SANYO M-1300

Amúgy nem kellett érte messzire mennem. Csak beletúrtam a szekrénybe, és már
húztam is kifelé a sorból, amit kigondoltam. Hogy minek tartok ennyi kacatot
egy szobai szekrénybe rejtve? Ez a Gömör család megfejthetetlen rejtélye.
Mondjuk nem panaszkodom. Mert egyrészt ugye imádom a rengeteg
kacatot, másrészt pedig ha lassan is, de azért már fogynak.

Gondoltam, mielőtt elviszem az asztalomig, csinálok róla egy jó képet, még itt
a szobában, a kora délelőtti napsütésben. Valami borzasztó fotók születtek!
Hol a magnó veszett el a kékmintás szőnyegünkön, hol a háttér dominált,
máskor meg - mikor minden más összejött - a fókusz ment el. A magnó
műbőrtokjának füle mindeközben olyan rakoncátlan, hogy bárhová
is igazítottam, folyton visszaugrott a képen látható pozícióba.

Ha nem is pontosan olyan, mint ahogy azt korábban gondoltam, de attól még karja
van, és tologatni is lehet. Nekem úgy derengett, hogy a kar alul egy ponton van
megfogatva, és a másik vége, vagyis a fényes gomb három irányba tolható.
Ehhez képest jobbra és balra függőlegesen álló tengellyel mozdul,
míg magam felé húzva dől. Ha ez van, akkor ez van.

A készülékhez passzoló mikrofon be van gyűrve a magnó mellé, a műbőrtok direkt
erre a célra kialakított rekeszébe. Meg nem mondom, hogy akkor is ott volt-e,
mikor Bandi bácsi (néhai felettünk lakó szomszéd) rám sózta ezt a kehes
készüléket, vagy már én tettem ide mellé a mikrofonkészletemből.

Mikor idáig eljutottam, rutinosan betoltam a magnót az asztalom telefonom
alatti rekeszébe, majd aludtam a szétszedésre egy akkorát, hogy úgy
kiesett a fejemből az egész, hogy... Hogy pontosan mennyire?

Nos annyira, hogy miután felébredtem, majd ittam egy kávét, határozottan
odasétáltam a szekrénysor elé, majd felléptem a székre, onnan az asztalra,
s miután a szekrényajtókat kitártam, meglepetéssel vettem tudomásul,
hogy már nincs ott a karos vezérlésű kismagnó. Ha meg már úgyis
ott álltam a céltárgyak előtt, és még csak a terítőt sem sikerült
kirúgnom magam alól, gondoltam elhozom a következőnek
felboncolandó alanyt, vagyis ezt a Blaupunkt kismagnót.

Egyik szebb mint a másik! Van hozzájuk egy harmadik változat is, csak az valahol
a pincében. Emlékeim szerint az Hitachi. Épp illene melléjük a BRG MK27 is,
csak azt a múltkor mérgemben (hogy nem haladok) elcsomagoltam. Majd
mikor ezekkel végzek, előszedem a magyar megfelelőiket is. Már úgy
értem a többes számot, hogy van MK21, MK25, valamint két darab
MK29 is. És akkor a BRG üzenetrögzítőt még meg sem említettem!

Mivel egyáltalán nem hatott meg a tény, hogy már két darab szétszedésre
várakozó magnó is állomásozik az asztalomon, ezért betoltam őket ide
a helyükre (ami amúgy a billentyűzetem helye lenne mikor épp
szétszedek valamit), majd elindultam a pince irányába.

Az volt a terv, hogy összegyűjtöm egy szatyorba, majd leviszem az előszobából
az ideiglenesen itt elhelyezett, azonban kifejezetten a pincei polcokra való
tárgyakat. Gondoltam legyen rend! Aztán csak álltam bambán (ez nálam
egy jól bejáratott pozíció), és néztem az előszobában az ürességet. Van egy
halovány sejtésem, hogy amennyit én alszom, az már nagyon nem egészséges!
Pláne úgy nem, hogy mikor felébredek, nem csak az álmok, hanem még
az előző napi történések is képesek elillanni az emlékképek közül.
Szóval csak álltam az előszobában, rajtam a cipő, a köpeny,
miközben örömmel vettem tudomásul, hogy már csak
a Terta 811-es van a polcon. Az meg még nincs
kész, ezért marad. Én viszont, ha már így
nekikészültem, lemegyek a pincébe.

