A konyhában ülve nem azért lógattam a fejem, mert ahhoz képest az asztalra tett tányér leves lentebb van, hanem azért, mert ha felnéztem, akkor szemmagasságban azt a rengeteg mindent láttam, amit a konyha kifestéséhez előbb még mind át kell helyeznem valahova. Ha meg ennek, mármint a várható munkának hatására óvatlanul egy kissé fentebb néznék, azt kérdvén az égiektől, hogy mégis miért sugallnak nekem célként olyan agyatlan marhaságokat, mint a konyha kifestése, akkor az ég helyett azt a plafont látnám, amit festés előtt majd még glettelnem is kell, mire fel a fejemet még a szokásosnál is lentebb lógattam.

   Hogy a konyhában mára már igencsak beszürkült fal festése végül meg lesz-e koronázva az ajtók és azok kereteinek átfestésével, az most azért mindegy, mert a mára már szintén lelakott ajtó festését határozatlanul bámulva, egy még a konyha kifestésének igényétől is régebbi, természetesen még szintén kivitelezetlen ötletem jutott eszembe. Mármint a mai cikk témája, ami egy olyan hézagmérő, amivel például az ajtó és a padló közötti hézagot lehet megmérni. Ez a műszer ide persze nem kell, hiszen elég csak odanézni a résre, és az ember már látja is, hogy több mint 5 milliméter, vagy kevesebb, mely adat egy ajtókitámasztó ék elkészítéséhez bőven elég. Amúgy terveztem is ide egy éket, csak aztán feladtam (Te, hogy ez rám mennyire jellemező...), mert míg ide bentre felszerelve nem lehetne rendesen hozzáférni (mármint akkor, mikor kinyitom az ajtót, ami ugye pont rácsukódik), addig kintre, vagyis az ajtó másik oldalára szerelve, az ék használatakor útban lenne a küszöb.

   Persze biztosan akad olyan ajtókitámasztó (tuti létezik, mert már szemeztem is vele a boltban), amivel a küszöb plusz két centis magassága is áthidalható, az a típus azonban nekem valahogy nem tetszik. Amúgy is csak nagyon ritkán lenne rá szükség, mert miközben a konyha ajtaja befelé nyílik, addig a mifelénk uralkodó szélirány (és szerencsére a huzat is) csak nagyon ritkán fúj az ellenkező irányba.
   Vissza, pontosabban szólva végre rátérve a hézagmérő témájára, az nemcsak arra jó, hogy az ember megmérjen vele egy csak úgy egyszerűen ránézésre már kényelmetlenül meghatározható hézagot, hanem mivel ék alakú, ezért még nem létező, de amúgy persze szükséges hézagot is meg lehet vele mérni.

   Hogy mire gondolok, illetve mire fel került elő tudatom legmélyebb bugyrából ez a mai projekt, azt a legegyszerűbben a frissen tapétázott, de ettől persze még ferdén álló tűzifás szekrénnyel világíthatom meg. Már persze nem úgy, mint egy elemlámpával, hanem mint függőlegesbe állítandó céltárggyal.
   Tegyük fel, hogy odaállok a szekrény elé, beállítom függőlegesre, akár szemre az ajtó tokjához, akár a cserépkályhához képest, esetleg még csak nem is szemre, hanem vízmértékkel, majd miközben a szekrény már függőlegesen áll, le kellene mérnem a lábai alatt keletkezett rést, ami már csak azért sem lehetséges, mert ugye az tőlem épp annyira van messze, mint amekkora a magasságom. Azt persze lehet játszani, hogy odaülök a szekrény elé, csak ugye akkor meg a tetejét nem érem el, amit bentebb kéne nyomni a fal felé. Ezt a szekrényt (persze csak üresen) ugyan könnyű megbillenteni, egy pozdorjából készültet azonban már nem. Mármint közvetlenül előtte ülve nem.

   Ráadásul nemcsak az a baj, hogy egyes esetekben nagyon messze vagyok a lemérendő távolságtól, hanem egyben az is, hogy erre a mérésre a hagyományos műszerek nem alkalmasak. A tolómérő például (a réshez képest ezen a képen) balra annyira kilóg, hogy azzal egy nagyobb sík felülethez képesti hézagot már le sem lehet mérni. Arról a másik problémáról már nem is beszélve, hogy a szekrény billentése közben kéne még egy másik ember is, aki ugye a műszert kezeli, az eredményt leolvassa.

   Mármint azért, mert azoknak egyrészt még véletlenül sem szokásuk nulláról indulni (lásd mindkét vonalzó esetében a bevonalkázatlan részt), másrészt ahhoz, hogy a vonalzóról a mért értéket le tudjuk olvasni (természetesen később levonva belőle a vonalzó elcsúsztatott skálája okán méretlen millimétereket), ahhoz úgy kéne a vonalzó mellé a földre odafeküdni, hogy rendesen lássuk. Ez amúgy már csak azért sem lehetséges, mert ugye az ember szemének középvonala a fejének oldalához képest mintegy 5 centivel odébb van, mire fel ilyen kis távolságok (mármint rések) nézése esetén zavaró szöghiba keletkezik.

