Ez kérlek az a hatalmas darab (három méter hosszú) viaszosvászon, amit ma délelőtt a Bosnyák téri piacon végre sikerült megvennem. No nem arról van szó, hogy eddig nem volt kint az árus, vagy többször is elfelejtettem volna, hogy majd mit kell vásárolnom, hanem csak arról, hogy az anyag mintájának kérdésében többször is döntésképtelennek bizonyultam.
   Végül azért ezt a rózsás mintájú anyagot választottam, mert viszonylag sok és párhuzamos vonalat tartalmaz, melyek mentén könnyűnek látszott egyenesen elvágni. Na most ha úgy nézzük a dolgot, hogy egy olyan mintájú anyagot, melyen nincsenek egyenes vonalak, azt bármilyen görbére vághatok, akkor sem lesz feltűnő, a döntésem helyességében már nem is voltam annyira biztos.

   Miközben a felső polc terítője is elérett (a rajzszögek már nem is tartják), addig az alsó polc papírral, majd nejlonnal lett borítva, ami - ha minden igaz - az új terítő bevetése által hamarost egységesítve lesz.
   Erre a terítőcserés akcióra persze csak akkor kerülhet sor, ha amit a spájzba a konyhaszekrényből átpakoltam, az mind vissza, vagy ha nem, akkor selejtezésre kerül. Mármint különben egyszerűen nem lesz hely a munkát hol elvégeznem.

   Miközben az alsó polcon nincs, és talán soha nem is volt terítő, addig a kövön felmoshatatlan nyomok látszanak. Mondjuk ha üres lesz a spájz, vagy legalább a kövezet, akkor rá fogok menni a felületre a konyha kövezetén már bevált hideg zsíroldóval, és persze a vízkőoldóval is.
   Hogy kenek-e festéket az ajtó tokjára, abban mondjuk még nem vagyok egészen biztos, mert ugye amennyit én idén festettem, simán megeshet, hogy hosszú évekre szóló, csak nagyon lassan múló mázolási undorom keletkezett.

   Az alsó polcok biztosan kapnak az új terítőből, miközben a felsőbb polcok (mármint vannak polcok még innen felfelé is) már nem biztos. Mondjuk ahogy én magamat ismerem (már ha nem Andi fogja a polcokra a terítőket rászabni), ha egyszer rágerjedek egy feladatra, akkor - jelen esetben - minden le lesz terítőzve! Amúgy ezért vettem a terítőből mindjárt három métert, mondván annyi anyagból már biztosan kijön az összes polc. Na most ha nem, akkor vagy kimarad valami, vagy veszek még néhány méternyi viaszosvásznat, vagy az utolsó polcra más mintájút fogok teríteni. Mármint abból a meglévő készletből, ami a már ki tudja hányadszori terítőcserékkor keletkezett.

   Mire a terítőcserés mókának nekiállok (vagy a párommal kettesben nekiállunk), addigra ezeknek a kacatoknak mind el kell innen kerülniük. Már csak azért is, mert ha nem, akkor a spájz dolgait egyszerűen nem lesz hova kipakoljam. Ezt úgy kell érteni, hogy a polcok terítőinek cseréje össze lesz kapcsolva a spájz teljes tartalmának átválogatásával.
   Vagyis miközben a konyhaszekrény még nincs teljesen összerakva, a szobában a sarokban egy fénycsőarmatúra hever, én már újabb hatalmas kupit okozó tervekről álmodom, ami csak azért nem minősíthető őrültségnek, mert ha anyám ősz végén végleg hazajön a telekről (mármint eladtuk a telket), akkor bár megvalósíthatnék egy hatalmas kupit, azonban - a szokásos lustaságom okán - nem hagyhatnám úgy.

   Hogy a viaszosvászon egyrészt kirúgja magát (mármint az összehajtogatás okozta kisebb nagyobb gyűrődéseket), hengeresre formáztam, majd azért, hogy ne legyen útban, a rekamié felső peremén helyeztem el.
   Ez az elhelyezés amúgy nagyon bevált! Mármint itt egyrészt nem rogyik meg az anyag, másrészt olyan szépen elbújik, hogy nem okoz semmiféle stresszt. Mármint a viaszosvászon látványa nem stresszel vele (mert ugye itt nem látszik), hogy lám, még az amúgy lényegtelen állapotú spájzban is van valami csúf elmaradásom.

   Így viszont, hogy levettem a spájzról az ajtót, így már nagyon is látszik! Amúgy csak azért nem használtam ki a kínálkozó alkalmat azonnal, mert a konyhában a székek és a nagyobbik asztal oldalain épp nagyban száradt a díszítésül rákent okkersárga festék. Ezzel persze ha sokat nem is, de két újabb napnyi haladékot biztosan kaptam. Amennyiben a negyven fokos kánikulában az éjjel megszárad a festék, akkor persze csak egyet.
   Hogy addig is, míg a sárga festék a háttérben szárad, valami hasznossal múlassam az időt, a feladatok sorrendjét illetően mindenféle terveket kezdtem el szövögetni. Hogy azzal kell nyitnom, hogy amit csak érek, azt a spájzból mind kiszedem, azt a hülye ötletemet meglepő sebességgel adtam fel. Mert ugye a konyhában nincs annyi hely, a szobából meg ugyan ki a csudának lenne kedve a dolgokat a lakás átellenes végében található spájzba visszahordani?
   Végül - megjegyzem igencsak hosszas, a spájz ajtajában történő ácsorgás után - annál a megoldásnál kötöttem ki, hogy nyitásképp azokat a dolgokat távolítom el, melyek a földön vannak, majd a szintén a földön (amúgy persze a kövezeten) álló kosaras polcocska következik, mert ezek eredményeképp végre be fogok tudni lépni a spájzba, épp csak lefejelem a szemközti polcot, mire fel tejesen egyértelmű, hogy a következő lépés a polc leakasztása lesz, amit amúgy majd szintén újra kell burkolnom.

   Hogy még csak esélyem se legyen a polcok újraborításának nemes feladatát tovább halogatni, a mai napot egyből azzal indítottam, hogy kihoztam nyitásképp a vödröt, majd a mögötte található fiókos építményt is, ami amúgy valaha csak fele ekkora volt. Megnőni úgy nőtt meg, hogy mikor a műanyag bútor a páromnál is szétesett (mármint a miénknek is kitörtek az önbeálló kerekei), akkor elkértem Anditól a még épnek tűnő elemeket, majd összekombináltam őket a miénkkel, ezzel magasítva meg a rendszert.

   Hogy ez a polc azzal a rengeteg dobozzal, ez onnan még ma lejön, ez számomra az adott pillanatban (pedig még kora délelőtt volt) annyira valószínűtlennek tűnt, hogy a végén majdnem így is lett!

   Mármint a feladatra csak valamikor este nyolc után tértem vissza, nyitásképp az asztalra kipakolva a spájz polcairól az összes műanyag dobozt. Ez amúgy nem mind, mert egyrészt jött még hozzá, másrészt már vittem is le belőlük a kukába. Ami valamitől ragadt, vagy mint a befőttes üveg műanyag teteje, az első óvatos megfogáskor egyből eltörött, azt mind leselejteztem!
   Megjegyzem úgy van ennyi, főképp a mélyhűtőbe való dobozunk, hogy az a jelen pillanatban annyira fel van töltve, hogy már semmi sem fér bele, mire fel egyből el is indítottam a minden évben szokásos "kieszek mindent a mélyhűtőből" elnevezésű akciómat. Mármint azért, hogy még nyáron le tudjam olvasztani, amire szegény hűtő már nagyon is rászorul.

   Mikor azt mondtam, hogy holnap ezzel a két polccal nyitok, nemcsak azért kezdtem magamnak gyanús lenni, mert a dolgot tisztára úgy mondtam, mintha bármi okom lenne feltételezni, hogy holnap tényleg csinálok valamit, hanem azért is, mert a kitalált sorrend mégsem jó. Mármint azért nem, mert ha a két polcdeszka lesz kész elsőnek, majd vissza is akasztom, akkor nem férek tőle oda a jobbra fent található polcokhoz. Ettől persze még lehet, hogy ezek lesznek első nekifutásra újravásznazva, hogy mikor a többi polc kész, akkor majd ezt már csak vissza kelljen akasztanom.

   Hogy nem a régi terítők leszedése, majd a viaszosvászon polcokra történő rászabása lesz a megterhelő feladat, hanem a pakolás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a spájzban talált húsdaráló, termosz, tartalék fritőz, valamint ez a köteg saslikpálca.

   Ez a szatyor most nem a kukába megy, mert még részben újrahasznosítható dolgokat tartalmaz. Mármint a már repedt peremű műanyag dobozokban még hatalmas ép felületű anyagdarabok vannak.
   Hogy nemcsak lefelé irány van, de felfelé is lesz, arra akkor jöttem rá, mikor megtaláltam a konyhaszekrény festésekor a spájzba rejtett, évtizedek óta nem használt tányérkészleteket. Mármint azokat el fogom csomagolni folpackba, amiből a nagy tekercs most még valahol a pince mélyén hever.
   Mikor rájöttem (ami ugye nem volt nehéz, hiszen ott hevert az orrom előtt), hogy a terítőket nem fogom tudni a konyhai asztalon leszabni, már majdnem elkezdtem a dobozokat a spájzba visszarakosgatni, csak aztán támadt egy annál sokkalta jobb ötletem.

