dobozról le föl húzható.

   Jelen kép kapcsán mindjárt két kérdés is felmerül. Míg az egyik az, hogy vajon elég volt-e a rezonancia megszűntetéséhez a dróthurok, addig a másik az, hogy a gép járása közben is fent marad-e a dobozon. Sajnos mindkét kérdésre a nem jött ki válaszul, így dolgozhattam a problémán tovább.

   Mivel épp napokig itt volt a párom, megfullasztani a festékszaggal pedig nem akartam, így míg az ajtók festése című részprojektem unottan állt, addig más hasonló apróságokkal szórakoztattam magamat.
   Az egyik apró elmaradásokat felderítő körutam alkalmával kiszúrtam ezt a sarokban heverő képet, amit már rég visszatehettem volna a helyére. Ezt amúgy még az öcsém hímezte, s mivel szinte semmi sem maradt tőle, így a kép hiába nem passzol a hall hangulatához, emlékként akkor is ott marad.

   Mármint itt, ahová épp csak vissza kellene akasztanom. Ez persze csak akkor volna lehetséges, ha megtalálnám azt a szeget, ami eredetileg tartotta. Mivel nemhogy az eredetit, de egyenesen semmiféle szeget sem találtam, ezért egyre nagyobb, sajnos bármiféle eredmény nélkül záruló köröket kezdtem leírni.
   Végül, mikor már majdnem ott tartottam, hogy jó, legyen, lemegyek a pincébe azért a k*rva szögért, akkor mégiscsak úgy döntöttem, hogy inkább maradok, s az időt az egy szem szög keresése közben látott anomáliák eliminálására fordítom.
   Hogy hány ilyet találtam? Mivel épp nagyban (de tényleg) ki volt fordítva a sarkából a hall (pontosabban szólva a hall sarka volt átfordítva a szobába), nemcsak úgy általánosságban mondva sokat, hanem valóban sokat.

   Ha már a kép felakasztásához, meg persze a szög beveréséhez elől volt a létra, valamint a minap vettem egy úgymond tartalék fényképezőgépet, majd kisvártatva megtaláltam a polcon a régi dobozát, gondoltam ezt az apróságot is lerendezem. Mikor a dobozt a polcról levettem, nagyon gyanússá vált a súlya. Mármint sokkal nehezebbnek tűnt mint a régi fényképezőgép, ami amúgy nem a dobozban, hanem a pincében a polcon hever, mint videofelvételre azért még alkalmas készülék. Mármint ráesett az optikájára, s élesen fényképezni már nem lehet vele.
   A doboz súlyát amúgy azok a papírképek (tíz centi magas paksaméta) képezték, melyeket a párom a minap hiába kereset. Már csak ez a semmi kis mozzanat is kiválóan jelzi, hogy mekkora mifelénk a rend.
   Mikor már tényleg úgy nézett ki, hogy más választásom nem lévén, mégiscsak lemegyek a pincébe szögért, akkor amolyan utolsó mentsvárként eszembe jutott a fúrógép bőröndje, amiben - bár az oda nem való - végül azért csak találtam egy méretes szöget. A méreteset úgy kell érteni, hogy míg az előző 60-as volt, addig a frissen talált csak 30-as. Mármint azért volt az eredeti szög annyira hosszú, mert a kép mögött el kellett férniük azoknak a kábeleknek, melyek most már elég magasan mennek ahhoz, hogy elférjen alattuk a kép.

   Hiába tűnik úgy, hogy egy szem szög beverése, majd egy kép ráakasztása nem igazán komoly feladat, attól még úgy volt, hogy a megkezdésétől számolva több mint egy órám ment rá!

   Mikor az ember szétszed valamit (most például a hallt), az teljesen egyértelmű, hogy darabokban nagyobb helyet foglal, mint még egyben tette. Amennyiben az összerakás lassan megy (márpedig a festést a száradási idők miatt nem lehet elkapkodni), akkor az is egyértelmű, hogy a rumli sokáig fennmarad. Ami talán még ezeknél is egyértelműbb, hogy mikor az ember azt látja, hogy nem, vagy csak nagyon lassan halad, akkor idővel elmegy a kedve az egésztől. No nem mintha kezdetben annyira buzgott volna bennem a festés iránti lelkesedés...

