Mivel a háttérben épp nagyban (hát persze...) festem a szoba és a hall közötti ajtót, valamint azzal párhuzamosan egy csomó apróságot is, valamint tapétázom a szekrények oldalait, meg ki tudja mennyi (én sajnos igen) projektem fut még ezekkel párhuzamosan, gondoltam ma valami egyszerűt főzök.
   Bár a sült csirke nem igazán tűnik egyszerűnek (mármint azzal azért egy kicsit többet kell foglalkozni, mint mondjuk a tasakos levessel), jelen esetben mégiscsak az, mert az erősen fűszeres csirkecombok már elve pácolva várták a hűtőben, hogy a tepsibe kerüljenek. Néhány szem krumplit a pürének, meg pár hagymát a csirke mellé megpucolni, azok meg ugye nem valami időt rabló feladatok.
   A tejfölös vödörben amúgy nem tejföl van, hanem kacsazsír, s ha azt abból elhasználom, majd a kiürült vödröt elmosogatom, akkor az épp jó lesz arra, hogy abból fessek. Mármint a vödör aljába öntött, mintegy centi magasságú festék kiborulásának sokkal kevesebb az esélye, mintha a létra tetején a rosszul fogható festékes dobozzal bénáznék.
   Amúgy van már a szobában vödörből két másik, csak míg az ajtón másnapra megszárad a festék, addig a vödörben valamiért nem. Hogy tényleg úgy van-e, hogy a vödörben a hígító alkotta köd miatt nem szárad a festék, vagy ezt csak képzelem, az persze mindegy.
   Szóval ahogy itt álltam, pontosabban szólva miközben pucoltam a hagymát és hámoztam a krumplit, mivel a háttérben már napok óta azt csináltam, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy folyton a festésen járt az eszem.
   Felnézni nem azért nem mertem, mintha sokként ért volna a már ki tudja mióta kifestetlen konyha, vagy féltem volna, hogy elvágom az ujjam, hanem csak úgy általánosságban véve, pláne a reám váró feladatokba egy kissé alaposabban belegondolva lógattam a fejem.

   A bambulásomból valami furcsa zörgés riasztott fel, amit a nyitva hagyott balkonajtó és a szintén nyitott fürdőszobai ablak között támadt huzat okozott. Mármint a huzat megzörgette azt a zacskót, amiben a pincéből a gipszet hoztam fel. Az ablakok pedig azért voltak nyitva, hogy a huzat kivigye a festékszagot.
   Mindeközben ezek a bigyók azért vannak itt, mert még nem teszteltem, hogy használható-e a még évekkel ezelőtt vásárolt, a parketta fugázásakor megmaradt, direkt parkettafugázó anyag, amit amúgy az apró elmaradások a lakásban 11. fejezetének keretében fogok a résekbe egy spaklival beletömködni.

   Miután a szobai zörgés okának felderítéséből a konyhába rendet rakni visszatértem, majd a krumplik hámozása közben termelt szemetet beszórtam a vödörbe, a konyhaajtóban állva megszemléltem a helyszínt.
   Amit a sarokban látunk, az a fehérebb rész akkor keletkezett, mikor a hűtőgépek cseréjekor kénytelen voltam kifesteni a mögöttük található falat. Mármint azért, mert a régi hűtők által a falra felrajzolt poráramlás hagyta sávoknak még csak eszük ágában sem volt az új hűtőhöz passzolniuk.
   Mivel a hűtőgépek cseréje a valós időben már több mint öt éve történt, vagyis a relatív friss festésnek is volt ideje a hűtőgép keltette légáramlás szállította portól beszürkülni (amit persze meg is tett), ráadásul ez a sarok épp konyhahossznyi távolságra van a fő zsírködöt előállító gáztűzhelytől, képzelhetitek, hogy néz ki a fal az egyéb helyeken.
   Mivel a konyha kifestése számomra hatalmas feladat (mármint semmiképp sem végzek vele néhány nap alatt), így ezt vagy még most teszem meg, vagy már soha. Mármint ha anyám jövőre már nem megy ki a telekre (márpedig nem megy, mert eladtuk), akkor esélyem sem lesz a lakást annyira szétkapni, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, szabadon férjek hozzá a falakhoz.
   A tulajdonképpeni feladat sem lesz kismiska (mármint a rozzant derekammal), ami viszont nagyon keresztbetesz, az a festés előtti, meg persze utáni pakolás. Részemről már azt is soknak érzem, hogy a konyhából a rengeteg apróságot mind ki kell rámolnom, a nagyobb dolgok pedig mondhatni megkoronázzák a feladatot.

   Aztán ott van még további bonyolításnak az is, hogy nem lesz elég pusztán festeni, mert a glettelés feladatát nemcsak apukám, de a konyha legutóbbi, már általam történt kifestésekor magam is elhanyagoltam. Vagyis ami le akar jönni, azokat a részeket előbb még mind le kell kaparni, majd mehet a résekbe a falfix, aztán a glett, s ha ügyes leszek, és nem kell csiszolni, akkor már jöhet is a festék.

   Ezek a dolgok már csak azért sem mostanában (bár azért még idén nyáron) lesznek, mert ugye előbb még le kell festenem az ajtókat, majd le kell tapétáznom a szekrények oldalait, aztán ahogy van, az egész miskulanciát vissza kell tennem a helyére, mert csak ezek után lesz a szobában annyi hely, ahová már be fogom tudni hordani a konyhát.
   Bár a gyorsabb haladás érdekében egyből felmerült bennem a párhuzamos munkavégzés lehetősége, ezt a megoldást azonban - főképp a derékfájásomra hivatkozva - elvetettem. Mármint nagyon nem lenne jó, ha a napi több órai munkával a derekamat épp akkor akasztanám ki, mikor fut az egész lakás, pláne használhatatlan állapotban van a konyha.
   Hogy a konyha a kipakolása ellenére is használható maradjon, azt úgy tervezem megoldani, hogy mivel részemről a főtt ételekhez egyáltalán nem ragaszkodom, míg a fal festésével foglalkozom, addig bőven elleszek hidegkaján. Valószínűleg fél kiló csirkemáj lesz lesütve fokhagymásan (de csak mert azzal akár egy hétig is jól elvagyok), a mélyhűtőben pedig lesz egy csomó kenyér, így még csak a boltba sem kell folyton kiszaladgálnom.
   A hűtő, az asztal, meg egy szék hozzáférésével azért nem lesz gond, mert úgy tervezem, hogy azokat (már csak a súlyuk miatt is) nem fogom a konyhából kihozni. Amúgy a gáztűzhely is marad, s miközben festek, le lesz takarva, amihez már meg is vettem a takarófóliát.

   A konyha kifestéséhez kapcsolódó különféle részletekről oly sokáig, és persze lassan álmodoztam, hogy mielőtt még időm lett volna minden egyes apróságot végiggondolni, egyszer csak elkészült az ebéd. Amúgy még másnap is ez volt, és még egy későbbi napon is, de akkor persze már csak a zsírja kenyérrel.

   A kiadós ebédet követően egy amolyan "kéne" kicsengésű őrjárat következett. Mármint innen már igazán le "kéne" vinnem a szemetet. Ezek a dobozok amúgy direkt azért lettek idetéve, hogy mikor meglátom őket, akkor ingerenciám támadjon velük a kukákig leszaladni. Az mondjuk igaz, hogy az ajtószárnyak festésekor mozgok, az azonban csak napi legfeljebb két óra, amit aztán tespedés, főleg ücsörgés követ, amiből időnként ki kell lépnem, különben a végén még attól fog beállni a derekam.
   Hogy az adott pillanatban a helyzet mennyire volt bonyolult, illetve a szerző mennyire volt szétszórt, a lakásban a tárgyakról már nem is beszélve, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a minap, mikor mosni akartam egy adag feketét, már mindjárt másnap (akkor ennyi gondolom elég is lesz a kapkodásról) nem emlékeztem rá, hogy miért. Mármint a megérkezett tavasz és nyár okán most már felesleges fekete kiskabátjaimat "kéne" kimosnom.

