Mikor a minap sütött kolbászokra védelmül rá akartam teríteni egy réteg alufóliát, akkor ugrott be, hogy bár a konyhában idén tényleg egy nagy csomó mindent megcsináltam, a hengerekről lehúzható akármiknek betervezett polc valahogy mégis elmaradt. Hogy ezen felül is mennyi minden maradt el még, azt most inkább nem állnék neki felsorolni. Na jó, egyet azért elmondok...
   A mindent tudó táblázatomban már épp kezdett volna kialakulni valamiféle rend (mármint feltöltődni látszottak az üresen hagyott sorok), mikor is kiszúrtam (kellett nekem nézegetni), hogy bár nem így szoktam (hanem úgy, hogy a magnósoknak és a rádiósoknak), de attól még egy barkácsolós cikknek is kihagytam egy helyet, ami persze nemhogy kész nem volt, de még csak megnevezve sem, minek okán el nem tudtam képzelni (pedig hagytam rá magamnak néhány napot), hogy a kihagyott résbe mégis mi a csudát tervezhettem be. Mentségemre szolgál, hogy ez (mármint a rés kihagyása) még valamikor évekkel ezelőtt történt.
   Mikor végre sikerült róla magamat meggyőznöm, hogy úgy járok jobban, ha az értelmetlen, pláne semmi eredményre sem vezető agyalás helyett a kezem mozog, legalább annyit megtettem, hogy elkészítettem ezt a nyitóképet. Miután ezzel megvoltam, természetesen már megint nem csináltam semmit. Mármint fizikailag, merthogy már megint nekiálltam elmélkedni.
   Most speciel azon törtem a fejemet, hogy képes leszek-e ezt a témát mindössze néhány, legfeljebb 20 képbe belesűríteni, vagy már megint az lesz, hogy túllépem vele egy apró elmaradások a lakásban, a nevéhez hűen sok apró részprojektből összeálló cikk kereteit. Na most ha nem, akkor a polcépítés belekerül valamelyik apróságos cikkbe, ha meg mégis, akkor mint külön cikk lesz olvasható, amivel persze legalább be tudom tömni a táblázatban talált rést.
   Megjegyzem én már ekkor gyanítottam, hogy bár a feladat mindössze annyi, hogy méretre vágjak egy bútorlapot, beborítsam viaszos vászonnal, beszereljek a konyhaszekrénybe két tartólécet, majd a polcot rátegyem, annak valószínűsége, hogy ezt a semmi kis projektet képtelen leszek húsz képbe belesűríteni, na az bizony meglehetősen magas.

   A projekt egy következő állomása az volt, hogy lejöttem a pincébe, ahol is megtekintettem a bicaj mögött őrizgetett, direkt a konyhaszekrénybe készülő polchoz odakészített bútorlapot.
   Egy kicsit visszább pörgetve az időt, mikor ma reggel felkeltem, bár ahogy szokta, fájt a derekam, csakhogy nem úgy tette, mint ahogy azt még lefekvéskor művelte. Az addig rendben (persze dehogy van rendben...), hogy az ember a kor előrehaladtával egyre újabb és újabb részeiről fedezi fel, hogy mennyire tudnak fájni, az viszont meglepett, hogy a derekam reggel, mintha nem izületi alapon fájt volna. Gondoltam lerúghattam magamról éjjel a takarót, vagy a tegnapi bicajozás közben fázhattam fel, esetleg túl keveset ittam, mire fel azt találtam ki, hogy egy kissé felpörgetem a veseműködésem. Mielőtt a bútorlapot lejöttem megnézni, közvetlenül előtte voltam budin, mikor is olyan nincs, hogy az ember ne pisilne. Ennek ellenére, a pincében mintegy 10 percnyi nézelődést követően olyan inger kapott el, hogy nem sok híja lett a bepisilésnek. Igaz ami igaz, megittam délelőtt vagy két liter folyadékot, de ennyire gyors eredményre azért nem számítottam.

