A minap, mikor az apró elmaradások a lakásban három project keretében lefestettem a konyhai ablak tokjának alsó részét, a második réteg után úgy voltam vele, hogy nem kell rá harmadik. Mint ahogy az ablaktól egy kissé elhúzott asztal látványából sejthető, ezen álláspontomat kisvártatva megmásítottam. Mert ugye mikor máskor, ha nem most? Ha már egyszer fehér, akkor legyen rendesen az!
   Ebben a helyzetben (félig összerakott ablak) az volt a szerencsés (vagy ki tudja), hogy a külső ablakszárny (természetesen a lustaságom okán) még nem volt feltéve, és még az ablakkitámasztó kivetőpánt sem lett becsavarozva a helyére. Szóval most már nincs akkora rumli (mert ugye eleve az van) az épp csak egy réteg festéssel, mint amekkora a többi munka nélkül lett volna.
   Miután a festéket az ablak tokján szétkentem (megjegyzem ha csak néhány napra is, de kiválóan bevált a zacskóba légmentesen becsomagolt ecset), már tolhattam is vissza a helyére az asztalt. Gondoltam ennyi volt, kész a konyha.
   Azt persze tudtam, hogy lenne itt még tennivaló, csak jó szokásomhoz híven megpróbáltam róla (akarom mondani róluk) megfelejtkezni. Az ajtóig ugyan még eljutottam, de ott aztán egyből megakasztott a villanykapcsoló. Elmeséljem, hogy mivel? Hát hogyne mesélném el? Ezért vagyunk itt!

   Ennek a kapcsolónak azzal sikerült megakasztania, hogy ha meg azért nem is égette az ujjamat, de forrónak azért érezhetően forró. Hogy ez meg mégis mióta van így? Mármint úgy, hogy bekapcsolás után rövid idő alatt bemelegszik? Bár az idővel mindig is bajban voltam, de úgy tíz évre taksálom a jelenség meglétét.
   Itt aztán egy hatalmas adag újabb, tőlem az utóbbi időben megszokott téblábolás következett, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni (épp mint ahogy az elmúlt tíz évben már annyiszor), hogy most álljak neki megjavítani a kapcsolót, vagy ha eddig elvoltam a melegedésével, akkor igazán ráér majd valamikor később.
   Mivel az utóbbi választ már olyan sokat mondogattam, gondoltam legyen ez egyszer másképp, s ha nem is azonnal, de kisvártatva lecseréltem az igen bizonytalan "majd" időhatározót, a még számomra is kissé hihetetlenül hangzó  "most" időhatározóra.

   Hogy mi volt a bizonytalanságom oka? Nos az, hogy egyrészt még magam sem hittem benne, hogy tényleg nekiállok a kapcsolónak, másrészt annyira, de annyira gyíkom van az elkészületlen apróságaimtól, hogy konkrétan ennyire.
   Ezt a gyíkot ábrázoló fotót a balkonunk küszöbén billegve készítettem, ahol azért állomásoztam (kezemben a fényképezőgéppel), mert épp azt játszottam, hogy a lakás két vége között pattogok, miközben az útközben felfedezett (na ja, mintha annyira el lennének rejtve) feladatokat fényképezgetem.
   Bár máskor meglepően sűrűn szokott velem előfordulni, hogy találok az aznapra kinézett feladat helyett valami egészen mást, ez - még a magam számára is meglepő módon - most nem történt meg.

   Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy egyből nekiálltam a kapcsolónak, hanem úgy, hogy nem álltam neki semmi másnak. Ennek oka valószínűleg (sőt, egészen biztosan) az, hogy annyi apróságot találtam (meg persze nagyobb tételeket is), hogy elment a kedvem az egésztől.
   Csak ültem a gép előtt, nézegettem a még tegnap készült képeket (vagyis közben azért csak eltelt egy nap), melyekből egészen egyszerűen nem állt össze semmi. Épp mint ahogy a háttérben jobbra látható MK-27-es magnó sem akar összeállni.
   Némi idő elteltével, hogy azért mégiscsak csináljak valamit, de olyan nagyon azért ne, hogy bele tudjak fáradni, nekiálltam és elkezdtem elrakni a helyükre az oda nem illő apróságokat. Ezen a képen a két darab helikális potméter volt az elteendő, valamint a rozsdás csavarpáros. Utóbbit mondjuk - mivel nem tudtam hova tenni - végül inkább itt hagytam. Ezt persze nem úgy kell érteni (mármint a nem tudni hova tevést), hogy ne lenne hely ilyen apróságok számára, hanem úgy, hogy nem jöttem rá, hogy mégis miért maradtak elől. Már úgy értem, hogy valami fontos projekthez biztos tartoznak, ha egyszer ilyen díszhelyre tettem le őket. Hogy a sárgára festős projectből maradtak ki (mert túrtam helyettük újakat), arra persze csak hetekkel később, ezen sorok írása közben jöttem rá.

   Az ablakot a friss festés miatt nem tehettem vissza a helyére, míg a matrac az ágyneműhúzás okán került le az ágyamról. Mindeközben a szobai asztalon a számítógép átépítésből megmaradt bigyók hevernek, Plusz a BRG MK27-es magnók dobozai, plusz a pincei villanyszerelés alkatrészei.
   Én meg csak szaladgálok a lakásban összevissza, mondhatni reménytelenül, miközben mindenre legyintek egy nagyot. A feltétlen szükséges rendrakással ellentétben, ez bezzeg nagyon megy!

   Az előszobában már majdnem rend van, hiszen sikerült innen levinnem a pincébe a festékes dobozt, meg a gipszes zsákot, meg egy fagyis vödröt, meg egy cserép virágföldet. Ellenben a palack és az alaplapos doboz valahogy itt maradt.
   Hogy miért nem egyszerre csinálom meg az összetartozó dolgokat? Azért nem, mert túl sokat ülök, amire ellenlépésként azt találtam ki, hogy mindig itt hagyok az előszobában valami olyat, amivel mikor meglátom, mondhatni kényszeresen le kell szaladnom a pincébe, vagy a kukákig. Hogy ez az elképzelésem mennyire nem vált be, arról ódákat lennék képes zengeni! Az előszoba állaga pedig ugye pláne!

   Hogy a papucstartón egy HDD ücsörög, társulva egy VGA-BNC-RCA kábellel, annak is megvan a maga alapos oka. A kábelt mondjuk felkaptam és elvittem a helyéig, mert az nem volt egy nehéz feladat, azonban a HDD-vel továbbra sem tudtam mit kezdeni, ez utóbbi ugyanis egy Compaq PC-be való, ami jelen pillanatban a lomos pince közepén ücsörög.
   Arra már sikerült rájönnöm, hogy azért szedtem elő, tekertem ki a folpackból, mert ebből a gépből szedtem ki a gépátépítéskor ha csak ideiglenesen is, de szükségessé vált PCI buszos videokártyát, arra azonban még nem, hogy miért szedtem ki belőle a képen látható HDD-t.
   Ettől persze még visszarakhattam volna a helyére, csakhogy képtelen vagyok eldönteni, hogy a gépet hozzam fel, és persze mutassam be, hogy belülről milyen ötletes, vagy hagyjam a fenébe az egészet, és a HDD-t vigyem le, majd tegyem, vagy ne tegyem vissza a helyére. Míg ezen a teljesen lényegtelen kérdésen törtem az okos kis buksimat, a háttérben az idő egyre csak szaladt...

   Ez a jelen esetben annyira így volt, hogy végül eljutottam oda, hogy a már megszáradt festék okán véglegesen beszerelhettem a helyére az ablak kitámasztásául odagondolt, s csodák csodája még be is épített kivetőpántot, ami a csavarhúzóval együtt azóta is a konyhaszekrény párkányán állomásozott. Szóval ez a nap is úgy indult, mint ahogy a többi.
   Már úgy értem, hogy a széjjelhagyott apróságok helyretételével. Kínomban (mert nem igazán haladt a project) azt találtam ki, hogy megijesztem magam azzal, hogy mindjárt itt a tél, jön haza anyám a telekről, és most már aztán tényleg rendet kell tennem. Ez a tervem - valószínűleg mert nem vagyok ijedős - nem jött be.