Idelent úgyis mindig akad mit helyre tenni. Gondoltam átviszem innen a másik
pincébe, a kidobásra váró hűtőgép tetejére halmozott, már korábban felboncolt
magnókat. Erre fel már nincsenek itt. Igen. Most, hogy így belegondolok, erre
emlékszem. A minap, mikor átszitáltam a virágföldet, akkor egy füst alatt
elpakoltam innen a felesleges kacatokat is. Ha már ilyen feledékeny
vagyok, gondoltam ránézek a bicajomra is. Mit lehet azt tudni?
Hátha lecseréltem az első kerekén a gumit, csak még
nem tudok róla. De persze azt már nem...

Ellenben ha már itt voltam, munka meg ugye semmi, csak a lelkesedés (még ezt
a túlzást), akkor nekiálltam, és kivágtam a Philips kismagnó elejéből, meg
a SANYO magnó hátuljából a rácsokat. Az elemlámpa meg azért van
odakészítve (megjegyzem fél éve), mert nem világít. Tettem bele új
elemeket, de akkor sem. Eddigi tapasztalataim szerint az elemtartó
szórakozik velem, vagy esetleg a kapcsoló. De nem! A hátsó végében
található rugó nem érintkezik. Mivel épp elől volt a munkapad (ugyanis azon
fűrészeltem a magnókat), ezért az adódó lehetőséget kihasználva (éppen ott
ültem a feladat előtt a hokedlin, és azon merengtem, hogy csinálnom kéne
valamit), újra nekifutottam a feladatnak. Mivel egyszerűen nem jöttem
rá, hogyan képes két összeszorított fém nem vezetni az áramot, ezért
újra feladtam. No nem végleg, hanem csak az idelenti kísérletezést.
A lámpát - mint egy leendő újabb szétszedtem alanyt - felhoztam.

Ha már rendet akartam csinálni, csak ugye nem volt mit, vagy legalábbis
az egyszerűnek látszó helyretételeket már a múltkori fellángoláskor
elpuffogtattam, így áthoztam a hangszórós fiókba a kifűrészelt
rácsokat. Ezekből már annyi van, hogy egészen biztosan
nem lesz rájuk gondom, mikor majd rádiót építek.

Hogy ezzel mekkora gondom lesz? Azt viszont talán nem is szükséges ragoznom.
Hogy mi ez? Nos ez a pincei asztalom, ami olyan célokat szolgálna, hogy ne
egy hokedlin ülve, a munkapad előtt kelljen elemlámpát, vagy mondjuk
kertkapuba való zárat javítanom, hanem kényelmesen, puha székben
ülve, normálisan bevilágítva, egy kultúrált asztalon. Mit ne mondjak?
Mire valóban így lesz, addig ezt azt még egészen biztosan szétszerelek.

Időnként szoktam olyat csinálni, hogy kihúzogatok dolgokat, majd leteszem őket
a polc elé, és odamondogatom nekik, hogy most már aztán tényleg ti következtek.
Ilyen dolog a képen kevésbé látható (mert most éppen háttal van) mikrosütő, meg
a szintén hátát mutató szürke színű asztali szalagos számológép. Amúgy nem is
róluk szólna a kép (csak ezek mindenűvé odapofátlankodnak), hanem arról,
hogy az éppen keresett magnó, bár az előbb még nem is tudtam róla, hogy
tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy egy magnót megkeressek, szóval
az vagy a Salgó polcon van, vagy a mellette lévő ajtós szekrényben.
De milyen már, hogy mind a két rejtekhely elé oda van pakolva?