   Mármint az, hogy beraktam őket ebbe a hatalmas szatyorba, ami olyan nagy, hogy majdnem szélesebb, mint amekkora a spájz ajtaja! Miután a következő lépésem az volt, hogy az esti homályban kisvártatva felrúgtam, a szatyor lendületből átkerült a mélyszekrény előtti biztonságos zugba.

   Állt a szerző a feladat előtt, hosszú méla csendben, majd a lehetőségek számbavétele után, vagyis még véletlenül sem hirtelen elhatározásból úgy döntött, hogy a jobbra legfelső polc nem kap terítőt. Egyrészt azért, mert ugye eddig sem volt rajta, másrészt azért, mert ez olyan magasan van, hogy semmi sem látszana belőle. Amúgy ha valaminek látszania kéne, akkor az a polc aljára feszített terítő (mármint az legalább tényleg látszana), csakhogy ahhoz fel kellene feszegetnem a tartólécek tetejére apám által még valamikor 1971-ben felszegezett deszkát. Azt meg azért mégsem fogom elkövetni. No nem azért, mert annyira trehány vagyok, hanem azért, mert ahogy az illesztését elnéztem, hozná magával a falat is. Falat festeni, pláne házilag bekevert árnyalat azonos halványzöldre, azt meg most valahogy nincs kedvem. No nem mintha a spájzot kipakolni annyira lenne...

   Hogy legalább ezzel a részfeladattal haladjak, még itt helyben nekiálltam lecsupaszítani a két szemközti polc deszkáját. Amúgy a megszokott látványú szakadozott műanyag alatt mindjárt két réteg tapétát is találtam. Mikor ezzel a szemetelős feladattal végeztem, egyből megígértem magamnak, hogy ha valaki még egyszer be mer tenni a spájzba valami olyat, ami folyik, akkor egyből kidobom! No nem az elkövetőt, hanem csak ami épp nagyban ereszti a levét.

   Csak álltam a spájzban, nézve ezt a rettenetes állagú polcdeszkát, miközben egyrészt azon törtem a fejem, hogy akár ki is cserélhetném, másrészt azon, hogy mégis mitől lett ilyen. Ha ott és akkor még nem is, de másnapra beugrott, hogy a családilag eltett befőttektől, lekvároktól, savanyúságoktól. Mármint ezek levei hagytak nyomot a deszkán, mikor a felforrás hatására az üvegeikből kifolytak.
   Házi befőttet, lekvárt vagy savanyúságot azért nem tudok mutatni, mert sikerült meggyőznöm a családot, hogy ezek eltételére semmi szükség. Mondjuk míg négyen voltunk, pláne ugye ketten az öcsémmel gyerekek, meg hetente jöttek hozzánk vendégek is, addig fogyott a lekvár a sütikbe rendesen, meg persze a savanyúság is az ebédekhez és a vacsorákhoz. Most viszont, hogy már csak ketten vagyunk anyámmal, aki ugye a nyarat a telken tölti, nem fogy el évente öt üveg uborka, a kibontott lekvár pedig rendszeresen ránk penészedik, pedig már a hűtőben tartjuk.
   Na most ahhoz képest, hogy a "nem fogy el évente öt üveg uborka" állításom a költéseimet tartalmazó táblázat segítségével könnyedén ellenőrizhető (mármint ezt az állításomat akár igazolni is tudom), valami egészen valószínűtlen mennyiségű üres, főképp csemegeuborkás üveget találtam. Mivel ezek most épp nagyon útban voltak, valamint amúgy sem igazán kellettek, amiről úgy ítéltem meg, hogy ebben az életemben már nem is fognak kelleni, nos azokat az üvegeket mind kivágtam!
   Hogy mégis mire kellhet egy üres üveg? Mármint miért nem dobom ki őket egyből? Például tartok bennük a pincében lakkot, festéket, hígítót, és a kávés üvegekben még apró alkatrészeket is. Arról már nem is beszélve, hogy ha egyszer valami különleges csoda folytán mégiscsak elkészül a csiszolómalom 1.0, című projektem, akkor ahhoz is fognak kelleni üvegek. Ez persze nem lehet rá ok, hogy eldugítsam velük a spájzt, és persze a pincét sem. Ettől persze még megtettem.
   Mikor az idefent felesleges dolgokkal a pincébe leszaladtam, majd óvatlanul összetalálkoztam a lenti kupival, egyből megígértem magamnak, hogy mikor legközelebb oda esz a fene, akkor adok magamnak egy órát a rendcsinálásra, amitől sajnos még nem lesz rend. Mármint az előirányzott egy óra, az a feladat méretéhez képest nagyon kevés, de annyit talán el fogok tudni érni, hogy legalább a nagyon útban lévő dolgokat visszarakosgassam a helyükre.

   Mivel az előbb említett, mindössze egy órás időintervallumú pakoláshoz most valahogy semmi kedvem sem volt, a következő adag vacak egyből a szemétbe (mármint a ház előtti kukákba) ment.
   Mivel úgy éreztem, hogy nemcsak a pakolásból, de a szaladgálásból is kezd nagyon, de jelen alkalommal tényleg nagyon elegem lenni, amolyan lazításképp, ami akár csak egy kicsit is koszosnak tűnt, meg persze ki is szúrtam, nost azt a csörömpöt míg csak fért a csepegtetőre, mindet elmosogattam!
   Hogy mégis minek nekünk a füstszínű mellé egy vele úgy nagyjából megegyező fazonú, azonban kék süteményes készlet? Erre a talányra szerintem nem létezik értelmes magyarázat...

   Na most ha már egyszer szóba került az értelem, valamint máshoz épp semmi kedvem sem volt, a reám váró feladatokat nekiálltam valamiféle okkor és ott értelmesnek tűnő sorba rendezni.
   A tészták például azért kerültek ide, mert terveim szerint a holnapi ebéd túrós csusza lesz. Az egész csomag vécépapír azért került az előszobába, mert az vagy felkerül a létra fokaira (nálunk azon vannak a gurigák), vagy azt a nagy csomagot teszem vissza a spájzba elsőnek, mégpedig oda, ahol eddig is volt, vagyis a legfelső polcra, amit ugye azért nem kell újraburkolnom, merthogy eleve nem látszana belőle semmi, és akkor azzal a ponttal - első fecskeként - már meg is vagyok.
   Aztán voltak még itt értelmes döntéseim, de végül - ahogy az már csak történni szokott - a fene nagy tervezgetésbe sikerült belezavarodnom. Jelen esetben ott rontottam el a dolgot, hogy a pincébe történő lemenetel előtt elfelejtettem elmenni vécére (hogy ezt az amúgy nagyon is fontos lépést mégis hogy a francba tudtam kihagyni...), ami miatt ugyan nem kerültem szarba, épp csak annyi galibát okozott, hogy egyrészt nagyon gyorsan kellett visszajönnöm, másrészt nem maradt időm a hatalmas guriga folpack felkutatására, pedig a pincébe alapvetően azért mentem le.

   Amit balra látunk, az a csőgörény a másik pincébe való, míg a jobbra látható doboz tartalma annak ellenére vegyes, hogy a múltkor, ráadásul többször egymás után kijelentettem, hogy most aztán már tényleg nincs több vegyes tartalmú dobozom.
   Ez a csomó minden amúgy nem most került elő, hanem még a minap, mikor a csőgörényt kerestem. Ezek azok az anomáliák, melyek felszámolására egy órát szántam, csak ugye - mivel nagyon gyorsan kellett felmennem - ez már megint elmaradt. Mármint nem ez volt az első eset, hogy megígértem magamnak, hogy a következő pincei akcióm egy szórványos, legalább a járt utakat érintő rendrakás lesz. Hogy ezekből az ígéreteimből mostanában nem lett semmi, az ugye teljesen nyilvánvaló.

   Épp mint ahogy az is, hogy a folpack hengerének azon a polcon kellene lennie (mármint itt), ahol a hosszúkásra összetekert dolgokat tartom. Hogy az amúgy építőipari szerszámokat és anyagokat tartalmazó polcon van egy sárga villogó, valamint egy villanyrezsó is, az kiválóan mutatja, hogy rendrakás címszóval mire gondolok. Sajnos tényleg csak gondolok, hiszen a rendrakási terveimből ma sem lett semmi.

   Miután felmentem, majd újra lejöttem, természetesen magammal hozva egy újabb adag fent már nem, de idelent talán még kellő (hát persze...) lomot, újra nekifutottam a folpack felkutatásának, amit amúgy pontosan ott találtam meg, mint ahol látod. Mármint egyből az ajtóban, a gázpalackhordozó és a ventilátor között, függőleges állásban. Hogy direkt készítettem volna ide, arról momentán semmi emlékem sincs...
   Hogy a Grundig magnó mit keres az ajtóban, arra viszont emlékszem. Mármint azt direkt azért tettem oda, hogy ahányszor csak erre járok, mindig belebotoljak, hátha ez (mármint a haragom) közelebb viszi a boncasztalhoz. De persze nem...

   Az asztalon uralkodó kupi nemcsak azért baj, mert nem szeretem a kupit (ettől persze még valamilyen szinten folyton az van), hanem azért is, mert így nem tudom az asztalra tenni a viaszosvászon burkolatukra váró polclapokat. Arról a másik tervemről már nem is beszélve, hogy a holnapi ebéd tepsiben sült hús lesz, amit ugye a tányéroktól még csak-csak meg tudnék enni, elkészíteni azonban már kissé nehézkes lenne.