   Miután (szerencsére még idejében) felértem, s a dolgom elintéztem, akkor annyira durva hiányérzetem támadt, mint amekkora csak nagyon ritkán szokott.
   Első nekifutásra arra jöttem rá, hogy bár a tőlem szokásos módon még valamikor kora reggel értelmes sorba rendeztem az aznapi feladataimat, a pincébe lemenetellel együtt elvégzendő szemetesvödör ürítés azonban valahogy elmaradt.
   Második nekifutásra meg arra, hogy bár lementem a pincébe, és még ácsorogtam is előtte, de hiába néztem, a bútorlapot, attól még nem mértem le. No nem mintha a szekrényben található helyet lemértem volna...
   Egy kicsivel később, mikor a konyhában ácsorogva már épp nagyban arra próbáltam rájönni, hogy mégis mi a csudát terveztem be mára ebédnek (amúgy bundás kenyeret), hirtelen beugrott, hogy a hengeres dolgok akár ebbe az eggyel fentebb látható polcba is beférnének, ahová ugye a bicaj mögött megbúvó bútorlap egészen biztosan túlméretes, vagyis elég.

   Amennyiben ide szerelném be a polcot, olyan nincs, hogy az alufólia, folpack, valamint sütőpapír gyártók egy héten belül elő ne állnának az 5 milliméterrel szélesebb papírgurigával.

   Mivel a dolgok nem akartak összeállni (ez amúgy a kedvenc szórakozásuk), kerestem valami olyan területet, ahol sikerélményre számíthattam. Ez általában a pakolás, mert azt nálunk ugye mindig van mit, csak nem mindig van hova.
   Most speciel az történt, hogy hiába fér be az állítható hosszúságú toldó a spájzba, ha az nem a lakásba, hanem a pincébe való. Na most ha kiteszem a toldót az előszobába, ahonnan a következő pincébe történő leszaladásomkor eltűnik (ha csak nem felejtem el levinni), akkor olyan nincs, hogy az otthon a gardróbot festő párom mégiscsak igényt ne tartana rá.
   Mivel a dolgok a konyhában olyan szinten nem akartak összeállni, hogy az már szinte fájt, szörnyű elkeseredésemben átvonultam a lakás más részeire, ahol is természetesen szintén a szokásos rendetlenség fogadott.

   Az asztali szemetesem azért került az előszobába, hogy mikor majd leviszem a konyhai vödröt, nehogy elfelejtsem ezt is beleüríteni. A memóriakártya pedig azért került mellé, mert ugye ha azt idefent felejtem, akkor a pincében nem lesz mire megörökítenem a bútorlap méretét.
   Mikor a borosüveg dugójára azt mondtam, hogy az a melóskabátom zsebébe való (mármint azért, hogy az is biztosan leérjen a pincébe), csak akkor jöttem rá, hogy még valamikor előző nap este az összes melósgöncöt kimostam. Vagyis hiába szeretném a napot fűrészeléssel folytatni (amúgy persze olyan nagyon azért nem szerettem volna), ha egyszer nincs a feladathoz összeporolható ruhám.
   Hogy a melósgöncök mosását miért nem a fűrészelés utánra időzítettem? Szerintem nem kell bizonygatnom, hogy a dolgaim értelmes sorrendbe történő rendezése csak ritkán, mondhatni egészen különleges alkalmakkor nevezhető sikertörténetnek.

   A mindenféle más egyéb, amúgy általában sikertelen tevékenységeim közben űzött nem különösebben fürge iramú szaladgálásaim közepette nem sok híja volt, hogy szegény laptopot eltapossam.
   Ez amúgy azért van itt, mert miközben én váltig állítottam, hogy nem kaptam endoszkóp kamerát, kiváló barátom szerint márpedig de! Hogy neki lett igaza, az nem azért fájt, mintha kényes lennék a tévedhetetlenségemre, hanem azért, mert ez egy újabb bizonyítékkal szolgált a feledékenységemre.
   Az endoszkóp kamera amúgy egy nagyon ötletes dolog! Olyan helyekre lehet vele benézni, mint mondjuk az orrlyuk, a fül (a többi testnyílásomat most inkább kihagytam), valamint simán befért a szekrénysor alá, ahol is pont azt láttam, mint amit sejtettem. Mármint valami egészen valószínűtlen mennyiségű, már-már filcszőnyeggé összeállt port.
   Hogy a kamerát nem próbáltam ki, pontosabban szólva lehet, hogy kipróbáltam, csak nem emlékszem rá, az azért fura, mert a vele együtt kapott, pláne az előbb egy dobozban talált, egészen biztosan kipróbált USB tuner (mint szoftveres rádió) működtető programja (SDRSharp) mindkét gépemre fel volt telepítve.
   Na most ha holnapra azt is elfelejtem, hogy egy plusz polcot kell szerelnem a konyhaszekrénybe, vagy már ma délutánra azt a másik igényt, hogy ehhez le kell mennem a pincébe megmérni a deszka méretét, akkor tökön lövöm magam. Vagy nem, mert ugye ha a polcépítést elfelejtem, akkor valószínűleg a tökön lövést is.