Nem! Egyáltalán nem ezt kerestem! Ezt a rádiósmagnót, bár még van benne élet,
úgy el fogom bontani, hogy még! Már évek óta megígértem neki a szétszedést,
illetve bemutatást, majd az elbontást is, csak eddig még valahogy mindig
meggátolt a szétbontásában valami. Ilyeneket mondtam, hogy:

- elfér ez abban a sarokban (ez eddig még mindig így is volt)

- tulajdonképpen nincs is olyan rossz állapotban (nem a frászt nem)

- mégiscsak egy magnó (pont az a része haldoklik, lásd kazettaajtó hiánya)

- hátha kell majd valamire, már úgy értem, hogy így egyben (hát persze)

- nem érdemli a szétszedést (engem sosem bántott, és tudtommal mást sem)

Ez meg a másik fele. Ezt még Budán vettem, az uszoda előtti kirakódó vásárban,
mielőtt elzavarták az apró parkból az árusokat. Ez a gép, bár van benne élet,
de azért láthatóan egy roncs. Hogy akkor minek vettem meg? Nos azért,
mert olyan gyönyörű gombjai vannak, hogy mikor megláttam őket,
azonnal mögéjük álmodtam a készülő (hát persze) fejhallgató
erősítőmet. És ha megvan ennek már tíz éve is? Ugyan ki
mondta, hogy gyorsan fogom csinálni azt az erősítőt?

Mivel a Salgó polcon a keresett kismagnó helyett csak nagyokat találtam, gondoltam
benézek a magnós szekrénybe is. Persze van itt minden, csak amit épp keresek,
az nincs. Gondoltam leülök egy kicsit, s mielőtt még nekiállnék átforgatni
az összes polcot, alaposan elmerengek azon a fontos kérdésen, hogy
mégis merre láttam legutóbb a Hitachi kismagnót. Merthogy így
a sorok között állva az jött ki, hogy odafent, az ágyneműtartóban.

Mikor kihúztam a széket, hogy lehuppanjak rá a múltról elmélkedni, ez a látvány
fogadott. Már megint egy félbehagyott project? Természetesen! A múltkor,
mikor a lámpákat barkácsoltam ide a pincébe, nem vettem figyelembe,
hogy az van rájuk írva, miszerint maximum 60 wattos izzót szabad
beléjük csavarni. Úgy voltam vele, nehogy már elolvadjon annyi hőtől
a lámpa műanyag váza, amennyit egy százas izzó termel. Pedig de! Vettem
két LED-es körtét, hogy majd alkalomadtán betekerem őket az izzószálas ősük
helyére. Fogtam a fénymérőt, meg a két pilácsot, majd lesétáltam velük a pincébe.
Letettem őket a székre, amit - mivel itt kint útban volt - egyből be is toltam
a helyére, vagyis az ülőke részével az asztal alá. Még vagy úgy tíz percig
turkálhattam a lomok között határozatlanul, majd mint aki jól végezte
dolgát, visszabattyogtam a lakásba. Most meg tessék! Eltelik egy röpke
hónap, és máris itt hever előttem, csonkán, félbehagyva, szemrehányón.

A LED-es pilácsra az volt írva, hogy a fénye egy 60 wattos hagyományos izzóénak
felel meg. Ettől függetlenül a fénymérő 88-at, azaz majdnem kétszer annyit mutat.
Én tulajdonképpen csak azt akartam megmérni, hogy mennyivel lett kevesebb
fény az új izzóval. De ha több, akkor legyen több! Én aztán nem bánom.
Amúgy valóban úgy néz ki érzésre, akarom mondani konkrétan látásra,
mintha világosabb lenne. Cserébe a LED-es körte akkora, hogy nem tudtam
visszatenni a helyére a hosszúkás lámpára a buráját. Mondjuk ez lényegtelen,
mert egyrészt a rács az még odafért, másrészt a LED-es izzó burája
nem törik el, ha tegyük fel véletlenül rácsapok valamivel.
Hogyhogy mivel? Azzal, amivel épp hadonászok!

