Miközben én egyértelműen arra szerettem volna rácsodálkozni, hogy "jé, már megint hogy beindultam", a valóság az volt, hogy a régi konyhai rádiónk az egyik, az üres gázpalack egy másik napon ért le az előszobából pincébe, és még akkor is ajtón kívül maradtak, mondván majd mindjárt jövök és rendbe teszem a dolgokat. Ideérni mondjuk ideértem, a "mindjárt" időhatározó azonban komoly csorbát szenvedett. Pontosabban szólva én szenvedtem hosszú napokon át, mert már megint kifogyott belőlem a kraft.
   Hogy amit ma a pincéből elviszek, az egy magnó lesz, az márt csak azért is biztos, mert mikor a mindent tudó táblázatba belenéztem, abban 15 magnós cikk hiányát láttam, amit ugye mind idén szeretnék megírni. Mivel ekkor még sem az idő, sem a magnókészlet nem volt fogytán, ezen nagyszerű tervem ekkor még bőven kivitelezhetőnek látszott. Hogy aztán év végén is ugyanígy fogok-e vélekedni, az majd néhány hónap múlva kiderül.

   Hogy melyik magnót fogom elhurcolni, azt nem azért nem tudtam, mintha az alanyok nem lennének szem előtt, hanem azért nem, mert a választáshoz mint égen a csillag, annyi szempontom volt! Ebből a csinos kis sorból például nemcsak azért lenne értelmes választás (ami amúgy nem feltétlenül jellemző rám) Laci szomszéd szovjet orsós sztereó magnója, mert a bentebb lévők már rég átestek a bemutatón, hanem azért is, mert ugye a sort innen kéne folytatnom. Ehhez persze (mármint ahhoz, hogy legyen a polcon hely) a bakelitházas rádiót, valamint a távkábelmérő műszerpárost is le kellene tudnom, vagy legalább vennem a polcról, hogy legyen a már kész magnókat hova felpakolnom.

   A jelenlegi állapot szerint ugyanis már megint ott tartok, hogy ami elkészült, azt ugye nem tudom a polcba visszadugni. Ez amúgy egyértelműen azért van, mert a kincseim a boncolásuk ellenére sem fogynak. Lásd kitűnő példának az egyben hagyott konyhai rádiót, meg ezt a Supraphon lemezjátszót. Fentről nézve persze még valamiért úgy tűnt, hogy értelmes dolog nem szétbontani őket apróra.

   Hogy valami érdekesség is legyen (meg persze a szokásos módon eltérjek a tárgytól) miközben anyám váltig állította, hogy az éjjel tűz volt, jöttek mentek a szirénázó tűzoltókocsik (csak nem hallottam belőle semmit, mert a bekapcsolva hagyott PC miatt füldugóval aludtam), az ablakon reggel a tűz irányába nézve az éjjeli műsorból semmi sem látszott. Mármint égésnyomot nem látni sehol. Ebben amúgy az a meglepő, hogy a teljesen kiégett lakókocsi igenis, hogy ott van a képen, csak annyira belesimul a tájba, hogy már-már észrevehetetlen.

   Közelről nézve válik érthetővé, hogy távolról nézve miért nem látszott. Mármint ebből szegénykémből tényleg csak a váz maradt meg. Hogy lakott-e benne valaki, azt ugyan nem tudom, de a környék rendezettségének tükrében valószínűleg nem.
   Az viszont nagyon is valószínű, hogy az idei évben a piacon figyelni fogom a szappantartó formájú fényképezőgépeket. Már úgy értem, hogy míg a nagyobb kaliberű (értsd zsebre nem tehető) gépekből már vettem tartalékokat (mármint a lakásba és a pincébe is), addig zsebre tehető gépből már csak ócskák vannak. Ennek a mostaninak egyértelműen sérült az optikája, amire abból következtetek, hogy bár akadnak a képen éles részletek, de inkább a homályosak dominálnak, miközben a zoom használhatatlan. Mármint ha csak egy kicsit is használok belőle, onnantól kezdve a gép többé már nem hajlandó fókuszálni, ami azért eléggé gáz.