   Azért van a grillsütő tetején a fehér műanyagtálca, mert már vettem helyette a piacon egy másikat. Na itt aztán újra lefagytam (no nem mintha eddig annyira sebesen mozogtam volna), mert egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy miért nem dobtam ki.
   Mérgemben felkaptam, majd odapróbáltam mindenféle helyekre, hátha a spájzba gondoltam a krumplis kosárba, vagy a konyhaszekrény tetejére a virágcserepekhez, de egyszerűen sehová sem illett. Márpedig ezzel biztosan volt valami tervem!

   A tálca jövőjével kapcsolatos képzelgéseim ugyan nem vezettek semmiféle eredményre, az azonban hirtelen eszembe jutott, hogy végre sikerült eljutnom odáig, hogy mindent kizabáljak a mélyhűtőből.
   Ha meg már úgyis itt vagyok, miközben időnként törölgetem a lecsöpögő vizet, akkor ugyan miért ne csinálnék valami olyasmit is, ami ha csak egy kicsit is, de azért csatlakozik a hűtőgép leolvasztásához.

   Nem, még mindig nem a kapcsolóról van szó, hanem arról, hogy a kihúzott dugó okán épp kínálkozik egy nagyszerű alkalom a konnektor tetejének letakarítására. Mert ugye nehogy már olyankor csináljak ilyesmit, mikor járnia kellene a hűtőnek.
   Mi az, hogy miért ne? Nos, az igaz, hogy a hűtő simán kibír néhány órát áram nélkül, csakhogy az is igaz, hogy az utóbbi időben (megjegyzem sajnos) egyáltalán nem jellemző rám, hogy bármi projectet képes lennék néhány órán belül kifuttatni.

   Ebben a fedél nélküli másik konnektorban (mert ugye ennek is koszos volt a teteje) nem azt találtam veszélyesnek, hogy kiesett belőle az egyik csatlakozósor (melyet amúgy majdnem megfogtam, hogy visszategyem), hanem azt, hogy ha ennél egy kicsit jobban kiesik, akkor a rövidzár miatt leveri a kismegszakítót.

   Hogy az életveszélyes helyzet mielőbb megszűnjön, ráállítottam a ventilátort az elmosogatott alkatrészek forszírozott szárítása című feladatra. Ezt amúgy azért tehettem meg (mármint a ventilátor konyhából történő behozását), mert ott hiába kellett a hűtő gyorsabb leolvadásához, a fedél nélküli konnektorok okán már nem volt hova bedugni.

   Míg a tőlem független dolgok a háttérben megtörténnek (mármint a víz mindenhonnan történő elpárolgására gondolok), akarom mondani a kínálkozó nagyszerű alkalmat megragadva, rávetettem magam a konyhai villanykapcsolóra.

   Ez a vezeték, ez bizony már égésnek indult. Bár sodrott, a vége pedig ha csak soványan is, de le lett ónozva, azonban nem ez okozta a hibát. Ez egészen biztos, hiszen azonnal meghúztam a csavart, mikor először tapasztaltam a melegedést.

   Míg a szépen sorjázó képek feltételezni engedik, hogy a konyhában a hűtőleolvasztás, a konnektormosogatás, valamint a kapcsoló melegedésének elhárítása című projectek folyamatosan haladnak, a szomorú valóság az, hogy közben akkorákat lazítok, hogy az már szinte fáj! (ezt a típusú fájdalmat amúgy nagyon jól tűröm)

   Egy nagyobb szünetet követően - az életveszélyes állapotokat elhárítandó - visszaszereltem a helyükre a konnektorok fedeleit, majd levettem a helyéről a kapcsolót, valamint az eddig a mosogatásból valamiért kimaradt telefont is.
   Hogy a konyhában bóklászáskor ne legyen sötét (most mondjuk épp nappal van, csak ugye ki tudja, hogy a kapcsoló javításával mikorra leszek kész) a kapcsoló helyén a falból kilógó vezetékeket egy krokodilcsipesszel haraptam össze.

