Ezt az elszívót apukám készítette. Gondolom láthatott valahol valami hasonló készüléket, megérlelte magában a gondolatot, majd legyártotta abból, ami épp akadt a gyárban, a lomtárban, vagy lehetett kapni a boltban. Hogy mi lehetett az indíttatás, azt ugyan sejtem (ki kellett vinni a konyhából a keletkezett gőzt), de mivel ez annyira régen történt, hogy akkor még nem voltam ilyen konyhatündér mint manapság, ezért emlékezni már nem emlékszem rá. Mármint sem a túlzott ételszag, sem anyám vagy bárki más emiatti sopánkodása régről nem dereng.

   Íme egy valószínűleg mintául szolgáló gyári változat, amit mikor lomtalanításkor meglátok, olyankor a nagytakarítás helyett mindig felmerül bennem az annál lehet, hogy sokkal egyszerűbb csere lehetősége. Mármint már többször láttam kidobva ilyet. Persze ez is csak a következő nagytakarításig lenne ennyire fehér.

   A jobb oldali pedig az elszívó Papst márkájú, évtizedek óta rendben teljesítő motorját. Mivel ha mással nem is, de kritikai érzékkel durván megáldott a sors, itt jegyezném meg, ahogy apukám a motort olymódon szerelte be, hogy az innen mondhatni kiszerelhetetlen. Mármint a csavaroknak a másik oldalon nem tart ellen semmi, miközben hozzáférhetetlenek. Ez amúgy azért okoz gondot, mert ugye ez a ventilátor nemcsak holmi gőzt mozgat meg, hanem meglehetős mennyiségű ún. zsírködöt is, amitől aztán időnként úgy benő, hogy már el sem indul. Mivel a motor a helyéről kiszerelhetetlen, ilyenkor megjelenek egy reklámújsággal, amibe aztán a ventilátorból egy lapos késsel kivakargatott mocskot törölgetem. Már úgy értem a kritikát, hogy azért csak egyszerűbb dolog lenne a mindössze egy csavar tartotta motort a helyéről egy könnyen forgatható nagyfejű csavar megtekerintésével kioldani, a tápcsatlakozót (ami amúgy nincs) széthúzni, majd a motort egy bödli mosogatószerben teljesen tisztára áztatni. Mivel a késes vakarós megoldás is járható út, pláne, ha jól csinálom, akkor évente csak egyszer kell, így szó sincs róla, hogy a motort kiszerelhetővé szeretném alakítani.
   Hogy akkor mégis mit keresek itt? Nos egyrészt ugye ezt az elszívót már többször is megemlítettem, másrészt mivel azt vettem a fejembe, hogy idén kifestem a konyhát, mely tevékenységnek igencsak útjában áll az elszívó, így nagyszerű alkalom kínálkozik a bemutatására.

   Ezt a részt nem azért mutatom, mintha bármit is akarnék vele kezdeni, hanem csak azért, mert belülről nézve jobban látszik, hogy apukám hol szegeccsel, hol popszegeccsel, hol meg csavarral dolgozott. Hogy ennek a háromarcúságnak mi értelme volt, arra az eltelt évtizedek alatt még nem jöttem rá. A konstrukció szétszerelhetősége nem lehet rá ok, arra ugyanis - mivel minden egyes része hozzáférhető - nem szorul rá.

   Mivel apukám az elszívót nemcsak a tűzhelyhez, de a saját magasságához is hozzáméretezte (lásd ezen állításomra ékes például az elszívó nem véletlenül ferde elejét), így én például simán lefejelem. Mivel ez évente csak néhány alkalommal szokott előfordulni (olyankor persze mindig eszembe jut édesapám), így szó sincs róla, hogy feljebb szeretném szerelni.
   Mint apró érdekesség megemlítem, hogy miközben ezeket a sorokat róttam, épp egy hatalmas adag pörkölt készült, s mikor a nyitásképp a kuktába először berakott csülökhöz a lapockát úgy egy óra múlva hozzáöntöttem, bár ez legutóbb rég történt meg, most - gondolom azért, mert a lehetőségét megemlítettem - lazán lefejeltem az elszívót.