   Mikor ezeket a csinos kis fiókos rekeszeket megvettem, majd idetettem a polcra (megjegyzem ennek már több hete), akkor nem gondoltam volna, hogy halogatni fogom a belakásukat, ami amúgy csak azért húzódik, mert előbb még kell nekik találnom valami helyet.

   Azt viszont tudtam, hogy a Grundig magnó szétszedését halogatni fogom, azért is került a lomos pincében az ajtórésbe. Mármint azért, hogy folyton átessek rajta, hátha az segít a róla szóló cikk megírásában, de persze nem... Épp mint ahogy az sem segített, hogy áthoztam a munkaterülethez eggyel közelebb eső fáspincébe.
   Bár a minap lent voltam, s ami csak útban volt a tűzifa felé vezető kacskaringós úton, azt mind eltettem valahova (minek következtében a lomos pince szó szerint járhatatlanná vált), a motor ebből a pakolásból nem kimaradt, hanem az bizony már azóta érkezett. Hogy jó lesz-e a mini áttételes esztergához, vagy sem, azt persze valamelyik nap - értelemszerűen egy motorszétszerelős cikk keretében - majd még ki kell derítenem.

   Amennyiben ebben a hónapban nem szedek szét egy magnót, akkor az bizony komolyan akadályozni fogja az egyéb, főként a dolgok sorrendjét illető terveimet, mire fel idetettem ezt a kétkazettás Sharp készüléket is, amit amúgy csak azért fogadtam be, mert számomra szokatlan módon a két kazetta nem egymás mellett, hanem mögött kapott helyet, ami minimum megér egy alapos megtekintést.

   Hogy a lomos pince mélyén is akad egy jobbféle, természetesen szintén szétszedetlen (mármint bemutatatlan) kétkazettás magnó, az nem azért gond, mert ha így haladok, akkor sosem érek a magnóim végére, hanem azért, mert ehhez már tényleg csak akkor férnék hozzá, ha képes lennék átugrani az elétornyozott lomkupacot. Ez annyira így van, hogy bár próbáltam hozzá odahajolni, hogy a fekete oszlop legalább az elejét mutassa, ez azonban nem sikerült.

   Na most ami még szintén nem sikerült, az a témánál maradás, ami nekem annyira nem megy, hogy én ezen már meg sem szoktam lepődni. Ráadásul ennyi felesleges, a polcépítés témáját még csak nem is érintő kép úgy jött össze, hogy eredetileg háromszor ennyi volt, csak a többit töröltem, pedig lett volna hozzájuk mit szólnom.
   Amúgy persze magamhoz is volt, mert a pincei kószálásaim közepette, már-már természetesen felejtkeztem meg a tulajdonképpeni lényegről. A szemetet mondjuk legalább lehoztam, a bútorlapot azonban még mindig nem mértem le.

   Na most ha mégis, akkor egyrészt még mindig rengeteg bútorlapom van, másrészt ha már egyszer idetévedtem, akkor egy füst alatt néztem vékony léceket is a bútorlap széleinek feltámasztásához. Hogy ennyi faanyaggal akár száz polcot is fel tudnék támasztani? Le sem tagadhatnám, hogy egyik kedvenc szokásom a célon való túllövés.

