Mármint ez, amit minimum kényelmetlen megfogni, s időnként már eleve nem is lehet, mert undok módon olyan szögbe fordul, hogy a tömpe ujjaimmal már bele sem tudok kapaszkodni.
   Mivel az, ha valaki a kasszánál bénázik, nem tudja elővenni a pénzt, vagy eltenni a visszajárót, az nemcsak akkor idegesíti az embert, ha a szerencsétlen vásárló épp nagyban előtte áll, de akkor is, ha ő maga az, így kénytelen leszek ezt az amúgy nem is olyan nagy, cserébe hónapok óta fennálló hibát orvosolni.
   Részemről a problémára azt találtam ki, hogy még a sorra kerülés előtt előveszek egy akkora címletű bankjegyet, amiből biztosan kijön amit a boltban sikerült összevásárolnom, majd zsebből fizetek, és a visszajárót is oda teszem, mert így - másokkal ellentétben - biztosan nem tartom fel a sort.

   A hiányzó cipzárhúzó pótlására egy alkalmas méretű kulcskarikát tervezek bevetni. Hogy a meglehetős tömegből melyik a legalkalmasabb példány, azt úgy állapítottam meg, hogy - az egyik kedvenc szokásomhoz híven - az egész dobozt kiborítottam.

   Miközben a balra látható hat darab karika közül bármelyik megteszi, addig a hetedik egy kakukktojás. Mármint az nem kulcskarika, hanem díszalátét egy apró zárbetét köré, mely apró alkatrészért már kétszer is feltúrtam a pincét. Hogy aztán beépítem-e az újradobozolt kábeldobba, az még nagyon a jövő zenéje. Mármint el nem tudom képzelni, hogy mégis miért azt a projektet venném előre, mikor annyi más, nálánál sokkalta fontosabb témájú van.

   Bár ez tulajdonképpen egy semmi kis munka volt, bele biztosan nem izzadtam, azonban az eredménye nagyon is pozitív, mert így ha kell, akkor egyből elő tudom kapni a pénztárcámat. Ez mondjuk nem mindig pozitívum, mert ha túl könnyű fizetni, a végén még a fél piacot összevásárolom...

   Már csak a gázgyújtó, egy az épp nagyban készülő pörkölt kuktából történő kimeréséhez szükséges merőkanál, valamint egy vascsipesz lóg a falról, ami annak köszönhető (mármint az, hogy a többi bigyó eltűnt), hogy épp nagyban a konyha kifestésével, pontosabban szólva annak előkészületeivel múlatom az időt, ami persze nemcsak hatalmas feladatokat jelent, hanem rengeteg aprót is.

   Mert ugye mégis hogy nézhet ki valami így, ami a konyhában van? Az mondjuk igaz, hogy ez a csipesz étel közelébe nem kerül, de attól még nem kéne ennyire lelakottul mutatnia. Erre amúgy nincs semmi különösebb oka, legfeljebb a konyhai gőz, ami ugye a tűzhely közelében gyakran előfordul. Ettől persze még valahogy olyan fura, hogy az összes többi vastárgy - köszöni szépen - nem rozsdásodott be.
   Ez a rettenetes kinézetű hatalmas vascsipesz amúgy arra szolgál, hogy legyen mivel elvenni az épp nagyban égő tűzről (gázrózsa) a lángelosztó lyukacsos vaslemezét. Mármint úgy elvenni, hogy a tűzforró lemez közben senkit sem éget meg, és még csak le sem esik.

   Az apró lépésenként haladás elvét követve, a rozsdás csipesz nyitásképp a papucstartó tetejére került, mégpedig egy olyan csavarhúzó mellé, amit még apukám készített. Hogy miért kellett a gyárban (Tanért) egy filléres szerszámot legyártani, azt - mivel apukám elment - már sosem tudjuk meg...

   Épp mint ahogy azt sem, hogy mégis mi a csudát keresett a spájzban egy belülről már rozsdásodásba kezdett sütis doboz, ami ha megszárad, épp jó lesz a pincében félbehagyott projektet porosodás ellen tárolni. A zsákegér szeméről viszont tudom, hogy hova lett, mert láttam, amint az elmosogatása közben beúszik a lefolyóba.

   Ahhoz képest, hogy a csipesz kipofozására mindössze néhány percem ment rá, miközben a nyár rekkenő melege után még jól is éreztem magam pince hűvösében, ez nagyon szép lett! Hogy a csipesz meddig marad ilyen, azt majd meglátjuk. Már ha megérem egyáltalán, hogy újra berozsdásodik...

   Mint az kiderült (rákérdeztem), a drótkefés felületkezelés ellenére feketén maradó anyag jelensége attól van, hogy míg a kifényesedett rész nem kapott felületkezelést, addig a feketén maradó igen. A válasz helyességét igazolja, hogy smirglivel vagy reszelővel a fekete rész is kifényesíthető.

   Ez a részprojekt annak eredménye, hogy a "le kéne festeni zöldre" és az "ugyan kit érdekel, hogy milyen színe van" között addig-addig vacilláltam, míg egyszer a pincében járva eszembe jutott, hogy megnézzem, van-e itthon a projekthez zöld festék. (lásd balra)

   Manapság 120 forintért nemhogy egy doboz festéket nem adnak, de egy festékboltban már eleve semmit. Bár találtam számokat a palack másik végén (gondolom a gyártási dátumot), most azonban valahogy nem volt kedvem őket értelmezni.

   Amire valószínűleg ez a sarokban kiszúrt kupleráj lehetett az ok, ami úgy keletkezett, hogy mikor a fürdőszoba plafonjának kiigazításakor kellett a kék vödör, ami benne volt, azokat egyszerűen csak beborítottam a sarokba, mondván majd holnap visszarakom. Hát ja, majd pont holnap fogom visszarakni... Amúgy igen, mert mikor ezt a kupit megláttam, mindig azt mondtam rá, hogy majd holnap.
   Most amúgy azért sikerült megugrania az ingerküszöbömet (mármint a kupinak), mert egyrészt oda szeretnék férni a fához, hogy ráfújjak némi festéket, másrészt mikor majd a céltárgyat festem, akkor is kellene a hely. Mármint egy olyan hely, aminek nem árt, ha kap egy kevéske zöld festéket.

