Mikor a párom letette elém ezt a két, természetesen döglött hajszárítót, az egyrészt azért nem vágott földhöz, mert előre tudtam az érkezésükről, másrészt amelyiket nem tudom megjavítani, azzal komoly terveim vannak. A komolyságot persze nem úgy kell érteni, hogy most azonnal, hanem úgy, hogy ha élek addig, akkor valahol a távoli jövőben (esetleg) egy olyan ügyes kis eszköz lesz belőle, amit felszerelek a fűrészgép pengetámasztójára, hogy elfújja oldalra a port. Amennyiben a hajszárítóban a motor adta meg magát, akkor persze nem.

   Mivel nem az volt a hiba, hanem a fűtőszál szakadása, miközben a motor vígan forog tovább, így ha hajszárítónak már nem is, de elfújni a port azért még jó lesz. Ehhez persze majd kell még valami csíptetős talp, meg persze egy tápegység is, mely összetevőknek a mai napon elkészülni mondhatni semmiféle esélyük sincs.

   Mivel a porelfújó szerkezet építése című projekt egyik része a pince irányába mutat, a másik viszont egyértelműen a lakásban lesz kivitelezve, ezért hosszú perceim mentek rá, mire el tudtam dönteni, hogy levigyem-e a pincébe, vagy inkább idefent hagyjam-e. Végül azért maradt idefent, mert annak meghatározása, hogy mekkora tápegység kell hozzá, egyértelműen az íróasztalom irányába mutató feladat. Mármint nyitásképp le kell mérnem, hogy milyen feszültségű, és persze terhelhetőségű tápot kell hozzá túrnom a pincei dugasztápos dobozból.

   Ez itt egy paneltervezős részprojekt, melynek halogatása még véletlenül sem azért érintett rosszul, mert a fordulatszám szabályzó nélkül nem tudom összeállítani a csiszolómalom 1.0 című projektemet, hanem azért, mert nem értettem, hogy ezt a kis semmiséget mégis mi a csudáért halogatom.
   Hogy legalább egy kicsit haladjak vele, lekaptam a pultról az amúgy a pincéből felhozott másik kockás spirálfüzetet, majd készítettem egy skiccet a leszabandó panelről.

   Most jött volna az, hogy a nagyobb alkatrészeket odapróbálgatom a panelra, mármint azt tudakolva tőlük, hogy vajon elférnek-e, csak aztán mikor épp megkezdtem volna az összeválogatásukat, anyám jelezte, hogy kész az ebéd, amivel persze egyből megakasztotta az amúgy egészen jól induló projektet.

   Ez kérlek annyira így volt (mármint az, hogy a kiadós ebédtől szó szerint munkaképtelen állapotba kerültem), hogy miután a paprikás krumplit legyűrtem, percekig nézegettem ezt a feliratot, egyáltalán nem értve, hogy mi lehet az a szerencsetojás. Ilyen agyi állapotban meg ugye nem lehet panelt tervezni.

   Ettől függetlenül én azért megpróbáltam, de csak odáig sikerült eljutnom, hogy lerajzoltam az 555-ös IC-t alulnézetből, valamint kikerestem a FET lábainak bekötését, mely apróságokat követően azonnal lefordultam a székről.

   Ami mondjuk nem sikerült, mert sem a csokik számában, sem a színében nem tudtam magammal megállapodni, épp mint ahogy a hűtőborda formájában sem, mire fel megígértem magamnak valamit.

   Mégpedig konkrétan azt, hogy a következő képnek már feltétlenül valami lényeges munkafázist kell mutatnia, nem pedig egy olyan semmiséget, hogy a meglehetős tömegből kiválasztott alkatrészeket végül egy vajkrémes dobozban helyeztem el.
   Gondolom sejthető, hogy ebből végül nem lett semmi. Mégpedig annyira nem, hogy az amúgy nem különösebben nagy ívű projektben egy teljes hét szünet következett, mely időt majdhogynem semmittevéssel töltöttem. Mondjuk az internetről letöltött, már-már valószínűtlen mennyiségű (értsd több ezer) elektronikai témájú újság átnézése majd törlése is időszerű volt, de attól a többi feladatot még nem lett volna feltétlenül szükséges teljesen elhanyagolnom.
   Mivel minden nap későn keltem, ezért délelőtt mondhatni nem maradt annyi időm, hogy ebédig bármi értelmesnek nekiálljak. Ebéd után meg ugye teljesen használhatatlan vagyok. Ez pláne így van, mikor anyám elveti a sulykot. Hogy ez anyámnak néha milyen eszement mértékben sikerül, arra ékes példa a tegnapi ebéd, aminek olyan szinten sikerült földhöz vágnia, hogy gyakorlatilag estig már fel sem keltem.

   Amit balra látunk, az rántott csirkecomb és szárny, amit középen, az pedig a szerző amúgy fél literes, pusztán viszonyítási alapként odatett kávésbögréje, melyben amúgy most épp tea van. Mindeközben a jobbra látható tálban az a gombócnyi tészta látható, amit anyám a panír maradékából gyúrt. Hogy ez két emberre tulajdonképpen nem is látszik soknak? Ez mondjuk igaz, csakhogy azt még nem árultam el, hogy ez már csak a maradék!
   Míg a balra látható tál eredetileg nemhogy tele, de szó szerint púpozásig volt rakva csirkével, addig a jobbra látható szintén, csak abban rántott máj és gomba volt. Mindezekhez társult egy lábosnyi rizs. Vagyis ha nem ketten lettünk volna rá, hanem öten, akkor sem maradt volna éhen senki. Én meg ugye olyan vagyok, hogy ha van, meg persze kívánom is, akkor eszek amennyi csak belém fér, aztán persze kidőlök mint a liba. Ez annyira így van, hogy végül még a jelen szöveg megírását is el kellett halasztanom másnapra, annyira használhatatlan állapotba kerültem.

   Mikor a paneltervezésre az előző kép készítéséhez képest négy év múlva újra rámozdultam, akkor ez a kép már ott várt megszerkesztetlenül egy mappában. Mármint valamikor időközben úgy döntöttem, hogy a projekt befejezését legalább egy kicsit elősegítendő, elveszem előle az EVA66-os tápegység dobozát, benne a macival, báránnyal, egérrel, nehogy még az útban lévőségük hátráltató tényezőnek minősíttessék.

   Van az úgy, hogy egy a lakásban (vagy bárhol máshol) kijavítandó apróság, az nem is annyira apróság. Kiváló példa a szerző ezen állítására, a fürdőszoba beázott mennyezete, amit ha nem fent, hanem kézközelben lenne, szinte semmi kis munka lenne helyreállítani. Így viszont, hogy fent van, akkora kupi lesz belőle, hogy arra még magam is rácsodálkozok, pedig én aztán nagy vagyok a szétpakolásban.
   Hogy erre mégis mi az ok? Nos az, hogy a célterület alatt mindenféle bigyók találhatók, amiket mindenképp el kell onnan rakni, különben a munka befejeztével nagyon durva lenne a takarítási feladat. Egy második ok, hogy nemcsak a polcokat kell kipakolni, hanem a lakás más részeiben a kupi szintjét emelendő, a mosógépet is ki kell tolni a fürdőszobából. Mármint azért, mert a mosógép útban van hozzá, hogy a kádat takaró bútorlapot le fel rakosgassam.
   Terveim szerint a hallból a hátam mögötti szekrényt, ahogy van (csak persze apránként) beviszem a szobába, mégpedig a könyvszekrény elé, ahol is újra összeállítom. Ott valószínűleg nem lesz útban, miközben a helyén simán el fog férni a mosógép, és akkor nem kell messzire vinnem, ami azért jó, mert akkor kisebb az esélye, hogy megroppantom a derekam a mozgatásával.

   Bár ez a fekete lap már az előbbi képen is látható volt (csak ott még oldalról), időközben háromba szabtam azt a bútorlapot, amivel a kádat szoktam letakarni, és az első elem már fel is jött velem a pincéből. A délelőtti pakoláshoz képest ez persze már csak egy egészen kicsi lépés, de attól még nagyon is szükséges.

   Épp mint ahogy az is, hogy amit csak érek, és persze egyértelműen poros lesz a plafon leverésekor, azt a fürdőből mind kihozzam. Bár úgy lett volna értelmes, hogy mielőtt megteszem, mindet elmosogatom (hogy majd egyből tisztán kerüljenek vissza), ez a munkafázis azonban most valamiért elmaradt.