Csak meglettél apróságom! Ennek a magnónak egyszer már
nekimentem, hogy kipofozom, de ezt nem most mesélem
el, hanem majd akkor, mikor ő kerül fel a boncasztalra.

Ezt Ford feliratos rádiót is megálmodtam már párszor, hogy majd bemutatom,
csak hol nem volt kedvem lejönni érte a pincébe, máskor meg még arra
sem emlékeztem, hogy van valahol egyáltalán ilyen készülékem.

Ezt meg csak azért húztam ki a sorból, mert kíváncsi voltam rá, hogy mi a csudának
lehet ennyire értelmezhetetlen színe. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt a színt
szavakkal leírni. Talán a "majdnem piros" fedi legpontosabban a valóságot.
Amúgy ez egy Unitra MK125-ös, amit vagy a BRG MK25-ös előtt, vagy
majd utána fogok bemutatni. Ez a magnó azért lesz jó boncalany, mert
majd ezt is elbontom apróra, és akkor nem foglalja itt tovább a helyet.
Mondjuk az már igaz, hogyha helyet szeretnék nyerni, márpedig szeretnék,
akkor nem az apróságokat kéne elbontani, hanem a nagydarab dolgokat, csak most
(még ha csak most) nincs kedvem óriás csöves rádiót, vagy nagydarab orsós magnót
boncolni. Illetve az van, hogy annyira belejöttem a kazettás magnók boncolásába,
hogy úgy döntöttem, hogy legyen ez az év az övék. Persze nem úgy lesz, hogy
tucatnyi cikk lesz egymás után, mind kazettás magnóról szóló, hanem majd
szétszórom őket a többi kismillió, jó előre megírt egyéb témájú írás közé.

Odakészítettem az ajtó mellé, amiket majd fel kell vinnem. Ugyan billegtem velük
egy kicsit a lépcsőn, de végül is semmit sem ejtettem el, pedig nálam volt még
a korábban említett elemlámpa, meg természetesen a fényképezőgép is.
Aztán most, hogy ezeket a sorokat rovom (ez jelen esetben meglepő
módon a rákövetkező napot jelenti), egyből beugrott, hogy mit
hagytam lent. Azt a dobozt, amire a kacatokat halmoztam.

Három magnók ülnek itt, szomorún, sorukra várva,
miközben a szerző már megint aludni tér az ágyba.

Ide akartam felrakni őket, hogy ne legyenek útban, mikor majd betolnám a helyére
a billentyűzetet, csakhogy itt már van valami. Már úgy értem, hogy mindenütt!
Kistévé, mellette a Sokol, alatta a nagyon hangos füles. A pincéből felhozott
beteg elemlámpa mellett pedig egy foglalat, ami a csillárátépítős projecthez
kell. A többi elmaradást talán most nem sorolnám fel. Elég legyen hozzá
annyi, hogy azon tervemet, miszerint hamarost nem lesz a szobában semmi
szétszedendő lom, nos azt sajnos látványosan nem az idén fogom megvalósítani.

Az ebéd utáni álomból ugyan már felébredve, de igazából még nem magamhoz térve,
csak néztem bután ezt az elemlámpát. Ez kérem a minap délelőtt, mintha valahogy
sokkal nagyobb lett volna. Aztán kiderült, hogy ez egy másik lámpa, ami szintén
javításra vár. Gondoltam összerakom. No nem úgy, hogy működjön, mert azt
csak majd valamikor később, hanem csak annyira, hogy ne gurujkázzon itt
nekem szerteszéjjel. Miközben összetekergettem, tettem egy érdekes
megállapítást. Egyáltalán nincs is rajta bekapcsoló gomb! No de
nézzük inkább a magnót, mert állítólag róla szól ez a cikk.