   Amúgy igen ötletes, mellesleg teljesen szabálytalan módon a gőz és a zsírköd nem holmi mosható vagy cserélendő szűrőbetétbe kerül, hanem a szürke csövön át a kéménybe. Mivel ezt az amúgy gyűjtőkéményt annyira csak mi használjuk, hogy a többi lakó tulajdonképpen már a létezéséről sem tud, így a bekötés eddig még nem okozott gondot.
   Annak mondjuk nem örülnék, ha valaki gázkazán beszerelés okán kibéleltetné a gyűjtőkéményt, én meg vihetném el a cső végét a szemközti falig, ennek azonban szerencsére kicsi a valószínűsége. Mármint azért, mert ez a lakásoszlop csak 42 négyzetméteres (a földszinti lakás még még ennél is kisebb), így eddig senkinek még csak eszébe sem jutott gázkazánnal kifűteni.

   A képen látható, két piros nyíllal jelölt hézag mondhatni érthetetlen. Mármint a keletkezése az, hiszen a fénycső és a foglalata között éveken át jó volt a kapcsolat, most meg nem, mert nem mindig ér be a cső lába az érintkezőig. A foglalatot tartó csavarok meglazítása, a foglalat odébb tolása, majd a csavarok meghúzása - mint megoldás - azért nem játszik, mert ugye a csavarokhoz tartozó anyáknak a másik oldalon semmi sem tart ellen.

   Ha nem ég, akkor elég a csövet csak egy kicsit megpöckölni, és már világít is! Ezzel a képpel amúgy még véletlenül sem ezt szerettem volna megmutatni, hanem azt, hogy a meglehetősen nagy légszállítású ventilátor milyen szépen elviszi a gőzt. Hogy a fritőzben sülő krumpli gőzéből nem látszik semmi? Nos igen, illetve nem. Akkor ennyit mára a szerző témák fotózása terén elért eredményességéről...
   Amúgy nemcsak a fritőzből felszálló gőzt nem sikerült lefotóznom, de még a fénycsőgyújtót sem, amit apukám - valami rejtélyes ötlettől vezérelve - valahová belülre szerelt. Mármint van egy olyan rész a fénycső felett, amihez csak hátulról lehet hozzáférni, s mivel máshol nem láttam, valószínűleg ott lehet elhelyezve a sehol másutt nem látható gyújtó.

   Erre a napra csak ez az egy kép jutott. A két tepsi kenyérhéjat és a mérleget már eltettem innen, hogy teljesen szabadon odaférjek a csőhöz, de mikor annak állagát megláttam, nemhogy az elszívó bemutatós, de még a konyha kifestése témájának dolgában is meginogtam. Most már persze nem lehet visszacsinálni a dolgokat. Már csak azért sem, mert ha ezt mégis megtenném, majd azt mondanám, hogy: Konyha kifestése? Szó sem volt róla! Akkor már soha többé nem lenne bennem annyi erő, hogy ennek a projektnek újra nekiálljak.

   Ezt a berendezést igen nagy valószínűséggel úgy kell a falról levenni, hogy egyszerűen csak megemelem. Előtte persze még le kell takarítani a tetejét, hogy legalább addig ne szóródjon róla a mocsok, míg a kádig elviszem. A kábelt is el kell róla tűntetni, de nem nagyon, mert ugye az viszi az áramot a hűtőhöz.

   Hogy az elszívó mögött milyen lehet a fal, azt az jelzi előre, hogy egy olyan tányér mögött milyen lett, ami ugye csak úgy egyszerűen lóg a falon. Mármint nem szív keresztül magán zsírködöt, s amúgy épp az elszívóval átellenes sarokban van.

   Az a feketeség egy naptár mögött alakult ki (csak óvatlanul szétmázgáltam), s amúgy penész, amiből van egy szép nagy foltnyi a hűtő mögött is. Ezek a részek még a fal lemosása előtt kapni fognak egy kiadós adagnyi gombaölőt.
   Jelen cikk (tenmagam által történő) lektorálásakor jöttem rá, pontosabban szólva vettem észre, hogy a falon a koszcsík tapírra, esetleg vadmalacra hasonlít. Ettől persze még nem fogom - amolyan barlangrajzként - az utókorra hagyni.

