Azt beszéltem meg a szomszédasszonnyal, hogy nyugodtan leverhetem ezt a lakatot a pincéjéről, mert úgysincs hozzá kulcsa. Tényszerűen még örült is neki, hogy megmutattam a pincéjét, mert míg ezt meg nem tettem, addig nem is tudta, hogy van. Mármint saját pincéje. Hogy mégis miért akarok ide bejutni?

   Nos azért, mert ennek a pincének az ablaka (legalábbis emlékezetem szerint) mindig is be volt törve. Mivel ez nem az én pincém, így ez az állapot engem csak azért zavar, mert ugye egy ekkora résen simán bejutnak az állatok. Bár ilyet eddig konkrétan még csak macskától láttam (ami amúgy ki is tudott jönni), azonban járt már a pincében rengeteg egér, és szerintem patkány is. Míg a patkány megdöglött, addig az egerek vígan elvoltak, és csak azért pusztultak el, mert rájuk eresztettem néhány egérfogót.

   Hogy a lakat a baltával lesz leverve, az teljesen nyilvánvaló (bár akad valahol néhány méretesebb kalapácsom is), csakhogy kéne még közéjük valami, mert a lakatnak kicsi az üthető felülete. Kezdetben úgy volt, hogy egy kalapács lesz az ütések erejét közvetítő alany.

   Csak aztán még útközben megláttam ezt a rettenetes méretű csavart, ami valaha egy kandelábert tartott a felvonulási téren. Hogy ezt meg mégis miért hoztam el? Azt hiszem emlékbe.

   Így, hogy rávakuztam, így sem látom a helyzetet valami fényesnek. Mármint azért nem, mert egyrészt az ablak kerete körben elengedte magát (meg ahogy nézem, egyben a falat is), és még kinyitni sem lesz olyan egyszerű, mint amivel számoltam. Na ezért (mármint azért, mert az akadályokat előre megsejtettem) lett ebből egy külön cikk, és nem valamelyik apró pincei elmaradások projekt része.

   Ha nem árulom el, talán észre sem veszed, hogy a kép közepén egy szárnyas anya látható. Ezt azt hiszen csak úgy fogom tudni kinyitni, ha közben odakint a kertben ráfog valaki a fejére. Vagy mondjuk ha kiviszem a flexet, amivel aztán lecsapom. Mármint a nem igazán megfogható kapupántcsavar fejét. Na most ami még igencsak szorosan hozzátartozik ehhez az ablakberácsozós projecthez, az a jelen pince ajtajának, illetve az ajtó tokjának helyreállítása.

   Hogy ezzel a rettenettel kezdeni fogok valamit, abban most már valahogy nem vagyok annyira biztos. Mármint azért nem, mert míg ezt a meggörbül ajtókeretet csak kívülről láttam, addig nem tudtam, hogy mitől lett ilyen. Így meg, hogy már minden szögből alaposan megnéztem, simán rájöttem, hogy attól, hogy összement az épület. Mármint attól hasasodott meg a deszka, hogy valamitől kissé lecsökkent a padló és a mennyezet közötti távolság. Mivel ezt a szál deszkát úgy tették be a helyére, hogy a padlótól a plafonig ér (mármint szorosan), ezért mikor elkezdett fogyni a hely, akkor - mert hosszában nem volt összenyomható - annyira elgörbült, hogy kihúzta a másik deszkából a tartószögeit. Bár tettem rá egy kósza kísérletet, hogy csak úgy egyszerűen visszakalapáljam, ez azonban csúfos kudarcba fulladt.
   Szerintem ebből az lesz, hogy megpróbálom kihúzni a szögeket a helyükről, s ha sikerült, akkor belepróbálok a lyukba egy hatalmas csavart, hátha az képes lesz a lécet visszahúzni a helyére. Na most ha nem, akkor vagy elvágom (hogy ne legyen ennyire domború, illetve azért, hogy egy kicsit megrövidüljön), vagy egyszerűen hagyom a francba az egészet. Ez mondjuk nem fog menni, mert még ha nem is egyenesítem ki ezt a deszkát, de az ajtó széléből (vagy a tokjából) akkor is le kell csiszolnom, mert annyira szoros, hogy mind a nyitása, mind a zárása nehézkes.
   Mielőtt akár az ajtónak, akár az ablaknak nekiállnék, előbb persze még ki kell ürítenem a szomszédos, vagyis a néhai útszóró sós pincét, meg persze le is kell betonoznom a sarkában azt a részt, ahol a csövek tűnnek el a puszta földben.