   Ez az oldal eddig kész. Hogy ez a részprojekt (mármint a polcot tartó bútorlapok éleinek keményfa léccel történő megszépítése) nem ebben az apró elmaradásos cikkben történt, hanem már a 16-osban, az most azért mindegy, mert a lényeg az, hogy ezek a dolgok nemcsak visszakerülhettek a helyükre, de még a mögöttük található falat, az összes polcot, a falon kívül futó vízcsövet, és még az ablakot is megpucoltam! Természetesen felülről lefelé haladva, hiszen úgy volt értelmes. Hogy az értelmes haladási sorrend nem jellemző rám? Ezt most inkább hagyjuk...

   Ha már szóba került az értelem, itt említeném meg, hogy holnap a grillben húst sütni - miközben szét van kapva a spájz - nem igazán volt értelmes döntés. Ha még azt is hozzáveszem, hogy nemcsak az asztal foglalt, de még meleg is lesz a grilltől, miközben én a spájzban szeretnék tevékenykedni, akkor pedig pláne nem volt az!

   Ez és az előző kép készülte között kilenc nap telt el! Az addig rendben, hogy épp nagyban nyár van, meg persze pihenni is kell valamikor, de egy délelőtt alatt könnyedén elvégezhető munkát halogatni, na az azért még tőlem is nagyon durva volt. Hogy a szétpakolt spájztól az adott pillanatban (ami amúgy ugye több mint egy hétig tartott), hogy nézett ki a lakás, annak tükrében pedig pláne az volt!
   Ez itt amúgy az a doboz, amibe a spájz polcairól lefeszegetett rajzszögeket gyűjtöttem össze. Mármint azért, mert ha hagytam volna őket leszóródni, akkor valamelyik biztosan átszúrta volna a papucsom talpát, aztán persze engem is.

   Ez a rengeteg minden az előbb még mind bent volt a spájzban! No nem azért hoztam ki őket (megjegyzem újra), hogy végre tényleg nekiálljak ráteríteni a polcokra azt a k*rva viaszosvásznat, hanem csak ezzel jeleztem magamnak, hogy ha holnap délben enni akarok, akkor előtte délelőtt még lesz egy kis dolgom.

   A rajz a spájzot ábrázolja, a jobbra balra található polcok méreteivel, míg alatta azok a méretek láthatók (a darabszámokkal együtt), amekkorára le kell szabnom a terítőket. Mindeközben a jobbra fent látható számítás szerint a vásárolt 140x300 centiméteres anyagdarabnak - a leeső darabokat nem számolva - bőven, majdnem kétszeresen ki kell adnia a polcokra szükséges felületet. A maradéknak persze még a szemközti két keskeny, de igencsak hosszúkás polcra is elégnek kell lennie. Ha csak nagyon el nem rontom a szabást, akkor az anyag valószínűleg elég is lesz.

   Ültem a szoba közepén (mert ugye a konyhai asztallal ellentétben itt volt elég hely a vászon kiterítéséhez), s miközben a számokkal zsonglőrködtem, csak úgy repült az idő...
   Miután a feladatot többször is félbehagytam, végül azzal sikerült magamat mégiscsak rávennem a szabás megkezdésére, hogy ugye ha nem leszek kész délre, akkor vagy nem lesz ebéd, vagy már megint vissza kell hozzá pakolnom a spájzba.
   Mivel úgy volt a legegyszerűbb, pontosabban szólva mivel az egészen biztosan adott volt, így a polcok szélességéhez kezdtem el igazodni. Mármint levágtam az anyagból három darab 60 centiméter széles csíkot. Az elsőt csíkot úgy vágtam háromba, hogy eredményül egy nagyobb és két kisebb darab keletkezzen.

   Miközben a két kisebb anyag a bal oldali, vagyis alul található polcokra került, addig a nagyobb darab jobbra fel, mert ugye ott látszik jobban a terítő polc alá behajtottságának mértéke. Látszani persze itt is látszik, de itt csak akkor, ha lefekszem a kőre, ami mondjuk ezen a ponton nem igazán szokásom.

   Miután a jobbra található összes polccal végeztem, s pont egy akkora darab anyag maradt, bár a balra felül található polc borítása szép zöld dekoritlemez volt, végül az is kapott terítőt.
   Gondoltam kész, hurrá, vége, ez a projekt ennyi volt, összetakarítom a levágott fölösleget, újra felmosok, bepakolok, aztán már jöhet is a leves, csak ugye már megint nem így lett, mert valaki elfelejtette letapétázni a szemközti polcokat.

   Mármint ezt a két polcot. Ezzel a feladattal amúgy azért sikerült meglepően gyorsan végeznem, mert ugye egyrészt sokkal egyszerűbb volt, mint a cifraszélű anyagokat a spájz zömmel kiszerelhetetlen polclapjaira rászabni, másrészt mire a munkában idáig értem, addigra a szabásban már meglehetős rutinra tettem szert. Már úgy értem, hogy míg kezdetben csak lassan, nagyon óvatosan, szinte centiről centire mertem haladni az ollóval, addig a meló végére már nagyon bátran toltam.

   Bár ez nem lett volna feltétlenül szükséges, hiszen a grízgombóc elkészítéséhez nem kell sok hely, mégis nekiálltam bepakolni a spájzba. Hogy az első nekifutásra kialakított rend, sorrend, elrendezés, az nem vált be, azt ugyan előre borítékoltam, arra azonban nem gondoltam, hogy a rengeteg, jórészt felesleges dolgot több mint egy órán át fogom tologatni.
   Azt a tervemet, hogy a spájzban még ma rend lesz, azt végül akkor adtam fel, mikor rájöttem, hogy a kosaras építményt nem tudom visszatenni középre, mert ugye azt valami trehány ember az elmúlt több mint egy hétben még mindig nem mosogatta el, pedig amúgy nagyon is az volt a terv.

   Ebbe a másik, szintén nem is olyan apró részprojektbe az előzővel együtt kezdtem bele. Ez arról fog szólni, hogy visszarakosgatom a konyhaszekrény ajtajait, beletolom a két fiókját, majd felszerelem a gombokat és fogantyúkat.
   Mikor a felsorolt apró feladatokkal végeztem, akkor már szerelhetem is vissza azokat a mágneszárakat, amiket a festés idejére csak azért szereltem le, hogy ne billegjenek rajtuk az ajtók. Vagy legalábbis ekkor még ezt gondoltam...

   Miközben az új gombok a szobai asztalt díszítik (van egy ízlésem, az már biztos), addig a régiek egy valahol a konyhában elrejtett margarinos dobozban várják, hogy ugyan történjen már velük valami.

   Pontosabban szólva én várom, hogy végre történjen velük valami. Mármint egyrészt már nagyon szeretném visszakapni ezt a felső polcot, másrészt csak úgy egyáltalán a jól megszokott rendet is. Már ha volt itt valaha rend egyáltalán...

   Ez kérlek annyira igaz, hogy az első négy csavar elvágása után teljesen kikészült a csuklóm (mármint a homlokcsípő fogó nyomkodásától), mire fel úgy döntöttem, majd a pincében folytatom, amire már csak azért is szükség lesz, mert a csavarokat a megfelelőnek tűnő pontnál elvágva, azok a megengedhetőnél két milliméterrel hosszabbnak bizonyultak. Ha meg még egy osztásnyit letörnék belőlük, akkor persze már túl rövidnek lennének.

   Az amúgy már eredetileg is 4-es lyukakat pedig a beléjük folyt festék tette átjárhatatlanná, mire fel fúrhattam őket újra. Ez viszont nem terhelte meg a csuklómat, pedig gép helyett - már csak a feladat könnyedsége miatt is - ezt a csinos kis nyeles tokmányt vetettem be.

   Mikor a nem különösebben erősen meghúzott csavar kitépte a porcelánból a szintén nem különösebben erősen beleragasztott csavart, akkor elsőre azt találtam mondani, hogy így jár aki a kukás piacon vesz használt gombokat, amit kisvártatva arra kellett módosítanom, hogy így jár aki ugyan vadonat új gombokat vesz, azt azonban a kínai boltban teszi.

   Miközben holnap ebédre egyértelműen lecsó lesz (lásd a tálban a rengeteg paradicsomot és paprikát), addig abból valami hatalmas botrány, ha a két apró szög beütése közben össze találnám törni a pótolhatatlan csiszolt üveget.
   Míg utóbbi - megjegyzem őszinte örömömre - nem történt meg, addig a másnapi lecsó kifejezetten jól sikerült. Mondjuk a lecsót, mivel az bárhogy elkészítve finom (van aki például cukorral eszi), nehéz lett volna elrontani.
   Amúgy nem azért kerültem ide, mintha a hűtőgép tetejére félretett üvegek már nagyon útban lettek volna, csak gondoltam jobb ha nem látom a gombokat, melyek felszerelésével az előbb némiképp befuccsoltam.

   Az viszont már kevésbé, hogy az alsó három ajtó még mindig a pincében szárad. Azzal pedig pláne nem vagyok kibékülve, hogy a csavarok megigazításának kedvéért - ha csak nem akarok velük idefent koszolni - le kell mennem a pincébe. Mondjuk ha lemegyek, akkor egy füst alatt visszafelé felhozhatok egy újabb ajtót, s ha ezt rendszeresen megteszem, akkor hamarost mind a három ajtó felér.
   Na most egy másik dolog, amivel szintén nem voltam kibékülve, az a festékes dobozok és hígítós üvegek gáztűzhely előtti elhelyezése. Ezeket már csak azért is el kellett onnan rámolnom (természetesen valami biztonságosnak tűnő helyre), mert másnap, konkrétan a lecsó főzésekor majd biztosan útban lettek volna.

