Kezdetben úgy volt, hogy a konyhaszekrény újrafestése csak egy apró fejezet lesz valamelyik apró elmaradások a lakásban cikkben, csak aztán ráéreztem, hogy épp mint a múltkor az 1879-es cikk kapcsán, már megint ki fogok csúszni nemhogy a 10, de még a 20 képes keretből is. Mindezt úgy, hogy a kredenc tulajdonképpen nem is néz ki olyan rosszul, valamint a lábait és a már nem igazán hozzáférhető két oldalát korábban, még a festés okán szétborított konyha kényelmét kihasználva, jó előre lefestettem.

   Mivel a konyhaszekrény halványzöld fényezése nem igazán nevezhető vékonynak, ezért a felpattogzott részek glettelését semmiképp sem fogom megúszni. Még tiszta szerencse, hogy a zöld festés ennyire csúnyán csak ezen a részen vált fel, így olyan sok dolgom azért nem lesz vele, hogy abba beleszakadjak.

   Előtte persze le kell szednem a szekrényről az összes ajtót, ki kell húznom a két fiókot, s ami régi fehér festék le akar jönni, azt mind le kell csiszolnom. Egy kicsit közelebbről is megszemlélve a dolgokat, arra jöttem rá, hogy a festés megkezdése előtt az összes gombot és mágneszárat is le kell szerelnem.
   Ami hibát a képen látunk, az egyébként attól állt elő, hogy a fiók betolásakor annak felső belső pereme egy kicsit mindig rácsapott a bútor vázára, mire fel eltelt röpke 40 év (a kredencünk kb. annyi idős lehet), s már meg is adta magát a festék. Ezen lehet, hogy segíteni fogok néhány vékony filccsík odaragasztásával, de ami még ennél is valószínűbb, inkább azt a megoldást választom, hogy elhanyagolom. Mármint ugyan hol leszek én már 40 év múlva, hogy újra a konyhaszekrény vázáról lepattogzott festéken problémázzak...

   Mivel fához való gittem, az momentán nemhogy nincs, de még csak vásárolni sem áll szándékomban, így a hiányzó halványzöld festékréteg helye valószínűleg kutyaközönséges gipsszel lesz kipótolva, ami ha szerencsém van, akkor már oda is van készítve a sarokba, abba a félig átlátszó csíkos szatyorba, az apróra történő felaprítására váró projektor mögé.
   Mindeközben a szivacs a térdeplőszékemhez való. Hogy a fagylaltos doboz alatt még mindig ott vannak a kredenc lefestéséhez is szükséges fehér festékes dobozok, az addig rendben, no de az, hogy a szivacsról eszembe jutott, hogy az ülőkékhez való szivacsért még mindig nem mentem el a Népszínház utcai boltba, na az már nagyon nincs rendben! Persze nem az a baj, hogy ez eszembe jutott, hanem az, hogy még mindig nem mentem el, pedig ez már több mint egy hete felmerült igény.
   Ha már épp szóba kerültek az elmaradásaim, akkor itt említeném meg, hogy igencsak sajnálatos módon ugyanígy nem mentem el a kínai piacra megnézni, hátha ott láttam azt a rozsdamentes drótvázú szappantartót, amiből később valószínűleg a konyhai dörzsiszivacs tartója lesz.

   Ha mást nem is, de annyit azért még megtettem, hogy megnéztem, mégis mi van a kissé már szakadozott szatyorban. Jelentem jól gondoltam, hogy gipsz. Mármint amekkora kupit a konyha kifestése kapcsán magam után hagytam, lehetett volna akár a plafonra felkent Rigips Rimano glettanyag is. A gipszre amúgy a kádtöltő csaptelep cseréjekor is szükségem lesz, ami persze szintén idénre lett betervezve.
   Mivel a nagyja lakásfelújítós terveimmel megvagyok, így már csak arra kell koncentrálnom, hogy kifuttassam az olyanokat, melyek közben jobb, ha anyám nincs itthon. A konyhai fénycsőarmatúra átalakítása (vagy cseréje) azért tartozik ezek közé, mert bár anyám egy szál plafonról lógó villanykörte fényében is képes lenne megfőzni a szokásos nagyon fincsi gulyáslevesét, csakhogy az armatúra alkatrészei a szobájában, pont a ruhásszekrénye előtt hevernek.
   Ezt amúgy csak azért említettem meg, mert miközben a konyhában a kredencen nagyban szárad a fehér festék, addig a szobában nyugodtan szórakozhatok az új, vagy ha úgy jönne ki a lépés, akkor a régi lámpa összeállításával, a pincében a hokedli tetejének újrafaragásával, vagy bármi más olyannal feladattal, amitől nem megyek neki a konyhaszekrénynek.

   Míg az előző képen slagot, robotporszívót, valamint két, apróságokkal tömött szatyrot láttunk, még a szerző biciklijére akasztva, addig ezt a munkapadot nem tudtam elhozni. Mármint nem holmi lelki gátja volt, hanem fizikai, ugyanis hiába próbálkoztam, sehogy sem akart a csomagtartóra biztonsággal felkötözhetőnek bizonyulni.
   Amúgy csak két spéci csavar kellett volna belőle, a saját munkapadom egyik pofájának billegését megakadályozandó. Szerszám annyi persze nem volt nálam, hogy a két, amúgy bőven zsebre tehető apróságot ebből a roncsból kiszereljem.

   Ez a másik szekrény viszont rikító piros, melyből sem az íróasztalom fiókjain találhatókkal megegyező bútorfület nem hoztam el, sem a manapság már kincsnek számító két tábla csiszolt üveget.
   A kép amúgy még véletlenül sem arról szól, hogy a 2021-es lomtalanítás alkalmával milyen csodás kincseket hagytam veszni, hanem arról, hogy ezek a konyhabútorok még nem a manapság szokásos pozdorjából készültek, hanem lécekből és farostlemezekből lettek összeállítva.