   Ha nem stimmel a színárnyalat, az azért nem lesz gond, mert a két már lefestett fűszertartó polchoz sem passzol a konyhaszekrény halványabb zöldes árnyalata, de közben mi ennek ellenére mégis úgy tudunk zabálni, mintha nem lenne holnap.

   Ha már szóba került a holnap, gondolom nem árulok el vele titkot, hogy a polc most hosszú napokon át nemhogy hiányozni nem fog (mert ugye épp a konyha festésére készülök), de még egyenesen szerencsés is, hogy nem lóg a falon.

   Miközben az előző képen a jobb alsó sarokban látható szakácskönyvek a tűzifás szekrénybe kerültek (tudunk élni), addig a lefestendő fűszertartó az előszobába, mondván mikor majd lemegyek a partvisért és a vödörért (mert épp lépcsőház takarítós nap volt), akkor egy füst alatt ezt is leviszem.

   Hiába készítettem egy lehajtható asztalt, pláne direkt az ilyesmi feladatokra, mert azon ugye csak ecsettel szabad festeni. Mármint nem szeretném az asztal mögötti hátteret bezöldíteni, miközben a tűzifának ugye olyan mindegy.

   Holnapra kiderül, hogy elég lett-e egy réteg, vagy rá kell fújnom egy másikat is. Amúgy semmiképp sem készül el holnapra, mert ugye hiába ez a tartó van alul, az alja még mindig olyan magasan van, hogy alálátok, így majd még azt a részét is le kell fújnom.

   Az persze lehet, hogy valaha a másik kettő (a képen persze csak egy) valaha ugyanolyan méregzöld volt, mint ez a frissen festett, csak idővel kiszívta a színét nap. Hogy szebb lett-e mint volt? Erre a kérdésre csak azt tudom válaszolni, hogy most már legalább mind a három fűszertartó zöld.

   Na gyere csak ki! Szólt oda a szerző a hokedli fiókjának, de az rá sem hederített, amin ezt a fiókot bent tartó szerkezetet elnézve, nem igazán van mit csodálkozni. Azon talán már volt, hogy erre az apró műszaki részletre annak ellenére nem emlékeztem, hogy magam szereltem be, mikor ráuntam, hogy a lendületesebb mozdítástól folyton kirepül a székből a fiók.
   Hogy talán nem a konyha felújításának kellős közepén kéne nekiállnom olyan dolgoknak, mint mondjuk a hokedlik festése? Mégis mikor máskor csinálnám? Már úgy értem, hogy ha párhuzamosan haladnak a dolgok, akkor egyszer csak hirtelen egy csomó minden elkészül, míg ha szépen sorjában... Na jó, akkor is, csak úgy időben eltolódva, ami most nem lenne jó. Mármint az nem lenne szerencsés, hogy miközben én nagyban a konyhában tevékenykedek, a háttérben a hokedliken nem száradna a festék.

   Mivel a fűtőkészülék nálunk az egyik hokedli lábai között van, a hokedliket meg ugye mind elmosogattam, valamint amúgy is útban lenne festéskor, no meg koszos is volt, ezért a melegítőt is elmosogattam. Ez most azért lényegtelen (mármint az, hogy belement a víz), mert egyrészt nyár van, vagyis bőven lesz ideje a hideg beköszöntéig kiszáradni, másrészt amúgy is szét kell szednem, mert már nagyon zörög a motorban a tengely.

   A kép közepén az a fekete sáv, az egy hatalmas szeg hegye, amibe nemcsak így a munka közepén, de bármikor máskor sem lenne jó beletenyerelni. Amúgy nem arról van szó, hogy a szék belsejéről hiányzó festést pótoljam, hanem arról, hogy a külsejéről hiányzót.

   Amit valószínűleg itt, vagyis a szoba közepén fogok megejteni, csak előbb még festőállványként felszabadítom, elmosogatom, majd behozom azt a konyhai asztalt, ami a mosogató mellett van. Ebben nemcsak az az okosság, hogy így majd nem kell hajolgatnom, hanem egyben az is, hogy az asztal nem lesz útban a konyha festésekor. Arról a másik említett tényről már nem is beszélve, hogy mire a konyha kifestődik, addigra a székek is készen lesznek. Legalábbis remélem, hogy így lesz.

   Erre fel mi derül ki? (no nem mintha eddig nem tudtam volna róla) Nos az, hogy az egyik hokedli teteje annyira szörnyű állapotban van, hogy olyan nincs, hogy én azt így a konyhába (persze némi festés után) visszavigyem.
   Hogy a csupasz deszkával mi baja lehetett apámnak, azt már sosem tudjuk meg (ha csak ki nem derül, mikor leszedem róla a borítást), az viszont még így lefestve is látszik, hogy a szék tetejét (amúgy eredetileg rózsaszín) linóleummal borította le.
   Amennyiben találok a pincében 40x40-es deszkát, akkor ahogy van, a hokedli tetejét - a konyha festése közben, amolyan pihentető feladatként - egy az egyben le fogom cserélni. Na most ha nem, akkor meg majd kitalálok rá valamit.
   Mivel nálunk ezen a hokedlin állomásozik a fritőz, ezért az eddig hozzáképzelt mókolásokon felül mindenképp kéne rá valami fedő. No nem a fritőz miatt, mert abból szerencsére nem csöpög az olaj, hanem azért, mert ez a szék közvetlenül a tűzhely mellett van, s így kap rendesen mindenből, ami a tűzhelyen főzés közben elszabadul. Az eddigi megoldás szerint le volt takarva egy viaszos vászonba csomagolt ülőkével, ami minimum nagyon hülyén néz ki.

   Úgy egy óra múlva viszont már igen. Hogy a levert szélű székekre nem lesz elég egy réteg festék, az másnapra egyértelműen kiderült. Na most ha minden székre három réteg festék kell, plusz a visszafordításuk után még a tetejükre is, az olyan sok nap lenne, hogy azt inkább már ki sem számolom. Persze fel lehet a dolgot gyorsítani, amihez mindössze annyi szükséges, hogy a székeket ne egyenként álljak neki festegetni. Mivel annyi hely azért nincs, hogy egyszerre négy széket is fessek, szerintem legfeljebb ha kettesével lesznek lekenve. Mivel a konyha kifestése ekkor még sehol sem tartott, mondhatni nem hajtott a tatár.