  Majd lementem a pincébe a már előkerült falfixért, azt követően pedig a boltba is elkarikáztam (OBI), ahol is megvettem egyrészt a glettet (bár lehet, hogy a plafon egyszerűen csak gipszelve lesz), másrészt a kisvödör fehér festéket is, ami akár az egész fürdőszoba kifestésére is elég lenne. Már úgy értem, hogy terveim szerint csak a foltos sarokkal fogok foglalkozni, ami ránézésre talán még negyed négyzetméternyi sincs.

   Bár a mosógép látványával részemről ki vagyok békülve (amúgy én szoktam vele mosni), azonban a hallban még akkor sem szeretem látni, mikor nem valami hiba miatt van itt. Ha más nem is, de legalább ez sarkallni fog rá, hogy mielőbb visszategyem.

   Mármint ide a sarokba, ahonnan a mosógép kerekei hagyta nyomot újfent nem sikerült eltávolítanom, ami számomra azt vetíti előre, hogy a foltokra durván (akár többször is) rá fogok menni a spricnis konyhai zsíroldóval. Ha az nem bír el velük, akkor semmi! Mármint a zsíroldó olyan nyomokat tűntetett el például a tűzhely környékéről, amikről azt gondoltam, hogy azok aztán tényleg eltávolíthatatlanok.

   Ez a kép már másnap készült, s amúgy arról szól, hogy mikor úgy érzem, hogy most aztán már tényleg minden, a fürdőszoba plafonjának kipofozásához szükséges bigyót összeszedtem, olyankor általában csak néhány percre van hozzá szükség, hogy kiderüljön az ellenkezője. Ebben a vödörben a glettvas, a festéket felkeverő (fúrógépbe fogható) betét, két spakli, valamint egy zsák gipsz van.

   A tisztálkodáshoz szükséges bigyókat azért nem vittem messzire (no nem mintha egy 42 négyzetméteres lakásban bármi messze tudna lenni), hogy este ne kelljen értük messzire mennem.

   Ez a lehetetlen tájolású kép úgy készült, hogy hanyattfeküdtem a fürdőszoba kövén. Amúgy azt mutatja, hogy a mennyezeti lámpa simán megtartja a fallal történő munka közben biztosan útban lévő fregolit. Mármint igencsak szerencsés tény, hogy legalább azt nem kellett levennem.

   Ez a kép már a plafon leverése után készült. Bár nem mutat valami jól, attól én még igenis örültem neki, mert ez a nem is olyan sok mocsok azt jelenti, hogy innen már kifelé vezet az erdőből az út. Mondjuk munka az még van bőven, de ennél nagyobb mocsok valószínűleg, és persze felettébb remélten is már nem lesz.

   Piszkálódásaim hatására ugyan lett néhány nagyobb lyuk, például a jobb oldali falon lelógó egészen a tégláig ér, a helyzet azonban tulajdonképpen nem is olyan vészes. A falfixet már felkentem, holnapra megszárad, aztán a nagyja lyukakra mehet a gipsz, az aprajára pedig a glett. Amennyiben ügyes leszek, akkor lehet, hogy a puszta gipszelés is elég lesz. Már úgy értem, hogy a fal felületének simaságára részemről nem igazán vagyok kényes.

   Másnap korán reggel egyből azzal nyitottam a napot, hogy újra rátettem a kádra a bútorlapot, meg a létrát, majd a sarokba halmoztam a gipszeléshez szükséges eszközöket.
   A spricni azért kell, mert ugye a gipsz a kissé vizes falra jobban tapad, mint amennyire a porszárazra teszi. Az átlátszó gumicukros doboz pedig a fangli, amiből amúgy van természetesen van itthon rendes nyeles fém változat is, csakhogy azt a pincei kupiban nemhogy nem találtam meg, hanem már egyenesen oda sem fértem az építőszerszámos Salgó torony alsóbb részeihez, ahol a rozsdás szerszám fellelési helyét sejteni véltem.
   Miután az előkészületekkel még tényleg korán reggel megvoltam, valami olyan halogatási láz tört rám (ezen persze nem lepődtem meg, hiszen máskor is szokott), hogy az amúgy semmi kis feladat megkezdésére egészen délig kellett várnom. Mármint arra vártam, hogy végre legyen bennem hozzá elég erő.
   Miután az első adag gipsz felment, azt még további öt (5) másik követte, mire újra szintbe került a fal. Az egyes rétegek felvitele között (természetesen még véletlenül sem szükségszerűen, hanem csak lustaság okából) órák teltek el. Most (még ha csak...) valamiért (na ja, a lustaság) szó szerint fájt, mikor újra fel kellett vennem a munkásruhám.
   Amúgy ha nem a létra tetején, a feladathoz csak igen kényelmetlen módon hozzáférve, kissé előrehajolva, kinyújtott kézzel kellett volna dolgoznom (mert ugye úgy kellett), akkor szerintem 10 perc sem kellett volna hozzá, hogy újra egyben legyen a fal.

   Ez a kép már másnap reggel készült, és nemcsak azt mutatja, hogy már majdnem teljesen kiszáradt a gipsz, hanem egyben azokat a pontokat is jelzi, ahol a plafon el szokta kezdeni a penészedést, amit aztán - némi Szavó ráspriccelésével - még idejekorán vissza szoktam fordítani, különben ugyanúgy befeketedne az egész plafon, mint ahogy a fürdőszoba felújítása előtt tette.
   Mivel a gipsz nedvessége a rákent festéken is képes átütni (magyarán szólva a festék a jelenleg barnának tűnő pontokon nem száradna meg), ezért nagyon úgy néz ki, hogy a festés előtt pihenni fogok egy napot. Erre már csak az is komoly okot adott, hogy a naptár szerint az adott napon épp május elseje volt, mikor is nem dolgozni szokás, hanem csak ünnepelni a munkát.

   Mivel a gipszes zacskó még ott volt előttem lezáratlanul, gondoltam kikenem azt a most még csak egészen vékony rést, ami a balkon rácsozata és talapzata között keletkezett. Mármint jobb ezt még az előtt megtenni, hogy a másodikról a rácsra támaszkodás közben kizuhannék.
   Ezzel az apró munkával kapcsolatban két dolgot jegyeznék meg. Míg az egyik az, hogy a fürdőszobai egyértelműen barnával ellentétben, itt bezzeg hófehérre szárad a gisz, addig a másik szerint a balkonon történő ácsorgás közben kiderült, hogy a maradék paprikapalánták beültetéséhez egyrészt odafér, másrészt hiányzik egy láda és egy vödörnyi virágföld, ami azt vetíti előre, hogy ha csak némi fölszitálás erejéig is, de mégiscsak dolgozni fogok.

   Mivel úgy ítéltem meg, hogy kész, ennyi volt, a plafon már így is bőven megfelelő simaságú, vagyis nem kell rá a glett, ezért legalább a nagyja mocskot nekiállhatok összetakarítani.
   A kép neve amúgy nem arany, vagyis még véletlenül sem az aranykezű mesterre utal, hanem kell rá egy ékezet is, vagyis arány, amivel a kép elnevezésekor arra kívántam célozni, hogy a fal kipofozásakor nagyon rossz volt az arány. Mármint a fent maradt és a lehullott gipsz aránya. Ez a néhány paca persze csak az, ami a falból kiálló felületeken fent maradt.

   Mikor egy kiváló barátomat legutóbb meglátogattam, a lelkemre kötöttem, hogy az ott kölcsönben lévő festékkeverő és a glettvas nélkül el ne jöjjek. Ehhez képest a glettvasra (de csak a hely szűke miatt) nem is volt szükség, míg a kisvödör festék felkeveréséhez az alkarnyi hosszúságú keverőlapát erős túlzásnak minősíthető. Ettől persze én még bevetettem, merthogy a festéknek kedvenc szokása, hogy a sűrűje leülepszik, ami azt eredményezi (persze csak keverés nélkül), hogy a teteje nem takar, az alja meg nem köt. Kiváló bizonyíték erre, egy a pince mélyén talált évtizedes barna festék, amiben a színt adó anyag a lakktól teljesen különvált.