   Néhány nap múlva, csak úgy egyszerűen próbából megrángatva a csavart, az derült ki, hogy az vagy jó két centit lötyög, mire fel fogtam és kidugtam tövig kívülre, mondván nem kínlódok a csavar berohadt menetével, pláne odabent az ablakrésben, hanem inkább innen kintről flexelem le. Ehhez persze meg kell fogom valamivel odabent a csavar másik végét, különben csak pörgetné a flex. Bár elsőre úgy nézett ki, hogy ez a távolság miatt lehetetlen lesz (mármint ellentartani bentről a csavarnak, miközben kintről nekitolom a flexet), de aztán simán összehoztam. És ez nem kacsa!

   Mivel a lyukból kitermelt csavar még véletlenül sem magát az ablakot tartotta, mindössze azt volt hivatott megakadályozni, hogy valaki kulcsot dugjon a zárba, ami amúgy természetesen be van zárva, így nulla esélyem maradt az ablak kinyitására. Már persze csak akkor, ha szét nem flexelem a francba az egészet, vagy legalább ki belőle a zárat.
   Ezekből a tényekből nekem arra sikerült következtetnem, hogy a kitörött üveg helyére a rácsot valami egészen más módon fogom beszerelni, mint azt korábban elképzeltem.
   Ez a terveimben beállt, nem is olyan apró változás nem állítanám, hogy földhöz vágott, de mindenképp megingatta bennem azt a stabil hitet, miszerint márpedig nekem - kényszeresen - minden házkörüli (és belüli) apró hibát feltétlenül el kell hárítanom.
   A rácsot persze még be fogom szerelni a helyére, de aztán erősen visszaveszek az idegen irányokba tartó lendületemből. Ekkor jutott eszembe, hogy ha fizikai valójában még nem is, de elméletben már rég belevágtam a kerti komposztáló megépítésébe.

   Ma tulajdonképpen csak azért evett ide a fene, hogy kigurítsam a szomszéd pincébe pótlásként leterítendő linóleumot (azért itt, mert épp itt volt hozzá hely), majd lesúlyozzam a végeit, mert ha ezt nem tettem, akkor egy idő után lazán újra összepöndörödött. Míg a linóleum ezen végére egy talpas lámpát tettem, addig a másikra egy hatalmas sámlit.
   Ahogy itt álltam és csak bámultam a művem unottan, valamint épp nagyban azon gondolkodtam, hogy a talpas lámpa használatbavétele előtt azért igazán ráereszthettem volna egy elektromos revíziót, egyszer csak óvatlanul felnéztem.

   És akkor megláttam ezt az ablakot. Bár kezdetben még úgy volt, hogy jó magyar szokás szerint úgy teszek, mint aki nem látott semmit, csak aztán óvatlanul sikerült egy kicsit közelebb mennem. Ha meg már ott voltam, akkor megtekintettem az ablakba beleszáradt glettet.

   Én ugyan nagyon is jól láttam, hogy miről van szó, a fényképezőgép azonban már nem volt hajlandó a témára fókuszálni, pedig még azt is megettem, hogy az optikát a célterület helyett a még ép felső két üvegre irányítottam. Akkor ennyit mára az automata fókuszálás előnyeiről...

   Először egy hatalmas csavarhúzóval estem neki, aztán hoztam egy kicsit, majd egy fűrészlapot, porecsetet, kalapácsot, meg ki tudja mit még, mire végre teljesen sikerült felszabadítanom a célterületet. Mármint az ablakkeretet a beleszáradt gittől, hogy odaférjen a helyére az a valami, ami az üveg helyére szerelendő rácsot fogja hordozni. Hogy ne legyen annyira látványosan ferde, letörtem a drótüvegből kiálló részt.

   Bár a fadarab tároló szekrényt kifejezetten azért építettem, hogy megtaláljam benne amit keresek, egy fia alkalmas méretű fadarab sem akadt benne. Már úgy értem, hogy megfelelő méretű valódi fa, mert víz közelébe bútorlapot én többé nem teszek! Az mondjuk igaz, hogy Ildikó szomszédasszony pinceablakaiban még mindig kitart a laminált padló, a kertkapura szerelt reklámújság tartó azonban már rég szétrohadt.