   Mikor az ajtóba odakészített rétegelt lemezeket megláttam, valamint elkezdtem magamban felsorolni, hogy miket akarok belőlük építeni, az egy idő után úgy begyorsított, hogy mint akit puskából lőttek ki, oly sebesen hagytam el a pincét!

   Épp mint ahogy a szélességé is. Vagyis holnap reggel bátran nyithatom azzal a napot (no nem mintha nem passzoló számok esetén bármitől is félnem kellett volna), hogy kipakolok az üregből, kiválogatom mi marad, mi az ami megy, meghatározom a polc pontos méretét, a tartólécek méretét és pozícióját, majd lehetőség szerint még valamikor ebéd előtt lemegyek a pincébe, ahol is elvégzem a famunkát.
   Hogy mindezek után összeállítom-e a mindössze néhány alkatrészt, vagy inkább a szokásos ebéd utáni alvást választom, az egy jó kérdés! Amúgy borítékolhatóan inkább aludni fogok.

   Bár már korán reggel azzal indítottam, hogy kivettem a mélyhűtő részből az aznapi ebédet, egy kis doboznyi diót, valamint egy másik doboznyi lefagyasztott vegyes gyümölcsöt, feltettem őket a hűtőrészbe, meg persze két jégakkunak lefagyasztott üdítős palacknyi vizet is, majd nekiállítottam a ventilátort a hűtő leolvasztásának, attól még úgy volt, hogy közben eltelt két hét. Szóval ez bizony már nagyon nem a rákövetkező nap.
   Hogy nemcsak a csúszással, de a hűtő leolvasztásával is megakadályoztam a polcszerelést? Hát ja. Akkora huzatban, mint amekkorát a ventilátor keltett, kifejezetten ellenjavalt a munkavégzés, a fura csöpögő hangok okozta borzongásról már nem is beszélve!

   Ezt az ábrát oly sokáig bámultam kíváncsian, míg csak rá nem jöttem, hogy az ételek formájához kapcsolt számok a mélyhűtőben tarthatóság idejét jelentik. Na most ha mégsem, az sem számít, mert nálunk a csomagokon nemhogy dátum, de néha még megnevezés sem szokott lenni! Erre szokta volt mondani édesanyám, hogy az lesz ebédre, ami kiolvad.

   Miközben a lakás átellenes végén a ventilátor, addig ezen az itt elhelyezett ládák akadályozták a munkavégzést. Hogy az adott pillanatban mennyire nem akartam kivenni a mélyszekrény aljából a Videoton receivert, ami ugye el volt barikádozva egy a felálló szélű kartonpapírtól kihúzhatatlan székkel, az annyira nyilvánvaló...

   Mivel a mai napot nagyon korán indítottam (tán még nyolc óra sem volt), kilencre abbamaradt a hűtőben a csöpögés, tízre pedig már minden víz felszáradt, vagyis pakolhattam is vissza.
   Az immáron leolvasztott hűtőgép előtt a tőlem megszokott mérhetetlen határozatlansággal ácsorogva, idővel (ez úgy 10 percet jelenthetett) arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben a szekrényből nem rámolok ki, de most azonnal, már megint nem lesz ami rávegyen a polc elkészítésére, mire fel hopp, mindent kiraktam. Hogy innen is továbblépjek, arra pedig az adott nyomós okot, hogy ebédkor kell az asztal. Az előszedett mindenfélék lefényképezésére pedig az, hogy a polccal foglalkozni mégsem volt kedvem.

   A szupernóva név annyiból találó a darálónak, hogy míg az egyszer felrobban, addig a daráló gazdája is, a készülék ugyanis szétszerelhetetlennek, minek okán kitakaríthatatlannak bizonyult. Ez annyira így van, hogy a forgó akármin még mindig látszanak a legutóbbi darálás hagyta maradványok.

   Ez a botmixer a gyári dobozában volt, ami azért fura, mert volt a szekrényben ugyanott egy másik is, ami szintén vadonat újnak néz ki, bár azt azért szoktuk használni. Az persze lehet, hogy anyám a telekre kapta (mert ugye oda is kell minden), csak valamiért nem vitte ki.