   Mivel a festék a nem különösebben nagy felületekre három rétegben felkenve vészesen fogyott, kénytelen voltam kimenni a boltba egy újabb dobozért. Ha meg már ott jártam, vettem egy mini henger szettet is a konyha kifestéséhez.
   A doboz amúgy még véletlenül sem azért áll olyan ferdén, hogy mikor a szobán átlibbentemben beleakadok, akkor megreptessem, hanem azért, mert ha a felrázása után így teszem le, akkor a doboz fedelére került festék idővel szépen lecsorog, s a leemelésekor már nem úgy néz ki, mint ami mindent azonnal össze akar kenni.

   Hogy szükség volt egy újabb doboz festékre, az már csak azért is egyértelmű, mert ugye a konyhai lóca eddig még sosem volt átfestve. Bár alapesetben nem sok látszik belőle a rápakolt dolgoktól, de ha most nem festem le, akkor már soha!

   Hogy mit keresett a lócában 5 darab Tesla B4 magnóhoz való orsózó tüske, arra mindjárt két magyarázatot is tudok. Míg az egyik az, hogy ezeket én vettem, csak már nem emlékszem rájuk (amúgy Ezermester egységcsomagban), addig az ennél is valószínűbb magyarázat az, hogy apukám hozta őket a gyárból (Tanért), s mikor a konyhában a táskájából kipakolt, ezek valahogy hosszú évtizedekre itt maradtak.

   Szegény embert ág is húzza alapon, a zseblámpa a munka kellős közepén adta fel. Mármint nekiállt villogni, ami nagyon úgy néz ki, hogy azt jelzi előre, hogy kapni fog egy saját szétszedtem cikket. Amúgy épp nagyban leveszem a lóca tetejét, mert azt úgy nem lehet lefesteni, ha még rajta van a ládán.

   Az lenne az igazi, ha a lócát itt tudnám lefesteni, csakhogy mivel a háttérben épp nagyban festődik a plafon (na jó, akkor még majd csak fog), azért ezt a helyet nem torlaszolhatom el.

   A szobát viszont igen, mire fel egyből meg is tettem. A papírlapon már a lábán álló széken az első három réteg festék már megszáradt, s már nagyban a tetejét festem. Az asztalon fejjel lefelé álló székre még csak az első réteg festék került fel. Míg a hokedli fiókjának elején is csak egy réteg van, addig az akasztókat tartó fadarabon már három. Amennyiben esetleg belezavarodnék, hogy mire hány réteg festék került, az azért nem fog gondot okozni, mert ha kéri, akkor simán kap még egy negyedik réteget is, ha meg nem kell rá, elég a kettő, akkor ugye nem kap.
   A hátsó oldalára állított fiókban amúgy azért áll egy váza, nehogy még a huzat felborítsa. A lóca pedig azért áll az oldalán, mert két épp kéznél lévő tejfölös vödör közbeiktatásával azt használom festőállványnak. A lóca tetejére kell még két réteg festék, aztán jöhet maga a lóca. Egy harmadik szék még odakint van a konyhában (azon ülök, mikor eszem), a negyedik pedig a pincében várja, hogy faragjak rá egy új fedlapot, csak annak most még nem tudok nekiállni, merthogy odalent is festek.

   Bár ez nem szék, de mivel szintén le kell festeni, s épp volt a lóca mellett némi hely, másnap odafektettem azt a vasvázat, ami a három konyhai polcot tartja. Most még csak a hátát kenem le, valószínűleg csak egyetlen rétegben, s amúgy azért, mert ha a főbb (értsd látszó) részek festésekor a hátára fektetem, akkor ugye ahhoz majd nem fogok hozzáférni.

   Bár ennek a képnek mintha semmi köze sem lenne a székek festéséhez, csakhogy ez nem így van, mert épp négy olyan csavart veszek elő a Hi-Fi torony alatti szortimentből, amin majd a lóca fog állni. Mármint a csavarokat a lábak végébe fogom betekerni, hogy a lábak ne érjenek le a földig, s így szabadon festhetők legyenek.

   Miközben a satu egyértelműen mint nehezék szerepel, addig a mikrosütőt és a grillt tartó rétegelt lemez alá félig bedugott ecsetről nem jöttem rá, hogy az meg mégis mi a csudát keres ott. Amúgy mikor kerestem, akkor persze richtig nem találtam meg, szóval lehet, hogy csak előlem akart elbújni.

   Mikor úgy érzem, hogy már egészen szépen haladok, most már tényleg minden fehér, amit egyáltalán csak le lehet festeni, olyankor folyton találok valami újabb festékhiányos összetevőt. Ma például az a farostlemez került a kezembe, amin a konyhai melegítő szokott lakni.

   Mikor a konyha kifestése után a melósruhákkal és a törlőrongyokkal együtt a cipőmet is kimostam (mármint a mosógépben), akkor beugrott, hogy a múltkor a cipő talpbetétei a fregolin olyan formára száradtak, hogy azokat alig tudtam a helyükre visszatömködni. Na ezért csináltam most úgy, hogy szépen egymásra rakosgattam őket, majd rájuk tettem egy bútorlapot, arra pedig nehezéknek a satut.
   Mikor két nap múlva ránéztem, hogy a betétek megszáradtak-e, egy akkora bogár mászott ki a bútorlap alól (gondolom örült a nyári melegben talált nedves életkörnyezetnek), hogy ijedtemben - sikítás közben - eltapostam.

   Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy a két székhez nemcsak a lóca tartozott, hanem a jelenleg az előszobában állomásoztatott asztal is, mire fel nagy mérgesen kijelentettem, hogy csak azért is kész!

   Hogy mikorra fogom tudni ezt a rengeteg kacatot a konyhába visszahordani, annak válasza azért mutat valahova nagyon a jövőbe, mert az ajtók és az ablak keretét is nekiálltam lefesteni, addig meg ugye, míg azokon is fent nincs mind a három réteg festék, addig semmiképp sem barikádozhatom őket el.