   Ezt a csinos kis rádiós magnót - hiába lett volna nagyszerű boncalany - szintén nem hoztam el, de csak mert egy kissé közelebbről megtekintve (mármint persze, hogy elsőre felvettem) nagyon durva víznyomok látszottak rajta.

   Míg a hatalmas porcelán polc el nem hozását valószínűleg akkor fogom megbánni, mikor az itthoni valamitől eltörik (mármint ugyanilyen méretű van itthon), addig a még bőven használhatónak tűnő 26-os külsők otthagyását akkor, mikor a boltban az új árát meglátom. A négy keményfa lábból pedig akármiket is tudtam volna esztergálni. Már persze ha tudnék esztergálni...

   Bár az ütemterv szerint nem ez következett volna, de attól én még már aznap este kivettem a helyükről az üvegeket, és még el is mosogattam őket, így adva magamnak két napnyi fórt. Hogy aztán visszaélek-e vele (mármint lazítással nyitok), vagy sem, az majd mindjárt kiderül.

   Ha lazítani azért nem is lazítottam, hiszen csináltam valami betervezettet, de a mágneszárak és gombok leszedése semmiképp sem volt komoly, pláne megterhelő feladatnak tekinthető, mire fel belevágtam egy másik olyan apróságba is, amitől mondjuk komolyan féltem.

   Mármint attól féltem, hogy valamelyik támasztóléc kiszedésekor el találom törni a mára már pótolhatatlannak minősíthető csiszolt üveget. Amúgy nem törtem el, és még el is mosogattam őket, hogy ezt majd ne a visszaszerelésükkor keljen.
   A "mára már pótolhatatlan" kijelentésemet úgy kell érteni, hogy mikor apám a vitrin egyik üvegét még valamikor évtizedekkel ezelőtt eltörte, akkor elment az üvegeshez, elvitte az épen maradt üveget, majd annak mintájára csináltatott egy ugyanolyan, amúgy persze tükörszimmetrikus másikat. Erre mondjuk valószínűleg ma is akadna vállalkozó, épp csak nem tudnám a munkáját megfizetni.

   A már szétszedhetetlen, ezért kipucolhatatlan piros diódaráló díszhelyen történő állomásoztatása még csak hagyján, hiszen a mára már eladott Biai telken van egy hatalmas diófa (amúgy lehet, hogy kicsi is), a mérleget azonban rajtam kívül még senki sem használta, és még én is csak játszásiból vettem elő, még gyermekként, valamikor a 70-es években. Szóval ahogy azt manapság mondani szokás, az amúgy Anita nevű mérleg díszhelyen történő őrizgetése, tényszerűen indokolhatatlan! Amúgy a helyzet a tálcákkal is nagyjából ugyanez. Mármint azokat sem használja senki, mégis ott virítanak a konyhaszekrény közepén.
   Ez a helyzet amúgy lehet, hogy idővel meg fog változni. Mármint korábbi nagyszerű terveim szerint még úgy volt, hogy a szekrénybe nem kellő, de ki azért még nem dobjuk státuszú tárgyak abba a lócába kerültek volna, ami ugye már el lett barikádozva a sütőkkel, s amúgy is megtelt az olyan dolgokkal, mint mondjuk a már semmire sem jó szifon az alkatrészeivel, meg a két cipős dobozra való, mára már (pedig még csak néhány napja tettem el őket) azt sem tudom mik.

   Mivel úgy éreztem, hogy a 11 átfestendő elem leszedése és elmosogatása egyetlen nekifutásra sok lesz, ezért - amolyan tesztként - elsőre csak egy ajtót emeltem le, majd menten mosogattam is el, hogy megtapasztaljam, hogy a csap előtti hajolgatás mégis mennyire terheli meg a derekamat.

   A kép címe egyrészt azért lett "nem sok", mert "nem sok" munka van egy ajtó lemosásával, másrészt azért, mert "nem sok" híja volt, hogy ennek ellenére ezt az apró részprojektet mégiscsak félbehagyom, elhalasztom. Aztán ott van még az is, hogy, hogy amennyiben ezt megteszem, akkor az ajtók mosogatásába másnap már "nem sok" kedvem lett volna újra belekezdeni.

   Bár találtam számukra helyet a spájzban, csak aztán rájöttem, hogy ha beteszem az etcájgos tepsit, akkor majd mindig be kell mennem egy késért, ezért végül kint maradt. Ha a fiókot előre veszem a festési sorban, az már csak azért is jó lenne, mert ugye akkor visszapakolhatnám bele az étkészletet. Arról már nem is beszélve, hogy a fiók tartalmának többi eleme (nagyobb kések és fakanalak, fagylaltos kanál és fenőkő) a spájzban foglalják azt a helyet, ahová a konyhaszekrényből szeretnék a festés idejére átpakolni. Már ha ez tényleg így lesz...

   Az ajtók és fiókok sárgára történő átfestésével úgy lenne érdemes a sárgára festős 7 című projektem keretében haladni, hogy először a nagyobb elemek, aztán a fiókok, és csak ezt követően jönnének az apróbb dolgok, mert az általuk elfoglalt helyet így szerezhetném vissza a leggyorsabban. Erre fel amolyan tesztalanyként, hogy mennyire fed a sárga festék, az elsőnek levett legkisebb ajtóval nyitottam...

   A következő lépcső igen nagy valószínűséggel az lesz, hogy ami túl közel van a konyhaszekrény átfestendő homlokfelületéhez, azt mind elrámolom (azt mondjuk még nem dolgoztam ki, hogy hova, mert a spájzba sajnos annyi minden nem fér), majd a festendő felületek igen alapos dörzsi szivacsos áttörlése következik.
   A képen balra látható apró szatyorban már a következő lépcsőhöz szükséges szerszámok vannak. Ezekre - ahányszor csak elmentem mellettük - több mint egy napon át sikerült folyton rálegyintenem. Mármint ahelyett, hogy bevittem volna őket a konyhába.