   Jelen kép kapcsán (megjegyzem őszinte sajnálatomra) nemcsak arról van szó, hogy végre szét "kéne" szednem a pincéből már hosszú napokkal ezelőtt felhozott projektort, hanem arról is, hogy a fürdőszoba kifestéséhez vásárolt penészgátló festék mellé mindenképp be "kéne" szerezni egy újabb vödörrel is. Mármint nem feltétlenül penészgátlóst, mint inkább kétszer ekkora űrméretűt, hogy majd legyen a konyhát mivel kifestenem. Persze egy szép nagy adag munkakedv is kéne hozzá, azt azonban sajnos nem árulnak a boltban, és még Kínából sem rendelhető, pedig ők aztán tényleg mindent gyártanak!

   Be "kéne" végre vennem az ablakból a már rég megszáradt ingemet, ami persze még véletlenül sem a festés hevében izzadt rám, hanem csak mert ha néhány napra is, de 2021 tavaszán egyszer csak kitört a nyár.
   Aztán meg "kéne" locsolnom a virágokat, mely feladatról szerintem hosszú napokra sikerült megfeledkeznem. Fel "kéne" végre tennem az ajtót a helyére, mert már elmúlt a festék kellő mértékű száradására hagyott plusz egy nap.
   Mikor ezekkel megvagyok, akkor fel "kéne" takarítanom a szobát, mert az utóbbi időben azt a feladatot is elhanyagoltam. Ez utóbbira mondjuk komoly mentség, hogy a feladathoz a szétpakolt dolgok miatt nem fértem hozzá.

   Mikor azt találtam mondani, hogy le "kéne" mérnem az ajtóréseket, nehogy még valami betervezett behozandóval útközben elakadjak, már kaptam is elő a mindig kéznél lévő centit. A képen láthatóhoz több másik mérést is odaszámítva, nagyon úgy néz ki, hogy csak 60 centi szélességig garázdálkodhatok, és még ez is csak akkor megvalósítható, ha leveszem a hall és az előszoba közötti ajtót.
   Ezt követően, a konyhában a mindenféle tárgyak szélességét is lemérve, arra a következtetésre jutottam, hogy bár a kisebbik asztal valószínűleg be lesz hozva, de a nagyobbik már csak azért is marad, mert ugye az nehéz. A lóca kérdésében azért nem tudtam dönteni, mert nálunk arra van rátéve a mikrosütő és a grill, így még csak esélyem sem volt a súlyát megsaccolni.

   Ha már szóba került a súly, akkor megemlíteném, hogy a konyha legnehezebb bútorához, vagyis az alaposan belakott konyhaszekrényhez (amit persze még csak eszem ágában sem áll kipakolni), már évekkel ezelőtt megvettem a képen látható bútormozgató segédeszközt. Hogy mennyibe került, azt azért nem tudom biztosan, mert a kiadásokat tartalmazó táblázatba elfelejtettem beírni, ami amúgy ritkaság. Amúgy valószínűleg - ahogy magamat ismerem - csak egy ezrest adtam érte.
   Az áttételes emelőt azért vettem meg, mert bár régen volt, de attól még élénken emlékeztem rá, hogy a konyhaszekrényt a legutóbbi alkalommal meg sem bírtam mozdítani. Mármint a festést követően, mikor a konyha közepén volt, akkor hiába kapaszkodtam bele. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a vízből a körülötte elterülő kő felmosásakor a szekrény lábaira is jutott, amitől aztán a lábak a kőhöz valósággal odanőttek. Az emelőhöz amúgy megvannak a kerekek is, amikről most így hirtelen el nem tudom dönteni, hogy kelleni fognak-e.
   Ami viszont biztosan kell, az egy kiadós ebéd utáni alvás. Mármint azért, mert fényképezés közben már alig álltam a lábamon. Bár az ágyig azért még sikerült elvergődnöm, de olyan dolgokra már nem volt energiám, mint mondjuk az ablakok becsukása, aminek persze meg is lett a böjtje. Az persze igaz, hogy a meghagyott huzat nagyon is kellett a festék száradásához, a szerzőt felriasztó hatalmas csattanás azonban egyáltalán nem hiányzott. Bár a zaj hatalmas volt, szerencsére akkora azért nem, mint amekkorát a szoba közepén a zsanérfelőli élén álló ajtó eldőlése okozott volna, mire fel bőszen aludtam tovább.

   Ez az összeállítás nem annyira az olvasóknak szól, mint inkább magának a szerzőnek, s amúgy azt kívánja elősegíteni, hogy mikor a konyha már ki lesz festve, akkor a közben eltelt idő ellenére is mindennel visszataláljak a helyére.
   Ahogy az már csak lenni szokott, hagytam néhány napot az agyalásra, de végül semmi értelmesre sem jutottam. Mármint abban a kérdésben nem sikerült magammal dűlőre jutnom, hogy melyik sarokkal indítsak.
   Amennyiben nyitásképp a csap körüli helyet tenném rendbe, az azért lenne jó választás, mert ugye a csap festés közben mindig kell, akár jómagam, akár az ecset tisztításakor.
   Ha mégsem a csap sarkát választom, hanem a hűtőgép környékét, az meg azért lenne jó, mert az egy nagydarab valami, s ha annak a környezete rendben van, az azért már egy szép eredmény.
   A gáztűzhely és környékének rendberakása azért lenne jó választás, mert ahhoz ugye szorosan hozzátartozik a tűzhely fölé szerelt elszívó nagytakarítása is, aminek ugye (mármint az elszívónak) lehetőleg minél előbb meg kellene száradnia. Mármint azért, mert abban ugye áram van, vagyis még vizesen nagyon nem lenne tanácsos újra beüzemelni.
   Na most ha mindezek ellenére mégis azzal a falszakasszal nyitok, ahol a polcok és a fűszertartók találhatók, akkor azokat - mikor már kész mögöttük a fal - egyből vissza is pakolhatom, ami ugye sokat segítene a szoba összképén. Mármint azért, mert ugye ami csak a konyhában útban van, az mind oda lesz behordva.
   Hogy behordható-e a szobába a konyha tartalma? Nos nem. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen nem, hanem úgy nem, hogy még ami befér (mármint keresztül az ajtóréseken, és még el is bírom), azt is előtte mind el kell mosogatnom. Mivel az elmosott dolgokat még vizesen nem jó ötlet behordani a szobába (mert ugye fene se akar még a vízcseppes / foltos parkettával is foglalkozni), a konyhai nem túl nagy méretű csepegtetőre és asztalokra pedig annyi minden nem fér, mint amennyi tárgy a falakról lóg, valamint a polcokon van, szerintem most három, de minimum két nap takarítás következik.