   A kapcsoló lényegi részét ennyire közelről megtekintve, egyértelműen látszik, hogy a vezeték végének elégése nem a kiváltó ok volt, hanem egy következmény. Az érintkező pogácsájának fényességéből az is kiderül, hogy nem annak korrodáltsága vagy beégése okozta a melegedést. No de akkor mégis mi?
   Ráeresztettem a tápegységemből a pogácsa és a befogása közötti kontaktusra 4 ampert, mire fel ez a képen látható valami pillanatok alatt úgy felforrósodott, hogy megégette az ujjamat.
   Hogy ez a hiba mennyire lenne javítható satuban történő összeszorítással, vagy pontozással, vagy egyszerűen csak néhány jól irányzott kalapácsütéssel, azt a szétszedett, akarom mondani már ripityára tört kapcsoló okán nem fogom kideríteni. No de akkor mi legyen?

A kép címe: fiókok

   Itt aztán mindjárt el is akadtam, mert egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi a csuda közük van a háttérben megbúvó, nem is oly rég kipofozott fiókoknak a kapcsolószereléshez. Az mondjuk igaz, hogy a fiókokban csavarok, valamint csőszegecsek is vannak, azonban jelen projecthez egyikre sem volt szükség.
   Később persze rájöttem (már úgy értem, hogy a szöveg megírásakor később), hogy a székért jöttem, amire a hűtőből korábban kiszedett és már el is mosogatott fiókok voltak halmozva.
   A sárga póló pedig azért van rájuk dobva, hogy ne porosodjanak be. Mármint az elmosogatott fiókok. Kiszedve amúgy azért lettek, hogy egyrészt elmosogathassam őket, másrészt az újrapakolásukat illetően semmiképp se eshessek kísértésbe.

   Bár ez is villanyszerelés, és még rezgett is a léc, azonban a konyhában jelen pillanatban felkapcsolhatatlan világítás okán sikerült megállnom, hogy nem álltam neki a hajólámpa és a húzogatós kapcsoló összeépítésének.
   Arról viszont, hogy szegény MK-27-es magnó a lakás különböző pontjain szétszórt alkatrészeinek újraegyesítésétől mi tart vissza, arról viszont képtelen vagyok számot adni.

   Az persze igaz, hogy amit a dobozban találtam, az a kapcsoló nem egyes, hanem kettős, és azért szereltem le az előszobából, mert kontakthibás volt. Csakhogy az is igaz, hogy ezek egyrészt variálhatók, másrészt ha később is, de kiderült, hogy az előszobában hunyorgó világítás jelenségében végül is nem a kapcsoló volt a ludas.

   Egy ilyen (vagy bármilyen más) első ránézésre megoldhatatlan feladatnak tűnő kapcsoló összeszerelésekor részemről mindig arra szoktam gondolni, hogy ezt valaha a gyárban egyszer már összerakták. Ráadásul a feladatot egyszerű betanított munkások, főképp munkásnők végezték. Vagyis nekem is kell, hogy sikerüljön, épp csak rá kell jönnöm a trükkjére. Amennyiben ez a rájövés még azelőtt következik be, hogy a kapcsoló apró alkatrészei menthetetlenül, akarom mondani örökre előkeríthetetlenül szétrepültek volna a szobában, akkor siker. Ha meg nem, akkor persze veszteség. No nem mintha olyan drága lenne egy ilyen kapcsoló, csak ez ugye speciális. Már úgy értem azon tulajdonsága az, hogy ez még egy egészen sekély kötődobozba is beszerelhető.

   Nem csaltam. Vagyis nem azért sikerült összepattintanom, mert két kapcsolóra való alkatrészem is volt, hanem azért, mert elég kitartónak bizonyultam az amúgy rettentően utálatos feladathoz.

