Bár maga a doboz nem tűnt koszosnak, és a mifelénk szokásos szobai állapothoz képest még csak porosnak sem volt mondható, cserébe akitől vettem, szóval ő már nagyon is koszosnak tűnt, ezért amint a dobozzal hazaértem, az azonnal a csapban végezte.
   Egy másik doboz, amit szintén ezen a napon vettem, s az eladója szintén nem volt tisztának mondható, már eleve fel sem jött. Mármint azt odalent a pincében boncoltam fel, valamikor fűnyírás után, mikor a párom még nagyban a kertben tevékenykedett.

   Gondoltam a napon majd pikk-pakk megszárad, a fehér színe miatt azonban nem tette (mármint még csak esze ágában sem állt átmelegedni), pedig nagyon szükség lett volna rá. Mármint ha nem esek neki azonnal a felboncolásának, akkor, épp mint ahogy annyi más tárgy esetében, úgy ebben is komoly időeltolódás lett volna várható. Ez most nemcsak úgy általában véve jött volna rosszul, hanem azért is, mert épp nagyban szét volt borítva a hall. Megmutassam, hogy mennyire?

   Nos ennyire. Tulajdonképpen csak a hátam mögötti torony szekrényei lettek a szobába, mindössze két méterrel odébb, pontosabban szólva áttéve, a szekrények tartalmazta dobozok pedig kikerültek az asztalra, meg ahova csak fértek, valamint a kétszárnyas ajtó szárnyai is átkerültek a szoba másik végébe. Mindezt azért, mert mert míg az ajtót csak így lehet normálisan lefesteni, addig a szekrények oldalait így lesz könnyű letapétázni.
   A napra tolt szék támláján mindeközben azért napozik az ingem, mert mikor a piacra elindultam, akkor bár tudtam, hogy ma meleg lesz, vagyis a vékonyabbik kabátomat kell a fogasról leakasztanom, csakhogy mellényúltam, s mikor már rajtam volt a vastagabbik kabát, nem akartam lecserélni, nehogy még elvigye a szerencsémet. Utóbbi amúgy nem hagyott cserben, hiszen két dobozt is sikerült megvásárolnom. Már ha ennyi lom nyomása alatt ez szerencsének nevezhető...

   Mivel az apró dobozból még ebéd után is erősen csepegett a víz, szárításügyileg ráuszítottam a ventilátort. A háttérben amúgy az alsó szekrényből a sarokba tolt székek alá bedugdosott forgatógombos és vegyes paneles fiók látható, a ferrites és az elkós társaságában.
   Épp a minap sikerült kiszámolnom (megjegyzem munka helyett), hogy ebből bizony hat napnál korábban semmiképp sem lesz rend, mert annyi idő minimum kell az ajtókra szükséges festékrétegek száradásához, és még ez is csak akkor fog összejönni, ha a már helyére visszatett ajtót, meg a még lent lévőt párhuzamosan festem, ami amúgy egy nagyon is jó ötlet. Mármint ahhoz képest jó, hogy az én fejemből pattant ki.

   Mert ugye szokott olyan ötletem is támadni (jaj, de még milyen sokszor), hogy: Jé... Micsoda szép doboz? Na ezt megveszem! Majd néhány perc elteltével csak nézem rémülten az újabb boncolandó lomot. Komolyabb veszteség ugyan nem ért, hiszen mindössze egy százasom bánta az amúgy újonnan több mint harmincezerbe kerülő kincs megszerzését, de attól még megmagyarázhatatlan, hogy minek nekem egy ZX16D típusjelű 16 zónás bővítő modul, mikor nincs hozzá riasztórendszerem.
   Amúgy volt belőle egy másik ugyanilyen méretű is, valamint egy kétszer ekkora bővítő doboz is, azok is egy-egy százasért, azokat azonban nem hoztam el, mint ahogy a szintén százasba kerülő karácsonyfadísz kollekciót sem, pedig azokban nagyon szép példányok is voltak. Mármint azért nem hoztam el őket, mert már rég megtelt az a karácsonyfadíszes doboznak használt bőrburkolt láda, amiben amúgy valaha egy Velka varrógép lakott.

   Amennyiben épp egy "C" sínre pattintható dobozra lenne szükségem, akkor (pontosabban szólva most) egy nagyon boldog ember lennék. Mondjuk így sem vagyok szomorú, épp csak egy kicsit, hiszen ezt a dobozt néhány percen belül porig rombolom. Mármint még a megvásárlásának pillanatában abban egyeztem meg magammal (megjegyzem komoly belső szócsata volt), hogy semmiképp sem bővíthetem vele a ki tudja miféle aljas szándékból őrizgetett lomkészletemet.

   Mikor már épp leírtam volna, hogy még soha semmit sem pattintottam "C" sínre, hirtelen eszembe jutott egy relés doboz, majd kisvártatva egy másik társa is, bár utóbbiba végül nem került "C" sín.

   Az persze lehet (pontosabban szólva az idő múlásával, valamint az elektronikák iránti barkácsolási kedvem csökkenésével egyre valószínűbb), hogy ezek a csinos kis szorítós csatlakozók talán már soha többé nem fogják vezetni az áramot, de ha mégis szükség lesz rájuk, akkor ott lesznek a dobozban. Ahogy apukám mondta volt mindig: Nem kér kenyeret.
   Ez amúgy nem igaz (mármint az, hogy az amúgy semmire sem kellő, de attól ki azért még nem dobott alkatrész "nem kér kenyeret"), hiszen az évek (pláne akár évtizedek) alatt felgyűlt logisztikai költségek (tárolás és nyilvántartás) gyakran meghaladják az adott alkatrész árát. Arról már nem is beszélve, hogy mikor majd kelleni fog, akkor az ember csak áll, kezében egy 30 éves, vagyis avitt bigyóval.
   Mondjuk ha ezek a szorítók csak harminc év múlva kerülnek elő, és csak akkor fogom őket újrahasznosítani, akkor annak részemről nagyon fogok örülni. Mármint azért, mert megéltem még harminc évet, amire így hatvan felett, az élet által kissé meggyűrt férfiként - a statisztikák szerint - már nem sok esélyem van.