   Miután az első réteg festéket a plafonra, meg persze ahova csak szükségesnek láttam, mindenhova máshova is felkentem, az két óra múlva olyan száraz volt, hogy nyugodtan nekiállhattam felvinni rá a fedőréteget, amire amúgy csak azért volt szükség, mert elsőre egy kissé trehány munkát végeztem, amire az volt az ok (na ja, ok az mindig van), hogy az adott szögből (mármint abból a szögből, amiből a plafonhoz egyáltalán hozzáfértem) nem látszottak a foltok.
   Miután már a második réteg is fent volt, s látám, hogy az jó, egyből nekiálltam takarítani. Míg a balra látható dörzsiszivacs már eleve kopott volt, addig a jobbra látható - a szokatlan terhelés miatt - 10 perc után szintén feladta. Amúgy idővel, mivel a heves mosogatás közben viszonylag gyorsan átáztam - én magam is.

   Már persze azon felül, hogy közben a szobában valami iszonyú kupi keletkezett, amit a balra lent látható polc, valamint a jobbra lent nem látható tükör serényen történő visszahelyezésével azonnal nekiálltam felszámolni.

   A heves pakolászásban végül az akasztott meg, hogy megláttam a lefestetlen csempeközöket, melyekre úgy éreztem, hogy ha nem most megyek rá, akkor valószínűleg már soha nem lesz hozzá erőm. Ez persze nem azt jelenti, hogy most azonnal állok neki a réseket kifesteni, hanem majd csak holnap, miután ahogy van, az egész fürdőszoba felszáradt.

   Azon korábbi sejtésem, miszerint a konyhai zsíroldó le fogja gyűrni a mosógép kerekei, pontosabban szólva az általa szétkent gumiszőnyeg által a kövön hagyott nyomokat, mondhatni tökéletesen bevált. Egy durvább Domesztoszos felmosást persze majd még ráeresztek a kőre, hogy biztosan tiszta legyen az új szőnyeg alatt, amit annak ellenére nem vettem meg, hogy a minap igazándiból csak ezt az egy dolgot kellett volna hoznom a piacról.

   Azok a vonalak a plafonon, azok szerencsére nem repedések, hanem csak egy pók hálói. A fregoli zsinórja viszont olyan szerencsétlen módon akadt ki, hogy azt innen lentről (mármint egyszerű húzogatással) nem tudom visszaugrasztani.
   Bár semmiből sem tartott volna behozni valamelyik létrát, de mivel vagy félre kellett volna billenteni a fregolit, vagy át kellett volna rajta nyúlni, ezért amolyan Gézaféle kerülőmegoldásként azt találtam ki, hogy a nagyszerű alkalmat, valamint egyben az akkumulátoros csavarbehajtót is megragadva, háromba szedem a kádat takaró hatalmas bútorlapot, s a zsinórzatot az arról levett hosszú léccel fogom visszaakasztani.
   Ez az akció amúgy kiválóan sikerült, épp csak annyi közjátékkal, hogy közben véletlenül megláttam a fregolit felülről, amiről persze azonnal nekiálltam letörölni az ott talált rettenetes mennyiségű port. Mikor ezzel is megvoltam, akkor az ablak tetejéről is letöröltem. Hogy a bojler tetejét is lemostam-e, azt viszont egyrészt nem tudom megmondani, másrészt most már nem is érdekel...

   Mikor azt hiszem, hogy a fürdőből már tényleg minden ki lett hordva, olyankor mindig találok még valamit. Most például a falra szerelt polc komplett tartalmát voltam kénytelen ide áthordani. Ez persze még a plafon leverése előtt történt, és csak az egyes témák keveredésének elkerülése végett került ide.

   Miután a csavarokat kitekertem, akkor pedig a polc alulról eddig nem is látszó koszossága került napvilágra. Ez amúgy annak ellenére néz ki így, hogy már kétszer is letöröltem.

   Hát ti meg mégis hogy álltok? Kérdezett rá a szerző ledorongoló hangsúllyal az ablakba még tegnap délután kitett paprikapalántákra.
   Mivel épp nagyban száradt a fürdőszobában a plafonra felvitt gipsz, vagyis volt egy egész napom, gondoltam csak kiokoskodok már valami, konkrétan a minapinál normálisabb megoldást. Már úgy értem, hogy az elsőnek kitett láda palánták saslikpálcikát kaptak, kék drótos kötözéssel, ami bár szép lett, de valahogy olyan snassznak, pláne amilyen szelek az ablakunkban lenni szoktak, még gyengének is éreztem.
   Hogy ebéd után nem fog az agyam (na ja, mintha előtte akkora lumen lennék), arra mi sem szolgál komolyabb bizonyítékul, mint az a tény, hogy az egyszer már kidolgozott megoldásról teljesen megfeledkeztem.

   Mindezt úgy, hogy a néhai mélyhűtőnk kosaraiból - természetesen direkt növénytámasznak - még évekkel ezelőtt kivágott rácsokat az útszóró sós pince mélyén évente legalább ötször felrúgom!
   Ezekben a rácsokban nemcsak az az okosság, hogy a lyukakon simán át tudom fűzni a palánták szárait (vagyis még csak ki sem kell őket kötni), hanem az is, hogy a ládákba bedugva, a virágföld igencsak stabilan megtartja őket. Arról már nem is beszélve, hogy mivel eleve vizes környezetbe készültek, a kiváló felületi kezelésük okán még csak nem is rozsdásodnak!

   Hiába az volt beígérve, hogy ebéd után több dolognak is nekiállok, többek közt annak is, hogy az immáron elmosogatott, és persze már rég meg is száradt polcokat a fürdőszobába visszapattintgatom, majd mindent visszateszek rájuk, és akkor jöhet végre a már ki tudja mióta betegeskedő porszívó, ha egyszer elnyomott az álom. Mikor már majdnem 10 perce aludtam, a tavaszi melegben csak úgy betakaratlanul eldőlve a rekamién, valami rettenetes zajra ébredtem.

   A zaj forrása az unottan ücsörgő galamb mellett látható rigó volt, aki az éktelen zajongásával valószínűleg arra kívánt emlékeztetni, hogy a porszívó már nagyon várja a reparálást.

   Hanem ide is, ahol egy másik leszerelt polc látványa fogadott. Mivel a polcok visszaszerelése nagyobb rend látszatával kecsegtetett, mint a porszívó nem is látszó javítása, így ez a feladat került előre. Ezt amúgy majdnem feladtam, mert a polc felerősítéséhez szükséges két, amúgy kifényesített és még le is lakkozott fejű csavar úgy eltűnt, mintha csak magam dugtam volna őket el. Amúgy igen.

   Mikor azt hittem, hogy minden rendben (mármint megtaláltam őket), végre mehetnek fel, akkor kiderült, hogy a csavarok feje alá frissen előtúrt műanyag alátéteken nem férnek át a csavarok. Na ilyen az, mikor a szerző nekiáll valamit a helyére "csak úgy egyszerűen" visszatenni.

   Cserébe az eredmény bőven kárpótolt a fáradtságokért, mert nemcsak újra egyben van a fürdő, de ezzel párhuzamosan a szoba is felszabadult. Már persze csak a fürdőszobából odahurcolt tárgyak erejéig.

   Mint ahogy az eddigi többi, úgy ez a kép sem azt mutatja, hogy már foglalkozok a porszívó problémájával, épp csak tettem egy az irányú próbát, hogy a drótkefe vajon lehozza-e az üveg szélére még évtizedekkel ezelőtt felkent Gumiám pasztát. Jelentem lehozza, csak ez a mókolás nagyon koszol, vagyis most aztán tényleg szükség lesz a porszívóra.
   Gondoltam ez az igény azért már lesz annyira komoly, hogy tényleg meg fog indítani a munka útján de nem. Amúgy persze megindultam, csakhogy nem a porszívó, hanem az OBI irányába, ahol is vettem két zsák virágföldet.

   De csak mert a paprikák már nagyon rugdosták a palántázó oldalát. Mikor aztán épp nagyban az újságpapírnak mellészórt földet porszívóztam volna fel, a gépről a cső azonban újfent leesett, a feladatot akkor már nem lehetett tovább halasztani.