   Nagyon úgy néz ki, hogy ez egy ugyanolyan fura projekt lesz, mint mondjuk a tapétázás, aminek a felvezetése vitte a prímet. Már csak azért is, mert ugye a falra némi glettet felkenni, majd a már elsimított felületre rámenni festékkel, az sokkalta kisebb feladat, mint a munkaterület felszabadítása.
   Nyitásképp amit csak értem, mindent leakasztottam a falról, majd betettem ázni a mosogatóba. A mosogatótól balra látható fából készült dísztárgy ennek sokkalta kevésbé örült, mint mondjuk a szerző. Mármint annak örültem, hogy került belém valahonnan annyi erő, hogy végre nekiálltam a munkának. Ha meg már elkezdtem, akkor nálam ugye elképzelhetetlen, hogy félbehagyjam. (ez mekkora kamuzás volt már...) Mondjuk ha beleszakadok, akkor persze lehet, mire fel megfontoltan úgy döntöttem, hogy óvatos duhaj leszek.

   Hogy a megkezdett munkát most már nem lehet félbehagyni, azt már csak a falról leakasztgatott dísztányérok és egyéb csöbrök alól előkerült nyomok is nagyszerűen jelzik. Már ha kosz esetében lehet egyáltalán bármiféle nagyszerűségről beszélni...

   Az asztalon látható tételek közül tulajdonképpen egyik sem kell, azonban csak a szeletelő elpusztításáról sikerült magamat meggyőznöm. Már ha tényleg úgy lesz, hogy nem kap kegyelmet...
   A zsákegér a piacról van, mert tetszett a páromnak. A nagy korsót apukám kapta. A csatos bambis üveg egy letűnt kor emléke. A mini tejeskannát apukám hozta Belgiumból, ahová a háború utáni éhezés elől a gyerekeket nyaralni küldték. A vászonból vart virágot a párom készítette, míg a teáskanna gyermekkorom családi vacsorázásainak emléke. Mikor az ezüstszínű papírdobozt már majdnem kidobtam, akkor kiderült, hogy abban nem egy üres fémdoboz van, hanem egy vadonatúj termosz. Hogy nekem, akinek már akkor honvágya van, mikor leviszi a ház előtti kukába a szemetet, minek termosz, azt a kérdést inkább ne feszegessük...

   Hogy lesz még mit elmosogatnom, azt mi sem jelzi jobban, mint a továbbra is telített polcok. Hogy mégis minek őrizgetünk olyan vackokat, amiket jó ha egyszer használtunk? Mivel ennél mostanában rendre fontosabb kérdések merültek fel, így ennek feszegetését inkább hagyjuk...

   Egy az előbb említett "további fontos kérdés" kategóriájába tartózó például az, hogy mégis mikorra méltóztatok a plafonról lógó, a festésnek igencsak útjában álló fénycsőarmatúrát leszerelni. Erre a kérdésre mondjuk tudom a választ, bár az csak annyiból áll, hogy miután végre lemértem a fénykibocsátását. Ehhez persze az kell, hogy a téma ne nappal, hanem végre valamikor naplemente után jusson eszembe. Mármint azért, hogy a mérést ne hamisítsa meg a kintről beszűrődő fény.

   Az addig rendben, hogy egy 80 éves nénike (mármint anyukám) ne törölgessen vizes szivaccsal egy elektromos berendezést, de attól még hogy néz már ki az a szerencsétlen kenyérpirító?
   A kép amúgy nem is róla szól, hanem a bal felső sarokba belógó, még mindig elmosogatásra váró hőmérőről. A műanyag dobozokat viszont még valamikor tegnap elmosogattam, így azokat már csak be kell tennem a helyükre.

   Mivel a festés idejére le kell vennem a falról az elszívót, így arra is rá kell eresztenem egy nagytakarítást, azt azonban már nem a jelen cikk keretében fogom megtenni, hanem nyitok (amúgy már nyitottam is) neki egy sajátot, épp mint ahogy a mérlegnek is.

   Mivel ennyi minden egyszerűen sehová sem rakható át, így ebből valószínűleg az lesz, hogy az eddig elmosogatott bigyóknak hozok a pincéből egy hatalmas papírdobozt, miközben a tányéróra kapni fog egy saját cikket. Mármint azért, mert ugye azt, ha belement a zsírköd, akkor azt tényleg szét kell szednem.

   Mivel a boltban már nem voltam benne biztos, hogy tényleg a krumpli volt a fő cél, abban azonban biztos voltam, hogy a konyha kifestéséhez a fürdőszobából megmaradt festék kevés lesz, inkább egy vödör festéket hoztam. Ha meg már épp olcsó volt, akkor csülköt és lapockát is.
   Hogy nem a konyhafelújítós projekt kellős közepén kellene főzőcskéznem? Erre a kérdésre azt tudom válaszolni, hogy eddigi életem folyamán engem már annyi minden megcsapott, azonban a normalitás szele, na az még csak meg sem érintett!

   Mivel ha odafértek is volna valahova, sajnos akkor sem maradtak volna egyben, így azt találtam ki, hogy beteszem őket egy fazékba, amit aztán - a por ellen - egy konyharuhával takarok le.

   Majd lemértem, hogy hol áll a konyhaszekrény. Erre az adatra persze csak akkor lesz szükségem, ha elhúzom. Mármint ha a szekrény súlya miatt ez nem sikerülne, arra az esetre azt találtam ki, hogy egyszerűen csak körbefestem, mely irdatlan trehányságra csak akkor derülne fény, ha valaki nálam erősebb mégiscsak elhúzná a szekrényt. Mivel úgy éreztem, hogy ez az eset ebben az életemben már nem fog megtörténni, ha nagyon nem akarja a dolgot, és még az emelő sem válik be, akkor a szekrényt tényleg egyszerűen csak körbefestem.

   Mikor a centit a helyére visszatettem, a mellette látható dobozban található LED-es izzók rádöbbentettek, hogy a fénycsőarmatúra átépítése című projektet még csak meg sem kezdtem, mire fel megkezdtem. Ez persze még csak néhány kép elkészítését, valamint egy mappa elnevezését jelentette, de az eddigi nullához képest most még azt is komoly előrelépésnek minősítettem. Ha csak el nem felejtem, este megmérem, hány luxot produkál egy fénycső.

   Másnap reggel azzal indítottam, hogy lementem a pincébe, ahol is hiába álltam oda a szekrény elé, mégpedig életem veszélyeztetésével (mármint széttárt lábaim között életveszélyes rumlival), a keresett falfixnek lába kélt, mire fel azt találtam mondani, hogy milyen jó, hogy ez most történt, nem pedig akkor, mikor már épp nagyban használni szerettem volna.

   Amúgy egy óra elteltével a falfixet is, mégpedig azért itt, mert mikor a múltkor lehoztam, már eleve el sem tettem. Hogy ezen felül mennyi mindent nem csináltam még, arra kiváló például szolgál a kanna környezete. No nemcsak az újra és újra nem létező rendről van szó, hanem ott van például a kismagnó, a koszos elejű, meg a három középmechanikás videomagnó szétszedése is. Hogy mennyi mindent találtam ezeken felül, arról most nem írok esszét, de csak mert nem érek rá.

   A lakásban sajnos nemcsak olyan pontokat találok, ahol oda nagyon nem illő dolgok állomásoznak, hanem sok olyat is, ahonnan hiányzik valami. Ezek a hosszú BIT-ek például az előszobai bútor tetejéről hiányoztak. Mármint ezeket bevetve szándékszom a polcokat tartó elemeket a falról mégiscsak leszedni. Mármint eredetileg úgy volt, hogy azok is kapnak a falfestékből, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem leszek annyira trehány.

   Feledékeny viszont vagyok, mert ugye a csavarok kitekeréséhez bevetni szándékozott hálózati csavarbehajtót ugyanúgy idelent felejtettem, mint ahogy a fénycsőarmatúra ideiglenes pótlásához szükséges foglalatot is. Utóbbit ráadásul első nekifutásra még csak elő sem túrtam!