   Ezt a másik polcot is azért szereltem be (lásd felül), hogy szabadon hozzájuk férhessek, pláne átlássam a fadarabkészletemet. Az amúgy igénytelen feladatra legmegfelelőbbnek látszó faanyag épp ott lapul jobb szélen.

   Ennek a deszkának, ennek kérlek annyira szörnyű az állaga, hogy nem is értem, hogy a múltkori rendrakás alkalmával hogyan kerülhetett vissza a polcra. Szegek vannak benne, repedezett a széle, a felülte meg tisztára olyan, mint amin erősen túlhasznált motorolajat mázgáltak szét.

   Csak azért mértem meg, hogy eltaláltam-e a méretet, mert valahogy gyanúsnak tűntek az oldalarányai. Amúgy nem mértem el, tényleg ekkorának kell lennie. Ez biztos, mert átszaladtam vele a másik pincébe, ahol is belepróbáltam a keretbe.

   Én ilyen szánalmas munkát talán még életemben nem végeztem! Komolyan mondom, hogy ennél még a pince hátsó traktusában a tüzelőnek felaprított korhadt cseréplécek is különbül néznek ki!

   A fűtőtestből kimentett rács méretileg kiadja. A jelölést a lehető legegyszerűbb módon, vagyis puszta körberajzolással oldottam meg. A lehetetlen fazonú anyag elvágásának feladatával azonban már elakadtam, ugyanis semerre sem találtam az áhított lemezollót.

   Míg az előbbi képen látott anyagra már a második réteg festék került, addig erre még csak az első, de míg az előzőre elég volt a két réteg, addig erre szerintem három lesz felkenve, mert ugye ez azzal ellentétben - mivel egy ablakban lesz - fog kapni vizet rendesen.

   Hogy ne legyen újra az, mint ami a múltkor volt a szomszéd pince ajtótokjának  kiegyenesítésekor (mármint az, hogy egyenként szaladgáltam a szerszámokért), ami csak kellhetett, azt mind beraktam ebbe a zöld vödörbe. Amúgy eltaláltam (mármint a kellő dolgok típusát), mert végül semmiért sem kellett visszajönnöm.

   A kőműves valószínűleg vakoló kanállal, vagy glettvassal intézte volna el, de én már csak megmaradtam a jó öreg spaklinál. A Rigips Rimano 6-30-as mondjuk nem kültéri vakolat de egy pinceablak körüli lyuk betömésére azért megteszi.
   Egy kicsit mondjuk túlmentem az anyaggal a korábban betervezett feladaton, no de mit tehettem volna, ha egyszer ott volt a kezemben az előre bekevert anyag, előttem meg a lyuk?

   A hátam mögött pedig ez a manók méretéhez igazított ajtó, a szomszéd ház kertjében, amiről el nem tudom képzelni, hogy valaha mi célt szolgálhatott. Már úgy értem, hogy bár már több mint 50 éve itt lakok, de még soha senkit nem láttam rajta kijönni.

   Ezt a kupac fát is le kéne végre hordanom a pincébe, vagy ha nem oda, akkor közvetlenül fel a cserépkályhába, hogy a korábban betervezett meleg legyen belőle. Végül is ezért nem dobtam ki az ágakat. Először a csak úgy egyszerűen az összenyalábolásról szövögetett terveimet adtam fel, majd kisvártatva már azt, hogy a tűzifa hordására nálunk általánosan bevetett katicás szatyorba kerüljenek.
   Míg a csak úgy egyszerűen ölelgetett faköteg ellen az szólt, hogy olyan nincs, hogy azt el ne szórnám valahol útközben, addig a katicás szatyor valahol a pince mélyén pihent, ahová azért nem tudtam bejutni, mert le van hajtva az asztal, amit azért nem tudok felhajtani, mert a szomszéd pincébe való csővédő szárad rajta, előtte meg a kinyitott munkapadon az ablakba való rács. Na így dőlnek dugába sorban a szerző nagyszerűbbnél nagyszerűbb tervei. Ez kívülről persze úgy néz ki, hogy csak állok a kertben és bambulok.