   A pincébe ebéd után visszatérve (mert ugye első nekifutásra épp csak betettem a gázpalackot és a rádiót), annyira adta magát, hogy a minap direkt az útba kitett Tesla B90-es magnót válasszam, hogy a kiválasztott már csak azért sem ő lett.
   A jobbra látható apró fekete valami amúgy a magnó egyik lába, amire rálépve csak azért nem estem el, merthogy itt szó szerint nincs hozzá elég hely. Hej, ha én egyszer ezt a padlót teljes felületében visszaszerzem...

   Amúgy pontosan ugyanígy vagyok az asztalommal is, ennek ellenére mégsem a három középmechanikás videó jön, pedig az már csak azért is értelmes döntés lett volna, mert akkor nemcsak ők hárman, de a jobbra lent látható videokazetták is eltűntek volna. Arról már nem is beszélve, hogy kazettából a lakásban is akad vagy úgy egy tucat, mely csomag által elfoglalt hely persze szintén nagyon jól jönne.

   Mivel a szem előtt lévő készülékek egyike sem nyerte meg tetszésemet, haladni viszont kell (mármint ez nekem most megmásíthatatlan elhatározásom), mára egy olyan készüléket választottam, melynek létéről ugyan tudtam, és még szerepelt is a korábban felírt, a még boncolatlan magnókat és a rádiókat tartalmazó listámon, a pincebéli reménytelen kupiból azonban csak a sarka látszott ki, úgy nagyjából a kép közepén, a bordó táska és a piros kék fehér szín-összeállítású szatyor között.

   Az amúgy ipari vattát és szivacsdarabokat tartalmazó szatyrokat a polcról elvéve, azok mögül nemcsak a ma bemutatandó készülék került elő, de még egy rakás értéktelen könyv is. Mindeközben reggelente a cserépkályhába történő begyújtáskor épp nagyban gyújtóspapír hiányban szenvedek. Ha ezt a kettőt összekombinálom (mármint a lehetőséget és az igényt), ha gyorsan mondjuk nem is, de idővel visszakapok a pincében egy kevéske helyet.

   Ha már épp szóba került a "nem csak az került elő", akkor itt említeném meg, hogy a polcból már ki is szedett készülék mögül előkerült egy másik. Ez a pince már csak ilyen... Ha már egyszer belekezdtem a pakolásba, akkor nincs kecmec, azt a mélyre dugott gépet is előszedem.
   Amúgy nem tudom, hogy mi az a kecmec (időhúzás, tökörészés), és még az is lehet, hogy mégiscsak van belőle készleten (de még mennyi), épp csak nem tudom, hogy melyik dobozban tartom. (mindig nálam van)

   Míg a rádió típusa Videoton R4350, addig a tetején még véletlenül sem az a németnyelvű Skoda könyv hever, amit a szóbeli elajándékozása után úgy elraktam (amúgy egy olyan helyre, ahonnan nem keveredhet el), hogy azóta sem találom!

   Ez szegénykém éveken át hevert a bicajjal szemközti állványon, mondván majd mindjárt szétszedem. Hát persze, pont majd mindjárt... Ezt az öregecske csöves rádiót amúgy valószínűleg nem csapom szét, míg a mára kiválasztott gépet igen, de csak mert már nagyon kell idelent a hely.

   A Maja magnó mondjuk valószínűleg megmarad egyben, de csak mert az nem foglal sok helyet. Mondjuk a sok kicsi sokra megy elv alapján igen. Ez is ha egyszer elkerül innen, hozzáférek végre az alatta megbúvó dobozokhoz.