   Ezek a fiókok viszont már nincsenek annyira útban. Na jó, ezek is útban vannak, és persze nemcsak úgy, hogy a szobában, hanem egyben úgy is, hogy útban vissza a helyükre. Mivel a szobai székeken már nem látni az ajtókat (mert azok azóta már újra a konyhaszekrényt díszítik a sárgaságukkal), így van rá némi remény, hogy a szobában már nemhogy hetek, de egyenesen hónapok óta uralkodó kupi szintje egyszer csak ha nem is nullára, de legalább a megszokott szintre fog zuhanni.

   Mikor a konyhában a leszedésükkor valamiért elmosogatástól mentesen félretett gombokat megláttam, mindjárt megéreztem, hogy ha ezeket nem most azonnal mosogatom el, akkor holnapra biztosan kitalálok valamit, hogy akkor is miért nem.

   Mivel amúgy is útban volt a csiszológépnek összerakott eszterga felé vezető utamon, felhozásra ezt a lecsukható asztalon (megjegyzem már sokadik napja) száradó ajtót tettem ki az előtérbe.

   Miután a csavarokkal végeztem, újra a konyhában kezdtem el tevékenykedni, s bár még nem a gombok de legalább az evőeszközök egy része a helyére került. Miután a fiókot a helyére bedugom (persze előtte még vissza kell kapnia a fülét, valamint a belső terítőjét is), ezt már csak bele kell tennem. Már úgy értem, hogy ezek közül két teljes készlet, vagyis tizenkét sosem használt kiskanál képében már sikerült kiválogatnom a feleslegeseket.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy a tapasztalt rémes helyzetet minél előbb megoldandó, azonnal odaültem a mosogató elé, s ami csak benne volt (lásd a teli tálat), azt mind elmosogattam!
   Miközben a konyhai segédeszközök jó ha csak egy kicsit porosak voltak (hiszen azok ugye tisztán lettek kiszedegetve a fiókokból), addig ez az állítás a szekrény mágneses zárjaira már egyáltalán nem volt érvényes.
   Hogy a mágneszárak koszosak voltak-e? Nos nem, nem koszosak voltak, hanem egyenesen mocskosak, ami a konyhaszekrényünk - amúgy elfogadható - tisztasági szintjének tükrében kissé érthetetlennek tűnt, de amúgy könnyen segített rajta egy leselejtezett fogkefével való alapos súrolás.

   Ezen gombok töröttségén viszont már semmi sem segít! Tisztának mondjuk tiszták, s ha épp nem így alulról nézem őket, akkor még az állaguk is elfogadható, de attól még úgy döntöttem, hogy körbenézek a pincében, hátha akad az idei gyűjtésben két egyforma, méretes, cseredarabként bevethető fiókfül.

   Miközben épp elhagyni készültem a szobát, egyrészt odébb tettem az asztalról ezeket a gombokat, másrészt képtelen voltam eldönteni, hogy az alsó három ajtóra ezek kerüljenek-e fel, vagy oda is vegyek porcelánokat.

   Mikor megláttam, hogy a mágnessel ellenoldali részek vasbetétjét tartó rugó több példányból is hiányzik, olyan gyorsan hajtogattam belőlük újakat, hogy az újabb fennakadás hatására nem volt időm összeomlani.

   Holnap, miközben a lecsó a tűzhelyen fő, ha lesz hozzá kedvem, akkor nekiállok a felső részekbe visszarakosgatni az időközben már elmosogatott viaszosvászon terítőket, s ha valami csoda folytán még ezek után is marad bennem valamicske lendület, akkor még a mágneszárakat is visszaszerelem.
   Mindeközben igazándiból azt mutatja e kép, hogy a pincében már csak egy ajtó szárad, amit nem ma, hanem már majd csak holnap fogok felhozni. Mármint azért holnap, mert bár szeretném a szekrényt végre újra egyben látni, de mára mintha már túlzottan kiszaladgáltam volna magam.

   Míg a fényezés a huzatban szárad, addig a kenyér ugyanott olvad. Mármint azért, mert azt a kenyeret a mélyhűtőből vettem ki, ami egyértelműen annak következménye volt, hogy az időjárás mára annyira megzavarodott, hogy hol esett, hol fújt, hol meg párás kánikula volt, mire fel inkább nem bicikliztem el a boltba.

   Mire sikerült eldöntenem, hogy a konyhaszekrény három alsó ajtaján is ugyanolyan gombok legyenek, mint amilyeneket a felsők is kaptak, addigra majdnem rám esteledett. No nem mintha jó lett volna az idő, vagy nem épp nagyban vasárnap lett volna...

   Hogy a fiókfülek csavarjai a fogantyúk leszerelésekor görbültek volna el, az számomra azért tűnik valószínűtlennek, mert a kiegyenesítésükhöz meglepően nagy erőre volt szükség. Az a fehér lapocska amúgy ebből a fogantyúból esett ki, de a hiánya szerencsére nem zavaró. Mármint azért szerencsére, mert a pincében talált másik két fiókfül stílusában valahogy nem illik a konyhaszekrényünkhöz.

   Ahogy az ajtókon található lyukakat, úgy a fiókokét is újra kellett fúrni. Ezt az igényt, ezt kérlek annyira tudtam előre, hogy a 4-es fúrószár már napok óta benne pihent a nyeles tokmányban.

   Ebben nem az a furcsa, hogy az egyik távtartót sikerült a csavarra fordítva ráhúznom, hanem az, hogy ez annak ellenére történt meg, hogy szerintem én azokat már eleve le sem vettem!

   A konyhai asztal állagával kapcsolatban, természetesen az előbbi kívánságom ellenkezőjét szeretném. A kép címe amúgy azért lett "nem lesz", mert ha záros határidőn belül nem lesz az asztalon rend, akkor "nem lesz" hol előkészítenem a mára betervezett lecsót. De persze az is lehet, hogy arra szerettem volna célozni, hogy az etcájgot a konyhaszekrény fiókjába - mivel már mind el van mosogatva - "nem lesz" nehéz feladat betenni.

   Ezeket a terítőket viszont nehéz lesz a helyükre visszarakosgatni. Egyrészt azért, mert előtte még ki is kell rámolni az adott fakkot, másrészt még ki is kell takarítani, harmadsorban pedig azért sem lesz valami könnyű dolgom, mert ugye relatív sok van belőlük, mire fel úgy döntöttem, hogy a lecsóval kezdek, s míg az fő, addig vagy visszarakok a helyére néhány terítőt, vagy ha lusta leszek, akkor nem.

   Miközben a lecsó a tűzhelyen lelkesen rotyogott, méretük szerint válogattam szét a mágneszárak alkatrészeit. A két kicsi való felülre, míg a hosszabb csavarok az itt nem látható mágneses részeket tartják.

   Hogy a minap a pincében az összes csavarfejet nekitoltam egy drótkorongnak, azt azzal hálálták meg, hogy a csavarhúzó a zárak felszerelése közben egyik csavar sliccéből sem ugrott ki.

   Ezt a maradék három mágneszárat azért nem szabad visszaszerelnem (mármint a többieket a lecsó rotyogása közben sorjában felrakosgattam), mert ugye ha zárva tartanák az ajtókat, akkor azokat - gomb hiányában - csak igen kényelmetlenül tudnám kinyitni.

   Miután a lecsót megettem, annyi erőm ugyan még maradt, hogy legalább a fűszeres rekeszt kipakoljam, de aztán - a durván leesett vérnyomásom okán - menthetetlenül felborultam.
   Amúgy találtam egy felbontatlan zacskó, már rég lejárt szavatosságú mazsolát, amit - hogy ne vesszen kárba - kiszórtam a galamboknak. Ami még a mazsolánál is sokkalta régebbi keltezésű volt, az a négy éve lejárt szavatosságú, mikrosütőben elkészíthető pattogatott kukorica. Ebben az az érthetetlen, hogy bár a szekrény rekeszében szem előtt volt, éveken át valahogy valahogy mégis megmaradt.

   Mikor az ebédet követő álom végeztével a konyhába kimentem, gondoltam legalább a fűszeres feletti rekeszt kipakolom. Akkor ennyit mára arról a korábbi nagyszerű, s amúgy értelmes tervemről, hogy majd fentről lefelé fogok haladni...

   Végül annyira beindultam, hogy csak az tudott megakasztani, hogy az ellenoldali vitrines ajtó mögül kipakolt csörömpök teljesen elfoglalták a csepegtetőt, így még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna tovább mosogatni.

   Mikor már épp kezdtem volna némi elégedettséget érezni, mondván holnapra már csak ennek az egy terítőnek a visszarakása maradt, nos akkor menten rájöttem, hogy az alatta lévő polcon található még ki sem lett szedve! Mivel a terítőt nem szedtem ki, így el sem mosogathattam! Ez a "baleset" amúgy úgy történt, hogy festés előtt, hogy ne legyen festékes, annak egyszerűen csak visszahajtottam a szélét, aztán úgy maradt.

   Hogy a leselejtezett bigyóknak még csak esélyük se legyen kegyelemért könyörögni, betettem őket ebbe a hatalmas szatyorba, amit majd a pince mélyén fogok átválogatni. Mármint azért, mert ugye a jégkocka készítő alkalmatosság alumínium tálcája jó lesz csavartartónak, miközben a húsvágó deszkát még újra lehet csiszolni. No nem húst akarok rajta klopfolni, hanem csak mint faanyag, esetleg tüzelő gondoltam újrahasznosítani.