   Mikor végre eljutottak a célhelyükig, az is csak azért volt, mert a szatyorban nemcsak ezek a szerszámok voltak, de a konyhai fénycsőarmatúra átalakításához, pontosabban szólva egyre inkább úgy néz ki, hogy inkább cseréjéhez szükséges alkatrészek is rejtőzködtek. Mármint miután semerre sem találtam, pedig tudtam, hogy két napja felhoztam őket, az alkatrészek végül a mini szatyorból kerültek elő.

   Hogy valaha ebben a rekeszben tartottuk a kenyeret, azt már csak a bútoron látható késnyomok is kiválóan jelzik. Mármint nemcsak, hogy valaha itt volt a kenyér, de vágva is itt lett, miközben a kenyérvágó kés éle a deszkába is bele belevágott. Hogy a nyomokat le tudjam festeni, de előtte persze még csiszolni is, ahhoz elengedhetetlen, hogy ami csak ehhez a két akcióhoz útban van, azt vagy el, vagy egyszerűen csak bentebb tegyem. Ez a rész még csak hagyján, mert ezt lehet annyira tömöríteni, hogy a mindenféléktől odaférjek a munkaterülethez.

   Ennél a másik rekesznél azonban már semmiképp sem úszom meg a kipakolást, mert a beljebbtolhatatlan tányér konkrétan rálóg az átfestendő felületre. Arról már nem is beszélve, hogy a zöldes színű átlátszó üvegtányérok - mint süteményes készlet - már több mint egy évtizede nem voltak előszedve. No nem tisztasági mosogatást szeretnék a tányérokra ráereszteni (bár valószínűleg az is meglesz), hanem - ha ez egyáltalán lehetséges - el kéne innen tenni őket valami olyan helyre, ahol nincsenek útban, ide pedig betenni valami olyat, ami ha nem is nap mint nap, de - az üvegtányérokkal ellentétben - legalább időnként kell.

   Sajnos a kukta sem úgy van ott, hogy azt csak úgy egyszerűen beljebb lehet lökni, mert van mögötte egy másik kukta, valamint egy csomó lábas is, amitől még ez az első ránézésre egyszerűnek tűnő hátrébb helyezés is bonyolulttá válik.
   Hogy miért nem pakolom ki a szekrényből a komplett tartalmát, vagy akár csak azt, ami a festéshez útban van? Mégis hová pakolnám ki? A szobába mondjuk beférne a rengeteg csörömp, de annyit szaladgálni a nyári melegben valahogy nincs kedvem.
   Mikor rájövök, hogy tetszik vagy sem, selejteznem mindenképp kell, olyankor aztán végképp összeomlok. Még ezen az amúgy nem is ezt mutató képen is van néhány évtizedek óta nem használt reszelő, a régi hűtőhöz való jégkocka forma, egy általam például soha elő nem vett fehér lábos, miközben a hallban ülve arról a sárga izéről meg nem tudnám mondani, hogy micsoda.
   Hogy a konyhából bármit kidobjak, ahhoz persze anyám engedélye is kell, hiszen ez a konyha alapvetően az ő területe, én csak nyaranta szoktam benne főzni, mondhatni pusztán kényszerűségből. Mivel a telket eladtuk, ez meg fog változni. Mármint ezentúl mindig anyám fog főzni.

   Ez természetesen nem a teljes bögrekészletünk, mert van belőlük egy másik polcon is, mely tény azt vetíti előre, hogy itt is selejteznem kell. Most persze még csak az első sort lesz kötelező kipakolnom, de csak mert különben nem férek hozzá az ecsettel a peremhez.
   Bevallom őszintén, kissé meglepődtem rajta, hogy a viszonylag normális, bőven tartható, vagyis a betervezett apró lépésenkénti haladás után, úgy lefagytam, hogy ezen a napon a konyhaszekrény ügyében tulajdonképpen semmi sem történt.

   Hogy másnap sem igazán történt semmi, az talán még az előző esetnél is megdöbbentőbb volt, mire fel legalább annyit megtettem, hogy a már erősen fogyóban lévőhöz vásároltam egy újabb doboz matt fehér festéket, ami így már biztosan elég lesz. Ha meg már ott voltam a boltban, vettem takarószalagot is.
   Mindeközben a balra lent látható apró rózsaszín dobozban Weller pákához való hegyek vannak, amiket persze nem az OBI-ban vettem, hanem a Bosnyák téri piacon, mindössze 500 forintért. Hogy a Weller ekkor már fél éve nem volt elővéve? Hát ja, mostanában csak nagyon ritkán forrasztgatok...
   A jobb szélen az a zöld, az meg a két fiók, amiket még nem vittem le a pincébe. Mármint végül úgy döntöttem, hogy a sárgára történő festésüket nem a szobában, hanem a pincében fogom megejteni, valamint azt is eldöntöttem, hogy a lent készült képek nem ebbe a cikkbe, hanem a sárgára festős 7-be fognak bekerülni.

   Mivel az elsőnek lefestett ajtó a konyhában (amúgy nokedli készítés közben) durván útban volt, mielőtt még valami kárt tettem volna benne, inkább behoztam a szobába, ahol az új jövevényt a szétszedésére váró szeletelő és a fénycsőarmatúra meleg fogadtatásban részesítette. Én mondjuk már kevésbé ujjongtam, mert ugye mire ebből a kupiból kikeveredek, na addigra valószínűleg már rég beköszönt az ősz, mire fel újra nekiálltam valamiféle betartható ütemterv készítésének.
   Azt találtam ki, hogy jövő héten hétfőn (ma amúgy még csak péntek van) elpakolok az útból minden olyan csörömpöt, ami túl közel van a konyhaszekrény frontoldalához. Kedden lemosom a szekrényről a koszt és a pörköltszaftot, mert a koszos felületekre nem tapad valami jól a festék. Szerdán nekiállok lecsiszolni, amit csak le kell csiszolni, csütörtökön pedig felkenem a szekrény elejére az első réteg fehér festéket. Pénteken, majd szombaton meglesz a második és a harmadik réteg, így jövő hét vasárnapra már a szekrényre is szükséges néhány sárga csíknál fogok tartani. Mikor azokkal is megvagyok, akkor jöhet az a rész, hogy egy rekesz kirak, átválogat, elmosogat, visszapakol, majd a következő nap a következő rekesz jön. Ha lesz annyi eszem (amúgy nem szokott), akkor ezt felülről lefelé haladva fogom elkövetni, hogy semmiképp se koszoljak a már tiszta részekre. Amennyiben valami csoda folytán még ennél is több eszem kerekedne (hát persze...), akkor a következőnek lefestendő ajtó valamelyik felső lesz, hogy mikor a rekeszével elkészültem, akkor egyből fel is tudjam rá tenni.
   Ez azért nagyszerű ütemterv, mert egyrészt biztonsággal tartható (minden nap csak valami apróságot kell csinálnom), másrészt a teljes hétvégém szabaddá válik, mikor is hátha kedvem támad befejezni valami olyan projektet, melynek elemei a lakásban jelenleg szanaszéjjel vannak pakolva, gondolok itt elsősorban a konyhai világításra, de persze tőlem akár még valami apróság szétszedésére is sor kerülhet.