   Miután a fürdőszobába már mindent visszaraktam, két dolog következett. Míg az egyik az ajtók festése előtti pakolás részfeladata volt, addig a másik néhány nap szünet, melyet egy talán nem is annyira enyhe fokú lelki összeomlás okozott.
   Hogy mi volt a baj? Nos az, hogy anyám jelezte, miszerint jövőre már nem kíván kimenni, mire fel eladtuk a telket, ami ugye egyrészt egy (amúgy persze több) élet munkája, valamint apám álma volt. Kis darab föld gyümölcsfákkal, egészen ősz végéig lakható kőház, távol a világ zajától. Nekem meg csak úgy egyszerűen nem kellett. Az mondjuk igaz, hogy a telekre kimenni már gyermekkoromban sem szerettem, de attól még akkor is rossz érzéssel töltött el, hogy apám megvalósult álmára nem tartottam igényt. Amúgy már gyermekkoromban sem értettem, hogy miért néztek rám az osztálytársaim irigykedve, mikor azt mondtam, hogy én a telkünkön voltam nyaralni. Hiába mondta mindig apám, hogy majd meglátod, hogy mikor öreg leszel, majd milyen jó lesz ide kijönni, ez az álma nem vált valóra. Mármint annyira nem, hogy több mint 10 éve nem jártam a telken, és még csak ki sem szeretnék menni elbúcsúzni tőle, pedig az én kezem munkája is benne van.
   Én ástam ki a ciszternát, az emésztőt, öcsémmel közösen a pincét, majd akkori családi négyesben felhúztuk a házat. Már úgy értem, hogy mikor apám megtudta, hogy mennyibe kerül egy kőműves, akkor inkább magunk húztuk fel a falakat. Mikor a falak már álltak, a tető két háromszögéhez szükséges téglákból lépcsőt építettem, és azon, majd a fal tetején sétálva vittük fel apámmal a tetőre azokat a betongerendákat, amik közé a béléstest téglák lettek berakosgatva. Mivel az ács is rengeteg pénzbe került volna, ezért a tetőszerkezetet is apám ácsolta. A hullámpala lemezeket pedig én csavaroztam rá. Egyedül a falak vakolásához kellett iparost hívni, mert bár az is meg lett próbálva, a vakolás azonban egyikünknek sem sikerült. A teljes villanyszerelést is apám csinálta, mint ahogy mindent ő festett ki.
   Mindezekre fel, már eleve a házat is apám tervezte, esténként a konyhában ücsörögve, az asztal szélén egy kockás füzetbe húzogatva a helyiségeket határoló vonalakat, hogy az akkoriban hétvégi házra megengedett 30 négyzetméter minél jobb helykihasználású legyen. Miután a ház elkészült, persze keresni kellett egy építészt, aki a nevét adta hozzá, mert az kellett a fennmaradási engedélyhez.
   Hogy apám azért tervezett a házba két szobát, hogy majd a gyerekek is ki tudjanak menni, és persze a szülőktől külön legyenek, ez azonban sosem történt meg, az valahogy szintén olyan szomorú. Mármint bár néhányszor voltunk kint a párommal, csak úgy meglepetésként arrafelé motorozva, a szép új kőházban azonban sosem aludtunk, csak az unoka, mikor egyszer nyárra oda volt adva.
   Egy hétvégi házban, mivel egész nyáron lakott, természetesen minden ugyanúgy megvolt, mint itthon. Újabb elszomorító tényként, abból a rengeteg mindenből szinte semmire sem tartottam igényt. Csak a körfűrész jött haza, és még az is valamikor jóval korábban, meg a szalagcsiszolót hozta haza anyám amolyan meglepetésként, valamint az apukám által épített kisebbik labortápot, azt azonban már kérésre. Anyám időnkénti unszolására mindössze azt tudtam kitalálni, hogy amit mégiscsak szeretnék viszontlátni, az mindössze az itthonról még valamikor a 70-es években a telekre kikerült amerikáner, mely tény valahogy annyira szomorú, hogy szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a festéstől is elvette a kedvemet. No nem mintha annyira szeretnék festeni...
   Szomorúságomra egy újabb lapáttal rátett, mikor abba is belegondoltam, hogy épp mint ahogy én az apámtól örököltekkel, úgy a fiam sem fog tudni mit kezdeni a tőlem örökölt dolgokkal, hiszen neki ugyan semmit sem jelent, hogy a számára értéktelen dolgokat még az apja készítette.
   A már amúgy is szomorú gondolatmenetet, s egyben a lelkemet is tovább facsarva, ha jól belegondolok, apám sem tett el semmit az apja örökségéből. Talán csak egy szép dombormintás ékszerdoboz, valamint pár régi kép ami megmaradt. Ugyan jó darabig őrizgettem a nagyapámtól kapott kígyóbőr aktatáskát, azonban mikor kérte, örömmel adtam át egy kollégámnak, mert nekem csak útban volt.

   Figyelmemet az elherdált családi örökségről elterelendő, tettem egy próbát először a szőr, majd a drótkefével, azt tudakolván tőlük, hogy vajon lehozzák-e az üveg és a fa közé még úgy két (esetleg három) évtizede odakent Gumiámot.
   Miután láttam, hogy ha a fehér nem is, de a drót biztosan lehozza, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik dolog az volt, hogy minden üveg minden szélén végigmenni, az egy jó kis "kefélős" feladat lesz, addig a másik dolog az, hogy a kefék hatását a minap egyszer már kipróbáltam.
   Mivel a hangulatomnak még csak esze ágában sem volt helyreállni (mármint általában véve jókedvű, mindig hülyéskedő ember vagyok), régi elektronikai témájú újságok olvasgatásával próbáltam magamat jobbkedvre deríteni, mely kísérletem végül azzal zárult, hogy még az előbb tapasztaltnál is sokkal jobban elszomorodtam. Mármint azért, mert a külföldi újságokban azt láttam, hogy a tőlünk szerencsésebb fejlődésű országokban, amiről csak gyermekkoromban álmodtam, azt mind lehetett kapni! Ha úgy kellett, akkor készen, de akár építőkészletben is, ami annak tükrében, hogy a gyermekkorom tulajdonképpen mindenféle dolgokra történő vágyakozással telt el, minimum elszomorító.

   Visszatérve a fősodorra, hogy az üveg széléről a fölös anyagot így, vagy az ajtószárnyakat lefektetve lenne könnyebb lekefélni, azt az adott lelkiállapotban olyan szinten voltam képtelen eldönteni (mert ugye folyton másfelé járt az eszem), hogy végül - ahogy azt magyarhonban szokás - az alkoholhoz fordultam. Mivel részemről antialkoholista ugyan nem vagyok, de a hátamon már csak a vodka szó kiejtésétől is percekig futkorász a hideg, így a spájzban található pörkölthöz, vagy forralt borhoz vett vörösborra fanyalodtam rá, ami végül megfelelő eredményt hozott. Bár az ajtók drótkefélésének továbbra sem nem álltam neki, de legalább a rosszkedven elmúlt.

   Mikor botorul úgy gondoltam, hogy az ajtó környezetéből mindent elrakni egy semmi kis feladat lesz, egy füst alatt valahogy arra is mindjárt ráéreztem, hogy már megint nem lesz igazam. A három képet, a hőmérőt és a kutyát persze tényleg nem volt gond a pofára fordított szék védelmébe áthelyezni.

   A kazetták a keret festésekor nagyon is útban lévő tartóit azonban - hiába terveztem korábban úgy - nem tudtam csak úgy egyszerűen odébb tenni. Egyrészt azért nem, mert nem volt hozzá elég hely, másrészt azért sem, mert nem szerettem volna, ha a mágnesesen nem árnyékolt régi hangfalaim mellé kerülnek. Arról már nem is beszélve, hogy olyan elképesztően vastag porréteg volt mindenen, amit ugyan mikor máskor állhattam volna neki letakarítani, ha a nagyszerű alkalmat, valamint egyben a portörlőt is megragadva, nem most? Hogy mekkora volt a por?

   Nos ekkora. Mikor úgy gondoltam, hogy hiába szösz, simán le fogja vinni a víz, újfent nagyot tévedtem, mégpedig három, a lefolyó lyukából előpiszkált hatalmas koszgombóc képében.

   A balra fent látható részletet sem sikerült csak úgy egyszerűen odébb tolnom. Mármint végül onnan is kénytelen voltam elszedni a számlálók dobozát, meg az örökmozgót, és még a két kicsi hangfalat is, mert az alóluk eltolt polcon még csak esélyük sem volt fent maradni.
   Ez persze azt vetíti előre, hogy miután az ajtókat lefestettem, ugyanilyen szintű pakolászás következik, csak akkor persze már visszafelé irányban. Na ez az amit már nagyon várok! Mármint azt, hogy már csak az legyen a legnagyobb gondom, hogy mindent visszategyek a helyére.
   Ahogy így ebbe belegondoltam, mindjárt beugrott, hogy jelen pillanat még nem a helyére visszatéve, vagyis a Simson mögött, hanem a fáspincében a szekrénynek támasztva hever az a hatalmas fekete bútorlap, ráadásul még háromba szedve, amivel a minap a fürdőkádat takartam el. Vagyis nemhogy majd lesz, de már most is van olyan bigyó, melynek helyrerakásával foglalkozhatnék.