   A hétfői napot azzal indítottam, hogy felpattantam a bicajra, s elkarikáztam a Jázmin nevű kínai áruházba, ahol is amit csak értem, s persze találtam rá valami elfogadható magyarázatot, azokat a bigyókat mindet összevásároltam. Amúgy azért csak ennyi lett belőlük, mert valami csoda folytán volt annyi eszem, hogy nem vittem magammal a kasszától kosarat, így csak annak erejéig garázdálkodhattam, mint amennyi bigyó a kezeimben elfért.
   Miközben alapvetően két csomag, az eddigiekkel azonos mintájú csinos porcelángomb megvásárlása volt a cél, addig a baglyos doboz azért jött velem, hogy a konyhaszekrényben tartott cérnáknak és a varrótűnek legyen valami szép kis helyük. Az állatos matricás papír, bár csak az egyik jószágba szeretett bele, ajándék a páromnak. A csavarhúzóval pedig azt a példányt szeretném pótolni a pincei tartóba, amit a 2021-es lomtalanításkor hagytam el. A kisebb és a nagyobb lyukú reszelővel pedig a konyhai rozsdásakat fogom kiváltani. Ebből a típusból sajnos nem volt a harmadikféle, aminek a közepén csak egy szem különálló penge található, s amúgy az uborka szeleteléséhez szoktam használni. Vagyis azt majd még vennem kell valahol.

   Bár egyértelműen a lábosok és fazekak alsó polcra történő bepakolásával kellett volna nyitnom, én azonban - a szokásos módon - a legkönnyebb ellenállás irányába indultam el.

   Végül persze a lábasok és a fazekak is visszakerültek. Hogy lett némi hely (értsd az ajtók a becsapásukkor már nem akadnak bele semmibe), az egyértelműen annak volt köszönhető, hogy egy csomó mindent leselejteztem. Ez amúgy azért nem fog gondot okozni, mert semmi olyat nem dobtam ki (pontosabban szólva most még csak tettem félre), amit akár én, akár anyám használtunk volna.

   Ha annyira tudtam, hogy a 4-es fúró még mindenképp kelleni fog, hogy a minap már eleve ki sem vettem a nyeles tokmányból, akkor azt vajon miért nem tudtam, pontosabban szólva tettem meg, hogy az alsó három ajtó lyukát is felújítom?
   Miközben a balra lent látható három csavart a pincében rövidítettem meg, elfelejtettem hozzájuk előtúrni a jobbra fent látható három fakötésű alátétet.
   Miközben a három alátét mégiscsak fent léte annak köszönhető, hogy azokat valamikor korábban felhoztam (mármint idefent voltak egy dobozban), addig a szokatlan tempójú haladás annak, hogy a megkezdett munkát - valami különös okból kifolyólag - ma nem hagytam félbe.

   Mire fel a konyhaszekrény egyszer csak hopp, végre elkészült! Hogy ez nem teljesen igaz, az azért van, mert még sem az alsó fiókban, sem az alsó rész jobb felső rekeszében nem pakoltam el. Míg előbbiben azért nem, mert szándékomban áll a konyharuhákat onnan kipaterolni, addig a fiókoktól jobbra eső rekeszbe elképzelhető, hogy be kell faragnom a fóliáknak egy újabb polclapot.
   Hogy ezek az apró részprojektek még ebben a cikkben lesznek kivitelezve, azt azért tartottam valószínűtlennek, mert a konyhaszekrényből most valahogy egy kicsit, pontosabban szólva nagyon elegem lett!

   Bár úgy néz ki, mintha a témák egymás után következnének, csakhogy ez most nagyon nem így van! Mármint az első három tételt egyazon időben nyitottam meg.
   Míg a spájzban lévő polcok viaszosvászonnal történő beborítását azért hagytam félbe, mert anyám bejelentette, hogy ha csak egy röpke pillanatra is, de szerdán hazalátogat. Vagyis nem pakolhatom szét a konyhában a spájz teljes tartalmát, addig a konyhaszekrényt épp ugyanezen okból kellett szerdára összeraknom.
   Hogy a plafonról lógó lámpa rúdjának lerövidítését későbbre halasztottam, az pedig azért nem csoda, mert ugye az a rend szempontjából nem oszt, nem szoroz. Már persze attól eltekintve, hogy a lámpa átalakításához szükséges rövidebb rúd egy apró nejlonzacskóban - a helyiség fényét emelendő - az előszobai fogason lóg.

   Mindeközben a szerző a terítők konyhaszekrénybe történő visszarakosgatása című feladat elől próbált meglógni, az azonban - mivel ezek a darabkák itt azért elég látványosan útban voltak - nem igazán sikerül.

   Épp mint ahogy egy polcnyi csörömpöt elmosogatni sem az, épp csak nagyon viszi az időt. No nem maga a mosogatás, hanem az azt követő száradás kivárása, mert míg az meg nincs, addig ugye nem tudok továbblépni a következő polcra.
   A képen látható csinos készletből amúgy még soha senki semmit nem ivott, az csak amolyan dísz a konyhaszekrényben. Hogy valóban az legyen, átpakoltam őket a vizes poharak mögül a felső vitrines részbe. Ez nemcsak azért minősíthető nagyszerű megoldásnak, mert így látszani fognak (amúgy nem fognak, mert eléjük pakoltam valami mást), hanem azért is, mert így egyrészt lett némi hely a poharas polcon, másrészt az elhúzható vitrinüveges részbe csupa olyan dolgok kerültek, amiket nem használunk, így abba a részbe ezentúl már bele sem kell nyúlni.
   Na most amibe az adott pillanatban szintén nem kellett volna belenyúlni, az a konyhaszekrény legalsó polcának kipakolása, azzal ugyanis olyan szintű kupit sikerült okoznom, ami végül megakadályozta a konyhai lámpa leszerelését.

   Ahogy a rettenetes szintű rendetlenség közepén totyogtam, azt kérdezgetve magamtól, hogy mégis mikorra fogok kilábalni a mosogatás, terítőberakosgatás, edényselejtezés háromszögéből, a lámpát (megjegyzem munka helyett) nézegetve, egyszer csak rájöttem, hogy mielőtt levenném, előbb még össze kellene állítanom az új, a piros nyíllal jelzettnél sokkalta rövidebb tartócsövet. Az összeállítás jelen esetben azt jelenti, hogy az előszobában a fogasról lógó rövidebb cső végébe be kell szerelnjek egy olyan menetes csődarabot, ami a lámpa menetéhez illeszkedik.
   Mivel ez egy az asztalomnál ülve elvégezhető feladat (legalábbis remélem, hogy az), így tisztára érthetetlen, hogy miért halogatom. Mármint nemcsak akkor és ott, hanem még napok múlva sem lett belőle semmi, pedig míg az elmosogatott bögrék és mindenféle egyéb edények a ventilátor keltette huzatban száradtak, a semmi kis feladatot a háttérben bőven letudhattam volna.

   Az előbb valamiért azt hittem (mármint mondogattam magamban), hogy a szoba már teljesen rendben van, de az a megállapításom csak arra volt igaz, hogy a földre dobált terítők tekintetében.
   Mindeközben azt is hiába gondoltam, hogy a fénycsőarmatúra átépítésekor, pontosabban szólva lecserélésekor megmaradt alkatrészeket mind kitettem az előszobai szatyorba, mert ugye mind a hatalmas kerek plexi, mind a krómozott díszidom még mindig idebent hevert. Magáról a fénycsőarmatúráról már nem is beszélve, amit amúgy még csak körbe sem fényképeztem! Mármint mégis milyen lenne egy a fénycsőarmatúráról szóló cikk, a céltárgyról készült képek nélkül? Mondjuk amennyit manapság (amúgy persze régebben is) csapongani vagyok képes, akár még az is elképzelhető, hogy ez már senkinek fel sem tűnne!

   Hogy az elmaradt feladatnak viszont még csak esélye se legyen nem feltűnni, a lámpa magasabbra történő szereléséhez szükséges rövidebb csövet, valamint a beleépítendő szűkítőt még az este folyamán behoztam az asztalra.

   A feladat mindössze annyi, hogy beszereljem, pontosabban szólva rögzítsem a csőben a kívül menetes toldót, amihez majd a belül menetes társát forgatom hozzá. Mivel ez mindössze egyetlen, a két csövet összefogó M3-as csavarral megoldható, így tényleg érthetetlen, hogy mégis hogy a csudába vagyok képes még egy ekkorka feladatot is halogatni. Mondjuk épp erről szólnak az apró elmaradások a lakásban és a pincében cikksorozatok. Mármint az ilyen kis elmaradások felszámolásáról.

   Újra itt? Kérdezett rá a szerző a mindössze egyetlen perc alatt leszerelt lámpára, amit amúgy azért helyezett el hosszában a heverőn, hogy még csak esélye se legyen rá, hogy a lámpaszerelés helyett már megint az alvást válassza.

   Akár úgy is lehetne, hogy a hosszabb helyet a lámpából kiálló menetes részre most persze még csak próbaképp ráhúzott rövidebb csövet egyből a lámpából kiálló menetes részhez rögzítem. Mármint akár így is összefúrhatnám, majd csavarozhatnám őket, ezzel azonban megnehezíteném a lámpa következő szétszedését.
   Hogy miért akarom szétszedni a lámpát? Akarja szétszedni a fene, csakhogy pontosan ugyanígy voltam az előd fénycsőarmatúrával is, aztán mégis mi lett belőle?