   A nap zárásaképp (no nem mintha csináltam volna valamit) feltettem a még lefestetlen konyhaszekrényre az elsőnek lefestett ajtót, hogy lássam, mennyire passzol a konyhába az okkersárga. A halványzöld után egy kissé talán túl erős ide ez a szín, de amúgy nagyon is passzol. Már csak azért is, mert valahogy semmi kedvem sincs nekiállni más színekkel kísérletezni.

   Ez itt a már az előbb említett nokedli, ami még véletlenül sem a pörkölttől, vagy akár a szép sárga tojástól lett ilyen barna, hanem attól, hogy teljes kiőrlésű lisztből készült. Néztem is, mikor a lisztes dobozba borítottam, hogy a megszokott fehérrel ellentétben, mi az a koszosnak tűnő barna.
   Amúgy finom lett. Mármint a színe ellenére a nokedli, valamint az elsózottsága ellenére a pörkölt, amit úgy hoztam helyre, hogy a zaftját felöntöttem vízzel, majd besűrítettem liszttel, valamint sem a nokedlibe, sem a nokedli főzővizébe nem tettem sót.
   Hogy a rápacsmagolt tejföl ellenére még ecetes uborkát is ettem hozzá, az azt vetítette előre, hogy ma már egészen biztosan nem fogok itthonról elmenni. Az pedig, hogy még két ugyanekkora adaggal bevágtam, na az meg azt, hogy egész délután aludni fogok. Ehhez képest végül - megjegyzem szerencsére - a délutánom nagyon nem így nézett ki. Mármint valami csoda folytán végre beindultam.

   Ezt az amúgy fejjel lefelé álló feliratot akkor szúrtam ki, mikor a legalsó polcon tartott nokedliszaggatóért lehajoltam. A felirat amúgy (mint az a visszafordítását követően kiderült) nem a konyhaszekrényhez tartozik, hanem a léceken és a farostlemezen felül az építőanyagok között mégiscsak megtalálható pozdorjához.

   Míg a MEO szerint a pozdorja rendben van, addig szerintem nem igazán, merthogy alig van benne ragasztó. Mármint dörzsölésre mállik. Ez mondjuk csak később, már a polcok mosogatásakor derült ki.
   Az 1969 szeptember hetedikei dátum pedig számomra azért nem semmi, mert csak két évvel később költöztünk ide. Hogy a konyhaszekrény már akkor megvolt, vagy ezt direkt ide vettük, arra mondjuk már nem emlékszem.

   Mármint erre a polcra, ami az alsó rész bal oldali és középső rekeszét osztja ketté. Hogy gyári-e, vagy én készítettem, esetleg akkor kerültem vele közelebbi kapcsolatba, mikor a párom több mint 10 évvel ezelőtt ráterítette a mintás viaszos vásznat, az viszont már egyáltalán nem dereng.

   Hogy a konyhaszekrény tartalmának megtekintése közben (mármint nekiálltam ennek a nemes feladatnak) meglehetős mennyiségű felesleges dolgot fogok találni, azt mondjuk sejtettem, azt azonban nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire sokat.
   A jénainak nincs meg a teteje, cserébe van benne két, már nem létező jénai tálhoz való tető. Mindeközben a rátett tésztafőző lábost még sosem használtuk, de ennek ellenére a kisebbiknek (mármint a nagy lábosban van egy kisebb is) már le van törve az egyik füle. Egy kicsit én is le vagyok törve, mert ugye mivel a konyha alapvetően anyám területe, így még a sosem használt, vagyis teljesen felesleges dolgok sorsáról sem szívesen döntenék egymagam. Mondjuk anyám említette, hogy a telekről nemsokára hazalátogat, és akkor majd jól meginterjúvolom.
   A porcelán tálak helyett mondjuk vettem rozsdamenteseket, melyek egyrészt (már csak a közel nulla súlyuk miatt is) könnyebben mosogathatók, másrészt még csak el sem törnek. A húsvágó deszka felett azért lebeg Damoklész kardja, mert vettem helyette egy másikat, majd még egy annál is újabbat. Tartalék húsvágó deszkát a szűkös konyhaszekrényben őrizgetni, azért mekkora marhaság már? Ez mondjuk nálunk családi hagyomány. Mármint a teljesen felesleges dolgok hosszú évtizedeken át történő meghitt őrizgetése. Ez kérlek annyira így van, hogy a két jégkocka készítő tálhoz tartozó hűtőszekrény már meg sincs, miközben az új hűtőbe be sem tehető.
   A krumplinyomó nálunk már csak azért sem volt használatban, mert a mi családunkban a krumplipüré - mint étel - teljesen ismeretlen volt. Mármint nálunk csak tört krumpli volt, és az is csak akkor, ha a tányéromban villával összetörtem.
   A piros kisfazékból, épp mint ahogy az eggyel nagyobb méretűből is, már rég vettem másikat, de anyám valamiért az ütött-kopott régit is megtartotta, mégpedig a fazekakhoz tartozó, szintén ütött-kopott fedőkkel együtt, mire fel az apukám által (megjegyzem igen ötletesen) a spájz ajtajának belsejére felszerelt fedőtartó lécek idővel teljesen megteltek.
   Na most ha valaki azzal a kérdéssel csöngetett volna be, hogy: Géza! Nincs véletlenül a spájzodban egy fél tekercsnyi téglamintás papírtapéta? Akkor azt feleltem volna, hogy: Az kérlek biztosan nincs! Pedig találtam! (lásd a kép jobb szélén felfelé kilógni azt a barna hengert)