Az előző papír már több tucatnyi szétszedésen volt túl, mire végül sikerült annyira
összekoszolnom, hogy kénytelen legyek lecserélni. Most valahogy sokkal jobban
haladok a koszolással. Mondjuk az igaz, hogy a rádiók általában csak kívülről
szoktak koszosak lenni, míg a magnók a mindenféle mozgó részek kenése
miatt belül is. Szóval nincs mit csodálkozni ezen a rengeteg pacán.
Mondjuk nyugodtan lecserélhetném, hiszen van papír bőven.
No de minek? Úgyis összekoszolnám a következő magnóval!
Mert beindult a magnóbontó nagyüzem, minek következtében
már hetek óta csak magnókat boncolok. Szerintem még félúton
sem járok (sose fogynak el), és ezek még csak a kazettás gépek!

Ügyes dolog ez a műbőr tok! Egyrészt megvédi a magnó dobozát az ütődésektől,
másrészt pedig akad benne egy kis plusz hely, jelen esetben a mikrofonnak.

Ugyan részemről erősen orsós magnó mániás vagyok, de ez a készülék,
ez kérem annyira szép, hogy egészen oda vagyok tőle, meg vissza.

Amivel engem le lehet venni a lábamról, az a króm,
a fekete, és a szálcsiszolt alumínium kombinációja.

A "solid state" annyit tesz, mint szilárdtest, de ez persze egyáltalán nem arra utal,
hogy a magnó mechanikájában összenőttek volna az alkatrészek, hanem csak
arra, hogy a készülék nem elektroncsöves. Mondjuk a hordozható kazettás
magnó elektroncsöves változata, az azért egy elég valószínűtlen készülék.
A "cassette recorder" arra utal, hogy ezzel a magnóval felvenni is lehet.
Ha a Walkman előtt nem is volt elterjedt, de attól azért még létezett a
csak lejátszó kazettás magnó. Az "automatic level control" pedig azt
jelenti, hogy esélyünk sincs a kézzel történő kivezérlés szabályozásra,
mert a feladatot kényelemből elintézi helyettünk a magnó elektronikája.

Az orsós magnókon megszokott gombtengerrel ellentétben, ennél a készüléknél
addig-addig redukálták a szabályozóelemeket, míg végül csak ez az egy szem
hangerőszabályzó gomb maradt. Ha nehéz szívvel is, de egy gombmániás
is képes belátni, hogy ide egészen egyszerűen nincs értelme semmiféle
hangszínszabályzó gombokat beépíteni. A magasabb hangok vágása
teljesen felesleges, hiszen azokat már eleve megette a 4,76 cm/s
szalagsebesség, így kiemelni sem lehet őket. A mély hangokat meg
hiába is akarnánk kiemelni, úgysem tudja őket lesugározni az 5 centiméter
átmérőjű hangszóró, miközben vágni azért nincs értelme, mert már eleve
nincs is, ami lesugározná őket. Akkor meg mivégre állnának itt azok
a fránya gombok? Na ugye, hogy na ugye! Mondjuk talán dísznek?
Mert azt azért meg kell hagyni, hogy gyönyörű ez a süllyesztett gomb!

A kazettaajtó ugyan hiányzik, de ez ennél a felépítésű készüléknél semmiféle gondot
sem okoz, mert itt az ajtó nem képezi szerves részét a mechanikának. A kazettaajtó
itt csak egy amolyan védelemféle, ami a port és az egyéb szennyeződéseket
tartja távolt a kazettától és a mechanikától. Vagyis a kazettát ennél
a megoldásnál nem a kazettaajtóba kell behelyezni, hanem
magába a magnóba. Ezt milyen szépen körülírtam...

A magnó alján nincs semmi. Hogy akkor miért említettem meg egyáltalán ezt
a részletet? Nos azért, mert az orsós magnókkal ellentétben, ahol a hőt ki
kellett valahol vezetni a dobozból, egy kazettás masina esetében nincs
szükség hűtőrácsokra. Hogy ez mennyiből érdekes? Nos annyiból,
hogy egy ilyen magnót nyugodtan letehetünk bárhova. Terítőre,
subára, vagy akár magunk mellé az ágyba, nem fog tőle elolvadni
benne semmi. Ha megérjük egyszer, hogy végre odajutok az orsós
magnóimhoz, akkor majd megmutatom, hogy milyen formára
olvadozott át a BRG M8 Calypso magnó fenéklemeze.