   Annyira oda van pakolva, mondhatni minden szükséges, nagyon is szem elé, hogy hiába próbálok az ajtó festéséről tiszta erőből megfeledkezni, a hőn óhajtott feledésre még csak esélyem sincs!
   Idővel - de csak mert épp ott jártam - került az OBI-ból az első mellé egy újabb doboz fehér festék, mert ugye egy az egészen biztosan kevés lesz. Na most ha nem (mármint sok lesz), akkor legfeljebb lefestek vele valami mást is.

   Bár ezen a képen alig látszik, de attól még ott vannak bal szélen az ajtóról lekefélt Gumiám morzsák. Épp mint ahogy négy nappal ezelőtt, úgy most is csak egy próbáig jutottam, aztán feladtam a további mókolást.

   Mivel semmihez sem volt kedvem, olyasmikkel múlattam az időt, mint mondjuk az ajtók lefektetve történő festéséhez szükséges hatalmas (értsd hosszú) türkizkék nejlon előkerítése.

   Majd vetettem egy utolsó pillantást a Simsonra, mégpedig abból a szempontból, hogy van-e szikra. Jelentem van, vagyis mikor holnap eljön érte az új tulajdonosa, akkor van rá esély, hogy a már 10 éve nem járt gépet be fogjuk tudni indítani. Ez amúgy nem sikerült, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a tankban már az újfajta, mármint alkoholt is tartalmazó benzin van, ami egyrészt az idők folyamán biztosan megszívta magát némi vízzel, másrészt a karburátorba is belekövesedett. Utóbbit már nem volt kedvem kitakarítani, így a karburátor kipucolásának nemes feladata a motor új gazdájára maradt.

   A motor eladásával életem egy újabb fejezete zárult le. Bár már rég nem tudtam kihozni a pincéből (a rozzant derekam miatt nem tudtam feltolni a lépcsőn), attól még ahányszor csak megláttam, számomra mindig a mobilitásomat szimbolizálta.
   Amúgy azért adtam el, pontosabban szólva azért őrizgettem ilyen sokáig, mert valaha kijelentettem, hogy míg a telek megvan, addig a Simson is marad, a telket meg ugye anyám eladta, mégpedig a közvetlen telekszomszédnak, aki amúgy a Simsont is meg akarta venni, de mivel a fiának kellett volna, motorszerelőset, és persze motorozóst játszani, így inkább a párom egyik barátjának adtam el, aki motorszereléssel is foglakozik. Az ugyan igaz, hogy mikor legutóbb kint volt a pincéből, akkor simán körbeszáguldottam vele néhány környékbeli háztömböt, valamint előtte ezzel jártam dolgozni, és párszor még a telekre is kimentem vele, de attól szegénykémnek mára már annyi baja lett, hogy azokat 10 perc alatt sem tudnám felsorolni. Szóval ez a gép egyáltalán nem gyereknek való.
   Mikor az adásvételi szerződést megírtam, amihez előszedtem a régit, akkor kiderült, hogy ez a motor nekem 32 éve volt meg, ami valahogy annyira szomorú. Mármint nem az, hogy ilyen sokáig az enyém volt, hanem az, hogy miután az új gazdája a kép jobb sarkába belógó utánfutóra feltette, többé már nem az enyém.

   Mikor valaki megszól, hogy nem átallom szidni a szocialista ipar remekeit, olyankor nekem nem ez a könyv szokott beugrani, mert ez is egy remek példa rá, hogy milyen trehány módon mentek mifelénk a dolgok. Például olyan trehányul, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy a Simson motorokról szóló kézikönyv borítójára egy Jawa robogó került. Persze az is lehet, hogy a borítón a tanácselnök lánya látható, aki alá nagy hírtelen csak egy Jawa mopedet tudtak betolni.
   Az apró könyvet amúgy hozzácsaptam a motorhoz, épp mint ahogy a már több mint 30 éves tartalék gumikat is, meg az MZ-ből megmaradt törtpályás (értsd hegesztett) kormányt, és még a Kiskőrösi sárga bukósisakomat is odaadtam, nehogy a mára már biciklis polcon történő megtalálásakor a valaha volt motoros időkre emlékeztessen. A csőrös piros benzines kannát pedig azért adtam oda, mert az - mióta csak a 80-as években megvettem - folyton csak útban volt.

   Néhány nap eltelte után, mikor a mostanában ért rengeteg megrázkódtatást kihevertem, az egyik nap délutánján végre nem úgy álltam hozzá a munkához, hogy csak kipróbálok valamit. Ettől eltekintve, továbbra sem terveztem úgy, hogy a takarítás feladatával egyetlen nap alatt végzek. Ez amúgy végül így lett (mármint egy nap alatt végeztem), de csak mert miután egy üveg egy oldalával megvoltam, mikor is azt mondtam magamnak, hogy na tessék, a feladat negyede immáron kész, hirtelen rájöttem, hogy csak a nyolcada. Mármint négy tábla üvegnek nem négy, hanem nyolc oldala van.
   Mikor már a feladat felénél tartottam, akkor persze már nem volt megállás. Már csak azért sem, mert úgy éreztem, hogy ha abbahagyom a koszolást, és persze fel is takarítok, akkor nem, vagy csak hosszú napok elteltével lenne erőm újrakezdeni.

   Mikor csak úgy lekaptam róluk a tetejüket, majd megláttam, hogy az elektromos csatlakozók nem csavarozva, hanem csak úgy egyszerűen bedugva vannak a műanyag alaplemezbe, akkor azért csak kisunnyogtam az előszobába, túlélésem érdekében lecsapni a kismegszakítót.

   Mikor már azt hittem, hogy kész, semmi sincs az ajtó tokjának környékén, ami a festésnek útban lenne, akkor megtaláltam ezt a kis pótcsengőt, amit azért voltam kénytelen ide, vagyis a szobába még évtizedekkel ezelőtt felszerelni, mert hiába hangos az előszobai, apukám nem hallotta. Ez annyira így volt, hogy egyszer, a szobában történő beszélgetés közben rám kérdezett, hogy hova megyek. Én meg mondtam neki, hogy kinyitni az ajtót, mert csengettek, amiből persze apám semmit sem hallott.

   Bár a képen látható eszköz nem erre lett kitalálva, de attól még a relatív nagy súlyú ajtószárny könnyedén történő levételére is alkalmas. Mármint elég volt a nyelére épp csak rálépnem, s már kezemben is volt az ajtó.
   Amúgy már nemcsak itt, de a konyhában is kipróbáltam, ahol szintén jól teljesített. Mármint lazán fel tudtam vele emelni a konyhaszekrényt, amit a legutóbbi alkalommal (na az se ma volt) már csak sokadik nekifutásra tudtam megmozdítani.

   Tiszta szégyen, hogy miközben a pincében már nincsenek ennyire csúnya részletek, addig a lakásban még mindig találok belőlük. A rettenetes sárgaságot amúgy a zsanérba kent zsír okozta.

   Bár innen nézve nem is látszik, de attól még úgy van, hogy a két ajtó egymásra került. Szerencsére volt annyi eszem (már csak azért írom, mert ugye nem mindig szokott), hogy a hétfői cseréhez kivegyek a szekrényből néhány tiszta törülközőt.

   Ezt az aranyos kis porszívóval egybeépített csiszológépet direkt az ajtóhoz vettem. Ehhez képest jó ha egy percig járattam (mármint a smirglijét az ajtók keretén megfolyt festékpettyeken), de csak mert gyorsan ráuntam a zúgására.

   Mikor újfent összetakarítottam, majd kezemben a kávésbögrével az eredményt teljes megelégedettséggel szemléltem, mondván most aztán már tényleg kész, holnap mehetek rá a keretre az ecsettel, mindjárt találtam egy ilyen akasztóhiányt. Igazándiból még a régi képeket visszanézve sem értettem, hogy eddig mi tartotta a Hi-Fi torony mögé lebukó kábeleket.