   Ezekben a robotgépekhez való kiegészítőkben az a fura, hogy nincs is hozzájuk passzoló gép, ami egyértelműen azt fogja eredményezni, hogy nem teszem őket vissza. Talán a tengelyüket kilopom a pince mélyén, de aztán tuti, hogy a kukában fogják végezni. Na most ha mégis a hengeres dolgokat tartalmazó anyagos dobozba kerülnek, az egy valóságos csoda lesz! Mármint azért, mert még nemhogy nincs ilyen feliratú doboz, de az anyagok szétválogatásába még csak bele sem kezdtem!

   Ezek a különös valamik a másik oldalukról nézve egy-egy hosszú vaspálcában végződnek. Hogy mégis minek nekünk a konyhánkba billog, mikor nincs, és még csak soha nem is volt, és még csak nem is akartunk a konyhánkba tehenet, vagy mondjuk lovat, na azt aztán tényleg nem értem...

   Míg a két szélső izé semmihez sem passzol, addig a középsőt rá lehet húzni erre a szeletelőre, majd a fekete részt mozgatva, abba mondjuk egy uborkát beletolva, az balesetveszély nélkül felszeletelhető. Hogy ez mennyire nem igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ez a kis dög egyből becsípte az ujjamat. Sebaj! Annál több lesz a hely. Mármint megy ez is a pincébe, ahonnan aztán igen nagy valószínűséggel a kukába kerül.

   Ez a műanyag spakli a konyhába annyira kell, hogy bár már a teleket kivéve több mint húsz éve én főzök, eddig nemhogy sosem találkoztunk, de még csak igény sem merült fel rá! A nokedli szaggatásakor mondjuk tudnám használni, csakhogy úgy vagyok vele, hogy ha már egyszer választhatok, akkor inkább fadarabokat nyelek le (mert az mégiscsak természetesebb), mint műanyagokat.

   Hogy ezt az izét kivágom a konyhaszekrényből, az tuti! Amúgy a kerek pengéivel arra való, hogy egy lapnyi tésztán végigtolva, egyetlen mozdulat hatására öt centinyi szélességű anyagból készítsen metéltet. Ha meg nem, akkor már megint tévedtem. Amúgy ez is elmosogathatatlan. Illetve meg lehet próbálni, de tuti, hogy közben vér fog folyni!

   Ennyi kincs (?) azért mégiscsak sokkal kevesebb, mint amennyien még az előbb voltak. Hogy másutt is rendeződjön a helyzet, az elvett helyére odatettem egy másik, szintén sárga, szintén szétszerelhetetlenül összenőtt, amúgy diódarálót.

   Ahogy a polc előtt ácsorogtam, azon elmélkedtem, hogy vajon lesz-e bennem annyi lendület, hogy az iderámolt, de amúgy persze még véletlenül sem ide való dolgokat is elrakosgassam.

   Egy újabb tervem, hogy miután a párom elment (amúgy még meg sem jött), de anyám még nem jött haza a telekről, nekiállok az ajtószélek festésének, aztán már mehetnek is a festékek a pincébe. Hogy ott felkenem-e őket (amúgy kívülről) a fáspince rácsozatára, az mondjuk még csak nagyon halványan körvonalazódik.

   A szekrényből kiszedett terítő elmosogatását - mint feladatot - viszont azonnal lezavartam, mert ha nem lenne tiszta, és persze száraz is, mire a polc elkészül, akkor azzal megakadályozná a polc beszerelését. Mármint az új polc alatt nem marad annyi hely, hogy én ott a terítővel kényelmesen tudjak bűvészkedni.

   Mikor a csap mellé csak úgy egyszerűen felcuppantható szappantartó rács mögül levettem a kartonpapírt (lásd a toll alatt), egyből odatettem mellé a centit, mondván a következő lépcső a polc adatainak meghatározása lesz.
   Ezek a képek amúgy, bár szoros egymásutánban készültek, csakhogy közöttük hatalmas időhézagok voltak, mikor is a minap előkészített egyéb szétszedések képeit, valamint a hozzájuk tartozó szövegeket szerkesztgettem.
   Ebben amúgy az volt az okosság, hogy egyrészt nem ültem órákat, vagyis mozgott a derekam, hogy ne álljon be, másrészt mind a konyhai polcprojekt, mind a többi meglepően szépen haladt.