   Ezek a művirágok hiába áztak a kádban, nem igazán jött le róluk a zsírköd, mire fel úgy döntöttem, hogy ha száradás után is feltűnően csúnyák, akkor vagy veszek helyettük újakat, vagy a pótlásuk nélkül kerülnek kidobásra.

   Az ebéd amúgy azért lett tepsiben nagyon, de tényleg nagyon fűszeresen lesütött csirkecomb, mert a tegnapi pörkölt már végképp nem fért be a mélyhűtőbe, mire fel mérgemben az egyik fiókból a legnagyobb dobozt vettem ki.
   Ebben amúgy nemcsak az az okosság, hogy nagyon finom (magam fűszereztem túl), hanem egyben az is, hogy sok, így egy füst alatt a holnapi ebéd gondja is le lett tudva.
   Hogy ez a konyhafestős projekt mennyire lassan halad, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a cikk elején ennek a csirkének egy másik adagja volt látható, ami a valós időben olyan messze volt, hogy már nem is emlékeztem rá.

   Míg az ablakban az látható, hogy a jelenleg már tényleg majdnem kezelhetetlen mennyiségű projektemre még a konyhai mérlegbemutatósat is ráindítottam, addig a jobb felső részen a falon látható foltokat konkrétan penész alkotja. Már csak ezért is úgy lesz, hogy a külső fal felőli részeket a fürdőszoba festéséből megmaradt penészgátlós festékkel fogom lekenni.

   Így, hogy a kisebb dobozok - természetesen az alapos lemosásuk után - szépen egymás mellé kerültek, a be nem dobozolt dolgok pedig egy nagyobb dobozba, szinte nem is rontanak a szoba látványán. Terveim szerint ezeknek hónap végére vissza kell kerülniük. (na ja, majd pont úgy lesz...)
   Konkrétan azt találtam ki, hogy egy laza ütemtervet készítek, amit aztán persze szigorúan be is hajtok magamon. Erre a hétre azt ütemeztem be, hogy a konyhából a következő hétfőre minden egyáltalán kihordhatót rendre el kell távolítanom, hogy jövő héten végre nekiállhassak az érdemi munkának. Mivel ekkor még csak kedd volt, ezért csalóka mód úgy éreztem, hogy még nem vagyok csúszásban.

   Ráadásul a festéshez szükséges dolgok is kezdenek szépen összeállni. Még a festékkeverőt, a glettvasat, meg egy nagyobb vödröt kell előtúrnom, aztán már indulhat is a móka! Hogy ezeken felül is mennyi mindenre lesz szükség, azt ugyan így hirtelen meg nem tudnám mondani, arra azonban, hogy több tucatnyi lesz, akár még meg is mernék esküdni!

   Mivel a konyhaszekrény annyira nehéz, hogy azt az én derekammal már nemhogy megemelni, de még nézni is fáj, gondoltam bevetem ezeket a direkt erre a célra vásárolt görgős talpakat.
   Mikor ezeket megvettem, akkor ugyan még tiszták voltak (annak ellenére, hogy a lomos piacról származnak), mostanra azonban már durván belepte őket a por. Bár bepróbálkoztam egy porecsetes akcióval, ez azonban inkább csak a pincében szálló por mennyiségét növelte, mire fel eldöntöttem, hogy ha már amúgy is benne vagyok, akkor ezeket a talpakat is elmosogatom.

   Mikor az éjjel valamire felriadtam, azt tapasztaltam, hogy valaminek nagyon fura szaga van. Gondoltam valamelyik tisztításra használt vegyszer, esetleg valaki hajnalban főz, de aztán rájöttem, hogy a szag forrása magam vagyok. Mármint valósággal úsztam az izzadságban!
   A már látott sült csirkék nemcsak úgy lettek túlfűszerezve, hogy lendületből borítottam a pácba mindent, amit csak értem, hanem úgy is, hogy a púpozott kiskanál méregerős paprika még úgy is sok volt, hogy az eloszlott a három tepsi csirke között. A rengeteg fűszer már eleve nem tett jót a belemnek, de az az erős paprikakeverék, amit anyámnak készítettem, s ha magam eszek belőle, akkor akár a puszta köhögésemmel is képes vagyok tüzet csiholni, az az előző két alkalommal nagyon betette a kaput. Mármint görcsölés, majd éjszakai budin ücsörgés képében. Most viszont valami csoda folytán nem okozott gondot, cserébe kiizzadtam, mire fel a már amúgy is emelkedett szintű kupit - az átázott párnáim okán - kénytelen voltam egy nagymosással is megkoronázni. Ez egyértelműen a szegény embert ág is húzza effektus.

   Mikor kimentem a konyhába, mondván még mindig annyi mindent kell leszednem a falról, meg persze majd el is kell raknom őket valahova, hogy azzal a tömeggel már nem vagyok benne olyan biztos, hogy vasárnap estig végzek, akkor egyszer csak (illetve már többször is) megláttam ezt a fűszertartót, ami még mindig nem lett lefestve zöldre.

   Már úgy értem, hogy míg az ablakban száradó két társa már zöld, addig a három közül a legnagyobbik még mindig a csupasz műanyag sárgás színében pompázik. Bár a "ha nem most, akkor már soha többé" gondolatmenet elemeként le lesz festve zöldre, azonban nem a jelen, már amúgy is végtelenül hosszú konyhafestős, hanem az apró elmaradások a lakásban 13 című eposzom egyik fejezeteként.

   Mikor nemcsak megláttam, hanem még meg is fogtam a csövet, akkor menten ráéreztem, hogy ha ezt nem most azonnal állok neki megtakarítani, akkor olyan nincs, hogy nekem ehhez a feladathoz holnap legyen lelkierőm. Arról már nem is beszélve, hogy ugye nemcsak a cső ragad a kosztól, de ahogy van, az egész elszívó is merő egy zsírköd!

   Mivel a kékre húzott szürke csődarab nem akart lejönni, nekiálltam feszegetni. Amúgy ha nem ennyire mocskos, akkor akár maradhatott volna. Már úgy értem, hogy egy ennyire zsírködös valamit nem lehet, vagy mondom inkább úgy, hogy nem tanácsos itt helyben megpucolni, csak a csapban.

   Miután rájöttem, hogy ha holnap ki akarok menni a piacra (márpedig ki akarok menni), akkor ma nagyon bele kell húznom a munkába, ha nem is hanyagoltam a fényképezést, de ebbe a cikkbe csak ez az egy kép jutott be. Mármint a többi a mérleghez, a fénycsőarmatúrához, az elszívóhoz, meg ki tudja még melyik másik cikkhez került.
   Hogy legyen némi mozgásterem (előredolgozás), leszedtem az elszívót, és még el is mosogattam, majd kisvártatva megtettem ugyanezt a fénycsőarmatúrával is. Hogy este azért legyen némi fény, fellógattam a plafonra egy csupasz izzót.
   Hogy azt se holnap kelljen, leszedtem a falról négy sor akasztót, elmosogattam (megjegyzem áram alatt) a hűtőgép irányába tartó kábelt, ahogy van, az egész gáztűzhelyt, majd annak környezetét is, még a falat is lefújva hideg zsíroldóval, ami amúgy nagyszerű munkát végzett. (mármint tényleg durván oldotta a zsírt)
   A sort a konyhai melegfújóval folytattam, majd a négy hokedli következett, melyekhez - hogy ne érezzék magukat egyedül - a PB palackot is hozzácsaptam. Mármint amit csak elmosogattam, az most mind a szobában ül!
   Hogy azok se legyenek a polcon, a szakácskönyveket és a régi naptárakat is behordtam a tűzifás szekrénybe. Elmosogattam az akasztók tartóját, mint ahogy azt a rácsozatot is, amin a gázpalack áll.
   Holnap, azaz pénteken a polcok leszerelése következik, amiket persze szintén meg kell takarítanom, épp mint ahogy a grill és a mikrosütőt, valamint az alattuk elterülő ládás lócát is. Míg a grill és a mikró bekerül a fritőz mellé a spájzba, addig a lóca, a polcok, valamint a csap melletti asztal (ami amúgy csak most jutott eszembe) a szoba fényét fogja emelni. Már ha még beférnek...
   A piacra történő holnapi kimenés engedélyezésének további feltételeként még azt is előírtam magamnak, hogy a ma készült képekhez (persze nem erről az egyről van szó) minden szöveget meg kell írjak, ami előtt persze a képeket még meg is kellett szerkesztenem. Ez amúgy talán még húzósabb feladat volt, mint a többi!