   Ha már ott voltam alapon, megszemléltem a tetőfedők által a kertünkben galádul ottfelejtett anyagokat, mégpedig abból a sajátos szempontból, hogy vajon kiadnak-e magukból egy méretes komposztálót. Bár kiadni ugyan kiadnak, de majd rengeteget kell hozzá fűrészelnem. Keresztben még csak hagyján, de hosszában is, hogy a gerendákból is lécek legyenek.
   Mikor már nagyon beleéltem magam, hogy a kertben hokedlikra szorítózott gerendákon tologatom a szovjet körfűrészt (megjegyzem a zaj miatt a szomszédok legnagyobb örömére), visszarángattam magam a földre. Mert ugye a komposztálót megépíteni vagy lesz kedvem nyáron, vagy nem, de olyan egyszerűen nincs, hogy azt a nyomorult (tényleg úgy néz ki) ablakrácsot két héten belül be ne fejezzem!
   Azért adtam magamnak a feladatra két hetet, mert mind a vakolatnak, mind a festéknek száradnia kell. Jó, értem, a két hét azért egy kissé túlzás, de ha az igen magas lustaságfaktoromat is beleszámítjuk, akkor már simán kijön!

   A nagy fehér tégla azért került az ablakba, hogy megakadályozza a vakolatot a túlzott kitüremkedésben. Én meg azért kerültem ide, hogy az eredményt belülről is megszemléljem, csak ugye nem látom, mert valami marha odatett egy téglát.

   A vakolat lassú száradására abból következtettem, hogy amit a földre kentem ki, az már hosszú napok óta nem hajlandó megszáradni. Ez amúgy a szomszéd pince padlója, amiről most szót se, mert ez a következő farigcsálós projectem témája lesz, csak az összefüggőségük okán kénytelen vagyok a kettőt egyszerre futtatni.
   Illetve ez nem így van, hanem úgy, hogy ott van harmadiknak a kertkapura szerelt reklámújság tartó újragondolása, negyediknek az előtérben a fadarabos polcra egy osztópolc, ötödiknek az új útszóró sós pincébe megépítendő szerszámos fiók, és ezek csak azok voltak ám, amikbe az utóbbi időkben már legalább annyira belecsaptam, hogy van a cikkeknek nevük, számuk, és már a szöveget is megírtam a cikkeket megnyitó képsorokhoz. Ilyenek (mármint ennyire megkezdett cikkek) persze vannak régebbről is, de azokat most inkább hagyjuk...

   Szerintem most hagyok egy napot a száradásra, aztán majd holnap kiderül, hogy meghúzott-e a vakolat annyira, hogy rámehessek a következő adaggal. Már úgy értem, hogy akkora darabok hiányoztak a falból, hogy azt egyetlen lépésben nem mertem visszatenni. Na jó, merni mertem, csak a vakolat olyan vastagságban már jött vissza a saját súlyától. Ez persze lényegtelen (mármint a vakolat száradásának időhúzása), mert a rácsra még mindenképp kell két réteg festék, majd azoknak rétegenként minimum három napnyi száradás. Még tiszta szerencse, hogy a rács festését úgy oldottam meg, hogy le tudom festeni az összes oldalát egyszerre.

   Délelőtt még nagyban szakadt az eső, azonban délutánra már kiderült az ég, így egyszerűen nem volt mire fognom, hogy a tett helyszínét miért ne tekinthetném meg. Szerintem a helyzet változatlan. Mármint nem járt erre senki, aki befejezte volna helyettem a munkát. Hogy mégis minek nézegetem azt a hatalmas téglát?

   Nos azért, mert tudom, hogy ez a hatalmas lyuk tátong alatta. Bár tudtam róla, hogy itt van, de mikor ezt a lyukat megláttam, egyből úgy éreztem, hogy azonnal keresnem kell magamnak valami eredményt, amit az apró hiba ellensúlyozásaként, illetve a lelkem megnyugtatásának érdekében megtekinthetek.

   Azért választottam ezt az immáron egyenes ajtókeret (mármint ellenpéldaként megtekintésre), mert az adott helyszínhez ez volt a legközelebb. A kép függőleges középvonalától egy kissé balra látható sötét csíkon néhány nappal ezelőtt még befért a kezem. Most meg nemhogy nincs ott a rés, de még le is festettem az ajtó keretét fehérre. Az mondjuk igaz, hogy csak ócska falfestékkel, de az egy ennyire igénytelen helyszínen szerintem mindegy.