   Nem azért lett két csavar, mert megszaladt a kezem, hanem azért, mert ha csak egyet építek be, akkor szétforgatható maradt volna a rendszer. No nem mintha szándékomban állna pörgetni a lámpát, csak ugye az ördög sohasem alszik.

   Már mehet is vissza! Hogy ezen az aprócska, mindössze néhány perc alatt könnyedén letudott feladaton mit voltam képes hetekig nyekegni, az a szörnyű tény bár magyarázható, de mindenképp úgy volna jobb, ha inkább nem szorulnék rá. Mármint sem a semmire sem vezető magyarázkodásra kellene energiát fordítanom, hanem inkább magára a munkára, munkákra.

   Ezt a kártyadobozt a minap túrtam elő egy fiókból, mégpedig azért, hogy végre beletegyem a szemüvegeim törölgetésére használt darabka szarvasbőrt. A "végre" meghatározás jelen esetben azt jelenti, hogy mióta csak szemüveges vagyok a szarvasbőr mindig is a monitor alatti helyen porosodott. Ezt amúgy a minap azért untam meg, mert a szemüvegem a poros szarvasbőrrel történő törölgetés hatására jócskán piszkosabb lett, mint amilyen zsíros előtte a szemöldökömtől volt.

   Amúgy a szarvasbőr tárolására megfelelő méretű doboz esetében a fennakadást az okozta, hogy az apró doboz - mivel eredetileg kártyapakli tárolására szolgál - középen ketté lett osztva. Bár a szarvasbőr darabka még így is elfér benne, így azonban már kényelmetlen belehajtogatni, valamint esetenként nem hajlandó rendesen rácsukódni a tető.
   Ez amúgy mindössze néhány nap tapasztalata, amit azért említettem meg, mert nálam az valóságos csodaszámba megy, hogy valami apró elmaradás megoldása nem éveket, hanem csak néhány napot várat magára.

   Több heti hányattatás után a negyedik hokedli is visszatért. Mármint a pincéből, s ha már újra itt volt, azonnal nekiálltam lefesteni. Na jó, nem azonnal álltam neki, hanem fogalmazzunk úgy, hogy tőlem szokatlanul gyorsan. Erre nemcsak az volt nyomós ok, hogy végre szeretném a konyhát újra egyben látni, hanem az is, hogy egy amolyan utolsó nagyobb falatként a spájz ajtaját is le kell festenem, ami ugye szintén itt fog megtörténni. Vagyis kell a hely.
   Amúgy a hely már csak azért is kell, mert a kép bal alsó sarkába kissé belógó rekamién jelen pillanatban egy közel fél méter vastag ruhakupac hever, amit a pénteken érkező párom az asztalon szeretne összehajtogatni, aminek ugye addigra újra szabadnak kellene lennie.

   Mármint így, ami ha tetszik, akkor idővel a többi konyhai hokedlivel is meg fog történni. Na most ha nem tetszik, akkor nem, s hogy ezt a kísérletet még csak ne is lássam (ez amúgy nem tudom, hogy mégis miért lenne így, hiszen a hokedli nagyon is jól mutat a sárga betétjével), akkor ez a szék kerül az ajtó mögötti sarokba, ahol a szokásos konyhai ülőpozíciómból nem látom.
   Na most amit szintén nem látok, az a hokedli tetejének felerősítéséhez szükséges négy csavar, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy mikor a szék alkatrészeit a minap a pincéből felhoztam, akkor zsebre vágtam az ülőlap rögzítéséhez szükséges csavarokat.

   Eredetileg ez a másik négy, az előző képen láthatónál sokkalta nagyobb csavar tartotta az ülőlapot. (mármint fogta oda a hokedlihez) Ezeket nem azért cseréltem le, mintha túl nagyok lennének (amúgy a feladat méretéhez képest azok), hanem azért, hogy ne kelljen megfúrnom a szép új ülőlapot.

   Hogy a hokedli ülőlapja sokkal jobban mutat, mint a korábbi szakadozott szélű linóleummal borított deszka, az bár igaz, csakhogy ebből semmi sem fog látszani. Mármint attól a terítőtől, ami azért kell a hokedlire, hogy a rajta elhelyezett olajsütőtől, valamint a gáztűzhelyen mellette rotyogó ételektől ne legyen menthetetlenül koszos.

   Mikor eszem, a konyhában ez a hokedli van velem szemben, s mivel evés közben láttam, hogy valami hiba van a festésével, valamint épp szét van szedve a szoba, gondoltam ráhúzom a maradék egy (vagy két) hiányzó festékréteget. Hogy ez mégis miféle trehányság eredményeképp maradhatott le róla, azt most inkább hagyjuk, ugyanis magam sem értem. Mármint háromig azért még így hatvan felett is illene tudnom elszámolni.

   Ez a kép akkor készült, mikor a konyha még nagyban szét volt borítva. Amit nézni kell rajta (na jó, kelleni nem kell, csak mutatom), az a ventilátor és az asztal közötti, a mögöttes sárgáktól elütően fehér csempe.

   Hogy a mai feladatomról ne legyen esélyem elfelejtkezni, az előszobába a szobai kislétrát még valamikor előző este odakészítettem. Hogy mikor éjjel be akartam jutni a budiba, akkor miket mondtam magamra, nos azt inkább nem mesélem el...
   Hogy mi lenne a feladat? Mint az nálam igencsak sokszor előfordul, valami annyira bonyolult, hogy azt már - mint megannyi más tételt - évek óta halogatom.
   Jelen esetben arról a számomra különös jelenségről van szó, hogy miközben épp nagyban jár a konyhában a fritőz (mármint épp be van dugva, és persze kapcsolva is), egy idő után az előszobában égett vezetékszagot érezni. Mármint ebben azt tartom különösnek, hogy emlékeim szerint a konyhai villanytűzhely helyére nemcsak azt a négyes konnektort kötöttem be, amelyikről a fritőz jár, hanem a mosógépet is, viszont mosáskor még akkor sincs szag, ha többször egymás után lefut a hatvan fokos program.
   Vagyis most azt kell kiderítenem, hogy az öreg (vagy égett) vezetékszag egyrészt mégis honnan a csudából jön, másrészt azt, hogy tudok-e ellene tenni valamit. Mármint az én felelősségi területemen van-e, vagy már valahol a villanyóra mögötti részen, amihez persze nem férek hozzá, onnantól ugyanis a dolgok nem rám, hanem az ELMÜ-re tartoznak.
   Mivel amit keresek, az szag, vagyis egzakt méréssel nem határozható meg a forrása, így az lesz, hogy miközben a hús és a krumpli a fritőzben sül, amit csak érek, mindenbe beleütöm az orromat. No nem mintha ez amúgy nem lenne az egyik kedvenc szokásom...

   Amit érek, és persze érdemes mögészagolni, azt le kell vennem a falról, hogy legyen esélyem az orrommal odaférni. Az egyik leveendő dolog ez a guman tábla, a másik maga a négyes konnektor, míg a harmadik a már mutatott csempe, ami mögött egy olyan kötés van, amivel egyszer már meggyűlt a bajom.

   Valamint ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, egy füst alatt (füst azért remélem nem lesz belőle) a csempe rikító szélét is le kell festenem. Így lesz a szerzőnél egy viszonylag egyszerűnek induló feladatból rövid idő alatt valami meglehetősen bonyolult.

   A guman tábla alatt ez a szörnyűség található, amire mindjárt több mentséget is tudok. Az első mindjárt az, hogy nem vagyok villanyszerelő. Ez amúgy egyben szégyen is, hiszen annak ellenére, hogy akár ezen a téren is képes vagyok normális munkát végezni, ez mégiscsak így néz ki. Amúgy ha a sárga-zöld vezetékeket nem használtam volna másra is, mind a védőföld vezetésére, akkor nem nagyon lenne rajta mit megszólni. Mármint ahhoz képest nem, mint ahogy ez a kötődoboz eredetileg kinézett.
   Hogy milyen volt eredetileg? Ami színes vezetékeket látunk (kivéve a balról felülről bejövő betáp pirost, feketét és kéket), az mind egyszerűen csak fekete volt, kátrányos vásznas gumis szigeteléssel, alumínium belső érrel, összetekergetve, leukoplaszt rátekerésével szigetelve.
   Miközben én eredetileg csak annyit szerettem volna elérni, hogy a konyhából a csempe mögötti dobozból induló, a falon kívül futó, három eres duplaszigetelt villanykábel a fürdőszobáig ezentúl a falban, konkrétan a cselédcsengő csövében fusson, mikor megláttam a többi vezeték szörnyű állapotát, azokat egyszerűen nem hagyhattam úgy. Mármint ha akkor és ott nem állok neki azonnal, akkor a kötések és a vezetékek állagának tudatában már soha többé nem lett volna lelkierőm belekezdeni. Így viszont nem voltam felkészülve.
   Amit a kép közepén látunk, az üvegszálas nyáklap, három szögletes folt híján lekapart fóliával, amire csokiszorítókból kitermelt kötéspontokat forrasztottam. Amiket a falba behúztam, az mind 3 eres hajlékony kábel. Mármint míg másból nem, úgy ebből volt itthon annyi, ami ha az egész lakásra nem is (lásd a másra is használt sárga-zöld vezetékeket), de legalább a fürdőszoba ajtaja feletti kicsi kerek kötéspontig elért. Magyarán szólva abból dolgoztam, ami volt itthon, s a célra amúgy legalább úgy nagyjából megfelelőnek tűnt.
   Na most ami az adott időpontban a villanyszerelési munkákhoz szükséges szabványos anyagokon felül nem volt itthon, az a segítség, márpedig kábeleket és vezetékeket csőbe húzni, na az azért nagyon nem egy emberes feladat. Már csak azért sem, mert ugye míg én az egyik végét húzom, addig valakinek a másikat a csőbe engednie, plusz ha szükséges, akkor még kennie is kéne. Mivel volt benne gyakorlatom (még a postánál sokat dolgoztam egyedül, mint telefonszerelő), így megoldottam, de amiket közben mondtam, pláne amilyen hangulatba kerültem, az már csak úgy magában is okot ad a trehány munkavégzésre.
   A kötések amúgy mindenütt nemcsak összetekertek, de a sodrott erű vezetékek okán forrasztottak is. Mármint azokat vagy összeforrasztom, vagy érvéghüvelybe szorítom. Mivel érvéghüvely nem volt itthon, maradt a forrasztás.
   A dolgomat tovább nehezítendő, nálunk a csövek nem a falban, hanem a holkerben futnak, ami egyes irányok esetén oly sok töréspontot eredményezett (mármint kanyart a falban futó csőben), hogy csak azért sikerült az újrakábelezés, mert egyrészt csőbehúzásban meglehetős gyakorlatom volt, másrészt háromféle behúzószalagom is, úgymint a hagyományos lapos rugósvégű acél, végig rugós spirálszerű, valamint modern hajlékony, de attól még nagyon erős műanyag is.