   Mikor abba belegondoltam, hogy mikor majd oda kerül a sor, akkor nemcsak a tányérórát, de az akasztóját is le kell vennem, majd kisvártatva rájöttem, hogy az óra felett látható polcot is, akkor egy kicsit összeomlottam. Szerintem nem árulok el vele különösebb titkot, hogy már napok óta arról álmodok, hogy semmi dolgom.

   Hogy ez mennyire nincs így, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a szoba közepén festegetett hokedlik. Mármint ha nem álltam volna neki a többivel párhuzamosan ennek a feladatnak is, akkor ugye nemhogy hónap, de talán még nyár végére sem lennék kész! A többit úgy kell érteni, hogy a fénycsőarmatúra, a tűzhely feletti elszívó, a mérleg, a grillsütő, a festésen felül az egyik lelakottabb hokedli tetejének újrafaragása, meg ki tudja mi minden még, mely apró, vagy épp nagyobb falat feladatokba már eleve jobb bele sem gondolni!
   Abba mondjuk belegondoltam, hogy mi lenne belőle, ha - megjegyzem szívből jövő kívánságom szerint - adnék magamnak egy egész hét szünetet, mikor is hagynám a konyhát a csudába, s lazításként a felsorolt, valamint a fel nem sorolt felgyűlt apróságok kifuttatásával múlatnám az időt. Mivel úgy éreztem, hogy ha tényleg adnék magamnak egy konyhamentes hetet, abból könnyen kerekedhetne kettő, majd persze kettőnél több is, ezt a gondolatot most inkább elhessegettem.

   Nem gondoltam volna, hogy annyi tipli van a falban, hogy azokkal színültig fog telni az ideiglenes tárolásukra a spájzból előkapott befőttes üveg. Épp mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy az amúgy nagyon is precíz tiplik kiszerelésére több mint egy órám fog rámenni! Mikor ezzel megvoltam, a tiplikről pedig minimum kényelmetlen lett volna a rájuk nőtt mocskot egyenként lemosni, kaptak egy löttyintésnyi Domesztoszt, az üveget félig kitöltő melegvizet, majd alapos lötyögtetést is, ahányszor csak az üveget megláttam.
   Hogy épp az ilyen feladatokra találtam ki a csiszolómalmot? (pontosabban szólva csak szeretném elkészíteni, hiszen az ötlet nem az enyém) Na ja, csakhogy annak még csak a működési elvét próbáltam ki, illetve valahol tényleg nagyon a háttérben az 1.0 verzió alkatrészeit készítem.

   Mivel az óra első ránézésre tisztának tűnt, a vele való foglalkozást gondoltam megúszom egy halvány körbetörléssel. Mondhatnám, hogy az órát talán nem kellett volna alaposabban megnéznem, az igazság azonban az, hogy - amolyan pihentető feladatként - nagyon is örültem, hogy végre szétszedhetek valami nagyon egyszerűt. Aminek még ennél is jobban örültem, az az, hogy az órát még aznap össze is raktam, vagyis végre nem hagytam, vagy kellett valamit valamiért félbehagynom.

   Mikor azt mondtam magamnak, hogy a polcokat majd csak holnap szedem le, mindjárt megéreztem, hogy ezt sem szabad elhalasztanom, és már indultam is a kereszthornyos csavarokhoz szükséges csavarhúzóért.

   Az gondolom egyértelmű, hogy a polcokat az útban lévőségükön felül miért szedtem le. Mikor rájöttem, hogy ez pont ugyanolyan zsírköd, mint amit már több más felületről sem volt valami egyszerű letakarítani (amúgy megpróbáltam, de belefulladt a dörzsiszivacs), a lapokat lefektettem a földre, aztán lefújtam hideg zsíroldóval, majd fél óra múlva rájuk mentem a felmosóval. Ennek nemcsak az lett a következménye, hogy a polclapok szinte teljesen megtisztultak, hanem egyben az is, hogy a közöttük kihagyott résekben a kövezet is, mire fel csíkos lett. Ez persze nem gond, mert ha elkészül a konyha, akkor amúgy is mindenképp rá kell ereszteni a kőre egy szokatlanul durva felmosást, csak most kicsit fura a csíkos kő. No nem mintha a konyhában ez lenne a legnagyobb baj...

   Mint ahogy azt terveztem, a konyha a belőle kihordott rengeteg kacat ellenére használható állapotban maradt. Mármint oda tudok ülni az asztalhoz enni. Holnap jön a grill és a mikró nagytakarítása (gondolom szintén hideg zsíroldóval), majd a lóca tartalmának megtekintése című, remélem lazítós feladat következik.
   A mikró (hogy tudjak kávét vagy teát készíteni) át fog kerülni a konyhából már amúgy is kivihetetlen gáztűzhely tetejére, míg a grillsütő valószínűleg a spájzba kerül. A lóca meg remélem, hogy átfér az ajtóréseken. Mármint azért, mert ha azt is kirakom a konyhából, akkor akkora lesz itt a hely, hogy akár táncolni is lehet!
   A festés idejére a hokedlit meg a vödröt kiteszem az előszobába, vagy berakom a szobába. Utóbbi helyszínben az az okosság, hogy ha az előszoba szabad marad, akkor a festés, vagy csak úgy egyáltalán a létrázás idejére ki tudom oda tenni az asztalt is. Vagyis a konyhában remélhetőleg csak a tűzhely, a konyhaszekrény, valamint a hűtőgép marad. Ezek portól és festéktől történő megóvására amúgy már meg is vettem a takarófóliát. Hogy az most merre lehet, azt mondjuk meg nem tudnám mondani, amin a szobai kupi tükrében nem nagyon van mit csodálkozni.

   Mikor a dolgokba még az eddigieknél is alaposabban belegondoltam (na ezt mindek csinálom folyton...), akkor azt sikerült megállapítanom, hogy a konyha kifestése a hónap végére inkább csak álom, mint tényleg megvalósítható terv. Vagyis ezeket, meg persze az összes többi konyhából behozott kacatot is valószínűleg csak nyár végére sikerül visszahordanom. Ha viszont mégiscsak végeznék a hónap végére (ma amúgy tizenkettedike van), akkor hurrá!
   Mondjuk mikor a fal már le lesz festve, akkor ugye az egyes tárgyak konyhába történő visszatételével ha apránként is, de legalább már látszani fog, hogy végre nem befelé megyek az erdőbe, hanem már kifelé jövök. Ezt de k*rvára várom...