   Mivel az itt látható csörömpök közül egyik sincs használatban, ezért ezeket át kellene helyezni a kukába. Süteményes tányérkészletből mindjárt kettő is van, miközben azokon szerintem gyermekkorom óta nem járt sütemény.
   A nemcsak egyszerűen hatalmas, de amúgy semmire sem jó, pláne törékeny üvegből készült tálakra sincs szükség, épp mint ahogy a hatalmas kék mintás porcelán mártásos kanálra sincs. A sosem használt korsó, a fekete bögrék, a színes de kicsi ivópoharak, a rozsdás nokedliszaggató is egyértelműen kuka pozitív, mint ahogy a csak egyetlen példányban létező kávéscsésze az alátét tányérkájával is az.
   Mondjuk a szívókás pohár és a korsó felmehet a polcra dísznek (már ha még odaférnek), de hogy a többi csörömppel mi lesz, azt most még képtelen voltam eldönteni, mire fel addig is berakosgattam őket a spájzba.

   A korábban felvázolt ütemterv (valamint úgy általában bármelyik másik is) már csak azért is nagyszerű, mert mikor a dolgokat magamban szépen sorba teszem, majd beütemezem, akkor általában azonnal hatalmába kerít az "Úristen, már le is vagyok maradva" érzés.
   Hogy ez az amúgy rettenetesen stresszelő érzés most is nagyon jól jött, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy bár még csak péntek délután van, de én ugye már végeztem is "a dolgok bentebb történő pakolása" című, amúgy jövő hét hétfőre beütemezett feladattal.

   Mármint az összes, még a szekrényben maradt dolog elég távol került a bútor szélétől ahhoz, hogy azt nyugodtan nekiállhassak lemosni, majd kissé átcsiszolni, végül pedig lefesteni.

   Mivel tudtam magamról, hogy ha kifogy belőlem a lendület, akkor úgy, de úgy megállok, hogy onnan aztán el nem mozdít semmi, és akkor ugye idővel tényleg lemaradásba fogok kerülni, ezért a jövő hét keddre beütemezett mosogatási feladatnak is nekiálltam.

   Mikor már valahol ott tartottam, hogy kész, a mai napi etap ennyi volt, akkor megláttam a konyhai mosogatóba dobált, az előbb még a konyhaszekrény polcain állomásozó terítőket, mire fel azokat is elmosogattam, ami amúgy már nagyon is rájuk fért.
   Mikor végül odáig jutottam, hogy kész, a mai nap tényleg ennyi volt, és még meg is vacsoráztam, a fürdőszobában - a letusolásomat megakadályozandó - ez a látvány fogadott. Mármint a már elöblített, de még kiterítetlen terítők sora.

   Hogy a terítőket nem a fregolira teregetem ki, azt nemcsak az garantálja, hogy a fregoli közel megtelt állapotban leledzik, hanem az is, hogy ha ezt megtenném, akkor tusolás közben a nedves terítőkről rám csepegne a víz.
   A munkásruhámat amúgy azért mostam ki, mert berágtam a kertésznadrág összefestékezett, s ettől behúzhatatlan cipzárjára. Mármint még a tegnapi fűnyírás közben, mikor is előbb egy 13-as, majd egy 14-es villáskulcsot találva már épp kezdtem volna örülni, hogy milyen szerencsés vagyok, mikor kiderült, hogy azok a szerszámok az én zsebemből estek ki, mikor korábban lehajoltam.
   Hogy a festéknek (ami amúgy diszperzit a konyha festéséből) legyen esélye a cipzár fogai közül kioldódni, azt találtam ki, hogy a koszos holmikat még tegnap délután beáztatom (mármint magában a mosógépben), kimosni azonban csak másnap fogom. Mivel a gép nem mosott ki addigra, mikorra én már nagyon el szerettem volna indulni a piacra, felnyitottam a tetejét, s a koszos ruhákat a leállt gépben, a már forró vízben is hagytam állni vagy úgy jó két órát, míg én a piacon, majd az OBI-ban keringtem.

   Mivel a vizes terítők a kád szélén nagyon útban voltak, illetve azért, mert ha nekem egyszer teregetni támad kedvem, akkor nehogy már ne teregessek, kigurítottam a szobában a nagy kék nejlont, rátettem az Ilonka nénitől örökölt összecsukható szárítót, majd csak azért is kiteregettem!

   Bár én már tiszta voltam (mármint időközben letusoltam), a konyha azonban még nem, ezért kénytelen voltam a területre ráereszteni egy felmosást. Amúgy a koszt főképp az produkálta, hogy szétjártam a konyhaszekrény lemosása közben lecsepegett vizet. Vagyis ahogy az már csak lenni szokott, már megint én voltam a tettes...

   Már csak egy fiók, valamint a beletett két ajtó van fent, mely kiváló eredményt úgy sikerült elérnem, hogy mikor lefelé mentem, bárhová is tartottam, mindig magammal vittem egy-egy bútorelemet. Lefestve sárgára mondjuk még csak egy van, no de hol van még karácsony? (ijesztgeti magát a szerző az elhúzódó projekt rémképével rutinosan)
   Amennyiben holnap nem leszek lusta, akkor nekiállok a konyhaszekrény lecsiszolásának. Szerencsére nem az egészet kell, pontosabban szólva fogom lecsiszolni, hanem csak azokra a részekre megyek rá, ahol leperegni látszik a festék. Na most ha lusta leszek, akkor az ütemterv szerint ez csiszolós akció valamikor jövő hét szerdán lesz esedékes, vagyis most épp nagyon is jól állok. Pontosabban szólva már majdnem fekszem, mert még aznap megírtam ezeket a sorokat is, s mire végeztem, addigra már igencsak késő este lett.