   A csempe mögötti dobozba, vagyis ide beszagolva, abban ugyanaz a szag érezhető, mint ami sütés közben az előszobában. A képen látható csupasz kötés amúgy épp nagyban felújítás alatt van. Mármint kicseréltem benne a rövidnek, konkrétan tövig betekertnek tűnő M3-as csavarokat, valamint a csupasz vezetékvéget is újraónoztam, aztán már ment is rá a friss szigszalag.

   Ha olyan nagyon gyorsan azért nem is kell dolgoznom, de mire a párom ideér, addigra azért mindenképp szeretném a fedélnek használt csempét a dobozra visszaszerelve látni.

   Mivel nemcsak a csempék között a fal, de a csempe lefestendő részei is zsírpöttyösek voltak, hogy minél előbb festhessem, a csempét még az ebéd készülése közben elmosogattam.

   Hogy valahol valami égett, az már csak azért is biztos, mert ezt ugye kiválóan mutatják a közben elporlott anyagrészecskék. Azt viszont semmi sem mutatja meg, hogy ez most volt, vagy még az előző kötésjavítás előtt történt.
   Hogy a szagolgatással mit sikerült kiderítenem? Végül semmit. Mármint az öreg kötődobozoknak pont ugyanolyan szaguk van, mint amit sütéskor az előszobában szoktam érezni, ez azonban nem függ a fritőz bekapcsoltságától. A végén még az elszívót is meggyanúsítottam, mondván az húzza ki a szagot a csőből, ez azonban a csempével viszonylag jól fedett kötődoboz okán nem igazán valószínű.
   Hogy ne csak az orromra hagyatkozzak, bevetettem az infravörös hőmérőt is, ami sehol sem jelzett olyan szintű melegedést, ami valami okot adna a szagra. Konkrétan csak a villanyórát hordozó doboznál sikerült néhány tizedfoknyi eltérést kimutatnom, mégpedig a szürke guman tábla alja és teteje között, ez azonban már nem az én felségterületem. Mármint az a tábla az ELMÜ által lett leplombálva.
   Hogy teljesen összezavarodjak, a villanyóra körül nem érzem a régi kátrányos vezeték szagát. Az előszobai villanykapcsolónál viszont igen, amihez viszont már biztosan újfajta műanyag vezetékek futnak. Vagyis elképzelhető, hogy az égett szagot mégiscsak a ventilátor húzza ki a falból.
   Mikor már épp kezdtem volna a dologba beletörődni, akkor egyszer csak leesett, hogy nyár lévén a konyha ablaka sütés közben tárva nyitva volt, így az elszívó ventilátorának még csak esélye sem volt a csövekből bármiféle szagot kihúzni.

   Bár úgy voltam vele, hogy ha kell, akkor akár öt réteg festéket is rákenek, csak legyen már végre fehér a csempe széle is, de már az első réteg is nagyon szépen takart. Bezzeg a nagyobb felületek nem viselkedtek ennyire jóindulatúan...

   Hogy a hálózat állapotáról legyen valami képem, előkaptam a fogyasztásmérőt, ami azt mutatta, hogy a konnektorban alapesetben 223 V feszültség van, majd ha beledugom a fritőzt (már persze nem az egészet, csak a villásdugóját), akkor leesik 229-re. Mivel a fritőz nyolc ampert vesz fel (amúgy az egyszerűség jegyében ezt is a fogyasztásmérő mutatta), így a kapott adatokból már kiszámolható az elektromos hálózat belső ellenállása. Mármint a mérések mutatta nyolc amperből és a négy voltos feszültségesésből az R=U/I képlet alapján 0,5 Ω belső ellenállás adódik.
   Hogy ez az érték megfelelő-e, vagy kifejezetten rossz, azt összehasonlítás híján nem tudtam megítélni, annyit azonban megtettem, hogy a mérőkört idővel egy másik, nem a néhai villanytűzhely kötőpontjáról induló konnektorra is ráakasztottam. Mivel az eredmény ott is ugyanez volt, így a lelkem egy kissé megnyugodott. Mármint annak tekintetében, hogy a lakás elektromos hálózata valószínűleg nem fog kigyulladni. Mondjuk ha úgy számolom, hogy a nyolc amper hatására négy voltot eső feszültség a P=UxI képlet alapján harminckét wattot jelent, akkor az viszont már komoly fűtőteljesítménynek tűnik. Ez persze csak akkor igaz, ha a négy volt feszültségesés nem a vezetékek teljes hosszára, hanem egyetlen hibás kötésre esik.

   Mivel 10x10-es kötődobozra fedőként rögzíthető 15x15-ös csempét kapni a boltban nem lehet, így teljesen egyértelmű, hogy ezt a speciális alkatrészt nekem magamnak kellett legyártanom. Mint az jól látható, ez a feladvány egy konnektor kettéfűrészelt hátoldalának a csempére történő felragasztásával lett megoldva.

   Hogy egy a helyéről mindössze három napja könnyedén leszerelt alkatrészt nem lehet csak úgy egyszerűen visszaszerelni, azt mi sem mutatja jobban, mint a körmöt megfeszítő csavar anyába történt belerohadása, ami természetesen még véletlenül sem az elmosogatás hatása.

   Nem azért került a körmökre két gumi, mintha az összehúzásukhoz dupla feszítőerőre lett volna szükség, hanem csak képtelen voltam eldönteni, hogy a zöldet, vagy inkább a sárgát vessem-e be, mire fel végül mindketten nyertek.

   Én pedig azt nyertem, hogy ezen rövidke akciómnak köszönhetően, mikor ezentúl odanézek a kötődobozt takaró csempére, akkor nem kell rá azt mondanom, hogy annak széle sem lesz lefestve soha.
   Hogy a csempétől balra látható, eredetileg a villanytűzhely kábelét kiengedő, mára azonban már rég begipszelt lyuk még nincs megcsinosítva? Hát ja. Persze hol van még karácsony? Akarom kérdezni az apró elmaradások cikksorozat vége?

   A következő apróság négy darab filckarika felragasztása, vagy szögelése lett volna, mely valóban apró részprojekt már mindjárt az indulásakor elakadt. Mármint azért, mert a polc tetejéről mindkét gumitücskös doboz eltűnt.

   Mikor már épp kezdtem volna magamat azzal a valószínűtlen tettel gyanúsítani, hogy beleálltam az amúgy már nagyon is régóta tervezett, a négy gumitücskös doboz (mármint a pincében is van belőle kettő) tartalmának újraválogatásába, akkor hirtelen beugrott, hogy a folyton kellő dobozokat a múltkor sikerült mindjárt két polccal is lentebb pakolnom.

   Bár rezgett a léc, hogy a Zsuzsi kolléganőmtől még évekkel ezelőtt kapott különösen vastag filceket szögelem fel, de végül - mivel épp ezek voltak felül - megmaradtam ennél a kerek öntapadósnál.

   A képen látható összeállítás azért nem maradhat így, mert a gáztűzhely közelségét sem a szék, sem az ülőpárna nem szereti. Az mondjuk igaz, hogy a minap még volt rajta egy burkolat, ami megvédte a fritőztől, csakhogy az meg azért nem maradhatott, mert az eredetileg az asztalra lett méretezve.

   Mikor már épp kezdtem volna valamicske megelégedettséget érezni, mondván ha lassan is, de azért idővel csak összeáll a konyha, mindjárt kiszúrtam a frissen megszépített polcok szélén elhelyezett többi terítőt. Mondjuk nem ezekkel lesznek lefedve a spájz polcai (na tessék, már megint egy félbemaradt projekt), hanem azzal a háromméteres darabbal, amit direkt erre a célra vettem, s most épp nagyban a szobában díszíti a rekamié tetejét. Már ha lehet a rumlit díszítésnek minősíteni...