Igazi SANYO! Öt darab elem, vagy 7,5 voltos tápegység szükséges
a működtetéséhez. Utóbbi adat okán a 6 voltos autók akkuja
kevés lesz neki, míg a 12 voltos kocsiké viszont már sok.

Majd ide kell csatlakoztatnom a külső tápegység dugóját. Vagyis ebbe a magnóba
- a méret és a súlycsökkentés okán - nincs beépítve hálózati trafó. Mert ugye
minek cipelnénk magunkkal egy hálózati trafót, megjegyzem teljesen
feleslegesen, mikor hordozás közben értelemszerűen úgyis
elemről használjuk a készüléket.

A mikrofonnak azért van két aljzata, mert míg az egyik a szokásos
bemeneti pont, addig a másik a távkapcsoláshoz van. Az AUX
a tartalék bemenet, míg az EAR a fejhallgató csatlakozója.

Ugyan látszik a fejen némi kopás, vagyis használták, de ez
még nagyon messze van tőle, hogy ki kelljen cserélni.

Mint az a második kísérletre kiderült, a középső csatlakozóra kell a negatív pólus.
Még tiszta szerencse, hogy az ilyen esetekre van a tápegységemben áramkorlát.

Előre mondhatni rendben pörget, visszafelé azonban már egyáltalán nem.
A lejátszás, ha kissé nyávogva is, de azért működik. Gondolom rég
elöregedtek a gumik, illetve pozícióba merevedett az ékszíj.

A korábban említett távkapcsolási lehetőség kapcsolója - az egyszerűség jegyében -
a mikrofon oldalára került. Ez a kapcsoló itt van tökéletes helyen, mert míg arra
várunk, hogy megszólaljon, vagy szóba álljon velünk a riportalany, nem fogy
a szalag feleslegesen a kazettából. Mikor kell, csak megtoljuk a gombot,
és már indul is a felvétel! Ugyan nyávog majd egyet az első hang,
de ha idejében kapcsoltunk, akkor ez nem fog hallatszani.

Törölni ugyan töröl a készülék, de a mikrofonba történő
kiabálásomból sajnos egy reccsenésnyi sem rögzült.

Az a balra kiálló lakkozott huzal, amiből amúgy a lengőcséve van
megtekercselve, az olyan vékonyka, hogy már csak így utólag
látom a fotón. Ennek a mikrofonnak persze amúgy is annyi.

Előhúztam az electret mikrofonok feliratú dobozomat. Csakhogy én
egy annyira rendes ember vagyok, hogy ebben a fiókocskában,
ebben csakis electret mikrofonok laknak, de semmi más!

Na most nekem ne lenne dinamikus mikrofonos fiókocskám? Apróbb homokszem
a fogaskerekek között, hogy mióta ezt a rengeteg polcot felszereltem a falra,
mélyebbek lettek a hangfalaim, így egyszerűen nem férek tőlük a belső
rekeszekhez. Ugyan idénre nem volt tervbe véve a benga hangfal
kivarázslása, no de mit tehetnék, ha egyszer így hozta a sors?

Úgy látszik, hogy NDK műanyag diódából és lemezjátszó
pickup maradványból is egészen jól el vagyok eresztve.

Ugye, hogy Te is mertél volna rá fogadni, hogy a dobozkában csakis a keresettnél
vaskosabb mikrofonkapszulák találhatóak? Mert én igen! És nyertem is!

Már úgy értem, hogy egy utat a nagyszobába, annak is a legtávolabbi sarkába.

Nem panaszkodom, mert ezzel a dobozommal is pontosan úgy vagyok,
mint ahogy az összes többivel. Imádom szétrakni a tartalmát!