   Szombat ebédre - a fokozott egyszerűség jegyében - löncshús konzervet főztem, amiről az a régi, szívemnek valamiért kedves történet jutott eszembe, hogy mikor egyszer még valamikor gyermekkoromban löncshús volt vacsorára, a szüleim váltig állították, hogy úgy együk (mármint az öcsémmel ketten), hogy az francia csigakonzerv. Amúgy persze nem az volt, s hogy miért mondta apám, hogy csiga, az már sosem fog kiderülni. Talán az lehetett az ok, hogy így talán nem zabáljuk fel olyan gyorsan.

   Ha már sebességhatározóként meg lett említve a "nem olyan gyors", akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a konyha új lámpájának összeszerelése annyira nem halad, hogy az már szinte fáj!

   Lőttem vagy tíz képet, mire végül sikerült megmutatnom, hogy ezen a ponton nemcsak festékhiány van, hanem egyben az anyag vastagságából is hiányzik, vagy úgy jó fél milliméter. Vagyis mese nincs, ezt a részt tényleg glettelnem kell. Ezt amúgy valamiért nagyon szerettem volna elkerülni, csak ugye nem sikerült.

   Épp mint ahogy az a tervem is dugába dőlt, hogy ha már egyszer épp nagyban nem csinálok semmit, akkor legalább fussak a bicajjal egy kisebb kört, mégpedig kőbánya felé, ahol is egyrészt a Maglódi úti szivacsboltot szeretném meglátogatni, másrészt az internetes szőnyegáruház átvevőpontját. Utóbbi helyszínt azért, hogy amolyan előzetes ellenőrzésképpen megtapogassam azokat a szőnyegeket, melyek a monitoron keresztül nézve - az erősen nyomott áruk ellenére - mondhatni gyanúsan jól mutatnak. Ez amúgy már csak azért sem jött össze, mert az említett boltok - így szombat délután - már nem valószínű, hogy nyitva lettek volna.

   Hogy ezzel a viszonylag lassan haladós, megerőltetőnek azonban semmiképp sem nevezhető részfeladattal meglegyek, felkentem a konyhaszekrényre egy réteg Héra falfestéket, majd egy óra múlva újabb ecsetelés következett, amit késő estig további festékrétegek követtek. Holnapra remélem kiderül (már úgy értem, hogy ahhoz azért előbb még le is kell csiszolnom), hogy lehet-e a falfestékkel glettelni.

   Szerintem már most jobban néz ki, mint amilyen annak előtte volt, pedig most azért még nagyon kilátszanak az előbb még csupasz fa részek, valamint a festék csíkossága sem mutat valami jól.

   Bár a ventilátor a múltkor kapott egy zsírzással összekapcsolt megtekintést, de mivel az nem volt elég alapos, ezért mindössze néhány nap kellett hozzá, hogy kitekeredjen belőle az egyik csavar, mire fel menten le is állt benne a bólogató üzemmód. Persze ezt is csak olyankor javítja meg az ember, mikor már nagyon hiányzik. Mármint ezzel a ventilátorral szárítom a konyhaszekrényt, hogy holnap biztosan rákenhessem a következő festékréteget.
   Ha minden igaz, akkor úgy lesz, hogy hétfőn megkapja a második réteget, kedden a harmadikat viszont nem, mert akkor jön a párom, megyünk vásárolni, meg persze a festékkel büdösíteni sem akarok. Azt meg ugye pláne nem szeretném, ha Andi - egy óvatlan mozdulatát követően - felragadna a szekrényre.

   Mostanában, ahogy öregszem, mikor ha el ugyan még nem is készült az adott valami, de már látom, hogy ha nem hagyom abba a vele való intenzív törődést, akkor nemsokára el fog készülni, olyankor egy kicsit mindig meghatódom. Az mondjuk igaz, hogy a konyhaszekrény átfestésére még biztos rá kell szánnom néhány napot, de mivel azokkal a részekkel már megvagyok, amiktől valamiért féltem, a maradék meló mondhatni már csak rutin lesz. Legalábbis nagyon merem remélni, hogy így lesz.

   Bár a szétszedett konyhában sok mindent kéne csinálni, kivéve természetesen mondjuk a főzést, én ebédre már csak azért is grízgombóc levesben gondolkodtam.
   Ez a kép amúgy még valamikor hétfőn készült, a második réteg festék felkenése előtt, ami után egy egész napnyi pihenőt kívántam tartani, ami végül úgy is lett. Hogy a szerfelett halogatásban mennyire vagyok jó, azt már csak az is mutatja, hogy nem sok híja volt, hogy a harmadik réteg festék még szerdán sem kerül fel.

   Ha mást nem is, de annyit azért kedden is megtettem, hogy mikor épp arra jártam, akkor felhoztam a pincéből a következőnek megszáradt, ott a többi ajtó lefestésekor már nagyon útban lévő ajtót, amit aztán a lakásban sem igazán tudtam hol elhelyezni. Itt mondjuk azért gyorsabban szárad, bár már egyik sem fog.

   Csütörtök délelőtt, mikor épp nagyban azt tervezgettem (megjegyzem érdemi munka helyett), hogy ha aznap felkenem a konyhaszekrényre a harmadik réteget, és persze majd meg is száradt, akkor mit fogok csinálni, akkor hirtelen rájöttem, hogy két apró részlet valahogy még mindig kimaradt. Míg az egyik ennek a fióknak a visszacsinosítása volt (lásd a díszbetét sárgáról fehérre történő visszafestését), addig a másik a konyhaszekrény egyik peremének sárgára történő átfestése. Utóbbiból amúgy eredetileg kettő volt (mármint még zöldre festve), végül azonban úgy döntöttem, hogy csak az egyszerűbb, mindössze két, pláne teljesen egyenes felületből álló részt fogom sárgára visszafesteni. Persze majd csak akkor, mikor a fehér festék már biztosan megszáradt. Vagyis megint adtam magamnak két napnyi pihenőt, amit valószínűleg azzal fogok tölteni, hogy a konyhaszekrény felső részét újrapakolom. Na most ha nem, akkor simán elleszek a szokásos semmittevéssel...