   Hogy (megjegyzem két hét alatt) elment a kedvem a munkától, az most azért nem baj (nem a fenét nem az), mert néhány napra átjött a párom, s ha már végre itt volt, nem szerettem volna a lakásból a festékszaggal kiüldözni. No nem mintha így nem tűnt volna el fél napokra kertészkedni...
   Szóval az úgy volt, hogy mikor a jobb oldali ajtószárny zsanérfelőli élén a festék végre megszáradt, Andival felkaptuk az ajtót, visszaemeltük a helyére, majd az alátéteket összetekergetve és eldugva, ha csak néhány napra is, de újra járhatóvá varázsoltuk a szobát.
   Az mondjuk igaz, hogy ez napokkal vetette vissza, hogy az ajtószárnyak végre átessenek a lefestésükön, csakhogy az is igaz, hogy közben meggátolta, hogy mi essünk át a szoba közepére fektetett ajtószárnyakon.
   Miközben a szekrények oldalainak tapétázásán törtem a fejem, csak úgy mellékesen újra nekiálltam kiszámolni, hogy mennyi idő kell az ajtószárnyak festésének befejezéséhez. Mivel a már feltett ajtó még festetlen részeire is (épp mint eddig a többi felületre) három réteg festék kell, a még meg sem kezdett ajtószárny élére (mármint a szoba közepére fektetve) szintén három réteg, majd azt az ajtót is feltéve a helyére a kimaradt részekre is szintén három, nagyon úgy néz ki, hogy az eredmény kilenc napra rúg.
   Mikor ezen a ténynek gondolt adaton a minap merengve kissé elszomorodtam, mondván ezzel a tempóval itt csak nagyon sokára lesz újra rend, bánatomban újra eljátszottam a párhuzamos munkavégzés gondolatával. Mármint azt találtam ki, hogy miközben a már helyén lévő ajtót lefestem, a még meg sem kezdett párját leterítem a szoba közepére, s ezzel három napot spórolva annak is nekiállok.
   Szerintem az úgy volt, hogy ezt azért írtam le már másodjára, mert teljesen kiesett a fejemből. Ráadásul nemcsak az, hogy leírtam, de még az is, hogy egyszer már kitaláltam. Mi lesz itt később, ha már ilyen most szita az agyam...

   Az a csavar, az azért lett oda betekerve, hogy mikor majd festem az ajtót, s már minden része festékes, akkor is legyen minél fogva odébb állítanom. Mindeközben a szortimentből azért egy félgömbfejű csavar lett kiválasztva, hogy kisebb legyen a sérülés esélye, mikor ugye az ajtóból kiálló csavarfejbe majd biztosan beleakadok.

   Hogy festéskor a csavar is festékes lett? Most mond már... Amúgy nemcsak az elképzelés volt jó, hiszen a provizórikus gombot akár még így is lehet használni, bár csak a fejét szemből óvatosan megérintve. Hogy az ajtót az üvegnél fogva is lehet tologatni, azt az amúgy nyilvánvaló megoldást most inkább hagyjuk, mert az ugye már megint oda vezet, hogy szellemileg nem vagyok éppen a topon.

   Miután a csiszolással nemhogy hatalmas port vertem fel, de egyenesen most frissen állítottam elő, s az végre elült, épp mint a múltkor, feltámasztottam az ajtót. Szerencsére nem halott volt, csak feküdt.
   Mivel ma kentem fel rá az első réteget, és kell rá még kettő, miközben a már helyére rakott ajtót is festegetem, nagyon úgy néz ki, hogy ha csak közbe nem jön valami, akkor hat nap alatt tényleg megleszek. Ráadásul, mikor már a másik ajtó is fent lesz a helyén, a szoba némiképp felszabadul, s nekiállhatok végre a polcosok tapétázásának.
   Az a téma ebbe a cikkbe már nem fog beleférni, ezért kap egy sajátot. No nem azért, mintha néhány sík felület tapétázása annyira hatalmas volumenű feladat lenne, hanem csak húztam, halasztottam, kerülgettem, ahogy azt szoktam, és persze mindeközben sűrűn fényképeztem is.