Ezek a mikrofonok kerültek kiválasztásra, mint feltehetőleg alkalmas donorok.
Amúgy ennek a képnek sikerült megnyernie a hónap leghülyébb háttere díjat.

Kiszedtem belőle a mikrofonbetétet, rátettem a fekete karikát, majd
a szürke lyukacsos rácsot, s hogy szét ne essen, összecelluxoztam.

Szerencsére, akarom mondani szerencséjére, mindenféle taposás nélkül befért.
Már csak a háttérben életlenkedő nyálvédő lapot kell betennem a helyére.

Ezek nem jönnek velünk tovább. Mondjuk az alátétet, mint ahogy az apró
mágnest is, megmentettem további szíves felhasználás végett.

Én egy annyira rendes ember vagyok, hogy ráírtam a mikrofon tokjára, hogy üres.
Mert ugye ha már mindenki más igen, legalább én ne szívassam meg magam!

Ugyan a felvételi funkció továbbra is akadozva működik, ez azonban már nem
a mikrofon hibája. Valószínűleg a lejátszás / felvétel átkapcsoló lesz a ludas.

A múltkor belém kötött valaki, hogy ugyan minek boncolok ekkora mennyiségben
magnókat, meg rádiókat, mikor ezek belülről mind egyformák. Mondjuk én meg
egyből visszakérdeztem, hogyha neked egyformák, akkor minek olvasod ezeket
a cikkeket? Ja! Hogy a kíváncsiság? Az bizony nagy úr! Én csak tudom...
Részemről amúgy sem érzem problémának, hogy nem
mindenki vevő a hülyeségeimre.

Íme egy végre nem zöld nyáklap. Ugyan vettem tervbe ilyesmit, de hogy nem ezt
az elektronikát fogom összepárosítani a Terta 922-es mechanikájával, az biztos!

Míg az áramot vezeti, és össze sem ér feleslegesen,
tőlem akár szerelhetnek a japánok így is.

A magnó belseje annyira kompakt, hogy teljesen működőképes állapotban lehet
kivenni a dobozból. Tehát amit itt látunk, az éppen úgy működőképes, mint
a dobozban. Még a hangszóró is a helyén marad, mert a mágnesénél
fogva oda van fogatva az alaplemezhez egy gumikosárral.

Szerettem volna testközelből megmutatni, hogy mit csinál pontosan az apró
karocska. Először a látószöggel volt baj, mert a fényképezőgéphez való
kisebbik állvány magassága kicsi volt a rálátáshoz. A nagyobbikról
a téma ugyan megfelelő szögből került rá a felvételre, azonban
a fókusz bőven a témán kívülre került. Végül maradtam ennél
a felvételnél, ami kézben tartott, akarom mondani látványosan
lóbázott kamerával készült. Ha a lényeg nem is látszik rajta, mert
pont kitakarja a kezem, de legalább a fókusz, az azért rendben van...

Ennél már csak a Philipsféle forgásirány váltós mechanikájú magnó egyszerűbb.
Nem akarom dicsérni ezt a felépítményt, mert annyira azért nem szép, viszont
azt el kell ismernem, hogy legalább nincs benne alapvető konstrukciós hiba.
Hogy ezt miért írtam? Nos azért, mert a BRG MK21-ben speciel van.

A mechanikán a karcolások azt jelentik, hogy B. L. monogramú
kolléga javította a készüléket, még valamikor 1971-ben.

Történt egy későbbi javítás is, mégpedig 1980-ban. Legalábbis nem hinném,
hogy a 980 az árat jelenti, mert az ekkoriban - már ha stimmel
a 70-es 80-as évek - még félhavi fizetést jelentett.

Ugyan szó sincs róla, hogy ez egy olyan jó kismagnó lenne, amit mondjuk érdemes
megőrizni általános, vagy esetemben alkalmi használatra, de mivel minden tagja
ép, ezért úgy döntöttem, hogy az utóbbi idők barbárkodásaival ellentétben,
ezt a készüléket nem bontom el. Vagy az is lehet, hogy lusta vagyok?