   Bár egy dörzsiszivacs menthetetlenül odalett, de szerintem megérte. Már csak azért is, mert amilyen koszosak ezek a csövek az előbb még voltak, na úgy azért vissza se mertem volna őket tenni!

   Ha ezt innen végre leveszem, akkor az nemcsak a konyhában jelent mínusz egy tételt, de a már megkezdett, be azonban még nem fejezett cikkek között is. Már persze csak akkor, ha letakarítom, kipofozom, visszateszem, s közben még alaposan körbe is fényképezem.

   Jól emlékeztem rá, hogy egyszerűen csak fel kell emelni. Mivel farostlemezből és alumíniumból van, az egy szem motor pedig könnyű, így a helyéről viszonylag könnyedén sikerült leemelnem.
   Mikor már majdnem nekiálltam kitekerni a falból a tartócsavarokat, szerencsére még éppen idejében rájöttem, hogy úgy járok jobban, ha nem állok neki cifrázni, hanem egyszerűen csak körbefestem őket. Mármint azért, mert az elszívó falon elfoglalt pontos pozícióját a csavarokkal lehet beállítani. Az meg inkább maradjon úgy, ahogy mindig is volt! Látszani ennyike trehányság nem fog, mert az elszívó épp eltakarja.

   Hogy újra olyan szép lett, mint még újkorában volt, azt mondjuk nem állítanám, azt azonban igen, hogy úgy sikerült róla valami eszement mennyiségű mocskot lemosnom, hogy a motor tisztításába már bele sem álltam! Mármint azért nem, mert nem akartam holmi kád fölé történő hajolgatással kiakasztani az amúgy már hosszú napok óta teljesen jól viselkedő derekamat.

   Hiába fogta össze az alumínium a kádat, nem hatott meg, mert már tudom rá a megoldást, ami amúgy a konyhai zsíroldó, ami ezeket a nyomokat úgy tűnteti el, mintha soha itt sem lettek volna!

   A mai napon mindössze ezt az egy képet sikerült készítenem. Miután sikerült megállapítanom, hogy gyakorlatilag képtelenség a két szögvas (amúgy alumínium) tartóelemet úgy körbefesteni, hogy a trehányságom nyoma (kitekeretlen csavarok) látható legyen (mert eltakarja az elszívó), legalább ez az egy kérdés megoldódott.

   Mivel a konyhából a festés előtt mindent ki kellett hozni, idővel csatlakozott az elszívóhoz néhány bútorlap, ami nem is oly rég még egy csinos kis polcot alkotott.
   Amúgy még véletlenül sem az odakerült polcokat megmutatandó készült e kép, hanem azért, mert ekkor épp úgy gondoltam, hogy lesz bennem annyi erő, hogy az elszívót a helyére visszaakasszam, csak aztán gyorsan rájöttem, hogy sem a motor forgásával (tengely kenése), sem a fénycső világítóképességével (legalább az egyik foglalat megigazítása) még valahogy nem foglalkoztam.

   Mentségemre szolgál, hogy a konyha az elmúlt 12 napban kifestődött. Az ablak és a balra látható ajtó kerete ugyan még hátra van, azok azonban a falhoz képest már csak apróságok. Hogy mennyi ilyen és ehhez hasonló úgynevezett "apróság" van hátra még, abba még belegondolni is rossz!

   Ráadásul nemcsak belegondolni rossz, de látni őket sem valami szívderítő, mire fel nekiálltam, és amit csak értem, meg persze valamicske kedvem is volt hozzájuk, azokat összeraktam. Erre a hosszabbítóra például akkor lesz szükség, mikor majd az ablak keretének festése után végre visszatolhatom a sarokba a hűtőt.