   Hogy mikor majd valami okból szükségem lesz rá, ne akkor szidjam magamat érte, hogy valami barom koszosan, értsd a sarkaiban zsírpöttyösen tette el, a leeső viaszosvászon darabot is elmosogattam. Mármint miután rájöttem, hogy az sem tiszta, az előbb már a helyén látott másik darabot is.

   Mikor ezt az amúgy egy Tesla telefon zsinórjának végén látható dugót megláttam, mindjárt megéreztem, hogy hiába van itthon egy egész fiókra való telefonos cucc (még ha csak annyi lenne...), olyan nincs, hogy én ehhez bármiféle energiabefektetéstől mentesen csatlakozni tudjak.

   Ezt a csupa krokodilcsipeszt tartalmazó szortimentet nemcsak azért vettem meg a Lidl-ben, mert mikor az akciós újságban megláttam, akkor egyből megéreztem, hogy ki fogom érte adni azt az 1.500 forintot, hanem azért is, mert miután erről elfelejtkeztem, majd két héttel később a boltba betévedtem, mint amolyan utolsóként megmaradt példány, ez a készlet ott várt rám árván a polcon.

   Hogy a zsinórvégi banándugók színe csak 50 százalékban fog illeszkedni az amúgy banánhüvelyben végződő szép új krokodilcsipeszekhez, azt a problémát akár úgy is megoldhattam volna, hogy krokodilcsipeszből is két pirosat választok. Természetesen ez az amúgy kitűnő ötlet persze már csak valamikor másnap délután, ezen sorok írásakor jutott eszembe.

   Mivel a 2-erű lapos vezetékben annyira nincs anyag, hogy azt csak egy plugba lehet bekötni, esetleg érvéghüvelybe vagy saruba, utóbbi kettő azonban nem volt itthon, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy végül a forrasztást választottam.

   Hogy a zsugorhüvelyen belüli kötések elszakadjanak, annak azért látom nulla esélyét, mert ugye amennyit ez a kábel használva lesz, az egyáltalán nem fog rá okot adni.

   Hogy ezt az átalakító kábelt még valamikor a felhalmozott telefonkészletem bemutatásának elején kellett volna elkészítenem, nem pedig most, mikor talán már az összes készüléket letudtam? Hát ja. Vannak olyan dolgok, melyek csak nagyon megkésve készülnek el...

   Mikor azt hiszem, hogy kész, ennyi volt, már az összes széteső kínai gombot megreparáltam (mármint mintha kötelező lett volna, úgy hullottak le a helyükről zsinórban), olyankor már mindjárt másnap leesik a következő.

   Hogy a feladatra nem a Technokol Rapid az igazi megoldás, hanem valami kétkomponenses műgyanta, azt hiába tudtam, ha egyszer ezt a ragasztót volt kényelmesebb használni.

   A párom szerint annyira kell valami sárga a rikítóan fehér (pedig azt még át sem festettem) spájzajtóra, hogy amolyan csajos segítségképp felragasztott rá egy a szobai pakolás közben talált kistehenes plakátot, mely tettére még büszke is volt!

   Szerencsére nem a betörők szórták ki a fiókok tartalmát, hanem én magam, mégpedig azért, mert kellett a hely anyám telekről hazahozott cuccainak. Mármint hirtelen szükség támadt egy (amúgy akár több) fehérneművel szabadon belakható, vagyis teljesen üres fiókra. Mivel ezt a két papíros fiók tartalmának egyesítésével volt a legkönnyebb megoldani, pláne egyben ez volt a leggyorsabban eredményt hozó megoldás is, így nekiültem a feladatnak.
   Hogy egy pakolászós feladat mégis mit keres egy farigcsálós cikkben? (no nem mintha nem lett volna még ilyen) Mint az gondolom sejthető, ahogy az mifelénk már csak lenni szokott, ezt a projektet sem úsztam meg ennyivel. Mármint mindkét átrendezett tartalmú fiók háta - púposodás miatt - elvált az aljától

   Vajon akad-e még a főképp színes Tanért műanyag hasábokat tartalmazó dobozban olyan piros hasáb, ami az adott feladathoz lett előkészítve? Mármint ahhoz az egyszerű feladathoz, ami két, egymással 90 fokos szöget bezáró anyag összeerősítését jelenti.

   A fúrószárak és az ár (mármint a kicsi piros nyelű kihegyezett csavarhúzó) például egyből ott van a középső fiókban. Na most ami ezeken felül hamarosan itt lesz, az némi szemét, amit azért söprök be a fiókba, hogy a feladat végeztével még csak porszívóznom se keljen!

   A fiók a ventilátor keltette huzatban szárad. Mármint mikor kijelentettem, hogy kész, ez a projekt ennyi volt, akkor a párom azonnal megjegyezte, hogy: És a vizes rongyos áttörlés hol marad?

   Mivel a két fiókban valami eszement mennyiségű feleslegesség volt, azok között azonban csak akadt néhány mégiscsak megmentésre érdemesnek tartott kincs, így miközben a párom a fiókot lakta be anyám telekről hazahordott ruhaneműivel, én a mégiscsak megmentendőnek ítélt kacatok elhelyezésére koncentráltam.
   Ezen a képen a mágneses sakk és a Harkány felirattal ellátott fa kulcstartó kerül be az amúgy "kacatok" feliratú dobozba. A plusz lyukasztó és a tűzőgép (persze egy doboz kapoccsal együtt) a lomos pincébe került. Egy csomó A5 méretű vastag papír a fáspincébe firkálni. Egy mappa a kóbor rajzoknak szintén a fáspincébe. Apukám Wartburg kézikönyve az előszobai könyvespolcon végezte, míg a selejt papírok és a régi térképek a tűzifás szekrénybe kerültek. Utóbbiakból amúgy annyira sok volt, hogy azokat azért hoztam vissza az előszobából, mert annyi papírral simán befűtöm a szobát az első hűvösebb őszi napon.

   Bár én is azzal kezdtem, hogy egyből ráeresztettem a képeslapokra egy alapos válogatást, ezt az akciót a párom megismételte, mondván kell belőle neki néhány tetszetősebb példány. Ezek anyámnak már csak azért sem fognak hiányozni, mert az utóbbi években a tőlünk kimenő képeslapok száma beleállt a nullvonalba.

   A mintegy másfél órát igénybevevő, nem különösebben elkapkodott pakolás eredményeképp nemhogy felszabadult az egyik fiók, de még a másikban is maradt annyi hely, hogy ha előkerül valahonnan még valami ezekhez passzoló apróság, az is simán ide fog férni. Ehhez persze az is kellett, hogy valószínűtlen mennyiségű, teljesen felesleges toll kerüljön le a pincébe, miközben az öcsém kékkel bekötött, valamint piros keretes matricával ellátott füzetei tüzelőnek minősíttessenek.

   Amennyiben további fiókokra lenne szükség, akkor azok már csak úgy állíthatók elő, ha legyártom őket, majd befiókozom velük a szekrénysor polcait. Ide a tévé alá például simán beférne két kisebb fiók.

   Az éjjeliszekrénybe pedig vagy két lapos, vagy egy a szokásosnál mélyebb fiók. Hogy ezekből az ötletekből idén már nem lesz semmi, azt mondjuk borítékolom! Mármint azért nem, mert ha lefestem a spájz ajtaját, s miközben a festék szárad, a spájz polcaira az új terítő is felkerül (lásd a jelen cikk elejét), és még a fürdőszobai kádtöltő csapot is megjavítom (vagy kicserélem), nos addigra tuti, hogy már semmi nagyobb volumenű munkához nem lesz kedvem, valamint energiám sem.

   Egy ilyen fiókjavítós, pláne két fiók tartalmát átválogatós, pláne kiselejtezős feladatban az a szép, hogy mire végzett vele az ember, még csak elégedett sem lehet az eredménnyel, merthogy szó szerint k*rvára nem látszik belőle semmi.

   A jobbra látható művirágot még valamikor a 2021-es lomtalanítás alkalmával találtam, s valószínűleg azért szántam meg, mert törött, kissé már hiányos lévén kidobták. A párom ugyan hozott hozzá valami lapos sárga anyagot, mondván majd abból vág ki a virágnak új közepet, nekem azonban - a választott anyag lapossága okán - nem tetszett az ötlet.
   Kezdetben úgy gondoltam, hogy kicakkozom egy üdítős kupak szélét, hogy úgy nézzen ki, mint a mesében egy korona, mely elképzelésemről mindjárt két okom is volt lemondani. Míg az egyik szerint csípőfogóval "V" alakú kivágásokat készíteni egy műanyag kupak szélére, az számomra túl megterhelő feladat lett volna, addig a másik szerint nehogy már ne legyen itthon annyi bigyó, amiből egy kissé hiányos művirágot újra egésszé lehet kerekíteni.
   Amit balra látunk, az az éppen aktuális bigyókészlet. Mármint ilyen dobozokba gyűjtöm a szétszedett dolgokból megmaradt alkatrészeket, majd idővel, a doboz megtelését követően a rengeteg apró kincset hozzáöntöm a pincei tömeghez.

   Mivel nekem ez a változat tetszett jobban, s a virág nálunk marad, így ez a virág így marad. A kép "így marad" címe amúgy nemcsak ezt jelzi, hanem egyben azt is, hogy a mindössze Technokol Rapidos ragasztás ellenére, reményeim szerint a virág így, vagyis egyben marad. No nem mintha piszkálni szoktuk volna a művirágokat...