   A kapcsoló hátulját (vagyis ezt a részt) igencsak sokáig nézegettem, mert egyszerűen nem értettem, hogy mi tartja, illetve tartotta rajta a keresztvasat. Meglepő módon semmi, illetve csak a falba szorításhoz szükséges csavarok.

   Kisvártatva meglepve vettem tudomásul az asztal drótos fiókjában tapasztalt rendet. A rend persze egy kissé túlzás, de attól azért még jóleső érzéssel töltött el az apró elmaradások a lakásban kettő project keretében elért azon apró részeredmény, miszerint immáron minden különösebb erőlködés, akarom mondani végül kilógó ezernyi színes drót látványa nélkül sikerült visszatolnom az asztalba a fiókot.

   Bár első ránézésre úgy tűnik, hogy elkészültem a mai napra előírt konyhai projectekkel, melyekhez pluszban hozzájött a csülök zömének elpusztítása is, azonban a képet alaposabban megszemlélve kiderül, hogy hiányzik a telefonról a rugós zsinór.
   Azt a történetet meséltem már, hogy egy ügyfél (vezetékes telefonvonal hibaelhárítása kapcsán) megpróbált róla meggyőzni, hogy én vagyok a hülye (mely kijelentésben amúgy nem kevés igazság rejlik), merthogy biztos nem láttam még vezeték nélküli készüléket. Azzal a kérdésemmel mondjuk sikerült egy pillanatra kibillentenem a hitéből, hogy ha tegyük fel levágom a tévéjéről a hálózati kábelt, akkor az vajon fog-e működni, de végül egészen addig hiába győzködtem, hogy az ő telefonja márpedig attól, hogy épp nincs rajta a kábele, attól még nem lett vezeték nélküli, míg csak a feleségével elő nem kerítettük a festés utáni nagytakarításkor ki tudja miért elpakolt rugós zsinórt.

   Na most ami még a telefon kábelén felül kimaradt a projectből, az ennek a kapcsolós dugónak a megtisztítása. Ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni. Már úgy értem, hogy a zsírköd lemosásán felül, mert az sajnos főzéskor mindig van.
   Az persze igaz, hogy nem kellene hagyni a dolgokat (jelen esetben a koszt) ennyire elharapózni, mint ahogy az is igaz, hogy az elektromos dolgokat nem szokás elmosogatni. Én mondjuk szoktam.

   Bár ennek a dolognak sok értelmét nem láttam (ha csak azt nem vesszük annak, hogy lám-lám, az előszobából leszerelt kapcsoló is milyen jól jött), de attól még nekiálltam összerakni a maradványokat.

   Mint ahogy minden más esetben, úgy most is úgy alakult, hogy a jelen kapcsoló javításos project maradványai még napok múlva is ott díszelegtek a lakás különböző pontjain. Erről a hülye szokásomról tudnék egyszer leszokni...

   Íme az eredmény. A korábbi állapotokkal ellentétben, a kapcsoló semennyivel sem melegebb a környezeténél, valamint - a takarításnak köszönhetően - a fehér színe is visszatért. Épp mint ahogy a szerző is visszatér a mindennapi rutinhoz.

   Mármint a folyamatos azon a tényen történő morgolódáshoz, hogy valami galád (ráadásul k*rvára szorgalmas) manó mániákusan pakolja szét a lakásban az adott pontra abszolút oda nem illő alkatrészeket.

   A lézercélzós infrahőmérő legalább okkal maradt itt. Mert ugye ezzel volt a legegyszerűbb ellenőrizni, hogy rendesen hűt-e a hűtő. Szerintem simán leéltem az életemből vagy 50 évet úgy, hogy sosem érdekelt milyen a klíma a hűtőben, csak ugye a legutóbbi hűtőcsere óta egy kicsit mindig frászban vagyok, ha eltűnik a hűtő belsejében a hideg mértékének rendben létét visszajelző OK jel.
   Mielőtt még rákérdeznél, aljas módon elárulom, hogy a mágneses végtagokkal rendelkező Mikulás jelen pozíciójában az ablak hűtőnek történő nekicsapódása ellen véd. Mármint a kis puha pocakjával.