   Az immáron szép sárga fiókot nemcsak azért dugtam be a helyére, mert ugye alapvetően itt a helye, hanem azért is, mert így a konyhaszekrény szellőztetésére ráállított ventilátor egyben a fiók homlokfelületét is szárítja. Arról a szerencsés ténytől már nem is beszélve, hogy a fiók a helyén sokkalta jobb helyen van, mint ahol az előbb a szobában volt. Mármint itt már egészen biztosan nem rúgom fel.
   Mikor kisvártatva rájöttem (ami amúgy nem volt különösebben nehéz), hogy mennyivel jobb helye lenne a szobában a botorul itt helyben átfestett fióknak (mert bent ugye sem a szekrénybe történő visszapakoláskor, sem a gáztűzhely előtti ácsorgáskor nem lenne útban), akkor bizony nem sok hiányzott hozzá, hogy nekiálljak a dolgok átrendezésének, de aztán - amolyan szokásos Gézás módon - hagytam a francba az egészet, mondván holnap is van nap.
   Ez amúgy már csak azért is jó döntés volt, mert másnap, mivel akkor hozta a postás anyám nyugdíját, s ezért nem mehettem el itthonról, csak el kellett már ütnöm valamivel az időt.

   Másnap reggel persze ugyanúgy nem csináltam semmit, mint ahogy előző nap délután sem, épp csak álmodoztam róla, hogy mennyire szeretném a konyhát újra egyben, az asztalt pedig teljesen üresen látni.

   A szobát pedig pláne! A sarokban a széken alig látszó vitrines ajtóval amúgy az a gond, hogy az már annyira sikeresen olvadt bele a tájba, hogy a rekamié mozizás utáni rendberakásakor többször is sikerült ráraknom a párnákat. Mondjuk fogni már nem fog, de ettől még nem lehet a székre leülni. No nem mintha szoktam volna a szobában ücsörögni, de attól még itt is lehetne végre rend.

   A szobai asztalt is hiába nem használom, akkor sem szeretem, mikor így néz ki. Amúgy a képen nemcsak a három, már okkersárgára átfestett ajtó látszik, hanem az is, hogy a vitrines rész üvegnélküli részét már rutinosan belaktam, mégpedig néhány, még valamikor a 2021-es lomtalanítás alkalmával begyűjtött, hetekig valahol a pince mélyén tárolt karácsonyfadísszel. No nem mintha nem lenne velük megtömve a régi varrógépünk doboza, csak gondoltam legalább a csinosabbakat elhozom, ami egyértelműen azt fogja eredményezni, hogy a következő karácsonyt, pontosabban szólva a karácsonyfa leszedését selejtezés kell kövesse. A válogatás már csak azért is aktuális, mert a 60 éve gyűjtögetett rengetegben akad néhány teljesen kifakult fényű, pláne egy kissé törött, vagy már erősen hiányos dísz is.

   Mikor ezt a fiókot a szoba közepére beraktam, akkor valahogy még jó ötletnek tűnt, hogy ezt itt fessem le. Miután csak úgy próbaképp (mármint ecset és festékes doboz nélkül) odaültem mellé, akkor viszont azonnal rájöttem, hogy ha képes is lennék ennyire lefelé irányba festeni, azzal tuti, hogy kicsinálnám a már nemhogy napok, de egyenesen hetek óta egészen tűrhetően viselkedő derekamat.

   Mire fel a hatalmas alátétpapírral, és persze a fiókkal inkább visszacihelődtem a konyhába. Mármint azért, mert ugye itt festve (mármint ilyen magasságban) sokkal kevesebb terhelés éri a derekamat.
   Bár kezdetben csak a fiók felső peremének fehérre történő átkenéséről volt szó, de aztán egy kicsit megremegett a kezem, minek következtében a belső oldallapok is kifehéredtek. Az alaplemez viszont nem, mert az ugye nem fog látszani a fiók aljába visszatett viaszos vászontól.

   Hogy eltűntethetem-e végre a konyhából ezeket a festékes bödliket? Nos nem, ugyanis a spájz ajtaja még mindig nagyon cefetül néz ki. Ez annyira így van, hogy azt a konyha festését megelőző nagytakarításkor - valami érthetetlen okból - már eleve le sem mostam, pedig nem kevés rajta a pörköltszaft.

   Kapnak a fiókok a száradásra még két napot, aztán már pakolhatok is beléjük vissza. Pontosabban szólva ez majd úgy lesz, hogy felülről indulok a takarítással, a terítők visszahelyezésével, majd a csörömpök újraválogatásával és átrendezésével, s mikor a szekrény közepéhez érek, a fiókok majd csak akkor lesznek a helyükre visszatolva. Ez már csak azért is így lesz jó, mert ha felülről lefelé takarítok, akkor a már rendbetett részekbe valószínűleg még nekem sem sikerül beleszemetelnem.

   Mikor úgy nagyjából mindennel végeztem, ami csak mára be volt tervezve, meglepve vettem tudomásul, hogy az érzésem szerint késő délután még nagyon messze van. (lásd a 13:00-át jelző órát) Ezt annak tükrében furcsállottam, hogy ma már voltam a Bosnyák téri piacon, a pincében lefesteni sárgára a három utolsónak meghagyott legnagyobb ajtót, elmosogattam a piacon vásárolt bigyókat (egy piros Tesla telefont vettem, valamint egy újabb kvarclámpát), és még a konyhaszekrény egyik peremét is visszafestettem sárgára, a két fiókról - mint fő feladatról - már nem is beszélve!
   Na most amiről még szintén nem beszélhetek, az a rend. Mármint rend az adott időpontban annyira nem volt, hogy a pakolás nemes feladatával úgy sikerült egy kósza órát eltöltenem, hogy annak alig lett valami látható nyoma. Ékes példa erre az óra mellett látható apró műanyag cső, amit még valamikor hetekkel ezelőtt egy folyékony szappan adagolójából termeltem ki, mondván egyszer még biztosan jó lesz valamire a fél arasznyi átlátszó cső.