   Az asztalfiók tartalmának újrarendezése mondjuk egy olyan feladat volt, amiből semmi sem látszott, épp csak tudtam, hogy mikorra oda jutok a sorban, hogy végre visszavihetem a konyhába a kisebbik asztalt, addigra ennek is meg kell történnie.
   Amúgy azt játszottam a fiókban található meglehetős rumlival, hogy minden egyes bigyót alaposan megtekintettem, majd amiről el sem tudtam képzelni, hogy az nekem bármire is kelljen, azok a "kincsek" mind átkerültek a jobbra látható cipős dobozba, amit amúgy reményeim szerint hamarost a konyhai lóca mélyén fogok elhelyezni.
   Hogy a felesleges dolgok ide-oda történő rakosgatásának nincs semmi értelme? Na ezt a kérdést most inkább ne feszegessük, mert ha ebbe egy kissé komolyabban belegondolok, akkor tulajdonképpen a fele konyhát ki lehetne vágni a szemétbe.

   A már nagyban az ablakban száradó két irattartó is a fiókban volt, mégpedig amolyan osztásként, a rend látszatát keltendő. Miközben az egyik élni akart, addig a másik (amúgy persze egyértelműen a huzat hatására) a mélybe vetette magát, s ripityomra tört.
   Ez nem azért nem gond, mert az irattartó a fiók mélyén amúgy sem látszott, illetve van még belőle egy rakattal tartaléknak a pincében, hanem mert idefent is találtam belőle egy plusz példányt, ami amúgy néhány napja még a konyhai lócán ült, s papírzacskók voltak benne, amiket afelett érzett mérgemben, hogy sehová sem illenek, kivágtam a szemétbe.

   Ez itt már a konyhai másik asztal fiókja, amit azért álltam neki átrendezni, mert ugye ha már egyszer belekezdtem a fiókrendezésbe, akkor az apró részprojektet vigyem is végig.
   Amiről úgy gondolom, hogy biztosan nem fog kelleni, az mind egy másik cipős dobozba kerül. Csak aztán végül beleférjenek ám a lócába, mert ha nem, akkor itt valaki nagyon dühös lesz!

   Hogy mégis mi  csudát keresett egy konyhai asztal fiókjában egy szétszerelt, valaha UHF sávú tévéantenna, arra bár rájöttem, de attól még értelmes okot nem tudtam rá mondani.
   Szóval az valaha úgy volt, hogy kezdetben, még valamikor a 60-as 70-es években nem volt mindenkinek tévéje, aztán idővel, ahogy javult a gazdasági helyzet (mármint nemcsak a családi, de országos viszonylatban is), lett egy másik tévénk is, ami a konyhába került. Hogy egy konyhába szerintem nem kell tévé, az mindegy volt, mert apám szerette bekapcsolni háttérzajnak, s akkoriban ugye még szinte mindig ő főzött.
   Amúgy volt egy harmadik tévénk is, mégpedig egy kicsike VL100-as, csak az kint a telken. Aztán mikor a Horizont tévé bedöglött, s apám épp kórházban volt (eltörött a lába), akkor vettünk anyámmal egy Videoton Jupitert (amit amúgy én választottam ki, gyerekként, megjegyzem találomra), s a Horizont mint tartalék (persze megjavítva) a szobai szekrény tetejére került. Idővel került mellé egy Alba Regia, valamint egy öreg Tavasz is, s mikor anyám egyszer szóvá tette, hogy ennyi tévé - pusztán porfogónak - azért sok, akkor apám szétosztogatta, eladogatta őket.
   Idővel, mikor a már nagyobb mélyhűtő tetejére nem fért fel, a konyhai tévé is erre a sorsra jutott. Az antennája gondolom ekkortájt lett szétszerelve, majd ki tudja miért betéve a konyhai asztal fiókjába.
   Akkoriban amúgy még csak az az asztal volt, amit az előző képen láttunk, mert a másikat apám még nem készítette el. A helyén régen egy soha meg nem valósított tekercselőgép kezdemény állomásozott. Mármint a konyhában, az ablak alatt, hosszú hosszú évekig.
   A mostani másik asztalba a fiókot amúgy én szerkesztettem, mikor berágtam a konyhában található rettenetes mennyiségű felesleges kacatra, kidobni viszont egyrészt nem szerettem, másrészt nem is mertem volna őket, mert ugye attól, hogy számomra valami kacatnak minősül, attól anyám főzés közben még keresheti, és akkor ugye mit mondok, hová tűnt a tésztaszűrővel kombinált merőkanala?