   Miután a ma bemutatásra kerülő készüléket a folyosóra kitettem, egy kicsit ugyan még visszatértem a pincébe pakolászni, a rendcsinálás azonban olyan szinten tűnt reménytelennek, hogy végül inkább (megjegyzem már sokadjára) elmenekültem. Egyszer persze majd bele kell állnom a dologba, de hogy az nem mostanában lesz, az hótziher!

   Szegény készülék eleje azért néz ki olyan furán, mert a fényes felülete egyrészt nem bírja a vakut, másrészt a pincében - a szűkös élelemforrás miatt - a gomba rámozdult az előlapi ujjlenyomatokra. A kazettaajtó már hiányzik, miközben az előlap közepe azért tűnik olyan furán üresnek, mert onnan ennél a típusnál lehagyták a kivezérlésjelzőt. Vagyis ez egy amennyire csak lehet, a típusválaszték növelésének érdekében mondhatni lebutított készülék. Ez persze nem tartott tőle vissza, hogy megvegyem, nekem ugyanis csak a gombjai kellettek. Ha csak meg nem csal az emlékezetem, akkor több mint egy ezrest adtam érte a lomos piacon. Ez a piac speciel nem a Verseny utcában volt, hanem valahol Budán, az azóta már rég felújított uszoda előtt. Hogy a casseiver alkatrészeiből megálmodott fejhallgató erősítő azóta sem készült el? Most mond már... Pontosabban szólva elkészült, azonban annyira minimál koncepciós változatban, hogy csak egy 6,3-as jack aljzat kellett hozzá. Ez a hatalmas doboz persze azóta is csak foglalja az egyre szűkösebb helyet. Egyszer ugyan használtam, mégpedig egy DVD lejátszóval kombinálva alkalmi erősítőnek, mikor a szomszédoknak kellett a zajra válaszolnom, de más haszna eddig még nem volt. Mondjuk a többi teljesen haszontalan cuccom közül még ezzel az egy szem szereplésével is komolyan kirí.
   Mivel semmire sem jó (legfeljebb alkalmi erősítőnek), szerencsétlen sorsú készülék történetében most az a fejezet következik, melynek keretében tényleg apróra szétcsapom, s csak a még használható alkatrészeit őrzöm meg. Hogy aztán lesz-e belőlük valaha valami, az egy jó kérdés!

   Épp mint ahogy az is az, hogy a balkon korlátja mitől néz ki ennyire cefetül. Elsőre a virágládákból felcsapódó saras vizet gyanúsítottam meg, azok azonban (mármint a virágládák) még nincsenek itt. Szóval a minapi valószínűleg egy afrikai eredetű poros eső lehetett.
   Ezek az idegen, a témához sehogyan sem kapcsolódó képek persze a szokásos módon kerültek ide. Mármint úgy, hogy miközben a feladataim között elveszve kószáltam, a semmittevést közbeiktatott fényképezéssel szakítottam meg, aztán (amekkora barom vagyok) a felesleges képeket a már jól megszokott módon nem selejteztem ki.

   Ezt a hátlapi adattáblát csak azért fényképeztem le, hogy legyen mi alapján előkerítenem a készülék kapcsolási rajzát, meg persze a cikket is el kellett valami alapján neveznem. Mármint az előlapon csak annyi volt olvasható, hogy SONY, típusszám azonban nem. (amúgy oda volt írva, csak lekopott)

   Mivel a további fényképezésre, a készülék szétszedésére pedig pláne nem tudtam magamat rávenni, olyan feladatokkal szórakoztattam magam, mint mondjuk a frissen mosott plüssök átrakosgatása a fürdőszobai fregoliról a cserépkályha tetejére. A főképp mackók azért lettek kimosva, mert a minap egy kapcsolási rajz keresése közben megláttam, hogy mennyire porosak.
   Ezek amúgy annak ellenére vannak ilyen sokan (a másik adag még a fregolin szárad), hogy néhány éve több dobozzal is levittem belőlük a pincébe. Hogy a pincében dobozszám őrizgetni a mackókat nem vall épp észre? Miért, egy döglött készülékkel ugyanezt tenni nem ugyanúgy teljes értelmetlenség? Az ugyan igaz, hogy utóbbiból legalább készíthetnék egy erősítőt.