   Mikor az előző képen látható lócát megpróbáltam a nagy kék anyagon odébb tolni, azonnal kiderült, hogy a lábak végéből elfelejtettem kitekerni a csavarokat. Mármint jobb azokkal a szép csavarfejekkel nem széttépni azt a hatalmas nejlont, pláne felszántani a parkettát.

   Mikor perceken át nem sikerült az ujjam végéről a rákerült vékony festékcsíkot eltávolítanom, akkor rájöttem, hogy az nem festék, hanem az ujjam, amin már majdnem teljesen begyógyult a grillsütő ócska lemeze okozta egyik vágás.

   Mikor a lakáson átfutok, bennem az a gondolat szokta megtenni ugyanezt, hogy itt talán már sosem lesz rend. No nem a festékes vödrön elhelyezett projektorról van szó (bár meg kell hagyni, hogy az is nagyon szép látvány), hanem a már fél éve megvett piros szőnyegről, ami azért nincs a helyére téve, mert ki kell belőle vágni egy darabot, majd persze a vágást el is kell szegni.

   Mármint azért, hogy ugyanúgy passzoljon a vécékagylóhoz, mint ahogy azt az előző szőnyeg is teszi. A cserére amúgy azért van szükség, mert az idők folyamán (amúgy a mosás hatására) a szőnyeg hátáról lekopott a csúszásgátló réteg. Mikor a páromat megkértem, hogy ugyan csinálja már meg, ő azonnal nekiállt.

   Mivel nemcsak a kagyló peremén belül, de még a kő találkozásánál is volt egy makacs sárgásbarna csík, amit a szokásos Domesztosszal történő súrolás már évek óta nem hozott le, nekimentem a felületeknek vízkőoldóval.
   Már elsőre is látszott, hogy az amúgy rózsaszín lötyi tényleg oldja a vízkövet, értékelhető eredményt azonban (értsd azt mondtam rá, hogy ennyi már elég) csak az ötödik kör hozott. Közben persze nemcsak holmi spricnizés volt, hanem súrolás, felmosás, ventilátoros szárítás is, hogy mindig lássam az elért eredményt.

   Ha már varrás, valamint korábban szóba került a téma, valamint az anyagok is előkerültek, Andi beígérte a székeknek az új ülőkéket, ami számomra azt jelenti, hogy majd szivacsot kell hozzájuk vennem.
   Ez persze csak akkor lesz így, ha a népszínház utcai boltban nem drágább a puszta szivacs, mint a kínai boltban valahol úgy 500 forintos ártól kezdődően szivacsostul kapható komplett székpárna.

   Ez a szobai asztal úgy néz ki így, hogy az előbb ráeresztettem egy komolyabb rendrakást, mire fel majdnem azt mondtam rá, hogy már egészen jól néz ki. Mármint nemcsak, hogy nem néz ki valami jól, de a helyzet már egyenesen válságosnak minősíthető.
   Hogy ebből mégis hogyan lesz ősz végére rend, azt ugyan tudom (rengeteg vele való foglalkozással), arra azonban nem mernék megesküdni, hogy addigra minden szükségessel elkészülök. A mérleg és a szeletelő szétszedése még csak hagyján, a fénycsőarmatúra átalakítása azonban már komolyabb projekt.

   A papucs azért kellett a varrógép pedálja alá, mert az a sima felületű parkettán folyton elcsúszott. A szőnyeg pedig azért nincs itt, mert azt az ajtók festésekor bevágtam a sarokba, s azóta is ott van. Míg kezdetben a tapétázás volt rá ok, hogy ne terítsem vissza, később a szobába behordott, pláne részben itt lefestett konyha.

   Mivel az új szőnyeg alján még teljes felületében megvan a tapadásgátló gumiréteg (tulajdonképpen azért lett a szőnyeg kicserélve, nehogy valaki vele együtt elcsússzon), ami ugye nemcsak a sloziban a kőre tapad, hanem ugyanúgy a varrógép felületeire is, így a gép az anyagot nem tudta továbbítani. Mármint kézzel kellett az anyagot a haladáshoz a tű alatt húzni. Mondjuk ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik a folytonos szálszakadás volt, amit igen nagy valószínűséggel szintén a gumírozott felület okozott.

   Egy kicsit ugyan eltér a régitől, mert mintás, és még keskenyebb is, de nem hinném, hogy ez a két apró eltérés bármiféle hatással lesz a bélműködésemre. Mondjuk nem annak megváltoztatása volt a cél, hanem az, hogy ne csúszkáljon életveszélyesen, amit persze a friss gumifelület egyelőre annyira jól hoz, hogy a szőnyeg még akkor sem csúszik el, ha mondjuk direkt belerúgok.

   Mivel nem találtam megfelelő méretű deszkát, végül úgy döntöttem, hogy a hokedli új teteje pozdorjából, mégpedig ebből a szép világosbarna darabból lesz. Ennek már csak azért sincs jelentősége, mert terveim szerint lefestem fehérre.
   Mikor a vonalazással elkészültem, már majdnem nekiálltam előszedni a fűrészgépet, csak aztán szerencsére még idejében eszembe jutott, hogy a pince mélyén épp nagyban szárad a fűszertartón a zöld festés, amire ugye nem lenne szép dolog ráporolni.

   A másik dolog ami eszembe jutott, az a pozdorja szélének elfedése, pontosabban szólva megkeményítése, amit úgy tervezek megoldani, hogy felragasztok, de lehet, hogy inkább rácsavarozok négy vékony keményfa lécet, amiből van is készleten, csakhogy nem elég. Mondjuk semmiből sem fog tartani összeállítani az esztergára a mini körfűrészt, csak száradjon már meg a fűszertartón a zöld festék, illetve legyen is hozzá némi kedvem.

   Mivel a hokedli pincébe történő levitele folytatólagosan hosszú napokon át elfelejtődött, végül mérgemben kitoloncoltam az előszobába, mondván így, hogy ahányszor csak erre járok, szó szerint kis híján átesek rajta, csak nem felejtem már idefent!