   Mivel a konyha festés előtti felszabadításából már csak a grill és a mikrohullámú sütő pucolása, meg az alattuk lévő lóca lemosása, valamint a jobbra látható polc elrakása volt hátra, ezért azt terveztem, hogy ezeket a feladatokat holnap, azaz szombaton mind megcsinálom, és akkor, mivel már minden kész, és még csak szombat van, egy egész vasárnapnyi szünetet rendelek el. Mikor kisvártatva rájöttem, hogy nem holnap van szombat, hanem ma, ráadásul már délután van, akkor fogalmazzunk úgy, hogy valami k*rvára megsértődtem!

   Mivel a mikrohullámú sütőt (természetesen csak a száradása után) így akár használhatnám is, ezért mentem megígértem magamnak, hogy a mélyhűtőben látott pizzát valamelyik nap fel fogom turbózni kolbásszal, hagymával, valamint rengeteg sajttal is, bár ez a konyha jelen állapotában nem a legértelmesebb tevékenység.

   Ez a lóca, ez kérlek annyira nem passzol ide, hogy én bizony már több évtizede tervezem a kiváltását. Hogy ez a projekt még ebben az életemben fog megtörténni, az mondhatni - az idő múlásával - egyre valószínűtlenebb.
   Amúgy egy olyan bútort találtam ki helyette, amin ugyanúgy elfér a mikró és a grill, valamint a kenyeres doboz, és még a felső lapja is olyan magasan van, mint ahol most a barna rétegelt lemez (ami amúgy azért barna, mert egy "C" típusú tápfej hátlapja, amit a mikró megvásárlásakor hirtelenjében nem volt érkezésem lefesteni), csak nem felfelé nyílik az ajtaja (mint a lócának), hanem szemből, hogy a fél konyha lebontása nélkül is legyen esélyünk belenyúlni. Ha meg már készítek ide egy szekrényt, akkor persze egy füst alatt csinálok egyet jobbra is, hogy az is leérjen egészen a földig. Ja, nem. Nem készítek...

   A lócában amúgy ez van. Mármint tulajdonképpen semmi, csak beleszóródott morzsa, valamint ősi nejlonok.
   Mivel az idő már tényleg nagyon mélyen benne járt a délutánban, bár akár még belefért volna a napba, a derekam épségét azonban már nem mertem kockáztatni, azért a lóca kipakolása hétfőre halasztódott. Mármint ha már beígértem magamnak egy szabad vasárnapot, akkor lemaradás ide vagy oda, legyen is úgy!

   A polcokat tartó konzolok leszerelését viszont már tényleg nem halogathattam tovább. Ez amúgy már csak azért is jót tett, mert a csavarok kitekerése közben erősen nyújtózkodnom kellett, ami szerintem - mint afféle torna - nagyon is jó hatással volt a derekamra.

   A konzolok csapban történő elmosogatása annyira talán már nem, no de azt is meg kellett csinálni valamikor. Mármint azért, mert már korábban elhatároztam, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy a konyhából valamit koszosan tegyek ki, aztán a trehányságomért majd az akármi visszarakásakor kelljen magamat leszidnom.

   Hiába rendeltem el magamnak vasárnapra egy teljes napnyi pihenőt, csak nem bírtam a véremmel! Míg kezdetben úgy volt, hogy innen veszek el valamit, kisvártatva inkább más egyéb apróságok irányába mozdultam el. Mármint azért, hogy azok már előre ott legyenek kézközelben, mikor majd szükség lesz rájuk.

   Például lesétáltam a pincébe ráfújni az utolsó réteget a fűszertartóra, valamint felkenni az elsőt a PB palack alatt található farácsra, s mivel volt annyi eszem (ez de sűrűn hiányzik...), hogy lemértem a konyhaszekrény alja és a kövezet közötti távolságot, kereshettem a résbe egy jó hosszú keményfa lécet. Mármint azért, mert úgy döntöttem, hogy sem a derekam, sem a konyhaszekrény épségét nem fogom azzal kockáztatni, hogy a dögnehéz szekrényt, még ha áttétellel is, de ráemeljem a négy kerekes szállítóra.

   Ha meg már úgyis benne voltam a szaladgálásban, akkor megkerestem a direkt a konyhához vett takarófóliát, amit végül a szobában találtam meg, a könyvszekrény szélén, a tejfölös vödrök alatt, erősen eltakarva egy fénycsőarmatúrával. Mit ne mondjak, nagy itt a rend...

   A konyhában viszont egyre jobban alakulnak a dolgok. A kép közepén az a csúnya törés, az amúgy attól van, hogy mivel nem tudtam a témától elégé eltávolodni, a gáztűzhelytől a hűtőig terjedő képet csak így, vagyis két darabból összevágva tudtam elkészíteni. A két kép méretarányát pedig azért nem találtam el, mert a pontos távolságtartás kedvéért nem tudtam nekitámaszkodni a falnak, mert ugye még mindig ott áll a lóca.
   Na szóval! Ez a három tétel már itt marad, épp csak le lesznek takarva az előbb látott fóliával. Másnap mondjuk betettem a kést a kenyértartóba, a kenyértartót a spájzba, és még a paradicsomok is rákerültek.

   Bár már késő este volt, de mikor a telefont megláttam, egyszerűen nem bírtam a véremmel. Annyi erő (de inkább lelkesedés) viszont már nem volt bennem, hogy korábbi ígéretemhez híven, a bentebbvitele előtt el is mosogassam. Gondolom mikor majd elegem lesz a porolásból, vagy már a festésből, akkor pihentetőleg elmosogatom.

   Hétfőn kiszaladtam a boltba (amúgy alapvetően a balra látható fehér festékért), s ha már ott jártam, megnéztem, hogy létezik-e olyan kicsi festőhenger, amivel az én kicsi vödreimbe is beleférek. Mármint nagy van a pincében, csakhogy ahhoz nagy vödör is kell, mert a kicsikbe nem fér bele. Mint az látható, nemhogy létezik, de még kicsi festéklehúzó tálcát is kaptam hozzá. A kicsi ecsetre pedig a PB palack alatti farácsozat lefestéséhez volt szükség, ami tegnap végül elmaradt.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy hétfő plusz elmaradás ide vagy oda, a lóca és a háromlapú polcos bevitele után a mai napra behúzom a kéziféket, csak aztán úgy voltam vele, hogy ha több mint egy nap csúszást engedek meg, annak nagyon nem lesz jó vége. Az egy szem hokedlit persze nem kunszt eltenni az útból, de az asztal elhelyezésére még ki kell találnom valami nagyon ügyes megoldást.

   Az asztal azért lett felborítva, hogy meg tudjam pucolni a lábait. Kezdetben úgy volt, hogy beviszem a szobába, de aztán valami más, annál egyszerűbb, pláne értelmesebb ötletem támadt, mire fel szaladgáltam egyet a centivel.

   Aminek az lett a következménye, hogy az asztal végül az előszobába került. Mármint nem ideiglenesen, hanem itt lesz egészen addig, míg csak vissza nem tehetem a helyére. Kicsit ugyan furcsa lesz az előszobában enni, de legalább lesz ami hajt. Mármint a konya mielőbbi kifestésének irányába.