   Ami pedig azért lenne ugyanúgy értelmetlen, mint mackókat tartani pincemélyi dobozokban, mert ugye akad belőle a szobai szekrénysorban. Amúgy persze még ezt a szintén SONY erősítőt sem mutattam be.

   Amihez még egy azonos évjáratú magnóm is akad! (lásd jobbra) Az ágyban heverve, a szoba polcait bávatagon nézegetve, annyira nem jutottam előre (ezen persze igazán nincs mit csodálkozni), hogy végül csak abban sikerült magammal megegyeznem, hogy a casseivert nem ma szedem szét, és még csak körbe sem fényképezem!

   Napokon át annyira nem volt kedvem semmihez, hogy az már szinte fájt! Végül azzal sikerült magamat a casseiver szétszedésére rávennem, hogy a naptárra és a listáimra koncentrálva azt voltam kénytelen megállapítani, hogy az év március hónapjában mennyiségileg meglehetősen alulteljesítettem. Márpedig az idei terveim egésszé történő kerekítését nem lenne bölcs dolog az év végére hagyni. Miután ezt ilyen szépen megállapítottam, azonnal rámozdultam a plüssök eredeti helyére történő visszahelyezésére.

   Ez már csak azért is szükséges volt, mert a másik adagot is át kellett raknom a fregoliról a cserépkályha tetejére. Mire ezek mind visszakerültek a polcra, ha nagyon azért nem is, de a mozgásnak sikerült valamennyire lendületbe hoznia.

   A térdeplőszéket azért voltam kénytelen hátratolni, mert a lehetetlen formája miatt az asztal előtti ácsorgás közepette nagyon útban volt. A szivacsok és a kárpitok felszerelése persze jelen bútor esetében is tervbe lett véve, csak ugye én, meg az én terveim, meg azok értelmes kivitelezési ütemezése...

   A készülék dobozának hatalmas méretén merengve, arról kezdtem álmodozni, hogy ha másképp nem is, de mint anyagot egyszer majd újrahasznosítom. Ha élek még legalább 20 évet, ez akár be is következhet!

   Ez itt már a negyedszerre átöblített szivacs, amivel persze nemcsak a hálózati kábelt törtöltem le, de végül az egész dobozt is összemaszatoltam. Már úgy értem, hogy a doboz nem annyira tisztább lett, mint inkább csak szétkentem rajta a koszt.

   Ha odatennék mellé egy másik magnót, lemezjátszót, CD játszót, akkor már készen is lenne a Hi-Fi torony! Mivel van, ezért ez ezzel a készülékkel biztosan nem fog megtörténni. Mivel mind a magnója, mind a rádiója beteg, erre amúgy még csak esélye sem volt!

   A belső antenna ha nem is forgatható (mozgatható), de legalább kilóg a készülék hátlapjából. Ezt a részletet azért nem mutattam meg külön, mert egy a fekete hátlapból kiálló fekete műanyag puttony annyira érdektelen, hogy végül elfelejtettem lefotózni.

   Mivel a szomszédokkal történő összetűzés már több mint 15 éve volt, s ebbe a készülékbe valamikor akkor néztem bele, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy a beesett csatlakozósorról semmi emlékem sem maradt. Szerintem már az is szép teljesítmény tőlem, hogy legalább a rádiórész működésképtelenségére emlékszem.

   Ha egy perce kérdez rá valaki, semmit sem tudtam volna mondani a készülék aljáról, pedig a műanyag vázra szerelt farostlemez azért van annyira szokatlan, hogy legalább azt megjegyezhettem volna.

   Visszatérve a doboz aljához, arról a farostlemez takarólapot levéve, mindjárt két nyáklap is előkerült (természetesen erre a részletre sem emlékeztem), valamint az antennacsatlakozó beszakadt lapocskája is meglett.