   Hiába van benne agy, vagyis mikroprocesszor, mivel az újrahasznosíthatatlan, ezért jó ha a működés ütemét meghatározó kvarcot kilopom, amire amúgy szintén semmi szükségem, de attól még szépen fog fényleni a pincemélyi dobozban.

   Na jó, akkor az volt velük a baj. Amúgy megtaláltam, de csak mert a dobozokat az átpakolásukkor (megjegyzem pusztán kényelmi szempontokat figyelembe véve) úgy rendeztem el, hogy a felirataik lehetőleg láthatók maradjanak.

   Mivel az adott pillanatban - a már amúgy is emelkedett szintű kupi volumenét tovább emelendő - nagyon nem szerettem volna nyitni egy szétszedésre váró paneles dobozt, s hogy még csak esélyem se legyen a dolgot elhalasztani, azonnal bekapcsoltam a panelek kontinuitásának végét jelentő pákát.
   Amúgy pákát is láttam a piacon, mégpedig egy piros nyelű Minifor típust, ráadásul olyan szinten újat, hogy azon még sosem futott meg az ón, azt azonban nem vettem meg. Egyrészt mert van itthon, másrészt mert járt hozzá egy rakás elektronikai alkatrész is, melyekkel aztán már tényleg semmi értelme sem lett volna a már amúgy is rettenetes pincei készlet szintjét tovább növelni. No nem mintha az épp nagyban boncolt doboz megvásárlásában lett volna éca...

   Majd holnap lekerül a műanyagos kukába, mely tettemet követően remélem sosem lesz szükségem ekkora méretű, pláne "C" sínre pattintható dobozra, mert ugye akkor - a kidobása miatt - nagyon mérges leszek.
   Ami jobbra a háttérben látszik, az egyrészt a térdeplőszékem szivacsozásához kell, másrészt valami fura keret (mármint az a krómozott izé), amit a párom egy babához tartóállványként kapott, de amúgy valószínűleg eredetileg nem az.
   Szerintem az egy nagyon csúnya dolog, hogy az utóbbi két bigyó már több mint fél éve itt hever, miközben a velük kapcsolatos tervek állnak. Hogy a krómozott állványból terveink szerint mi lesz, arra speciel már nem is emlékszem!

   Arra viszont szerencsére még igen, hogy az előszobába kiszűrődő kattogás a már rég bemelegedett Weller pákából ered, vagyis állhatok neki forrasztani. Már csak ebből a mondatból is sejthető, hogy bár a Weller viszonylag gyorsan felfűti magát, de attól én még (mert ugye hallottam a kattogást) nem kevés időt töltöttem az előszobában, az ott újra eluralkodni látszó rumli - mondhatni improduktív - szemlélésével.
   A ma boncolt és a fehér festékes doboz alatti másik festékes (amúgy falfestékes) vödör azt jelenti, pontosabban szólva jelzi előre, hogy ha bírni fogja a derekam, akkor nemcsak a hall és a szoba, de még a konyha is kapni fog egy kis szépítést. Mármint ha az ajtók festése, a három szekrény tapétázása, meg persze a rendrakás után úgy ítélem meg, hogy van esélyem túlélni a dolgot, akkor kifestem a konyhát.
   Ezekkel a megemlített projektekkel nemcsak az a baj, hogy majd jöhetek vissza beszúrni a rájuk mutató linkeket (már persze csak akkor, mikor és ha elkészültek), hanem az is, hogy ezekkel párhuzamosan annyi minden lett betervezve (mármint az idei évre, ami amúgy még 2021-et jelentette), hogy azt még felsorolni is sok!

   Miközben a szerző az év hátralévő részén merengett, a panel - szinte oda sem figyelve - szétszedődött. Az SMD diódáknak tűnő alkatrészeket, valamint a még lábas ellenállásokat amúgy nem azért szedtem ki, mintha igényem lenne rájuk, hanem csak mert útban voltak a csatlakozók satuba történő befogásakor.

   Ha nem is volt egyszerű, de végül sikerült a csokis dobozt a többi alól úgy kihúznom, mintha még a helyén lenne. Amúgy a keresése közben találtam egy csomó érdekességet, úgymint Yaesu FT23-as adóvevő, szürke multiméter, valamint a jobb alsó sarokba belógó dobozka, benne két STK077-es IC-vel.
   Miután a felhalmozott kacatkészlet áttekintésére ráuntam (ez amúgy csak nagy sokára következett be), ecsetet ragadtam (előtte persze felkaptam a melósruhám), mert ha nem kenek fel az ajtókra egy újabb réteget, akkor sosem szárad meg.
   Mikor úgy voltam vele, hogy kész, ennyi volt, ennek a napnak (mármint munka szempontjából) vége, akkor a párom menten rákérdezett, hogy mikor indulunk a kertbe füvet nyírni, valamint az összevásárolt növényeket beültetni. Nos így esett, hogy miután lenyírtam a füvet, de a párom még mindig nem végzett az ültetéssel, csodák csodája, a pince hűvösében még aznap szétszedtem a másik dobozt is. Mármint nemcsak az megy ritkaságszámba, hogy egyetlen nap alatt mindjárt két valamit is szétszedek, hanem az is, hogy ezt még a beszerzésük napján teszem, ami mondjuk nagyon is helyes hozzáállásnak tűnik...