   Mivel tudtam, hogy mi vár rám, a másnapot viszont annyira nem vártam, ezért nyitásképp mindössze azt próbáltam ki (megjegyzem már másodszorra), hogy a konyhaszekrény elmozdításához mekkora erőkifejtésre van szükség. A hatalmas áttétel miatt olyan kevésre, hogy a fordítópontos ötletemet már be sem vetettem. Mármint nem dugtam be egy csavarhúzót a barna léc alá, közel a szekrényhez, hogy ne emelnem, hanem nyomnom kelljen, ami ugye nem igazán jár különösebb erőkifejtéssel. Már úgy értem, hogy sokkal könnyebb pusztán ránehezedni valamire, mint megemelni.

   Ahogy itt álltam, s rémülten bámultam a falat, hiába gondoltam úgy, hogy innen talán még vissza lehetne fordulni, mert ugye már nem. Mármint szétmázgáltam a falon a koszt, meg kiszedtem a tipliket, mire fel néhol lejött a fal.

   Mivel a nejlonnak közel nulla súlya van, vagyis ez volt a legkönnyebb feladat, no meg amúgy is ez következett volna, letakartam a tűzhelyt, a konyhaszekrényt, meg a hűtőt, majd akkora port vertem fel, hogy annak letört bámulásába csak azért nem fájdult bele a szívem, mert ugye pont ez volt a cél.

   Bár még csak kedd van, szóval szépen haladok, hiszen erre a hétre csak a festés előkészítését, vagyis a plafon és a falak rendbe hozását ütemeztem be, de mivel az nem igazán látszott megterhelő feladatnak, ezért a Falfix felkenését egy nappal előrehoztam, mondván legalább holnap reggelig megszárad, és akkor állhatok is neki a glettelésnek. Ebben nemcsak az az okosság, hogy így spórolok egy napot, hanem egyben az is, hogy ha szépen haladok, akkor esetleg vasárnapra újra szünetet rendelhetek el, de immáron úgy, hogy ez nem okoz csúszást.

   A konyhakőre száradás okán ráeresztett huzat befújt a szekrény mögé, s mint valami vitorlát, úgy dagasztotta ki a nejlont. Én meg csak hallgattam rémülten, hogy mi zizeg a konyhában. Mármint a derekamat kímélendő ledőltem kicsit.

   A több évtized alatt felgyűlt élettapasztalatom szerint, mikor úgy érzem, hogy egészen jól haladok, akkor szinte mindig az van, hogy valamiről megfeledkeztem. Most például a hűtő melletti lötyögő csempéről, amit kissé megpiszkálva, jött vele a többi is. No de mit nekem visszarakni azt a pár csempét, mikor amúgy is lesz bekeverve glett...
   Amúgy holnapra csak a néhány csempe visszaszerkesztése, meg persze a plafon hibáinak kijavítása lett beütemezve. Ha ezekkel megvagyok, akkor jöhet körben a fal, amire ha szintén rászámolok két napot, akkor akár nemcsak a vasárnapot, de remélhetőleg még a szombatot is átlóghatom!

   Terveimhez képest végül azt játszottam, hogy úgy 10 óra körül (nem kapkodom el a dolgokat, az már biztos) kimentem a konyhába glettelni, majd míg a felkent anyag száradt, addig csináltam valami mást. Nyitásképp a leszedegetett csempéket rakosgattam vissza. Mikor ezzel megvoltam, akkor bejöttem és felkentem egy újabb réteg festéket a szobában a székekre, vagy a hallban csináltam valami mást, mondjuk megtakarítottam ezt a konyhai telefont.
   Egy konyhában tartott dolog esetében nagyon ritka eset, hogy a takarítást megúsznám holmi áttörléssel, de most megtörtént. Ez valószínűleg inkább volt köszönhető a lustaságomnak, mint a telefon tisztaságának.

   Miközben a glett egyes rétegei száradtak, maga a szerző is, mert a csiszolás okozta portól annyira koszos lett, hogy le kellett fürdenie. Aztán jött a plafon másik fele, pihenésként a zöld elemlámpa belsejének alapos megtekintése, majd megint csiszolás, megint glettelés, megint fürdés, a résmérő bevonalkázása (lásd az asztal jobb alsó sarkán), majd megint csiszolás, a résmérő pincebéli lakkozása, s végül, már úgy este 7 felé újabb fürdés, majd a nap zárásaképp ezen néhány kép megszerkesztése.
   Azt kell mondjam, hogy korábbi terveimhez képest annyira jól haladtam, hogy az csak azért nem lepett meg, mert ugye nehéz lett volna nem észrevennem, hogy egész nap dolgoztam.

   A glettelésben az a rossz, hogy ha jól csinálja az ember, akkor semmi sem látszik belőle. Ezen a képen persze látszik, hiszen a hófehér glett majdhogynem virít a beszürkült plafonon, valamint ott is, ahol még nem száradt meg, csak ott persze kissé sötétebb az árnyalata.
   Amúgy az a fehér rész a sarokban akkor keletkezet, mikor mindkét régi hűtőnk elkezdte feladni a normális működést, mire fel vettünk helyette egy kombináltat, amit fogalmazzunk úgy, hogy a koszos sarokba nem volt pofám betolni. Ezt úgy kell érteni, hogy mivel a két másik hűtő egymáson magasabb volt mint az új, ezért a régi mélyhűtő kondenzátorának falon hagyta pornyoma nagyon rikított.

   A csütörtököt az utolsó glettréteg lecsiszolásával nyitottam (ezért utolsó, mert megígértem magamnak, hogy több réteg glettet nem viszek fel), majd áttértem a takarítás című fejezetre, ami végül odáig fajult, hogy több mint tízszer mostam fel.
   A konyhaszekrény mögött valóban akkora volt a kosz, hogy azt le sem mertem fényképezni, pedig amúgy nem vagyok egy titkolózós típus. A 7,5 decis hideg zsíroldó palackjának alján alig maradt valami. A több mint két évtizedes koszon amúgy azért nincs mit csodálkozni, mert egyrészt a konyhaszekrény alá nem igazán akar beférni a felmosó, másrészt a konyhaszekrény olyan nehéz, hogy gyakorlatilag elmozdíthatatlan. Én persze most elszedtem a faltól, de csak áttételt bevetve sikerült, és még úgy is csak centis lépésenként. Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon merem remélni, hogy majd visszatenni is sikerülni fog.
   Mikor úgy ítéltem meg, hogy már biztosan nem porolok többet, akkor az amúgy nagyon is jó szolgálatot tett hatalmas, cserébe vékony takarófóliát megpróbáltam a konyhában maradt hűtőről, szekrényről és tűzhelyről úgy levenni, hogy a rászállt por az összegyűrt nejlon belsejében kössön ki. Mivel ez - fogalmazzunk finoman úgy, hogy k*rvára - nem sikerült ezért még néhányszor felmostam, majd ahol csak értem, mindenütt letöröltem a port.
   Mikor a takarításra ráuntam (ez amúgy meglepő módon csak nagyon sokára következett be), felkentem a szobában állomásozó székekre a következő réteg festéket, hogy azzal is haladjak. Valamikor úgy három óra felé megéheztem, ezért elmentem a boltba ebédért. Mármint azért, mert az adott pillanatban az előszobába kirakott konyhaasztal olyan szinten volt megrakva a festéshez és a más egyéb munkafolyamatokhoz szükséges bigyókkal, azon ebédelni teljesen esélytelen volt. Hogy még csak főznöm se kelljen, túrós batyut és virslis párnát ebédeltem, meg némi banánt, amit még tegnapról találtam a spájzban.
   Miután a csütörtöki munkanapot lezártnak nyilvánítottam, pihentem egy kicsit, majd csak úgy játszásiból kimentem a konyhába kipróbálni, hogy a Héra mennyire takar. Persze tudom, hogy minimum két réteg kell belőle, csak gondoltam miért ne nézném meg. Ehhez persze először meg kellett cserélnem a gletteléshez szükséges felszerelést a festéshez szükségessel, mely tevékenységemmel végképp kivégeztem a már amúgy is használhatatlanra pakolt ebédlőasztalt. Ez az adott pillanatban azért nem okozott gondot, mert voltam oly előrelátó, hogy vettem sütit holnapra is.

