Ma tulajdonképpen csak azért jöttem le a pincébe, hogy a fiók szélére ragasztott keményfa lécet odafogató, bármi más pincei tevékenység végzésekor útban lévő asztalos szorítókat betegyem a helyükre, bár be kell valljam, hogy már induláskor gyanús voltam magamnak, mert egy ennyire semmi kis feladathoz nem lett volna szükség munkásruhába öltöznöm.
   Kezdetben úgy volt, hogy a szorítók leszedése után, az ebéd utáni félálomban, épp csak pakolászok egy kicsit, ami ugye a pincei polcokra bármikor ráfér, csak aztán, mikor a következő képen látható fiókot kihúztam, na akkor valahogy hirtelen félrefutott az amúgy nagyszerű terv.

   Mármint azért, mert mikor ezt a rengeteg tokmányt megláttam, pontosabban szólva azt, hogy a legfrissebb beszerzésű automata tokmány már ide sem fér közéjük, ezért a csapágyas rekeszben hever, gondoltam megvalósítom azt a régi álmomat, melynek témája egy nyeles tokmány megépítése. Mivel ez egyszer már sikerült (mármint a pincében már van egy), gondoltam másodjára is menni fog, mely példány majd a lakásban található fúrós fiókban fog hemperegni.

   A tokmány menetéhez passzoló spéci csavar végül persze egészen máshonnan, konkrétan az eszterga apró alkatrészeit tartalmazó fiókból került elő. A tokmány alatt látható menetfésűre azért volt szükség, mert egyszerű rátekeréssel képtelen voltam eldönteni, hogy a csavaron található menet passzol-e a tokmányba, csak kissé koszos, és azért szorul meg benne néhány menet után, vagy azért szorul, mert egy kicsit más a menetemelkedése. Miután kiderült, hogy passzol, a csavarmenet vájataiból a koszt egy az esztergába fogott drótkoronggal pucoltam ki. A sikattyú pedig azért szerepel a képen, mert a csavar a drótkorongos takarítása közben azzal volt megfogatva.
   Miután kiderült, hogy bár az előtúrt csavar jó, a terveimhez azonban rövid, újra nekiálltam felkutatni azt a korábban már megtalált ócska biciklitengelyt, amire a tokmány egyszer már feltekerhetőnek bizonyult. Hogy már megint nem találtam meg, az sokkal kevésbé volt elszomorító, mint az a másik tény, hogy közben valahol elhagytam a tokmányt.

   Mivel a hosszú csavarnak minősülő tengelyt nem találtam meg, ezért úgy döntöttem, hogy lemondok arról a tervemről, hogy a tűzifának használt akácból esztergáljak a tokmányhoz egy nyelet, ami már csak azért is felesleges, mert reszelőnyelekből most épp rendesen el vagyok eresztve.
   Az mondjuk igaz, hogy ezeket az esztergakésekhez vettem, valamint túrtam elő, de ettől még nem tartom valószínűnek, hogy az esztergakés készítős projektet a kerek dobozból kivett egy szem szerszámnyél fogja hátráltatni.

   Pláne azért sem, mert ez a menetes végű nyél csak komoly nehézségek árán lenne illeszthető azokhoz a törött csigafúrókhoz, melyekből az esztergakéseket áll szándékomban elkészíteni.

   Mármint ennél még akkor is központosabbra sikerült volna a furat, ha a 8-as csavar közepét erről az oldaláról próbálom megfúrni. Amolyan tőlem szokásos kerülőmegoldásként azt találtam ki, hogy levágom a már amúgy is egyre rövidebb nyélről a csavart tartalmazó részt, majd a másik oldalról beledugok egy olyan 6-os anyát, ami a szokásostól eltérő méretű (mármint nagyobb), s így a nyél eleje felé szűkülő lyukban majd jól megszorul.

   Hogy vajon akad-e a 6-os anyás dobozban egy a nemes célra megfelelő fazonú példány? Erre a kérdésre azt kell válaszoljam, hogy valósággal hemzsegnek benne a lehetetlennél lehetetlenebb formájú anyák!

   Bár 6-os csavarból találtam megfelelő hosszúságút, annak azonban túl nagy volt a feje, mire fel nekiálltam belőle lecsiszolni. Ehhez a munkához mondjuk jobban illett volna a köszörű, de azt most nem volt kedvem a pince mélyéről előcitálni.
   Amit az említett részfeladaton felül látni a képen, az a jelen pillanatban még nyeletlen tokmány igencsak ötletes felhasználása, mint egyrészt kényelmes, másrészt biztonságos megfogatás a csavarhoz. Mármint így egyrészt biztonságos távolba került a kezem a csiszolótárcsától, másrészt a csiszolástól durván felmelegedett csavarnak még csak esélye sincs az ujjaimat megégetnie.
   Ezt a feladatot amúgy nemcsak így lehet megoldani, hanem úgy is, hogy az eszterga tokmányába nem a csiszolótárcsát, hanem a csavart fogom be, majd miután a gépet bekapcsoltam, oldalról rátolom a csavar fejére a flexbe fogott csiszolótárcsát. Bár ez utóbbi megoldás ad szebb eredményt, a flex miatt azonban annyival zajosabb, hogy végül emiatt választottam a magában csendes üzeműnek mondható esztergát.

   Bár első ránézésre lehetetlennek tűnik a műanyag burkolatú tokmány satuba történő stabil befogása, azonban ha előtte rászorítom a tokmányt egy tengelyre (ami már csak a stílszerűség kedvéért is egy a kezem ügyében lévő tokmánykulcs volt), akkor annál fogva már könnyű befogni.

   Miután mindkét anyagot bereszeltem, a keletkezett résbe pedig betettem egy csavart, aminek a feje ráadásul belülre került, majd a tokmányt és a nyelét a 6-os csavarral ismét összehúzattam, a kombináció szétforgathatatlanná vált. Mármint puszta kézzel, a nyélnél fogva hajtva.
   Ez a szerszám amúgy arra való, mikor egy lyukat épp csak meg kell egy kicsit süllyeszteni, mondjuk puha műanyagban, mely feladatnak egy géppel forgatott csigafúrót nekitolva, annak komoly esélye van túlszaladni. De persze bármi olyan helyzetben is kitűnő szolgálatot tesz, mikor az ember valami okból pusztakézzel szeretne forgatni egy csigafúrót.