   Bár első ránézésre nem tűnik soknak, csakhogy a hús alatti doboz tele van, bár a fele már nem hal, hanem sajt. Ehhez még hozzájött az egy szem virsli (lásd jobbra), valamint egy hatalmas adag krumplipüré is, meg némi majonéz, mire fel nincs rajta mit csodálkozni, hogy már megint felborultam.

   Azon viszont van mit csodálkozni (én legalábbis megtettem), hogy mindössze egy órai kádban történő (amúgy sültszag elleni) ázás után úgy magamhoz tértem, hogy alvás helyett nekiálltam tevékenykedni. Első nekifutásra még csak odáig jutottam, hogy a korábban rejtélyesnek tűnő alkatrészeket összepárosítsam.

   Úgy voltam vele, hogy mikor majd lesz hozzá elég erőm, hogy végre lemenjek a pincébe kifaragni a polcot és a két feltámasztó lécet, ne akkor kelljen pakolnom, a konyhaszekrényből száműzött kacatokat betettem egy nejlonszatyorba.
   Ekkor mondjuk nagyon úgy álltak a dolgok, pontosabban szólva nem annyira álltam, mint inkább erősen dőltem az ágy felé, hogy fűrészelés helyett alvás lesz, de aztán mégiscsak összeszedtem magam.

   Miközben a bicikli mögött már eleve ott várt az egyik szomszédtól még valamikor hetekkel ezelőtt kapott polcdeszka, addig az útszóró sós pince mélyéről elsőre sikerült kikapnom egy akkora lécet, ami mindkét feltámasztót kiadja.

   Mikor ez a cikk már több mint egy hete meg volt írva, akkor egészen véletlenül megtaláltam azt a korábbi kezdeményt, amit még valamelyik apró elmaradások a lakásban cikkbe szántam. Az persze természetes, hogy a kapott bútorlapokat még a lépcsőház sarkában mutató kép onnan került elő.

   Épp a minap ecseteltem kiváló barátomnak, hogy micsoda élvezet úgy dolgozni, hogy a feladathoz szükséges anyagok és szerszámok egyszerűen csak ott vannak az ember keze ügyében.

   Hogy az egyre magasabb fokra emelt rend ellenére is vannak akadályok - lásd kiváló példának ezt a gépből kivett görbe fűrészlapot - az azért nem tántorít el a munkától, mert ugye nemhogy van helyette cseredarab, de még tudom is, hogy hol.

   Ha már szóba került a csigafúró, a piros fúrógépért és a fúrószár készletért is egyszerűen csak oda kellett nyúlnom a polcra. Hogy újabb komoly időzavarba kerültem, az egyértelműen annak volt köszönhető, hogy már megint találtam egy rést a táblázatomban, ami most - csodák csodája - nem egy magnós, vagy rádiós cikkre várt, hanem egy farigcsálósra, mire fel beszúrtam a résbe ezt. Szóval majd lesz cikk a piros fúrógépről, a munkapad tetejének felújításáról, a konyha és a konyhaszekrény festéséről, meg persze még egy csomó más dologról is.

   Az egyik ilyen dolog ez az egyre használhatóbbá alakuló eszterga lesz, mely csodálatos gép kiegészítőinek készítéséről egy egész csokor cikket írtam. Hogy az eszterga tetején egy rádiós magnó ül, az ugyan kissé zavar, de már megszoktam.

   Épp mint ahogy azt is, hogy mindig lerakok valamit a földre, ami persze egyáltalán nem való oda. Most például egy vegyes tartalmú doboz, egy ipari villanymotor, valamint egy Grundig orsós magnó rombolja az amúgy már szépen alakuló összképet. Ha ezeket egyszer innen kivégzem (amúgy ez idei terv), akkor olyan szép rend lesz, amibe többé talán már sosem lesz erőm belerondítani.
   Hogy még egy tulajdonképpen nem is annyira hosszú cikken belül is képes voltam magamat ismételni (lásd a magnókról és a motorról írt sorokat) az teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy az egyes munkafázisok közé becsúszott néhány más témákkal eltöltött hét. Már ha csináltam egyáltalán közben valamit...