   Az előző és ez a kép készülte között - meglepő módon - még csak egy hét telt el. Mármint azon lepődtem meg, hogy miközben úgy éreztem, hogy most aztán már tényleg szétpihentem magamat, az a valós időben mindössze egyetlen hét volt.
   Az mondjuk nem igaz, hogy közben nem csináltam semmit, hiszen az elszívó környékén már alig látható a szobától idegen anyag, elkészülni azonban a rengeteg közül egyetlen megkezdett projektemmel sem sikerült, ami a rettenetes tömeget tekintve nemcsak szégyen, de még szó szerint érthetetlen is, mire fel mentem megígértem magamnak, hogy az elszívó még ma visszakerül a helyére.

   Ez amúgy még tegnap volt. Mármint az, hogy megígértem az elszívónak, hogy végre felteszem a helyére. Ez az ígéretem végül azért hiúsult meg, mert míg a délelőttöt lustálkodással töltöttem, addig délután úgy elmentem megnézni a Zuglói lomtalanítást, hogy mire hazaértem, addigra már rég elkezdett lemenni a nap. No nem mintha a konyhában nem lenne világítás, csak gondoltam jobb az ilyesminek valamikor délelőtt, még erejem teljében nekiállni.
   Mivel a fénycső csatlakozója nagyon veszélyesen ált, bár a mai napi vele kapcsolatos tevékenységem mindössze ennyi volt, az elszívót végül inkább visszafordítottam.

   Mikor megláttam, hogy még mindig mennyire koszos, menten eldöntöttem, hogy ha legközelebb leszedem, és persze meg is tisztítom, akkor már eleve a bőrömet is nagyszerűen oldó hideg zsíroldóval fogok indítani.

   A kép címe azért lett "remélem", mert bízni már nem, épp csak reménykedem benne, hogy a lakásban egyszer újra rend lesz. A kép amúgy abból az apropóból készült, hogy az elszívó kipróbálásához szükséges 230-as kapcsolós hosszabbítót végül itt, a felfordított székben, a kvarclámpa mellett találtam meg.

   Miközben lötyköltem magamnak egy második adag kávét, az elszívó helyét unottan nézegetve, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen zokszavam sem lehet, a konyha felújításával kapcsolatban, hiszen egyrészt mindjárt kész (hát persze...), másrészt a derekam végig kihúzta egyben.

   Bár a kép közepén látható szögletes lyukon a zsírköd képes bejutni az elszívó mögé, de mivel ott eddig még semmiféle gondot sem okozott, ezt az apám által a rendszerbe ki tudja mért belevitt hibát nem fogom kijavítani.

   Ezzel a nem is olyan apró eltéréssel viszont mindenképp kezdenem kell valamit, mert a fénycső lábai nem hajlandók beleérni a foglalatba. Mármint egyszerre mind a négy nem, ami ugye masszívan megakadályozza a cső begyújtását.

   A vezetékeket összefogó kötegelőket már én építettem be (még valamikor az előző leszedéskor), mégpedig azért, hogy ne lógjanak a drótok olyan látványosan. No nem mintha ez az elszívó mögött látszana... Már úgy értem, hogy ide csak akkor jut be a fény, mikor az elszívó - évtizedenként egyszer - lekerül a falról.

   Hogy a képen látható három közül eredetileg melyik fénycsőgyújtó volt az elszívóban, s melyik két másik a fénycsőarmatúrában, az azért nagyon fontos kérdés, mert míg a plafonról lógó armatúrában a gyújtó viszonylag könnyen cserélhető, addig az elszívóban már nem, hiszen azt ehhez kompletten le kell venni. Mármint az armaturának ehhez a művelethez elég csak a buráját lekapni.
   Végül úgy döntöttem el, pontosabban szólva abból találtam ki, hogy melyik gyújtó lakott az elszívó hátuljában, hogy míg kettő viszonylag tiszta volt, addig a harmadik oxidálódott lábú, bemattult alumínium kupakú.

