Hiába van szétszedve a fél lakás (mármint a hall felét áthordtam a szobába), attól még időnként (sajnos tényleg csak időnként) felhozok a pincéből valami apróságot, hogy onnan is fogyjon. Erre amúgy komoly ok, hogy míg a hátam mögötti, amúgy teljes egészében szinte sosem látható kétszárnyú ajtó keretét mintegy másfél óra alatt festem le, addig az újabb réteg festék felviteléhez várnom kell egy teljes napot. (amúgy az ajtó keretére a teljes takaráshoz három réteg festékre volt szükség) Vagyis ha haladni szeretnék, és persze nemcsak a festéssel, akkor valami hasznos elfoglaltsággal kell kitöltenem a köztes időt.

   Mivel nem voltam benne biztos, hogy valóban hőmérőt akarok boncolni, vagy inkább visszarakosgatnék a helyükre a már nem fogó ajtókeret megengedte néhány dolgot, így a nap nem kevés része az asztal és a hátam mögötti rendetlenség közötti vidám (?) pattogással telt el.

   Mármint így néz ki a rendetlenség, amit persze esélyem sincs az ajtószárnyak lefestéséig, valamint a szekrények oldalainak tapétázásáig visszacsinálni, de attól még amit lehet, azt azért már igazán visszatehetném.
   Mivel a kazettákkal és a dobozokkal a polcok tetejéig kellett volna másznom, szerintem érhető, hogy nem is annyira hirtelen felindulásból a hőmérő boncolása mellett döntöttem.

   Ezt a csinosnak épp nem nevezhető műszert nyitásképp holmi ötszázért akarták adni a Bosnyák téri piacon, azonban kisvártatva - pusztán a lesújtó pillantásom eredményeképp - kétszáz forintra esett az ár. Annyit meg ugye még a bolondnak is megér, hát még nekem!

   Szerintem volt már a szétszedtemben korábban ilyen rendszerű hőmérő, csak az ennél sokkalta nagyobb volt. Mármint ennek a hőmérőnek mindössze tollméretű a szondája. Aztán persze - de csak idővel - az is eszembe jutott, hogy ennél sokkalta kisebb szondájú hőmérőt is mutattam.

   Még zsebre tűzhető fülecskéje is van, csak már letörött. Én mondjuk kevésbé, hiszen nem azért vettem meg, hogy hordjam. Mármint nem használat céljából vettem, hanem csak megtetszett a doboz, amiben ugye van egy műszer, és még egy csatlakozó is, vagyis kiváló építési alap, mondjuk egy... Na jó, ezt inkább hagyjuk, mert ha elmerülök a műszerépítési terveimben, akkor ezzel a hőmérő boncolós cikkel sosem leszek kész.

   Mivel az ebédem (velem ellentétben) elkészült, amit a grillsütő csengetése jelzett, a konyhából történő visszatértemkor a hőmérőnek már nem akartam nekiállni. Hogy igazándiból a kép felső szélén látható lógó kábelek elrendezésének sem, az azért mindegy, mert végül mégiscsak nekiálltam.

   Mivel szakmám szerint telefonszerelő vagyok, ezért rengeteget dolgoztam létrán, de ennek ellenére nem tudok olyan történetet mesélni, mikor bármit is leejtettem volna. Ezt csak azért mondom, mert a könyvespolc (amin persze nem igazán könyvek vannak) tartócsavarjának meghúzásához szükséges csavarhúzót úgy ejtettem le, mintha kötelező lett volna! Mikor a kábeleket a festés idejére összefogó kötöződrót undokul beleállt az ujjamba, majd a szobalétra legfelső lépcsőfokának éle elvágta az ujjamat, akkor azt gondoltam, ha minden jel arra mutat, hogy inkább valami mást kellene csinálnom, visszatérek a hőmérőhöz.