   Mivel az ajtó viszonylag könnyen mozog, ezért még a festékes ecset is eltolja, én meg ugye nem szerettem volna a frissen festett oldalával a mögötte megbúvó barna szekrényt összepontozni fehérrel, ezt a csavarhúzós kiékelést találtam ki. Egy ilyen megoldás persze csak addig tűnik nagyszerű ötletnek, míg az ember át nem esik rajta, ami remélem, hogy jelen alkalommal nem fog bekövetkezni.
   Na most attól, hogy naponta két órát festegetek (már amikor kell rá egyáltalán annyi idő), attól még bőven akad egyéb teendőm is. Mármint olyan átlagosak, mint mondjuk befizetni a csekkeket, kaját venni a boltban, vagy csak úgy egyszerűen a mozgás kedvéért elmenni biciklizni.

   Mivel már sem a csekkek befizetése, sem a kajavásárlás nem várhatott tovább (de csak mert elfogyott a spájzból a tej), gondoltam még a felhők leszakadása előtt kislisszolok a boltba. Ez mondjuk nem igazán sikerült...

   Épp mint ahogy a számlák csekken felüli részeit napokig megtalálni sem, melyek végül innen, vagyis a pincei csavaros polcról kerültek elő. Bár ez gondolom senkit sem érdekel, de attól én azért még elmesélem, hogy ezek a papírok nem azért kerültek ide, mert mérhetetlenül rendetlen vagyok (á dehogy), hanem csak azért, mert a hozzájuk tartozó csekkeket itt téptem le róluk. Mármint azért, mert a telek és a lakás villanyszámláját a postaládánkban lefele jöttömben találtam meg.

   Bár azt a plusz egy napot amit a száradásra hagytam (ami amúgy lehet, hogy kettő volt), alapvetően azzal indokoltam, hogy a kissé még puha festéknek az ajtó helyére történő visszatétele előtt mindenképp meg kell száradnia, a valós ok - mint az sejthető - egyszerűen csak az általános lustaságom volt. Amúgy persze a plusz száradási idő témájában is igazam volt, mert mikor az ajtót a helyére egy, esetleg két nap múlva feltettem, simán húztam az aljával a parkettára néhány rövidke fehér csíkot. Mindezt úgy, hogy még a direkt erre a célra (mármint arra, hogy az ajtókat tologassam rajta) pincéből felhozott törülközőt is alátettem. Persze a bútormozgatás már csak ilyen. Az ajtó mondjuk nem bútor, de legalább nagy.

   Most jön az, hogy az ajtó azon részei melyekhez eddig nem fértem hozzá (mert az ajtó azon az élén állt, vagy oda volt fogatva a bútorláb), kapnak három réteg festéket, aztán hopp, már el is mondhatom, hogy az ajtófestős részprojekt is kész.

   Miután a még látványosan nem fehér részek átkenésével elkészültem, hagyok nekik egy hetet a száradásra, majd levakarom az üvegről a mellément festéket, aztán visszaszerelem a helyére azt az időközben felújított zárat, amit nem átallottam újra megkeresni.

   Az "újra" úgy értendő, hogy bár egyszer már rájöttem, hogy a zár kicsinosított alkatrészei egy vödörben vannak, csak mivel most mindenfelé festékes vödrök hevernek, meg kellett keresni, hogy melyikben van a zár.
   A több vödröcske amúgy nem azért van, mintha a festéshez egy nem lenne elég, hanem azért, mert míg az ajtón a festék 24 óra alatt úgymond foghatóra szárad, addig a vödör műanyag falán valamiért nem. Ugyanezt tapasztaltam a fürdőszobai küszöb melletti csík festésekor, ahol is míg a gipszelésen másnapra már nem fogott a festék, addig a mellé vonalvezetőül lefektetett szigszalagon még igen.

   Már csak meg kell várnom a festék száradását, aztán mehet is vissza minden a helyére. Ez annyira jól hangzik, hogy természetesen nem igaz. Az ajtók esetében mondjuk igen (mármint azokat majd néhány nap elteltével már be lehet csukni), azonban a kép jobb alsó sarkába belógó szekrények oldalainak tapétázásával még sehol sem tartok. Mondjuk a két legnagyobb falat (mármint a fürdőszoba és az ajtófestés) már megvan, a többi dolog pedig már nincs olyan húzós, mint ez a kettő volt. Mikor ezt leírtam, abban a szent pillanatban eszembe jutott a konyha festése című feladat, amitől nemhogy a maradék munka, de még az életkedvem is elment!