   Vagyis a mindössze néhány milliméteres, vagy néhány centis rést még akkor is képtelenség pontosan szemből nézni, ha akad a közelben egy ilyen típusú, vagyis a széléhez képest valóban nulláról induló vonalzó.
   Ezt a felvázolt csúf problémakatyvaszt úgy lehet a legegyszerűbben feloldani, ha az ember készít egy éket, szép hosszút, hogy jól leolvashatóan elhúzódjanak rajta az osztások, majd a vastagságának megfelelően bevonalkázza, beszámozza. Ez egy annyira egyszerű szerszám, hogy nem is értem, hogy miért nem lehet kapni.
   Elképzeléseim szerint (mert ugye eddig még csak fejben dolgoztam) fogok egy fadarabot, amiből készítek egy olyan éket, aminek az egyik vége 5 milliméteres, a másik pedig úgy 20, a hossza pedig megvan vagy úgy jó 10 centi. Ha nem akarok fűrészelni, ezt akár puszta csiszolással is pikkpakk elintézem.
   Amennyiben a résmérő szerszám egyik végén 5 a felirat, a másikon pedig 20, a kettő között pedig van 10 centiméternyi hossz, akkor minden egyes milliméter magasságváltozáshoz 6,6 milliméter hosszváltozás tartozik, ami ugye akár már szabadkézzel is bőven feliratozható. Mármint elég távol lesznek hozzá egymástól az osztások, hogy az ember odaírhassa melléjük a számokat.
   Amennyiben rémesen anyagpazarló módon az ék hosszát megduplázom, akkor az egy milliméter magasságváltozásra eső osztásköz 13 milliméterre növekszik. Ez nemcsak azért jó, mert így aztán tényleg kényelmes lesz odaírni a vonalak mellé a számokat, hanem azért is, mert a hosszabb ékkel jobban lehet dolgozni, és még az egymástól távolabb eső osztások is jobban láthatók.
   Szóval hajrá, adta ki az utasítást a szerző, majd ahogy szokta, hosszú hetekre jegelte a projektet. Ez annyira így volt, valamint a haladás el, pontosabban szólva széthúzódása is bekövetkezett, hogy a végén a rengeteg nekifutás alkalmával készült képek tömegéből alig bírtam összeválogatni az eddig látott nyitó képsort.

   Tulajdonképpen most sem azért jöttem a pincébe, hogy a résmérőhöz szükséges éket elkészítsem, hanem csak már nem bírtam tovább nézni, amint a tapétázás és az ajtófestés kellékei ellepik a lakást. Ha meg már ugye lejöttem egy szatyornyi (még ha csak...) bigyóval, gondoltam megtekintem az elektromos szerszámletevős polcot is, amin - megjegyzem a neve ellenére - szinte mindig akad egy az adott feladatra éppen alkalmas fadarab.

   Bár részemről kezdetben a fából készült, a pincében teljesen felesleges fogassal szemeztem, azonban kisvártatva megtaláltam ezt a két, már eleve ék formájú fadarabot. Ezek ugye már eleve ketten vannak, ami persze nem azért üdvözlendő, mert így az egyiket akár el is ronthatom, hanem azért, mert így egyszerre akár két rést is lemérhetek velük. Vagy az egyik lehet a pincében, a másik pedig a fenti szerszámos fiókban. Ráadásul az 1818-as projektből megmaradt ékek hossza több mint 20 centiméter, mire fel teljesen egyértelmű, hogy a hosszabb ékre alapozott tervemet fogom kivitelezni.

   Bár ahhoz (megjegyzem valami csoda folytán) még egy hétre sem volt szükség, hogy a derékszögű vonalzót a pincéből felhozzam, azonban a tulajdonképpen semmi kis munkával újra elakadtam. Ez amúgy még véletlenül sem azért történt, mintha a mindössze néhány vonal meghúzása elrettentett volna, hanem azért, mert az adott pillanatban annyi más projekt volt versenyben, hogy képtelen voltam közülük választani, mire fel (amúgy tőlem mondhatni megszokott módon) inkább nem csináltam semmit.

   Hogy legalább azzal meglegyek, míg a melósruhám a mosógépben keringett, felmostam a konyhát. Hogy a felmosóvíznek szürke színe van, az egyrészt annak köszönhető, hogy egy hónapja nem volt felmosva, miközben a lakásban durván poroltam, másrészt a zsírködös részeket (főleg a tűzhely és környéke) lefújtam hideg zsíroldóval, mire fel onnan is feljött a kosz.
   Ez amúgy (mármint az, hogy a konyha egy hónapja nem volt felmosva) nem trehányság, hanem az úgy van, hogy miközben én egy hónapnyi főzéssel sem csinálok akkora koszt, hogy az meghaladja az ingerküszöbömet (legfeljebb össze kell sepernem a morzsákat), addig anyám - a tisztaságot tekintve - egyetlen nap alatt képes leamortizálni a konyhát. Vagyis mikor anyám nincs itthon, akkor szinte nem is kell a konyhát takarítani, hiába főzök pörköltöt, meg sütök csirkét.