A nyomtatott áramköri lapot nem igazán lehet kihajlítani a helyéről, mert
a végfok tranzisztorainak lába bele van forrasztva a panelba, míg maguk
a tranzisztorok hűtés végett hozzá vannak csavarozva a mechanikához.

Azért csak sikerült elhúznom annyira a panelt a mechanikától, hogy meg tudjam
örökíteni azt a különös technikai részletet, miszerint a magnó felvétel / lejátszás
átkapcsolója Isostat típusú. Hogy ez miért érdekes? Nos azért, mert ez a magnó,
ez kérem egy japán készülék. A SANYO Európából rendelt volna alkatrészeket?

Ez egy annyira egyszerű szétszedés volt, hogy tulajdonképpen csak annyi történt,
hogy kivettem a magnó belsejét a dobozából, mint azt korábban már említettem,
egyben. Na most ehhez képest ez a cikk egyáltalán nem sikerült rövidre! Persze
miért is kéne rövidnek lennie? Csak azért, mert bizonyos felmérések szerint az
olvasók (valószínűleg döntő) többsége már neki sem áll olvasni egy öt képnél
többet tartalmazó cikket? A több vesszőt is tartalmazó összetett mondatok
pedig szintúgy kiverik a nagyközönség zöménél a biztosítékot. Ha így
van, márpedig így van, akkor ők nem az én olvasótáborom.

Eltörött a kedvenc BRG gyártmányú magnófej pucoló eszközöm. Mondjuk semmi
baj, mert bőven megteszi helyette a fültisztító pálcika is, és az ráadásul
még el is dobható. Mondjuk most már a spéci szerszám is...

Megfürdettem a forgatógombot és a krómozott sarkokból is kidörgöltem a koszt.
Ez a magnó, ez kérem annyira szép, hogy nem is tudok belekötni!
Na jó. De. A felvétel nyomógombja lehetne piros.

Miután kapott a kapcsolója némi kontakt sprayt, mindjárt rendbe is jött a felvételi
funkció. Harminc centis távolságból is meglepően normális minőségben rögzíti
a hangomat a készülék. Persze a mikrofon azért van, hogy belebeszéljünk,
de így, mármint 30 centiről igazán próba a próba. Ekkor szokott ugyanis
kiderülni, hogy nem elég az előmágnesezés, és a halkabb részeknél
erősen torzított a felvétel. De nem. Nincs ennek semmi baja...

Mindkét irányban rendben van a gyorspörgetés, a szíjcserét követően pedig már
kevésbé nyávog, illetve meglepően jó hangja van. Elhallgattam egy darabig,
ahogy Koós Jani hülyéskedik, miközben egyáltalán nem volt a magnónak
kellemetlen a hangja. Persze a mélyebb hangok elvesznek a doboz és
a hangszóró apró mérete okán, de azokat némi fantáziával oda lehet
képzelni. Ilyenkor aztán mindig felmerül bennem a kérdés, miszerint
megérte-e kifizetni ezt az árat a minőség oltárán, pusztán a könnyebb
kezelhetőségért cserébe? Ha mindenki azért nem is, de mivel elég sokan
döntöttek az új média, vagyis a kompakt kazetta mellett, így valószínűleg igen.

Áttettem a Hi-Fi torony Technics magnójából egy kazettát. A magas hangok azok
még csak-csak, de ezen a felvételen már nagyon kihallatszik, hogy ez a magnó
egészen egyszerűen nem tud mit kezdeni a mélyhangokkal. Már úgy értem,
hogy az a furcsa krepegés, az eredetileg nem része ennek a zenének.
Ettől függetlenül elfogadható hangja van. Vagy inkább úgy
mondanám, hogy a méretéhez képest elfogadható.

Viszont ez a kezelőpult, ráadásul immáron megpucolva, ez olyan gyönyörű, hogy
míg ezt szabadon bámulhatom, tőlem akár krepeghet is a brummogás helyett!
Csak az a narancssárga felvételgomb, az lehetett volna inkább szép piros...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.