   A mai napra, vagyis valami csoda folytán már mindjárt másnapra az volt betervezve, hogy a leolvasztott, s ennek folyományaként majdnem teljesen üres mélyhűtő feltöltésének érdekében több boltot is meglátogatok, mire fel bár reggel nyolckor még nem esett, szóval akár el is indulhattam volna, de egy kicsit később már nekiállt leszakadni az ég, ezzel torpedózva meg kiváló tervemet. Holmi csepergő eső amúgy nem szokott megakadályozni a biciklizésben, de ez a borús idő teljesen elrontotta a hangulatomat.
   Hogy még csak ne is lássam a randa szürke eget, elvonultam a hallba, ahol is nekiálltam megszerkeszteni egy csomó más cikk felvezető képsorait, és még a szövegeket is megírtam hozzájuk. Amúgy már a minap is ezzel foglalatoskodtam, csak olyan sok mindenbe álltam bele párhuzamosan, hogy alig, konkrétan sehogy sem értem a végükre.

   Egy idő után persze kievett a fene a konyhába, egyrészt azért, hogy utánanézzek az ebédnek, ami amúgy - mivel más nem volt itthon - keksz lett teával, másrészt a polcszerelés célhelyszínére is vettem egy nagyon, de tényleg nagyon óvatos pillantást.
   Első nekifutásra mindössze odáig jutottam, hogy a rekesz teljes tartalmát kiraktam az asztalra. Második nekifutásra meg csak odáig, hogy betettem a két kávéőrlőt, mondván első próbálkozásra - míg a pontos helyüket belövöm - ezek fogják megtartani a polcot.

   Mikor a tea elfogyott, de ittam volna még, miközben a filter ázott, megkerestem a melóskabátom zsebében a pincében odarejtett csavarokat. Vagyis szó sem volt róla, hogy ne csinálnék semmit, épp csak nagyon, de tényleg nagyon szétaprózva. Mondhatni az eseményeknek még csak eszük ágában sem állt felpörögniük!

   Amennyiben a polc olyan magasan állna, hogy a képen láthatónál azért egy kissé kényelmesebben beférjenek alá a kávéőrlők (mármint így, vagyis állítva), akkor a hengerek felül már csak nagyon szűkösen férnének el. Mármint van folpackból vastagabb tekercs is, ami ugye a keskeny résbe már nem férne bele.

   Bár valószínűleg nem buknék le vele, ha azt hazudnám, hogy a polclap fentről lentre történő áthelyezése a zsenialitásom eredménye, de én azért inkább elárulom, hogy ez a beállítás a puszta véletlen műve. Mármint mindössze annak köszönhető, hogy a helyén egy kissé szoruló polclap egyszer csak lezuhant, s miközben a bal oldala a látott magasságban megszorult, a jobb oldala fennakadt az ott ki tudja már mit kereső mérőszalagon.
   Ez az elhelyezés amúgy azért jobb mint az eredeti elképzelésem, mert míg a hely alsó vonala egy síkban van a konyhaszekrény elejével, addig a felső nem. Mármint felfelé magasabb a hely, mint a képen felül látható vonal, így bár csak megdöntve, majd a helyükön függőlegesbe állítva, de legalább betehetők a polcra a kávéőrlők.

   Miközben az alulra odatett polctartó léc mindössze távtartóként funkcionál, természetesen a ceruzaakkumulátorok is csak ezért kerültek képbe. Mármint az egyszerűség jegyében kerestem kézközelben olyan tárgyakat, melyek egymásra rakva kiadják a szükséges távolságot, míg én a lyukak helyét bejelölöm.

   Ez a kép nemcsak azért kapta az "elég volt" címet, mert azt mondtam magamnak, hogy "elég volt" belőle, hogy a polclap a helyén folyton megszorul, hanem egyben azért is, mert az anyag látható éléből "elég volt" csak a díszítő réteget lefaragni, és még azt is csak az anyag szélein kellett, mire fel a helyén máris teljesen szabadon mozgott.