   Ez a mosóvíz a valóságban nem barna, hanem fekete volt, amire bevallom őszintén, hogy nem találtam okot. Az mondjuk igaz, hogy a melósruhához a kesztyűket is hozzácsaptam, valamint néhány porrongyot is, azonban a gépbe történő berakásukkor egyik sem tűnt ennyire koszosnak. Ez mondjuk lényegtelen, csak legyen már akkora a rend, hogy végre nekiállhassak valami ténylegesnek.

   A nap zárásaképp a lakásban található rumli eliminálására tettem egy erőtlen kísérletet, de mint ahogy az mostanában egyre sűrűbben előfordul, már megint befuccsoltam. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ne tudtam volna vissza, vagy egyáltalán betenni a helyére kismillió dolgot (lásd példaként a piacon egy százasért vett csomagnyi banándugót), hanem úgy, hogy miután úgy éreztem, hogy kész, mára ennyi volt, végeztem a pakolászással, akkor még egy perc sem kellett hozzá, hogy az eredményt szemlélve tucatszám találjak további anomáliákat. Az meg ugye, mikor az ember azt látja, hogy teljesen hiábavaló az igyekezete, na az nagyon tudja rombolni a már amúgy is alacsony szinten álló munkakedvet.

   Ezen a képen majdnem ugyanazok a szereplők, mint az eltehető munkalapot mutató korábbin, épp csak ide, majd idővel elkerült innen a jóféle zöld elemlámpa, valamint idekerült a Cosilux fénymérő, ami a konyhai fénycsőarmatúra átépítős projekthez kell. A bárány viszont stabilan maradt, pedig többször is odaszóltam neki, hogy ő lesz a következő. Mindeközben a háttérbe odakerült két szkennelésre váró könyv. Az mondjuk igaz, hogy időközben másfelé rengeteget dolgoztam, például a festés előkészületeként behordtam a konyhát a szobába, csakhogy az is igaz, hogy egy akkora volumenű feladat, mint az ékek bevonalkázása, nem lett volna szabad elhalasztódjon. Mármint azért nem, mert ugye ha egy ilyen apróságot képes vagyok 10 napra félretenni, akkor tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy a nagyobb projektjeim valahogy nem haladnak. Én persze ettől még rájuk szoktam csodálkozni, aminek remélhetőleg az lesz a végkifejlete, hogy év végére egy csomó olyan tényleg nagyobb dolgot elpusztítok, melyektől már mozdulni sem tudok.

   Hogy a pincében mindenütt csak útban lévő lapostévé elpusztításával nagyobb hely keletkezett volna, mint azzal, hogy ezt a két apró éket a polcról elveszem, az ugyan egyértelmű, csakhogy az is, hogy míg ezt mindennap látom, addig a tévét csak akkor, ha megpróbálok bemenni a lomos pincébe.
   Hogy a két fából kifűrészelt ék nem lett teljesen egyforma (lásd jobbra az ékek hegyének vastagságát), annak azért nincs jelentősége, mert semmi szükség rá, hogy tükörszimmetrikusak legyenek.

   Az adott pillanatban két feladat közül választhattam. (valójában persze sokkal többől) Míg az egyik a konyhában a glett csiszolása volt, addig a másik az ékek osztásainak tolómérő segítségével történő berajzolása. Bár egyértelműen az utóbbi a könnyebb feladat, de én attól még percekig eljátszottam a négy összetevő mindenféle értelmetlen élőképekbe történő rendezésével, hátha mégiscsak csiszolni támad nagyobb kedvem. Mármint azt is nagyon meg kéne már csinálni.

   Beállítottam a tolómérőt 3 milliméterre, elmozdulás ellen meghúztam rajta az apró rögzítő csavart, ráhúztam az ékre, berajzoltam a jelölést ceruzával, majd a 4, 5, 6 (s így tovább végig) milliméterek következtek.

   Mikor már mindkét éken megvolt az összes jelölés, a derékszögű vonalzó és egy vékonyan fogó alkoholos filctoll segítségével elkészítettem a millimétereket jelölő végleges vonalakat. Hogy az osztásközök nem lettek egyformák, az azért teljesen lényegtelen, mert bár szépséghiba, de attól a "műszer" még így lett pontos. Mármint a vonalak jó helyre kerültek, csak az ék oldalai nem lettek egyenesek.

   Ez itt már az ékek elkészítését kiváltó feladat, melynek keretében azt mértem meg velük, hogy milyen méretű ékekre lesz szükség a tűzifás szekrény előlapjának függőlegesbe történő állításához. Hurrá! Örvendeztem egy nagyot azon a tényen, hogy végre ilyen szerszámom is van, majd óvatlanul körbenéztem.