   Hogy a téglát mégis miért cseréltem le egy könyvre? Biztosan nem azért, mintha akkora sportrajongó lennék... Sőt! Valószínűleg azért ezt a könyvet választottam, mert nem tartottam semmire. Nehéznek mondjuk nehéz, és annyi nekem elég is, ha lefogja az alátett újságpapírokat, nehogy még feltoljam őket kívülről a spaklival.

   Tulajdonképpen nem is baj az a megmaradt lyuk, hiszen így legalább elfogy az előtéri polcról (lásd jobbra) a maradék glett anyag. Na most aminek még szintén el kellene fogynia, az úgy nagyjából minden, ami csak útban van ahhoz, hogy majd be tudjam hordani a pince mélyére a téli tüzelőt.

   Ezeket a kertből behozott, jórészt szögekkel teli léceket még a mostani idényben kellene eltüzelnem. Mármint nem azt a fát kellene fogyasztanom, ami a lakásban található fásszekrényben van, hanem ezt, hogy majd ne legyen útban. És már raktam is meg velük egy szatyrot, mielőtt még elfelejteném. Aztán előtúrtam néhány gyújtótrafót, hogy annak a szétszedésével is meglegyek. Áthoztam a talpas lámpát a másik pincéből, mert arra is rá akarok nézni. Lefestettem egy lakatot szép sárgára, mert nagyon csúnya volt. Rohangáltam kicsit a széjjelhagyott dolgokkal, csak mert széjjel voltak hagyva.
   Na jó, bevallom. Az volt az igazi ok, hogy egy kicsit még fújt odakint a szél, én meg nem akartam huzatot kapni. Már úgy értem, elég huzatos vagyok én anélkül is, hogy megfújna a szél...

   Mivel maradt a zsákban egy kevéske anyag, amit se kidobni, se tovább őrizgetni nem szerettem volna, bekevertem, majd belekentem az ablaktól mindössze néhány méterre található hatalmas résbe. Ez a rés kezdetben csak egy apró repedés volt, majd idővel annyira megnövekedett, hogy simán belefért az öklöm. Hogy a Rigips Rimano 6-30-as nem fogja összetartani a ház betonalapját, az egészen biztos, de így legalább majd látom, hogy az alap reped-e tovább, vagy csak a beton állt neki egy ponton valamiért mállani.

   Miután visszatértem a pincéből, ahol amúgy azért voltam, hogy ráillesztgessem a reklámújságok tartójának esővető lemezére a betűket, szentül meg voltam róla győződve, hogy az új útszóró sós pincébe szánt lámpákról felejtkeztem el. Erre fel tessék, már mindjárt másnap reggel kiderült (mikor indultam volna a közeli boltba kenyérért), hogy az immáron megszáradt festésű ablakrácsot, meg a rögzítéséhez szükséges csavarokat, valamint a csavarhúzót hagytam elől. Mármint itt, kint a pince előterében, ahová amúgy tegnap egyértelműen azért tettem ki őket, hogy végre egésszé kerekítsem ezt a projectet, csak aztán közbejött az, hogy nekiálltam lemérni a komposztálóhoz szükséges deszkákat, mely feladatnak végül sikerült ettől a másiktól teljesen eltérítenie.

   Végül rátettem a pincére azt a lakatot, amihez csak egy kulcsom van, mondván ha kell hozzá a tulajnak több, akkor majd másoltat belőle magának. Ezt megteheti, mert ez egy Elzett lakat, aminek szokványos kulcsa van, amit bárhol másolnak.

   Mindezt úgy, hogy a szomszéd pince kipofozásával is már ott tartok, hogy csak a lakaton kell megszáradnia a festéknek, és már adhatom is át a kulcsot! Ez persze még nagyon nem a pincei projektek vége, hiszen épp nagyban szárad a lakkozás a reklámújságok tartóján, odakint a kertben bőszen méregetem a komposztálóhoz szükséges faanyagok méreteit, az útszóró sós szekrény tetejére vannak halmozva egy szerszámos fiók alkatrészei. A még valamikor évekkel ezelőtt félbemaradt projekteket pedig már rutinosan meg sem említem...