   Még tiszta szerencse, hogy a közeli szortimentben találtam egy ugyanolyan szemes csavart (lásd az előző képen, csak már kinyitva), mint amilyen a másik oldalon is van, természetesen az is kinyitva.
   Ami még ezzel a képpel kapcsolatban eszembe jutott, az az, hogy régebben ilyenkor szinte mindig beállított egy haver, majd rám kérdezett, hogy mégis mit csinálok. Hát nem látod, hogy festek?

   A még fél tekercsnyi sincs szigetelőszalag beáldozása akkor fog igazán jólesni, mikor a festés végeztével a takarítás mindössze annyiból fog állni, hogy a kissé festékcseppes ragszalagot felhúzom.

   Így, hogy nincsenek fent az ajtószárnyak, hiába van telepakolva a szoba, akkor is jóval nagyobbnak tűnik a lakás. Bár nekem így is tetszik, attól persze még nem maradhat így. Bár kezdetben úgy volt, hogy majd csak holnap festek, végül - de csak mert még nagyon korán volt - nekiálltam és rákentem a tokra az első réteget.

   Holnap jön a második réteg, ami ha nem takar, na attól nagyon mérges leszek! Bár a második réteg sem takart rendesen, a beígérttel ellentétben nem annyira mérges lettem, mint inkább szomorú. Mármint azon szomorkodtam, hogy ha ebben a csigatempóban haladok, akkor ez a festés - mint ahogy megannyi más projektem is - valószínűleg sosem lesz kész. Mármint úgy haladok (pontosabban szólva nem haladok), hogy fene nagy bánatomban kihagytam egy egész napot.

   Mikor rájöttem (na ja, majd kiszúrta a szememet), hogy a valaha az asztali lámpát az ajtó tokjához rögzítő csavarok lyukait elfelejtettem betömni, akkor újfent elkeseredtem. No nem mintha eddig olyan vidám lettem volna...
   Mint azt már mondtam, hogy némi lélegzethez jussak, illetve visszatérjen a ki tudja merre bóklászó munkakedvem, kihagytam egy napot, mondván az ajtó tokjára felkent első két réteg festéknek rendesen meg kell száradnia. Mikor újra visszatértem a témára, s megláttam, hogy tényleg nem úszom meg a dolgot egy harmadik réteg nélkül, azt mondtam, hogy le van szarva az egész festés.

   Ahogy épp nagyban feszítettem a budin, s egy hatalmas adag, remélhetőleg soha vissza nem térő csomagot küldtem a patkánytesóknak a nagy fehér csőpostával, azon elmélkedtem, hogy vajon mikorra kerül vissza a budiba az a létra, ami ugye nálunk egyben a papírtartó is. Miután rájöttem, hogy már most visszatehetem, hiszen a fürdőszoba rendbetétele után tulajdonképpen már nincs is rá szükség (mármint az ajtók festéséhez a szobalétra is elég), az egy még hozzám képest is olyan emelt szintű pakolászást eredményezett, melynek végül sikerült előkerítenie a ki tudja hová lett munkakedvemet.

   Végül (pontosabban szólva pakolás közben) még mostam is egy adagot, de csak mert a frissen vásárol fürdőszobai szőnyegnek (ami amúgy szivacs) nagyon fura szaga volt, a régit meg ugye már amúgy is ki kellett mosni. Hogy a bordázott használt szivacs mire lesz jó a pincében, azt most ugyan még meg nem tudnám mondani, azt azonban biztosra vettem, hogy ha kidobom, akkor - mint ahogy az már csak lenni szokott - már közvetlenül másnap kelleni fog.
   Mindeközben a türkiz színű anyag - őszinte sajnálatomra - rövidnek bizonyult. Mármint le fog róla lógni az ajtó. Ez persze nem akkora gond, hiszen ha odateszem a két szélére azt a két nagy papírt, ami most a lecsöpögő festék ellen az ajtórésben védi a parkettát, akkor már kiadódik a szükséges hossz.
   Mivel a két hatalmas tábla papírt majd csak akkor vehetem el, ha már végeztem a tok festésével, no meg erősen rá is untam a pakolászásra, újra a keret festése felé fordultam, gondolván hátha mégis megúszom azt a k*rva harmadik réteget.

   Mivel a kenéstől (vagy bármi mástól) besötétedett részeket az első két réteg nem takarta el, csak ezeket lefesteni pedig trehányságnak éreztem, öntöttem a vödörbe egy újabb, immáron harmadik adag festéket. Mármint tejfölös vödörbe, mert abból festek. Ebben nemcsak az az okosság, hogy a vödörben mindig csak kevés festék van, így ha leejtem, akkor kisebb, vagy akár egyáltalán nem lesz kár, hanem az is, hogy a tejfölös vödörnek - a festékes dobozzal ellentétben - egészen jó fogása, s ha akarom, akkor még füle is van.

   Mikor a harmadik réteg is felkerült, majd az odatett papírokat elszedegettem, egy kissé elszomorodtam. Mármint az volt bánatom oka, hogy ebben az életemben ezt az ajtótokot valószínűleg már nem fogom többé lefesteni. Ezt persze nem azért éreztem elszomorítónak, mert - nikotin híján - az ajtótok festése többé már nem sárgul be, hanem csak úgy általában nem esett jól a múló idő érzése, amihez persze egyértelműen hozzáadódott a minap eladott telek és Simson okozta sokkhatás is.
   Maga a papírozás amúgy bevált, hiszen a parkettán semmiféle festékcseppek sem láthatók. Ez mondjuk az előbb még nem volt igaz, no de mit nekem azt a néhány kósza cseppet nitrohígítóval feltörölni...

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy a szigszalagot is felszedem, szerencsére még idejében rájöttem, hogy ez mindjárt két okból sem volna jó. Míg az egyik az, hogy még nagyban fog rajta a festék (vagyis összekenném magam), addig a másik szerint valószínűleg nagyon is jól fog jönni, mikor majd az ajtókat festem. Mármint mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy egészen szépen festek függőleges felületeket, ezért az ajtók nem lefektetve lesznek átkenve, kivéve a zsanér felé eső oldalukat, amit a tokra feltéve nem lenne valami kényelmes.
   A szőr és a drótkefe mindeközben úgy került képbe, hogy hiába az előbb lefuttatott eszement szaladgálással járó rendrakás, ezek ketten valahogy mégis ott maradtak az egyik hangfal tetején.

   A kép a szerzőt ábrázolja, amint épp azt álmodja meg, hogy hogyan is legyenek a dolgok. Mivel az jött ki eredményül, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy minek állok neki, csak csináljak már végre valamit, ezért felhoztam a pincéből azt a két bútorlábat, melyek az adott pillanatban a bicajom mögött voltak megtalálhatók.

   Mármint azt a kettőt, melyeknek a polcos tetején történő állomásoztatása már-már fel sem tűnik. Majd mindjárt megmutatom, milyen ötletesen tervezem velük az ajtószárnyakat megtámasztani, ami persze csak akkor fog sikerülni, ha a projekthez szükséges két asztalos szorítót is felhozom.

   Ezen a képen a szerző paprikái láthatók, csakhogy nem rajtuk van a hangsúly, hanem a háttérben látható járdán, ami úgy vizes, hogy mire felszárad, addigra újra nekiáll esni az eső. No de a tavasz már csak ilyen...
   A szerző mindeközben olyan (mármint annyira előrelátó), hogy már korábban vett egy második doboz fehér festéket, ami úgy értendő, hogy az első a legutóbbi réteg felkenésekor már el is fogyott.

   Az amúgy igencsak időrabló fetrengés közben ezt találtam ki. Mármint azt, hogy a zsanérokkal átellenes oldalára állított ajtószárnyat a mindenhol csak útban lévő kisbútorról leszerelt lábakkal támasztom ki. (amúgy a bútor többi részéből azóta egy egészen jópofa polc keletkezett)
   Ebben az összeállításban az az igazi okosság, hogy így azokat a részeket is kényelemesen le tudom festeni, melyek mikor az ajtó a helyén van, csak alulról lennének hozzáférhetők. Az ajtószárny zsanérfelőli részei pedig egyértelmű, hogy ebben az állásban festhetők le a legkényelmesebben. Ezzel ráadásul azt is elértem, hogy mikor majd a helyén festem az ajtó nagyobb felületeit, akkor a zsanérfelőli részei már rég szárazak lesznek. Vagyis akár be is csukhatom az ajtót, akkor sem fog beragadni a szárny a tokba, vagy egyszerűen csak összekenni festékkel a már rég megszáradt tokot.