   Mivel igazándiból engem tényleg csak a gombok érdekeltek, akár azt is megtehettem volna, hogy azokat lehúzva, a készülék többi részét egyszerűen kivágom a kukába. Persze nem olyan családból származom. Talán bele is halnék!

   A kék tekercsek láttán egy pillanatra ugyan meginogtam, azonban az, hogy a rádiórészt én hangoltam volna át keleti normára, az már csak azért sem lehetséges, mert mikor ezt a készüléket megvettem, akkor már rég át voltunk állva nyugati normára.

   A kép közepén áthúzódó világosabb színű sáv úgy keletkezett, hogy az ujjammal végigsöpörtem a panelen, mire fel a kép jobb szélén egy csinos kis porkupac keletkezett. Ez engem már csak azért sem hatott meg, mert ami port a minap a mackókon és a környékükön tapasztaltam, az ennél sokkalta durvább volt!

   A helyéről leakasztott skálahúrt egy másik társával együtt az előszobában helyeztem el, mondván majd mindjárt leviszem őket a pincébe, ahol is a görgők (mint skálahúrozáshoz való görgők) feliratú dobozba kerülnek. Ez persze csak akkor lesz így, ha megtalálom a dobozt.

   Miközben a primer feszültség értéke rá volt írva a trafóra, a szekunder feszültségeket le kellett mérnem. Hogy ennek a hálózati trafónak mégis mekkora esélye van újrahasznosulni? Ha folyton ilyen hülye kérdéseken törtem volna a fejem, sosem szedtem volna össze ennyi trafót!

   Ez az IC meg milyen satnya hűtőbordát kapott? Mint az később kiderült, ez nem a végfok, mert az a másik panelen van. Hogy ez mit csinál, azt mondjuk nem volt kedvem a kapcsolási rajzból visszakeresni.

   Az előlapot alkotó nagyobbik lemezből egy esetleges igény esetén ki lehetne szabni egy darabka szép lemezt. Vagyis akár ezek a részek is újrahasznosíthatók. Mikor aztán belegondoltam, hogy a pincében mindenhonnan csak kiesnének, nem sok híja volt, hogy abban a szent pillanatban összegyűröm őket. (ez amúgy kicsivel később megtörtént)

   Mivel a csapban nem tudtam őket rendesen lemosni, egyes nagyobb részek a kádban végezték. A hálózati kábel este a fürdőszoba ablakának kilincsén lepett meg, másnap délelőtt pedig már a cserépkályha tetején, ahonnan végül egy szintén száradni odatett törölközővel rántottam le.

   Ezekkel a részekkel mindenképp most azonnal kellene meglátogatnom a kukát, különben még képesek lesznek napokra itt maradni. Hogy ez kedvenc szokásuk, azt onnan tudom, hogy az idők folyamán már rengetegszer megtörtént.

   Miközben a farostlemezekből holnap délelőtt meleg lesz, a többi alkatrész sorsának kérdésében már megint meginogtam. Mert ugye egy esetleges igény esetén egy olyan szép skálát legyártani (lásd a kép közepén ferdén átvonulni), az azért igencsak embert próbáló feladat lenne.

   Mire fel fogtam és kiegyenesítettem, mondván így azért mégiscsak kevesebb helyet foglal. Mint megannyi más kincsemét, úgy ennek sorsát is majd csak a halálom utáni lomtalanítók fogják rendezni.

   Ezek a mechanikai elemek olyankor tudnak nagyon jól jönni, mikor épp ilyenekre van szükség, s mivel van belőlük készleten, nem kell őket egy még szűz vaslemezből kireszelni. Ehhez persze feltétlenül szükséges, hogy az ember átlássa a teljes készletet, különben csak a helyet foglalják. Ez jelenleg annyira így van, hogy ha egyszer tényleg lefuttatom az anyagok szétválogatása című projektemet, akkor azt már annyi helyen említettem meg, hogy a linkek beszúrására rá fog menni egy egész délutánom!