   Jól emlékeztem rá, hogy a szék fedlapjának linóleum borítása valaha bordó volt. Ezt a szöges deszkát amúgy - így ahogy látod - kivágtam a kukába. Egyrészt azért, mert a kiálló szögek miatt életveszélyes volt, másrészt pedig a másik oldalról rá volt szögelve a linóleum. Ráadásul nagyon könnyű, úgymond értéktelen deszka volt, azért végül nem sajnáltam meg. Na jó, megsajnáltam, de attól még kidobtam.

   Bevallom őszintén, hogy volt egy olyan, a munkát nagy ívben elkerülni segítő tervem, mely szerint ha lomtalanításkor találok egy a fedele nélkülihez, vagy akár a másik kettőhöz hasonló hokedlit, természetesen még épet, akkor azt elhozom, lecsiszolom, lefestem, a pincei maradványból pedig vagy tüzelő lesz, vagy mondjuk állvány a felsőmaróhoz.
   Mivel nekem egyértelműen régiféle hokedli kellett, az már csak természetes, hogy csak az annál már modernebb, kárpitozott, a lakótelepek konyháinak méretéhez illeszkedően kisebb hokedliket találtam.

   A többes számot úgy kell érteni, hogy ebből a piros műbőr bevonatú ülőkésből nemcsak az itt mutatott kettő volt, hanem egy csomó másik is. Bezzeg ha ilyet kerestem volna...

   Mivel a mostanában indított rengeteg projektem közül csak igen ritkán akad olyan, ami pikkpakk befejeződik, az egyre inkább elhúzódókkal pedig már tényleg kezd megtelni a hócipőm, így amivel csak lehet, azokkal párhuzamosan haladok. Amit ezen a képen látunk (mármint a zöld ajtócska), az speciel a sárgára festős 7 című projektemhez tartozik.

   Mint ahogy azt a levegőben látszó por mutatja, az új ülőlap szélének körbecsiszolása a fűrészelésnél sokkalta nagyobb port kavart.
   Mint előre tudott, de attól persze még erősen gátló tényező itt jött közbe az, hogy a következő munkafázishoz szükséges kiegészítő ekkor meg nem készült el. Mármint az a kiegészítő, amit az esztergára szerelt körfűrészre rácsavarozva, azzal egyforma szélességű, centinél vékonyabb léceket tudok vágni.

   A projektet végül nem az akasztotta meg, hogy az apró ajtót már nagyon le akartam festeni sárgára, hogy lássam, jól takar-e (amúgy nem), hanem az, hogy ahogy a por leszállt, elszállt vele valami más is. Mármint a munkakedvem, ami amúgy a mai napon egy csomó mindenre elég volt, vagyis nincs okom panaszra. Ettől persze még nekiállhatnék felsorolni, hogy mennyi minden áll körülöttem félkészen, vagy akár még bele sem kezdtem, de ezt most inkább kihagytam.

   A képeket tartalmazó mappák dátumaiból kiderült, hogy mindössze 16 napra volt hozzá szükség, hogy újra ide egyen a fene. Mindeközben a félkész hokedli még véletlenül sem azért lett letakarva, hogy még csak ne is lássam, hanem azért, mert ugye a konyhaszekrény sárgára festett ajtói száradtak rajta.

   Egyszer persze minden restanciám napvilágra kerül (már ha lehet ilyet mondani a pince sötétjében), s ha szerencsém van, akkor még egésszé is kerekedik.
   Amúgy ma azzal a szent elhatározással jöttem le, hogy ha mást nem is, de legalább a hokedli tetejét felerősítem, valamint körben a szélére a díszléceket is. Mármint azért, mert az adott pillanatban ebből a cikkből már csak ez az apró részlet hiányzott.

   Ami mondjuk nem hiányzott, az a hazafelé jöttömben az út szélén talált, autóba való ventilátor, mint újabb nagyszerű boncalany.
   Ez amúgy nem igaz. Mármint nem az nem igaz, hogy az út szélén találtam, hanem az, hogy nem hiányzott. Mármint igenis hiányzott, mégpedig a jelen állás szerint már majdnem 100 társával együtt, mint a farigcsálós cikkek közé való, nem farigcsálós cikkek egyik kiváló alanya.

   Mindeközben az előzővel átellenes sarokban egy szatyorra való szétválogatandó hever, mely állapot engem egy kissé lever. Annyira mondjuk nem vágott földhöz a látvány, hogy odaüljek a szatyor mellé kiválogatni belőle legalább a kuka pozitív vackokat, a sarokba viszont lazán berúgtam, hogy legalább ne legyen útban.

   Hogy miből szedtem ki a stafnikat, az mára már rég nem dereng, az azonban szerencsére igen, hogy ezen a polcon tartom őket. Mármint az bennük a szerencse, hogy mivel van belőlük készleten, így már ezeket sem kell legyártanom. Vagyis a feladatom mindössze annyi, hogy a már korábban elkészült, vagy csak úgy egyáltalán meglévő részeket összecsavarozzam.
   Mikor ezt tényként boldogan megállapítottam, az élet az alábbi látvánnyal azonnal keresztbe tett, mégpedig azon az alapon, hogy nehogy már akár csak egyszer is igazam legyen.

   Mármint a múltkor valaki (ezzel szinte kivétel nélkül mindig magamra célzok) úgy tette be a sarokba a bútorlap szélére szabott keményfa léceket, hogy azoknak egyetlen oldalát sem csiszolta meg. Amúgy nem maga a feladat volt nagy, mint inkább egyszerűen csak rosszul esett a lécek lecsiszolása közben eltelt idő, valamint a közben felvert hatalmas por.

   Eláruljam, hogy mégis miféle speciális módszert választottam a hokedli alsó részének ülőlaphoz történő precíz hozzáigazítására? Semmilyet! Mármint csak úgy egyszerűen ránézésre igazítottam őket össze, majd, hogy szét ne csússzanak, a még összecsavarozatlan hokedlit a munkapadhoz három modernebb asztalos szorítóval fogattam oda. Ezeket a pusztán nyomkodós változatokat jobban szeretem, mint a régiféle tekerősöket, mert ezek működtetéséhez már egy kéz is elég.