   A szoba közepén megmaradt viszonylag nagy hely okán az ajtószárny kényelmesen körbejárható. Mivel a besárgult, pláne néhol már csupasz felületre minimum három réteg festék kell, egy réteg festék száradásához pedig egy kerek nap, így ez most három napig így marad. Pontosabban szólva, mivel két ajtószárny van, hat napig lesz elfoglalva a szoba közepe.
   Terveim szerint, ha az ajtón a festék megszáradt, akkor felteszem a helyére, s miközben a nagyobb felületeit mázolom, a szoba közepén már a másik ajtószárny lesz. Ebben meg az az okosság, hogy így (mármint a párhuzamos munkavégzéssel) spórolok három napot. No nem mintha sietnem kéne, csak már nagyon készülök a konyha kifestésére. Te! Hogy ez milyen őszintétlen kijelentés volt...)

   Ennek ellenére mégiscsak annyira így van, hogy mivel a tejfölös doboz alján maradt egy kevéske fehér festék (amúgy persze direkt történt így), lekentem a konyhában a vízóra bekötésének megsárgult csöveit, hogy mikor majd ideérek, addigra ez is meglegyen.

   Amit a kép közepén látunk, az sajnos nem árnyék, hanem csak odáig futotta a festékből, mely hiányosságot persze idővel ki fogok pótolni. Bővel lesz rá időm és alkalmam, hiszen az ajtószárnyakra még rengeteg réteg festék kell (már persze egymásra kenve csak három), melyeknek felkenése naponta csak néhány órányi feladatot jelent. Az egész konyhát közben persze nem kaphatom szét, mert nincs belőle hova tenni a cuccokat. Mármint azok is a szobába lesznek behordva, ami komoly mértékben kitolja a lakásfelújítós projekt várható záró dátumát.

   Az ajtó festésének közepén, a már amúgy is teljesen összezavarodott szerzőt a képen látható csiszológép is megpróbálta az őrületbe kergetni, az azonban - mivel ez már rég bekövetkezett - nem sikerült neki.

   Ha lehet ezt egy jókor soha nem jövő hibára egyáltalán mondani, "szerencsére" nem a csiszológép motorjával van a baj, hanem csak (már megint ez a k*rva csak) a porszívó tartályával, amit lefogva azonnal megszűnik a rettenetes hang.
   Bár kezdetben arra hajlottam, hogy én vagyok a hülye (ez amúgy tapasztalati tény), de végül kiderült, hogy nem (Te, hogy ez milyen ritka eset...), mert bár a portartó doboz teteje rendesen fel lett pattintva a helyére, attól még zörög. Mármint hiába tehénkedtem rá a teljes súlyommal, attól nem ment összébb.

   Márpedig a csiszológépre mindenképp szükség lesz, ráadásul pont a következő munkafolyamathoz, mert az ajtó talán leginkább látszó éle ebben a csúf állapotban biztosan nem maradhat.
   Ez ragyás felület amúgy attól állt elő, hogy valaha a mostaninál sokkal jobban meg lett rakva a cserépkályha fával, pláne rendszeresen, amitől aztán a közelében lévő nyitott ajtó éléről felhólyagzott a festék. Mióta rendbetettem a balkon ajtaját, a konyhában az ablakot, a bejárati ajtót, valamit a fürdőszoba ablakát is, vagyis az összes nyílászáró már úgy ahogy szigetel, azóta teljesen felesleges lenne annyira begyújtani, hogy megolvadjon tőle a festék.

   Jelen kép nem azt mutatja, hogy a szerző egyik lába rövidebb mint a másik (amúgy arányaiban megvan, hiszen a másik annyival hosszabb), hanem azt, hogy egy amolyan utolsó próbaképp bal lábbal ráálltam a pordobozra, azonban sajnos még ez sem használt.

   Mivel ez látszott a legegyszerűbb megoldásnak, gondoltam összedrótozom. Mármint azért nem a szigszalagot választottam, mert azt ugye minden egyes dobozürítéskor cserélni kéne, míg a dróthurok - terveim szerint legalábbis - a dobozról le föl húzható.

   Jelen kép kapcsán mindjárt két kérdés is felmerül. Míg az egyik az, hogy vajon elég volt-e a rezonancia megszűntetéséhez a dróthurok, addig a másik az, hogy a gép járása közben is fent marad-e a dobozon. Sajnos mindkét kérdésre a nem jött ki válaszul, így dolgozhattam a problémán tovább.

   Mivel épp napokig itt volt a párom, megfullasztani a festékszaggal pedig nem akartam, így míg az ajtók festése című részprojektem unottan állt, addig más hasonló apróságokkal szórakoztattam magam.
   Az egyik apró elmaradásokat felderítő körutam alkalmával kiszúrtam ezt a sarokban heverő képet, amit már rég visszatehettem volna a helyére. Ezt amúgy még az öcsém hímezte, s mivel szinte semmi sem maradt tőle, így hiába nem passzol a hall hangulatához, emlékként akkor is ott marad.

   Mármint itt, ahová épp csak vissza kellene akasztanom. Ez persze csak akkor volna lehetséges, ha megtalálnám azt a szeget, ami eredetileg tartotta. Mivel nemhogy az eredetit, de egyenesen semmiféle szöget sem találtam, ezért egyre nagyobb, sajnos bármiféle eredmény nélkül záruló köröket kezdtem leírni.
   Végül, mikor már majdnem ott tartottam, hogy jó, legyen, lemegyek a pincébe azért a k*rva szögért, akkor mégiscsak úgy döntöttem, hogy inkább maradok, s az időt az egy szem szög keresése közben látott anomáliák eliminálására fordítom.
   Hogy hány ilyet találtam? Mivel épp nagyban (de tényleg) ki volt fordítva a sarkából a hall (pontosabban szólva a hall sarka volt átfordítva a szobába), nemcsak úgy általánosságban mondva sokat, hanem tényleg sokat.

   Ha már a kép felakasztásához, meg persze a szög beveréséhez elől volt a létra, valamint a minap vettem egy úgymond tartalék fényképezőgépet, majd kisvártatva megtaláltam a polcon a régi dobozát, gondoltam ezt az apróságot is lerendezem. Mikor a dobozt a polcról levettem, nagyon gyanússá vált a súlya. Mármint sokkal nehezebbnek tűnt, mint a régi fényképezőgép, ami amúgy nem a dobozban, hanem a pincében a polcon hever, mint videofelvételre azért még alkalmas készülék. Mármint ráesett az optikájára, s élesen fényképezni már nem lehet vele. A doboz súlyát amúgy azok a papírképek (10 centi magas paksaméta) képezték, melyeket a párom a minap hiába kereset. Már csak ez is mutatja, hogy mekkora itt a rend.
   Mikor már tényleg úgy nézett ki, hogy más választásom nem lévén, mégiscsak lemegyek a pincébe szögért, akkor amolyan utolsó mentsvárként eszembe jutott a fúrógép bőröndje, amiben - bár az oda nem való - végül azért csak találtam egy méretes szöget. A méreteset úgy kell érteni, hogy míg az előző 60-as volt, addig a frissen talált csak 30-as. Mármint azért volt az eredeti szög annyira hosszú, mert a kép mögött el kellett férniük azoknak a kábeleknek, amik most már elég magasan mennek ahhoz, hogy elférjen alattuk a kép.

   Hiába tűnik úgy, hogy egy szem szög beverése, majd egy kép ráakasztása nem igazán komoly feladat, attól még úgy volt, hogy a megkezdéstől számolva több mint egy órám ment rá!

   Mikor az ember szétszed valamit (most például a hallt), az teljesen egyértelmű, hogy darabokban nagyobb helyet foglal, mint még egyben tette. Amennyiben az összerakás lassan megy (márpedig a festést a száradási idők miatt nem lehet elkapkodni), akkor az is egyértelmű, hogy a rumli sokáig fennmarad. Ami talán még ezeknél is egyértelműbb, hogy mikor az ember azt látja, hogy nem, vagy csak nagyon lassan halad, akkor idővel elmegy a kedve az egésztől. No nem mintha kezdetben annyira buzgott volna bennem a lelkesedés...