   Ez a doboz valószínűleg nem kapott formatervezési nívódíjat. A lekerekített élű téglatest még csak hagyján, de az a gomb, meg a mindössze színes pöttyökből álló skálája...

   Mivel hiába kerestem, sehol semmi más feliratot nem találtam rajta, ezért önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy ezennel BT1 lesz a neve. Amúgy kissé fura, hogy csak 16 és 44 fok között mér, mire fel még csak elképzelésem sincs róla, hogy mégis mire használhatták. Már persze azon felül, hogy hőmérő.
   Mikor a bal sarokba masszívan odanőtt mutatót megláttam, akkor egy kissé elszomorodtam, mondván megint sikerült összevásárolnom valami használhatatlan vackot.

   Ez itt az immáron ehető hőmérsékletűre hűlt csülök, ami annak ellenére lett nagyon is finom, hogy durván túlfűszereztem. Puha pedig attól lett, hogy ha sokat nem is, de kora hajnaltól délig szuvidálódott.

   A balra látható képződmény persze még véletlenül sem oda való, hanem az elemre, amiről leszakadt. Maga a csatlakozó - de csak mert arrafelé volt szokás átlátszó textilbakelitet gyártani - nagyon úgy néz ki, mintha szovjet lenne.

   Azt kell mondjam, hogy sajnos nem valami sokat. A szekrény teteje mondjuk felszabadult, ami persze mindenképp kell hozzá, hogy végre letapétázhassam, az asztalra pakolt dolgok közül viszont még nem került a helyére semmi. Ezen amúgy nincs mit csodálkozni, hiszen a rengeteg doboz (és még a ferde elejű hangfalak is) a tapétázásra váró szekrénybe valók.

   A műszer a piros állásba kapcsolva egyrészt a szondája nélkül is üzemképes, másrészt egészen pontosan mér. Ezt az üzemmódot később már nem sikerült reprodukálnom. Mármint a szondát lehúzva, többé már nem akart mérni a műszer, mindig mínuszba szaladt a mutató.

   Fekete állásba kapcsolva egyből negatívba szaladt a mutató, de csak azért, mert az már méréshatár váltást is jelent. Mikor megfogtam a mérőcsúcs hegyét (lásd balra), akkor mindjárt észhez tért.

   Csak aztán - ahogy szokott - több gátló tényező is napvilágra került. Míg az első az volt, hogy ha nem hagyok időt a festés teljes száradásához, akkor az ajtó tokjára visszacsavarozott konnektorok, ha nem is fognak örökre felragadni, a legközelebbi leszedésükkor biztosan lehozzák a festést, addig a második az, hogy az elosztókat tartó csavarok - a fene nagy rendben - valahova elkeveredtek. Amúgy az előbbi kép mutatta helyszínről kerültek elő, mikor néhány nap elteltével a fiam elvette onnan a másik fényképezőgépet.
   Aztán persze az is kiderült, hogy mégiscsak voltam olyan álmos, hogy le kellett feküdnöm. Hogy mennyire volt heves a roham (mármint a lefekvési kényszer), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még a balkon ajtaját is elfelejtettem becsukni. Mondjuk a kintről beszűrődő monoton morgás nem zavart annyira, mint a nálánál sokkalta hangosabb belülről jövő. Mármint nem én morogtam, hanem valami szárnyas lény zúgott iszonyú hangerővel, miközben megpróbált az ablak üvegén keresztülrepülni. Mivel nem volt erőm felkelni, ráhagytam a dolgot, gondolván csak nem fog már bosszúból megenni.

   Ha valaki rákérdez, pusztán a mintája alapján azt mondanám róla, hogy ez a panel a Telefongyárban készült. Amúgy így kell panelt tervezni. Mármint úgy, hogy annak eredményeképp sehol sem marad átkötő vezeték, csak azok, melyek a panelen kívülre futnak.