   Mikor a hokedli lábai és az ülőlap már egy egységet képezett (magyarán szólva összecsavaroztam őket), a széket is, meg a peremet is a munkapadhoz szorítottam, majd az egyszerűség jegyében így fúrtam őket össze.

   Miközben a hokedli alja vissza lesz festve fehérre, addig a peremeket le fogom lakkozni. No nem most, mert a lakkos dobozban egy nagy túró volt, nem lakk! Mármint betúrósodott benne a lakk, pedig a nemes célra milyen szép lakkozó állványt készítettem...

   Mármint ez a cipő, ami már hetek óta fura hangokat hallatott, mikor lefelé mentem benne a lépcsőn. Mikor megnéztem, hogy mégis mi csattoghat benne, akkor kiderült, hogy hátul levált a talpa. Ráadásul mindkettőnek!
   Valaha bőrből volt a cipők talpa, aztán jött a gumi, amit a habosított műanyag követett. Mivel ez utóbbit - mivel anyagában gyenge - nem igazán lehet ragasztani, így egy szétszakadó cipőn szerintem nincs mit csodálkozni. Átkozódni mondjuk lehet, de attól cipő még sosem javult meg, mire fel adtam neki Pálmatexet.

   A cipő minőségéről nemcsak a leszakadó talp, de a fűző állaga is lehangoló képet fest. (ez amúgy céges munkacipő) A fűző így jön szét. Mármint úgy, hogy megbomlik a külseje, amin aztán kitüremkedik a belseje, amit aztán képtelenség a helyére visszaszerkeszteni.

   Ha nehezen is, de azért halad a konyha kifestése című projektem. A "nehezen" jelzőt úgy kell érteni, hogy ha megteheti valami, hogy közbejön, akkor nagyon úgy néz ki, hogy meg is teszi!
   Most például az jött közbe, hogy bár tudtam, hogy a lóca is festésre szorul, azt azonban nem, hogy ehhez majd még szét is kell szednem. Arra pedig pláne nem számítottam, hogy bár 8 csavar kitekerése elsőre apróságnak tűnik, még erre a semmi kis feladatra is rá fog menni vagy 30 perc.

   Akadt olyan csavar, amit csak úgy tudtam kitekerni, hogy előtte belekalapáltam a sliccébe a csavarhúzót, és olyan is akadt, amit még így sem! Mármint végül aláfeszítettem, hogy egy kicsit kiálljon a síkból, majd fogóval téptem ki.

   A zsanérok egy amúgy teljesen épnek mondható lócában történő ilyetén szintű elrohadására az lehetet az ok, hogy miközben vasból vannak, anyám gyakran törölgette őket vizes ronggyal. Mármint régen a lóca mint pad használva volt.

   Mivel a lóca tetejének ugyanúgy kell három réteg festék, mint ahogy magának a lócának is, valamint a lóca tetejének festésekor - mint festőállványt - valószínűleg magát a lócát fogom bevetni, így a zsanérok kipofozására minimum 6 napom van. Ettől persze még nem szabad hagyni a dolgokat elúszni.

   Hogy mire szükség lesz rájuk, addigra ezek is nézzenek ki valahogy, betettem őket a melóskabátom zsebébe. Mármint így idővel - mikor egyszer magam is - ezek is biztosan leérnek a pincébe.

   A zsanér (amúgy mindkettő) annyira össze volt nőve, hogy a drótkefézésük közben még csak meg sem mozdultak! Még az egyik felét satuba, a másikat sikattyúba fogva is nehéz volt a forgáspontot átmozgatni.

   Mivel az épp kéznél volt, bár részemről nem igazán szeretem (de csak mert büdös), a szorulás ellen WD40-et vetettem be, aminek aztán még egy perc sem kellett a zsanérok forgáspontjainak fellazításához.

   Hogy ez a kép már volt (csak azóta odakerült egy csiszoló is), azt a jelenséget az okozza, hogy a rengeteg munka miatt a dolgokat nem szép sorjában, vagyis egymás után, hanem párhuzamosan csinálom. Mármint ha nem így tennék, hanem mindig szépen megvárnám, hogy megszáradjon a festék, megkössön a ragasztó, pláne megjöjjön a munkakedvem, akkor még a jelenlegi állapotnál is jobban elúsznék.

   Hogy a konyhaszekrényt is le kellene festenem, azt sajnos nemcsak a lábának állapota mutatja, hanem úgy egyáltalán az összes festett része is. Erre a felületre persze még nem mehetek rá a festékkel. Mármint ami le akar jönni, azt azért előbb még le kell róla csiszolnom.
   Ez amúgy nemcsak azért kényelmetlen feladat, mert lent van, vagyis oda kell mellé feküdjek, hanem azért is, mert még nincs kész az a csiszolófa, amit direkt ehhez a feladathoz terveztem. Ráadásul hiába lenne kész, míg a szekrény lába a földig ér, addig ugye nem csiszolható. Mármint ahhoz, hogy a lábat (amúgy persze lábakat) egészen az aljáig le tudjam festeni, ahhoz előbb még egy kissé meg kell őket emelnem. Ez az egyszerűség jegyében négy ék (valószínűleg fadarabka) a lábak alá történő óvatos becsúsztatásával lesz megoldva.

   Mikor a pincébe leértem, ott is a már mondhatni megszokott, nálam szinte folyamatosan uralkodó rumli fogadott. Míg a rácsozat festésére egy sárgára festős cikk keretében került sor, addig a résmérő egy saját cikket kapott, amiből viszont kimaradt, hogy az ékeket végül - a tartósságuk érdekében - még le is lakkoztam.

   Mivel úgy éreztem, hogy már minden együtt van hozzá, gondoltam nekiugrok a konyhaszekrény oldalának lefestése című fejezetnek, mire fel azonnal kiderült, hogy a minap csak a csiszolófát készítettem el, a lábak alá való ékeket azonban nem. Mondjuk semmiből sem tartott a pincébe újra lemenni, épp csak bosszantó volt a feledékenységem.