   Egy ilyen skálahúr meghajtó tengelyt pedig pláne nehéz lenne házilag pontos méretre legyártani. Persze ez sem pontos méret. Mármint az, de csak úgy, hogy a valamit majd ehhez kell méretezni, ami persze még mindig könnyebb, mint egy ilyen alkatrészt esztergapad és lemezhajlító gép nélkül legyártani.

   Mikor végleg megtelik (amúgy már most is nagyon közel jár hozzá), akkor tényleg rá fogok ereszteni a ferrites fiókra egy bemutatót. Ez valószínűleg egy olyan napon fog bekövetkezni, mikor épp buzog bennem a tettvágy (Te, hogy ez milyen ritkán van...), ellenben ezzel párhuzamosan csavarhúzóundorban is szenvedek. (ez utóbbi mostanában sajnos sűrűn előfordul)

   Az ilyen apróságok már szó szerint vödörszám állnak a pincében! Mármint az utóbbi időkben nápolyis vödrökbe öntöm át őket, amiből sajnos elfogyott az utánpótlás, mert mostanában valamiért nincs a Lidl-ben vödrös nápolyi.

   Hogy az apró műszernek legyen némi esélye a túlélésre, egy hatalmas műanyag dobozban helyeztem el. A pincébe ugyan sikerült vele leérnem, az kisebb méretű műszereket tartalmazó dobozba azonban már nem tudtam betenni. Mármint nem tudtam mellé odaguggolni az épp az előbb említett vegyes tartalmú vödröktől.

   Mivel a mindent tudó táblázatom szerint valahol megemlítettem, hogy egyszer majd bemutatok egy belső fordulatszám-szabályzó elektronikával ellátott magnómotort (valamint egy elektromechanikus regulátorút is), így lehet, hogy annak ez lesz az alanya. Amúgy nem ez lett, ami persze ennyi motor birtokában olyan mindegy, csak fogyjon belőlük valamiért.

   Mindeközben az elmosogatott panelek a cserépkályha tetején száradtak. Hogy nem szedtem szét őket azonnal, az pedig a lelkemen. Erre amúgy egyértelműen az volt az ok, hogy a még vizes ónra tilos rámenni a forró pákával, mert a forrasztás közben felforró víz igencsak balesetveszélyes módon szétköpi.

   Miközben a panelek a kályha tetején száradtak, azon törtem a fejem, hogy mibe tegyem a gombokat, meg persze a hozzájuk tartozó potmétereket és kapcsolókat. Mármint úgy, hogy egyrészt később is legyen őket esélyem megtalálni, másrészt a gombok ne karcolódjanak össze jobban, mint amilyen állapotban most vannak. Miközben a kerek fém kekszes doboz a versenybe a masszívságával nevezett be, addig a valaha fültisztító pálcikákat tartalmazó műanyag az átlátszóságával.

   Ez az alkatrész a kazettaajtó pneumatikus lassítója. Hogy soha semmire nem fog kelleni, vagy már soha többé nem kerül elő, azt így hirtelen nem tudtam eldönteni. Azt pedig pláne nem, hogy a pincei anyagszétválogatást követően mégis hová, mármint milyen feliratú dobozba fog bekerülni.

   Mivel ez a forgókondenzátor nem csavaros, hanem panelba forrasztós, pláne cefetül vastag lábai vannak, így a helyéről ezt sem volt valami egyszerű kivenni. Hogy aztán bekerül-e valaha is egy általam épített rádióba, az egy nagyon jó kérdés!

   Hogy a gombok kissé karcosak, az ugyan ront a megítélésükön, de szerintem nem ezért nem lesz belőlük semmi. Mármint így hirtelen el nem tudom képzelni, hogy mégis miért építenék mögéjük egy erősítőt...