   Hogy (megjegyzem két hét alatt) elment a kedvem a munkától, az most azért nem baj (nem a fenét nem az), mert néhány napra átjött a párom, s ha már végre itt volt, nem szerettem volna a lakásból a festékszaggal kiüldözni. No nem mintha így nem tűnt volna el fél napokra kertészkedni...
   Szóval az úgy volt, hogy mikor a jobb oldali ajtószárny zsanérfelőli élén a festék végre megszáradt, Andival felkaptuk az ajtót, visszaemeltük a helyére, majd az alátéteket összetekergetve és eldugva, ha csak néhány napra is, de újra járhatóvá varázsoltuk a szobát.
   Az mondjuk igaz, hogy ez napokkal vetette vissza, hogy az ajtószárnyak végre átessenek a lefestésükön, csakhogy az is igaz, hogy közben meggátolta, hogy mi essünk át a szoba közepére fektetett ajtószárnyakon.
   Miközben a szekrények oldalainak tapétázásán törtem a fejem, csak úgy mellékesen újra nekiálltam kiszámolni, hogy mennyi idő kell az ajtószárnyak festésének befejezéséhez. Mivel a már feltett ajtó még festetlen részeire is (épp mint eddig a többi felületre) három réteg festék kell, a még meg sem kezdett ajtószárny élére (mármint a szoba közepére fektetve) szintén három réteg, majd azt az ajtót is feltéve a helyére a kimaradt részekre is szintén három, nagyon úgy néz ki, hogy az eredmény kilenc nap.
   Mikor ezen a ténynek gondolt adaton a minap merengve kissé elszomorodtam, mondván ezzel a tempóval itt csak nagyon sokára lesz újra rend, bánatomban újra eljátszottam a párhuzamos munkavégzés gondolatával. Mármint azt találtam ki, hogy miközben a már helyén lévő ajtót festem, a még meg sem kezdettet párját leterítem a szoba közepére, s ezzel három napot spórolva annak is nekiállok.
   Szerintem az úgy volt, hogy ezt azért írtam le már másodjára, mert teljesen kiesett a fejemből. Ráadásul nemcsak az, hogy leírtam, de még az is, hogy egyszer már kitaláltam. Mi lesz itt később, ha már ilyen most szita az agyam...

   Az a csavar, az azért lett oda betekerve, hogy mikor majd festem az ajtót, s már minden része festékes, akkor is legyen minél fogva odébb állítanom. Mindeközben a szortimentből azért egy félgömbfejű csavar lett kiválasztva, hogy kisebb legyen a sérülés esélye, mikor ugye az ajtóból kiálló csavarfejbe majd biztosan beleakadok.

   Hogy festéskor a csavar is festékes lett? Most mond már... Amúgy nem csak az elképzelés volt jó, hiszen a provizórikus gombot akár még így is lehet használni, bár csak a fejét szemből óvatosan megérintve. Hogy az ajtót az üvegnél fogva is lehet tologatni, azt az amúgy nyilvánvaló megoldást most inkább hagyjuk, mert az ugye már megint oda vezet, hogy szellemileg nem vagyok a topon.

   Miután a csiszolással nemhogy hatalmas port vertem fel, de egyenesen most frissen állítottam elő, s az végre elült, épp mint a múltkor, feltámasztottam az ajtót. Szerencsére nem halott volt, csak feküdt.
   Mivel ma kentem fel rá az első réteget, és kell rá még kettő, miközben a már helyére rakott ajtót is festegetem, nagyon úgy néz ki, hogy ha csak közbe nem jön valami, akkor hat nap alatt tényleg megleszek. Ráadásul, mikor már a másik ajtó is fent lesz a helyén, a szoba némiképp felszabadul, s nekiállhatok végre a polcosok tapétázásának.
   Az a téma ebbe a cikkbe már nem fog beleférni, ezért kap egy sajátot. No nem azért, mintha néhány sík felület tapétázása annyira hatalmas volumenű feladat lenne, hanem csak húztam, halasztottam, kerülgettem, ahogy azt szoktam, és persze mindeközben sűrűn fényképeztem is.

   Mivel az ajtó viszonylag könnyen mozog, ezért még a festékes ecset is eltolja, én meg ugye nem szerettem volna a frissen festett oldalával a mögötte megbúvó barna szekrényt összepontozni fehérrel, ezt a csavarhúzós kiékelést találtam ki. Egy ilyen megoldás persze csak addig tűnik nagyszerű ötletnek, míg az ember át nem esik rajta, ami remélem, hogy nem fog bekövetkezni.
   Na most attól, hogy naponta két órát festegetek (már amikor kell rá egyáltalán annyi idő), attól még van más egyéb teendőm is. Mármint olyan átlagosak, mint befizetni a csekkeket, kaját venni a boltban, vagy csak úgy egyszerűen a mozgás kedvéért elmenni biciklizni.

   Mivel már sem a csekkek befizetése, sem a kajavásárlás nem várhatott tovább (de csak mert elfogyott a spájzból a tej), gondoltam még a felhők leszakadása előtt kislisszolok a boltba. Na ez mondjuk nem igazán sikerült...

   Épp mint ahogy a számlák csekken felüli részeit napokig megtalálni sem, melyek végül innen, vagyis a pincei csavaros polcról kerültek elő. Bár ez gondolom senkit sem érdekel, de attól én azért még elmesélem, hogy ezek a papírok nem azért kerültek ide, mert mérhetetlenül rendetlen vagyok (á dehogy), hanem csak azért, mert a hozzájuk tartozó csekkeket itt téptem le róluk. Mármint azért, mert a telek és a lakás villanyszámláját lefele jöttömben találtam meg.

   Bár azt a plusz egy napot amit a száradásra hagytam (ami amúgy lehet, hogy kettő volt), alapvetően azzal indokoltam, hogy a kissé még puha festéknek az ajtó helyére történő visszatétele előtt mindenképp meg kell száradnia, a valós ok - mint az sejthető - egyszerűen csak az általános lustaságom volt. Amúgy persze a plusz száradási idő témájában is igazam volt, mert mikor az ajtót a helyére egy (esetleg két) nap múlva feltettem, simán húztam az aljával a parkettára néhány rövidke fehér csíkot. Mindezt úgy, hogy még a direkt erre a célra (mármint arra, hogy az ajtókat tologassam rajta) pincéből felhozott törülközőt is alátettem. No de a bútormozgatás már csak ilyen. Az ajtó mondjuk nem bútor, de legalább nagy.

   Most jön az, hogy az ajtó azon részei, melyekhez eddig nem fértem hozzá (mert az ajtó azon az élén állt, vagy oda volt fogatva a bútorláb), kapnak három réteg festéket, aztán hopp! Már el is mondhatom, hogy az ajtófestős részprojekt is kész.

   Miután a még látványosan nem fehér részek átkenésével elkészültem, hagyok nekik egy hetet a száradásra, majd levakarom az üvegről a mellément festéket, aztán visszaszerelem a helyére azt az időközben felújított zárat, amit nem átallottam újra megkeresni.

   Az "újra" úgy értendő, hogy bár egyszer már rájöttem, hogy a zár kicsinosított alkatrészei egy vödörben vannak, csak mivel most mindenfelé festékes vödrök hevernek, meg kellett keresni, hogy melyikben.
   A több vödröcske amúgy nem azért van, mintha a festéshez egy nem lenne elég, hanem azért, mert míg az ajtón a festék 24 óra alatt úgymond foghatóra szárad, addig a vödör műanyag falán valamiért nem. Ugyanezt tapasztaltam a fürdőszobai küszöb melletti csík festésekor, ahol is míg a gipszelésen másnapra már nem fogott a festék, addig a mellé vonalvezetőül lefektetett szigszalagon még igen.

   Már csak meg kell várnom a festék száradását, aztán mehet is vissza minden a helyére. Ez annyira jól hangzik, hogy természetesen nem igaz. Az ajtók esetében mondjuk igen (mármint azokat majd néhány nap elteltével már be lehet csukni), azonban a kép jobb alsósarkába belógó szekrények oldalainak tapétázásával még sehol sem tartok. Mondjuk a két legnagyobb falat (mármint a fürdőszoba és az ajtófestés) már megvan, a többi dolog pedig már nincs olyan húzós, mint ez a kettő volt. Mikor ezt leírtam, abban a szent pillanatban eszembe jutott a konyha festése című feladat, amitől nemhogy a maradék munka, de még az életkedvem is elment!