   Bár az erőkar (és persze a súlyom) a konyhaszekrény megemeléséhez elégnek bizonyult, a forgáspontnak bevetett szúróár nyelének vastagsága azonban már nem, mire fel később túrnom kellett helyette egy vastagabbat.

   Ebben az összeállításban az az okosság, hogy ez egyáltalán nem terheli meg a derekamat, hiszen a léc végét nem emelnem kell, hanem csak rá kell tehénkednem, az meg ugye - amilyen súlyos egyéniség vagyok - szerencsére még megy.

   Miközben én teljes erőbedobással a kapcsolókra koncentráltam (de tényleg), csak úgy teljesen véletlenül megtaláltam a konyhai ablakban azt a tejfölös vödröt, amiben Héra falfesték van. Mivel valami csoda folytán eszembe jutott, hogy hová kell belőle egy-egy pötty, így nem mertem megkockáztatni, hogy mikorra rendbe hozom a kapcsolókat, addigra a festékpöttyök célhelyét újra elfelejtsem.

   Míg az egyik hiány mindössze egy egészen vékony csíknyi volt a fürdőszobában a bojler irányába tartó vezeték szögletes kötődobozán, addig a másik hiány annyira kicsi volt, hogy az bár látszani látszott, lefényképeznem azonban nem sikerült. Persze a lényeg az, hogy végre ez a két apró szépséghiba is el lett hárítva.
   Hogy nem kapkodom el a dolgokat, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a dobozfedél mellett kilátszó fekete rés már 12 éve virított! Már ha lehet virításról beszélni, egy a környezeténél sötétebb valami esetében.

   Hogy a dolgok egy kissé összevissza vannak (lásd a polcon az onnan előbb már lerámolt kapcsolókat), az azért van, mert nálam a dolgok - a konyha kifestése kapcsán - most még a szokásosnál is jobban meg lettek keverve. Ez annyira így van, hogy nemcsak akkor érzem magam felettébb elveszettnek, mikor a teljes összevisszaságban készült képeket rendezem szét témájuk szerint, hanem már akkor is, mikor a különféle feladatok között csapongok.

   Az előbb például már tudtam, hogy találtam magamnak valami könnyen rendbe hozható apróságot, és még fel is kentem a falra a két pöttynyi festéket, csakhogy meg mertem volna rá esküdni, hogy az apró hiányosság nem a fürdőszobában, hanem a konyhában van. Ez amúgy igaz is, csak kissé lassan jöttem rá (mármint másodjára), hogy miközben a festékes vödröt az ablakban megláttam, épp kávét csináltam, miközben ugye a csap előtt álltam, aminek az elzárójáról hiányzott a kupak, amit végül itt, a szobai asztalon találtam meg.
   Hogy ilyenkor jó, hogy épp egyedül vagyok, s így nincs kire fognom ezt az eszeveszett kupit, vagy rossz, mert ugye nincs itt senki más, akit felelőssé tehetnék érte, azt még nem döntöttem el.

   Azt viszont igen, hogy az elektromos szerelékeknek a konyhába még ma vissza kell kerülniük. Az élet persze sosem olyan egyszerű... Mármint ahhoz képest, hogy ezek az összetevők úgy két hete lettek leszerelve, s akkor még kiválóan tették a dolgukat, valahogy mégiscsak van rajtuk mit megigazítani, amit ugye mikor máskor ejthetnék meg, ha nem most, mikor épp amúgy is nagyban le vannak szerelve, mire fel kényelmesen hozzájuk férek.

   Míg a balra látható négyes konnektor épp csak némi átnézésre szorult, addig a két kapcsolón tényleg találtam igazítanivalót. A konnektort amúgy azért kellett közelebbről is megtekintenem, mert még valamikor korábban, mikor épp kihúztam belőle a már nem kellő fritőz villásdugóját, akkor az akkora ívet húzott, hogy befeketedett tőle a konnektor háza. A konnektorban viszont nagyon úgy néz ki, hogy szerencsére nem keletkezett kár.

   Ez itt a spájz villanykapcsolója, aminek egy kissé megemelkedett az átmeneti ellenállása. Hogy ezt a porosodás, az érintkezők oxidációja, vagy a mosogatás okozta, az persze mindegy, mert az októl függetlenül a hibát mindenképp el kell hárítanom.

Ez itt a konyha villanykapcsolója, ami egyszer már kapott egy saját cikket,
mert nem egyértelműen értek össze az érintkezői, amitől kissé melegedett.

Amúgy meg ketten mennek befelé az erdőbe. A nyuszi egy
tóhoz ért, a róka a villanyszereléshez, de nem nagyon...

   Ezzel az apró műszaki részlettel az a probléma, hogy a tartókörmöket oldalra szétfeszítő csavarokra nem lehet tövig ráforgatni az anyákat. Ez ugyan működés közben nem okoz hibát, a beszerelést azonban képes meggátolni.

   Mármint ott, ahol el van nyalva a menet, ott megakad az anya, és onnantól hiába tekeri az ember a csavart, az amúgy rém egyszerű áttétel nem fog működni.
   Kiváló példa volt erre az ipari tanulók által gyártott körmöskonnektor, amibe gyakran kerültek menetbeteg, vagy már eleve görbe csavarok, mely problémát az ügyfélnél a helyszínen - ha csak nem volt belőle másik - nem igazán lehetett orvosolni.

   Itthon persze semmiből sem tart rápörgetni a csavarra a menetmetszőt. Már persze csak akkor, ha van. No de nekem ne lenne? Ezzel amúgy már meg is válaszoltam azt a fel sem tett kérdést, miszerint: Mégis mi a franc szükség van hármas menetmetszőre egy konyha kifestéséhez?

   Bár a konyhafestős projekt kapcsán készítettem egy olyan összeállítást, mely képek azt mutatják meg, hogy mi hol volt, erről a részletről azonban nem készült kép, mire fel forgattam a konnektort rendesen, mire kiderült, hogy úgy áll jól, ha a kábelnek kivágott hely jobb felé áll, mert a lyuk úgy látszik a legkevésbé.
   A telefont csak azért nem raktam vissza, mert annak rálóg a kábele a csempére, amit majd még körben le kell mosnom. Ezt ugyan már többször is megtettem, és a csempék szemből nézve már tisztának látszanak, csakhogy oldalról nézve még látszik rajtuk némi mattulás, amit egyértelműen a szétkent por okoz.