   A bútorlap díszítő borításához szükséges viaszos vászon nemhogy van, de egyenesen azért van a könyvszekrény peremén, mert tudtam, hogy majd kell belőle egy darabka a polchoz. Na jó, akkor azért vannak itt, mert még nem találtam meg, hogy hová tudnám őket úgy eldugni, hogy ne gyűrődjenek meg.

   Ugye milyen szép lett? Az mondjuk igaz, hogy ez már a második próbálkozásom eredménye. Az elsőt azért voltam kénytelen letépni, mert az az anyag annyira megereszkedett (hullámos volt), hogy képtelen voltam a bútorlapra rásimogatni.

   Mikor úgy voltam vele, hogy kész, minden a helyén, még az alsó felületet borító viaszosvászon is átkerült a fregoliról a helyére, már vihettem is vissza a kisebbik csavarhúzót, mert ugye a mágneszárat is vissza kellett valamivel szerelni.
   Miután a zár is a helyére került, akkor történt egy meglepő eset. Konkrétan az, hogy a viaszosvászonnal frissen beborított bútorlap szó szerint semerre sem volt. Kínomban még a budiba is benéztem, meg persze a szobába, a fürdőszobába, és még a spájzba is, de a bútorlap nem volt sehol! Mivel a bútorlap mérete 44x45 centi, szóval nem egy olyan elbújós fajta, el nem tudtam képzelni, hogy hova tehettem le úgy, hogy nem látszik belőle semmi.

   Csak most, mikor ezeket a sorokat róttam, akkor szúrtam ki, hogy a kicsi piros szúróár a szekrényben maradt. Amúgy a mágneszárat újra le kellett venni, mert nem akart tőle beférni a polc.

   Ez annyira profi, hogy lelkesedésemben valami egészen meglepő merészségről tettem tanúbizonyságot. Mármint kinyitogattam a konyhaszekrény többi ajtaját is, hátha kell még valahova egy plusz polc. Szerencsére nemhogy nem kellett, de már eleve be sem fért volna!

   Afelett érzett kitörő örömömben, hogy a polc végre elkészült, valamint még csak nem is kell belőle több, a korábban mutatott polc tetejéről lerámoltam ezeket a bigyókat. Amitől leginkább félek, az a nagy kerek gumicukros dobozban található rendetlenség. Mármint azt már hetek óta azért nem merem kiborítani, mert sejtek benne valami félbehagyott, a lomkupac aljára rejtett rettenetes projektet.

   Hogy mégis mi a csudáért volt egy bontott, valamint egy még vadonatúj készlet hústűnk is, azt ugyan nem tudom, azt azonban igen, hogy így összeborítva sokkal jobban mutatnak, mint ahogy azt az előbb, még az erősen szétszóródásra hajlamos állapotukban tették.

   Mikor majdnem megindultam a rumlival a pince, a szemetekkel pedig a kukák felé, kinéztem az ablakon. Egyrészt ekkor már késő este volt (mit ne mondjak, a mai napi teendőimet sem kapkodtam el), másrészt pedig még mindig szakadt az eső, így az apró rendrakás feladatát könnyed eleganciával halasztottam másnapra. Te, hogy ez nekem milyen jól megy...

   Amúgy persze nemcsak a halogatás, hanem a rendrakás is egészen jól megy, hiszen a konyhában már csak a szappantartó várja, hogy felcuppantsam a csap alatti csempére, valamint a mártásos kanál, hogy elajándékozzam, vagy ha nem, akkor felakasszam a falra dísznek.
   Ilyekor aztán (mármint mikor épp kezdenék valamiféle megelégedettséget érezni), azonnal kiszúrom a konyhaszekrény tetején a festékes bödliket, a sarokba állított festőhenger hosszabbítót, a ki tudja mióta elmosogatatlan fritőzt (ami amúgy csak kívülről koszos), a jelenlegi helyén elérhetetlen kenyérvágó deszkát, valamint minél tovább nézelődök, annál több mindent, mire fel szégyenszemre (mielőtt még összeomlottam volna) inkább kimenekültem a konyhából...