   Ezt a rettenetesen zöld tálcát ma délelőtt vettem a Bosnyák téri piacon, mégpedig azzal a szent elhatározással, hogy még a mai napon alátétek lesznek belőle az előbb mutatott bal oldali gombhoz, hogy ne a csupasz porcelán feszüljön neki a friss festésnek. (ebből a tervemből - mint ahogy annyi másikból sem - végül nem lett semmi)

   Erre fel az eszterga már megint el volt barikádozva! Amúgy persze semmiből sem tartott volna a lehajtható asztal alól óvatosan kiemelni, csak ugye nem lett volna épelméjű cselekedet olyankor porolni, mikor épp három ajtó is szárad a pincében. No nem mintha az ép elmémről lennék híres, vagy az velem kapcsolatban valaha is szóba került volna...

   Mivel idővel a konyhaszekrény minden egyes eleme lefestődött, ez a projekt azonban ennek ellenére nem haladt (mármint esze ágában sem állt befejeződni, lásd a szinte azonos állású képeket), egyszer csak ráuntam a tökölésemre, majd hirtelen (amúgy egy igencsak alapos megfontolást követően) felkiáltottam: Márpedig ennek a projektnek itt a vége!

   Amire már csak azért is szükség volt, mert ha még ma nem fejezek be (vagy egyszerűen csak nyilvánítok befejezettnek) egy szétszedést, akkor ebbe az apró táblázatba holnap reggel nem fogom tudni bejelölni az este megnézett filmet.
   A jelzések úgy értelmezendők, hogy a piros körök, a megvastagított ikszek, valamint a függőleges vastag vonalak is megtekintett filmeket jelentenek, miközben az elkészült szétszedtem cikkeket a vékony vonalú ikszek jelzik. Utóbbiból jelenleg egy sem látható, vagyis már nincs mit megvastagítanom.
   Hogy minden egyes szétszedésre három mozizás jut? Hát ja. Ez az év ilyenre sikeredett. Az persze igaz, hogy a konyha, vagy jelen esetben a konyhaszekrény festése az átlagosnál több időt emészt fel, csakhogy az is igaz, hogy a következő (vagyis a 2021-es harmadik) táblázatba már az összes piros kör be lett rajzolva. Mondjuk idő még bőven van (mármint év végéig hátra 5 hónap), ami megengedi, hogy lazítsak. Mármint még csak bele sem kell húznom, hogy a táblázat vékony ikszekkel is megteljen, ami amúgy azt fogja eredményezni (remélem, hogy tényleg így lesz), hogy idén is több cikket írtam meg, mint amennyit publikáltam.
   Ennek amúgy még véletlenül sem holmi számmisztikai jelentősége van, mint inkább az, hogy ha ilyen szépen haladok (na ezt vajon mire érthettem, mikor épp most álltam neki panaszkodni), akkor már csak néhány év kell hozzá, hogy amit eddigi életem folyamán összegyűjtöttem, azt a rengeteg kacatot mind bemutassam.  

   Mivel azt volt a legegyszerűbb tető alá hozni, így a mai ebéd megint pörkölt lesz, nokedlivel, miközben a holnapi lecsó, mert végre nem felejtettem el a piacon megvenni a hozzávalókat. Na most amiről viszont már sokadszorra feledkeztem meg, az a kép jobb szélébe belógó, a konyha ajtaja mögé rejtett rémséges kupi.

   Mármint erről a kupiról van szó, amit a minap még egy piros Tesla telefonnal is sikerült megfejelnem. Ezzel talán nem is az a baj, hogy útban vannak (mert ugye itt az ajtó mögött annyira azért nincsenek), mint inkább az, hogy selejteznem kell, ami nekem - mint minden sziriszart gyűjtőnek - nagyon nehezen megy. A jénai tálaktól mondjuk bátran megszabadulhatok, mert mint azt anyám a legutóbbi telefonon történő beszélgetésünkkor jelezte (mármint anyám épp kint van a telken), nem szeret jénai tálban főzni. Arról már nem is beszélve, hogy a tálak és a tetők nem igazán párosíthatók. (mármint nem passzol össze a méretük) A tésztafőző lábosok hasznosítására viszont támadt egy nagyszerű (hát persze...) ötletem, ami ugye azt vetíti előre, hogy évekig egy pincei polcon fognak porosodni. Na most ha záros határidőn belül nem szedek szét legalább 10 hatalmas dolgot, az pedig azt fogja eredményezni, hogy a lomos pince végképp eldugul.

   Bár volt egy olyan elképzelésem, hogy a záróképen a már újra összeszerelt konyhaszekrény lesz látható, ezt azonban - a maradék munka szerteágazottsága miatt - kénytelen voltam feladni. Mármint nagyon úgy néz ki, hogy az új gombok visszaszerelésével, valamint a mágneszárak javításával fogom (megjegyzem szép hosszan) indítani az apró elmaradások a lakásban tizenötödik fejezetét.
   Ez a kép akkor készült, mikor úgy tíz percnyi keringést követően lezuttyantam a rekamiéra, szomorúan véve tudomásul, hogy a nagyobbik tésztaszűrős lábost úgy eltökítettem, hogy az tényleg semerre sincs. Amúgy ott hever a ventilátor mögötti fiók alatt, amolyan alkalmi támasztékként bevetve.
   Ha már szóba került a bevetés, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy egy alapos átgondolást követően arra a következtetésre jutottam (megjegyzem tettem ezt már sokadszorra), hogy ha nem vetem magam bele a szétszedésekbe, akkor tényleg el fogok úszni. Mikor ezt ilyen szépen végiggondoltam, hogy a bevetés legalább egy kicsit igaz legyen, magamra húztam egy plédet, majd itt helyben aludtam egy jót...