   Bár nem vagyok egy titkolózós típus, de a fénycsőgyújtó foglalatát speciel nem akartam ennyire közelről megmutatni. Amúgy nem az vele a baj, hogy kimostam, illetve az, hogy ez nem igazán sikerült.

   Mivel a puszta kézzel történő nyomogatásuknak a rugólemezek undok módon ellenálltak, rájuk fogtam egy laposfogóval, mire fel mindjárt nekiálltak érintkezni. Hogy mindeközben a fénycsőarmatúra nem volt áramtalanítva? Hát ja. Ha csak itt a lakás mélyén is, de attól még szeretek veszélyesen élni.
   Én már annyira, de tényleg annyira ott tartottam, hogy most aztán már tényleg visszaakasztom a helyére az elszívót, csakhogy az élet - mint ahogy azt mindig is tenni szokta - undokul közbeszólt.

   Miután a nadrágom zsebében kimosott kopottas nejlonszatyron sikerült magamat alaposan kicsodálkoznom, mindjárt két okból is feltétlenül le kellett jönnöm a pincébe. Míg az egyik az volt, hogy megnézzem, passzol-e (amúgy nem passzol) a csepegtető tálcája a grillsütő alá, addig a másik az, hogy újratöltsem a tegnap végképp kifogyott toluolos üvegcsét.
   A tálca mérete amúgy azért érdekes, mert a délutánra betervezett, de amúgy végül elmaradt vásárlási körutam megkezdése előtt tudnom kellett, hogy tálcát is vennem kell-e, vagy elég lesz, ha csak a többi összeírt apróságot beszerzem.

   A toluol pedig azért kellett, hogy fel, pontosabban szólva visszahígítsam vele a kissé beszáradt állagúnak tűnt Pálmatex ragasztót, amire a polclapok széleinek megszépítésekor lesz szükség.
   Már csak ezekből a megemlített mellékszálakból is kitűnik, hogy mennyi mindennel foglalkozok egyszerre. Hogy egésszé mostanában semmi sem kerekedett? Ezt valamelyik cikkben (úgy kb. minden másodikban) mintha már említettem volna...

   Hogy már megint kimaradt egy nap? Hát ja. Ez most amúgy nemcsak azért volt, mert ugye el kellett mennem legalább kaját vásárolni, s miután bezabáltam, úgy feldőltem, hogy estig már fel sem keltem, hanem azért is, mert a derekam komoly jelzéseket küldött, miszerint ha nem hagyom abba a hajolgatást, akkor ő ebben a szokásos megroggyanásával fog megakadályozni.

   A WD40-ből nem azért adtam a motor tengelyének, mintha nem akart volna rendesen pörögni, hanem azért, mert ugye épp kínálkozott rá egy nagyszerű alkalom. Mármint az, hogy még nem volt fent a motort a fallal összekötő cső.
   Ezt a képet amúgy, bármennyire is úgy néz ki, mint ami valamikor este készült, úgy nagyjából déltájban lőttem, s a készültekor már oda volt készítve a hokedli az elszívó elé, mondván mindjárt összedugdosom a falig tartó csöveket.

   Mikor már szinte mindenhova benéztem, de a csövek nem voltak sehol, egyszer csak eszembe jutott, hogy mivel az elrakásukkor már csak ott volt hely, ezért fura mód a tűzifás szekrénybe kerültek. Amúgy itt vannak mellettük a konyhába való szakácskönyvek is, amit szintén jó tudni, mikor majd a polcokra pakolok vissza.

   Amennyiben holnap felragasztom a polcok széleire a műanyag díszítést, akkor mehet vissza melléjük a lóca, arra meg az a deszka, amin a mikrosütő van. Arra feldobom a grillt, amiben aztán olyanokat fogok sütni... Mármint már napok óta hatalmas sült húsokról, tojással töltött egybe fasírtról, valamint leveles tésztából készült dolgokról álmodom.

   Mikor rájöttem, hogy a lócára való barna polclapba még nincs beleragasztva a filcbetét, pláne össze se néztem a csinosításul ráteríteni szánt terítővel, ha nem is túlzott lelkesedéssel, de azért csak nekiálltam az ilyen apróságoknak, mondván azokat se holnap kelljen...