   A mackós naptár még véletlenül sem azért került vissza a falra, hogy valami színt vigyen a most valahogy túl fehérnek tűnő konyhába, hanem azért, mert megtaláltam, miközben a csavarokat rejtő bögrét kerestem. Nagy a rend...

   Mikor a munkákkal már valahol ott tartottam, hogy végre visszatehettem volna a helyére a konyhaszekrényt, akkor menten kiderült, hogy még nem, ugyanis ha ezt megtenném, akkor a szekrény és a fal közötti vékony résben az akasztókat tartó lécet nagyon nehéz lenne a helyére visszaszerkesztenem.

   Mivel a derekam jelezte, hogy vegyek vissza a tempóból, különben baj lesz, az akasztók tiplikbe történő beforgatását - bár ez egyáltalán nem volt megterhelő feladat - másnap délelőttre halasztottam.

   Az "L" alakú tartóléc egyik felét apukám készítette, míg a másikat már én toldottam hozzá, mikor a konyhát még valamikor több mint 20 éve kifestettem. Akkor mondjuk nem ilyen szép tiplik voltak benne, mint ahogy a falról lógó dísztárgyakat is pusztán szögek tartották. Hogy mielőtt kicsinosítottam, miből voltak az akasztók, arra viszont már nem emlékszem.

   Arra viszont szerencsére még emlékeztem, hogy mire való a csavarok között talált apró, fejétől megszabadított, műanyag burkolattal ellátott szög. Ez tartja a helyén azt a villanykábelt (hosszabbító), ami a hűtőhöz viszi az áramot. Erre azért van szükség, mert ha ez nincs itt, akkor a kábel nem simul bele a sarokba.
   Ahogy ezt így magamban kimondtam, menten beugrott, hogy bár szinte minden konyhai cuccot elmosogattam, az említett hosszabbítót azonban még nem (pedig rászorul), aminek valószínűleg az volt az oka, hogy az még a konyhában volt, folyamatos használatban, hiszen most is azon keresztül kap áramot a hűtő.

   Mikor az ember fel szeretne akasztani a falra 5 valamit, aminek aztán hatalmas előrelátásról tanúskodva 11 akasztót készít, akkor már mindjárt másnapra kiderül, hogy még a több mint kétszerannyi lehetőség is kevés lett.

   Ahogy a napi teendőim végzése közben keresztül kasul bóklászom a lakáson, mindenütt félbemaradt dolgokat látok. Ezekre szerencsére nem mindig legyintek, hanem mikor épp olyanom van, akkor letudok közülük egy-egy apróságot, hogy majd ne mindent a végén kelljen egyszerre.
   Most például a lóca tetejének visszaszerelését néztem ki magamnak feladatul, botorul azt gondolván a semmi kis munkáról, hogy 8 csavar betekerése ekkora rutinnál, mint amekkora nekem facsavarok betekerésében van, nem okozhat semmiféle gondot.

   Erre fel már megint elő kellett vennem a fúrógépet, mert annak bőröndjében láttam a minap olyan hosszú csavarokat, melyekkel a korábban kitépett rövidebbeket úgy tudom pótolni, hogy azok még a roncsolt anyagban is tartsanak.

   Azért tényleg meglepő tud lenni, hogy nyolc csavar betekeréséhez mennyi minden kell. Amúgy a hosszabb csavaroknak mind a nyolc lyukba előfúrva, csak a lóca fedelébe való négyet sikerült betekernem, a másik néggyel elakadtam, mire fel le kellett őket cserélnem rövidebbre.
   Hogy utóbbiak mégis hogy tartanak a fából tulajdonképpen kitépett csavarok helyén, azt mondjuk nem értem, azonban nem is lényeges, hiszen a lóca teteje nálunk jó ha 10 évente van kinyitva.

   Mivel az eredetileg benne található kacatok egy része már a kukában van, így azok helyére újabb olyanokat fogok tenni, amiket akár ki is dobhatnék. Mármint valószínűleg bekerül a lócába néhány olyan fölösleges dolog, ami eddig a polcokon porosodott, valamint egy (esetleg két) dobozban azok is, melyektől a két asztal fiókjai roskadoztak. Például szódapatronra, vagy alumíniumból készült villára az utóbbi 10 évben biztosan nem volt szükség! A merőkanál viszont marad, hiszen az most is milyen jól jött, mikor a festéket kellett egy kisebb bödlibe átmeregetnem.
   A következő nem is olyan apró részfeladat valószínűleg az lesz, hogy fogom és visszateszem a helyére a konyhaszekrényt, csak ahhoz azért ugye előbb még erőt kell gyűjtenem.

   Szerintem ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni, ha csak azt nem, hogy olyan kövezeten, ahol a burkolólapoknak nincs rendesen aládolgozva, a kövezetre egy ponton nehezedő forgásponttal inkább senki se kísérletezzen, mert abból tuti, hogy a járólap törése, majd durva káromkodás lesz.

   Bár a hűtőgépet is szerettem volna betolni a sarokba, azt azonban még nem tehettem meg, mert egyrészt még nagyban száradt az elmosogatott hosszabbítója, másrészt a hűtő útban lett volna az ablak keretének festésekor. Ezek persze már nem lesznek olyan megterhelő munkák (mármint az apró részletek festegetése, meg a visszapakolás), hogy beleroppanjon a derekam. Legalábbis remélem.

   Ez itt már a mai apróságadag utolsó képe, ami amúgy azt ábrázolja, hogy annyi év rettenetes nyekergés után a ventilátor bólogatása közben hallható hang végre megütötte az ingerküszöbömet.
   Én amúgy kis híján a ventilátort ütöttem meg, mikor a minap az éjszaka közepén állt neki a panaszos nyikorogásnak. Az erőszak persze sosem vezet semmi jóra, így levettem róla a motort takaró fedőt, majd ahol csak értem, az összes tengelyét bekentem savmentes vazelinnel, mire végre fel elhallgatott. Épp mint ahogy elhallgatok én is, de én persze csak mára...