   Bár a csillagkulcs bevetését elsőre magam is komoly túlzásnak éreztem, de mint az rögvest kiderült, nagyon is szükség volt rá, mert az amúgy mindössze négyes csavar kitekeréséhez még a komoly erőkar ellenére is meglepően nagy erőre volt szükség.

   Mikor a túlfűszerezett, s persze már eleve sós hús megtette hatását, gondoltam eszek rá egy nagy adag fagyaltot is, csakhogy nem volt itthon, mire fel bicajra pattantam, majd elgurultam vele a boltba, mondván a hőmérőt senki sem fogja helyettem körbefényképezni, vagyis megvár.

   Ilyenforma yaxley kapcsolótárcsát is hozott apukám a gyárból, amitől persze ez a példány még bőven lehet orosz, hiszen nekik a "hátországban" mindenre volt egy úgymond tartalékgyáruk.

   Az elektronika annyira korrekt, hogy még differenciálerősítő is van benne, gyári kettős tranzisztorra egy szerencsétlenebb fejlődési vonalú országban azonban (lett légyen az bármelyik is) már nem futotta, mire fel a konstruktőr egy fémgyűrűvel összefogatott két tranzisztort. Míg az egyik tranyó a műszert vezérli, addig a másik az egyik hőmérséklettől függő paramétereit kompenzálja.

   Apukám egy csomóféle mérőműszert hozott a gyárból (mármint a Tanérttől, döglötteket, a gyereknek (vagyis nekem) játszani), de azok között sosem láttam olyat, melynek kalapácslakkal lett volna a mágnese kékre festve. Valamint azok a bakelithez történő drótragasztások sem úgy néznek ki, mint amit mifelénk követtek volna el. Arról a tényről már nem is beszélve, hogy a műszer skálájáról az összes, a mérőműre utaló jelzés hiányzik.

   A yaxley kapcsoló arretáló része viszont pont olyan, mint amilyen mifelénk volt divatban. Mindeközben a háttérben látható doboz fröccsszerszáma - már csak a tükörsima felületekből következően is - profi munka.

   Ennek szerintem egyáltalán nem ebben a pozícióban kellene állnia. Mármint úgy kellene, hogy a hosszabbik rész tartja a dobozban a műszert, és csak a paneltől balra látható kisebbiknek kellett volna kitekerednie.

   Gondoltam hátha szerencsém lesz, mire fel újfent levettem a helyéről a panelt, azonban nem volt szerencsém. Mármint azt szerettem volna, ha befér, de végül a műszertől nem fért oda a panel mögé a tollformájú szenzor.

   Azt vettem tervbe, hogy a szenzor szárát kettétekerem, és akkor mégiscsak be fog férni a dobozba. Erre amúgy azért lenne szükség, mert ha a szenzor egy drót végén lógna, akkor a pincei rumliban komoly esélye lenne örökre elkeveredni. No nem mintha ez annyira számítana... A toll amúgy nem bizonyult szétszedhetőnek.

   A panelt közrefogó távtartót azért voltam kénytelen kettévenni, mert míg az első két alkalomkor normálisan viselkedett, addig harmadikra úgy megszorult (mármint rá a panelra), hogy végül alig, csak két kulcsot bevetve bírtam róla leszedni.

   Mivel nem tudtam eldönteni, hogy a műszer ér többet, vagy a rátekerni szándékozott folpack, így kivártam kicsit, ami amúgy nekem talán a legjobban megy. Mármint bambán nézni, miközben igazándiból nem csinálok semmit.

   Ezt a hatalmas dongót néhány nap múlva találtam a szobában, az ablak előtt. Valószínűleg ő zörgött, mikor a hőmérő szerelése közben aludni szerettem volna. Nagyon úgy néz ki, hogy szegénykémnek sem az üvegen átrepülnie, sem mellette kitalálnia nem sikerült, épp mint ahogy én sem találtam ki, hogy a ma bemutatott hőmérőt mégis ki a csuda, mármint melyik ország és gyár készítette.