   Azt viszont nem láttam előre, hogy a festékpróba kapcsán annyira begerjedek, hogy azzal a lendülettel a konyha harmadát még csütörtök este kifestem. Ebben az a jó, hogy így akár egész hétvégére semmittevést rendelhetek el. Ez persze nem így lesz, hiszen úgysem tudnám megállni, hogy legalább egy kicsit ne festegessek, ami előreláthatólag oda fog fajulni, hogy péntek estére az egész konyhára felkerül az első réteg.
   Hogy ez a korábbi terveimhez képest hatalmas előrelépés (mármint időben, hiszen a festés csak jövő hétre volt beütemezve), az már csak azért is üdvözlendő, mert ahogy a konyhaszekrény fehér részei kinéznek (amúgy a zöldek is), azokra mindenképp rá kell eresztenem egy újrafestést. Ha meg már ecset van a kezemben, meg persze amúgy is szét van borítva a konyha, akkor nehogy már az ajtók kereteit ne fessem le! Mármint ha ezeket nem most tenném meg, akkor valószínűleg már soha nem lenne lelkierőm újra nekiállni. Vagyis ami most a konyhában úgy marad, kipofozatlanul, az valószínűleg már örökre úgy marad. Ezen persze nem a szokásos apróságokat értem, hanem a nagyobb lélegzetvételű projekteket.
   Hogy apróságból mennyi van? Ezt most inkább nem állnék neki forszírozni. Amúgy persze megtettem, de csak magamban, pihenés közben, s a tömegük annyira sokkolt, hogy inkább hírtelen elaludtam.

   A pénteki napot még véletlenül sem azzal kezdtem, hogy amolyan pihentető feladatként lebontottam a kapcsolót és a konnektort, hanem a szokásos hétvégi piacozással, amit összekapcsoltam a visszaúton történő újabb vödörnyi 4 literes mattfehér Héra falfesték megvásárlásával.
   A falból kiálló dolgok leszedésében az volt a pláne, hogy ha ma azzal nyitok, hogy lekenem mögöttük a falat, akkor mire odáig érek a munkával, hogy a fal tegnapról megmaradt kétharmadát is lekentem, addig biztosan eltelik annyi idő, hogy itt és a spájz ajtajánál lévő részre (ott is van konnektor) már a második réteget is felkenhetem. Ebben az lenne az okosság (azért a feltételes mód, mert bár ma korábban kezdtem (mármint a festést), de nem voltam benne egészen biztos, hogy a maradék kétharmadnyi felülettel még a mai nap végzek), hogy ha ezen a két részen már nem festek, meg persze az időközben elmosogatott kapcsolók és konnektorok is megszáradtak, akkor akár vissza is szerelhetném őket, ami a több napnyi folyamatos hányattatás után végre valamiféle fény lenne az alagút végén.
   Már úgy értem, hogy bár már látom, hogy végre kifelé jövök az erdőből, de még mindig mindenütt csak fa van. Arról már nem is beszélve, hogy bárhová is nézzek, mindenütt találok még valami apró, vagy nem is annyira apró feladatot.

   Az elektromos alkatrészeket nemcsak a nap szárítja, de egyben a folyamatos huzat is, amire nemcsak azért van szükség, hogy ne fulladjak bele a festékszagba, hanem azért is, hogy a falon gyorsabban száradjon a festék.

   Miközben nekem nagyon is tetszett, hogy még csak péntek van, azonban a jövő hétre beígért, pláne gondolatban egész hétre széthúzott festésből az első teljes réteg már fel is került a falra, a derekam erről némiképp másképp vélekedett, mire fel a hétvégére ha nem is rendeltem el teljes munkaszünetet (pedig ez amúgy nagyon is tervbe volt véve), az azonban teljesen egyértelmű, hogy ha a derekamat nem szeretném szétcsapni, akkor vissza kell vennem a nyújtózkodásból.
   A létra és az ablak kerete között látható némileg világosabb, pontosabban szólva egyneműbben fehér részen amúgy már a második réteg festék is fent van, a jobb oldali falon viszont csak a kapcsoló és a konnektor feletti részen. (lásd a sötétlő kötődoboz körüli függőleges sávot.
   A következő (remélem nem kell belőle több) réteg festék felkenésével az lesz a gond, hogy ott majd figyelnem kell rá, hogy mit csinálok, mert ugye most már mindenütt fehér a fal (legalábbis úgy nagyjából), ezért nem látszik olyan feltűnően a haladás. Ez persze már egy mondhatni kellemes probléma, hiszen ha véletlenül kihagynék valahol egy részt, akkor azt azért csak ki fogom valahogy szúrni.
   Az elbizakodottságomról annyit, hogy bár a héten a glettelésre többször is azt mondtam, hogy ennyi volt, kész, nincs mit tovább simogatni, végül két olyan részt is találtam, ami valahogy kimaradt. A falról lógó konyaeszközök mögötti részt nem fogom felsimítani, míg a tűzhelytől jobbra eső falon túlságosan látszó kitüremkedés (ami amúgy egy korábbi eltúlzott glettelés nyoma) lehet, hogy lecsiszolásra kerül.
   Utóbbi amúgy azért maradt úgy, mert míg nem volt fehér, addig nem láttam, hogy kilóg a fal síkjából. A csiszoló persze már rég a pincében van, mert a már nem kellő, vagy legalábbis feleslegesnek tűnők felszerelést már rég lehordtam. Most meg hordhatom le magamat érte, a szó mindkét értelmében...

   Bár korábban úgy terveztem (mármint folyton ezt mondogattam magamnak), hogy a szombatom teljesen szabad lesz, és valószínűleg még a vasárnapot is rászánom a lazításra, de végül nem bírtam a véremmel, és nekiálltam festeni.
   Mivel festeni a fejem fölé emelt kezem igénye okán a plafont kényelmetlenebb, ezért azzal kezdtem. Amúgy én voltam a gyerek, aki évnyitón, valamint kisdobos avatáson, vagy bármi más úgymond "állni kell" típusú ünnepségen szinte mindig kidőlt a sorból. Már eleve alacsony a vérnyomásom, aztán ott van még a meleg is, meg persze az a hibám, hogy a fejem ölé emelt kezem azonnal zsibbadni kezd. Ehhez képest, bár azt terveztem, hogy csak szépen lassan, a feladatot napokra elosztva fogok haladni, már közvetlenül szombat estére elkészültem.
   A plafont négy részre osztottam (mármint csak fejben négy négyzetre), mert ha közbejött volna valami, akkor így tudtam volna a munkát úgy abbahagyni, hogy tudom, hogy honnan kell folytatni. Miután az első két négyzettel megvoltam, ami amúgy a konyha innen nézve a lámpától jobbra eső teljes plafonrészét jelentette, letettem az ecsetet, megfürödtem, majd néhány órára lefeküdtem pihenni. Mivel mikor felkeltem, továbbra is buzogott bennem a tettvágy (ez de durva túlzás volt), nekiálltam és lekentem a második két négyzetet is, majd a még festetlenül maradt függőleges falfelületek következtek.
   Amúgy ahhoz képest, hogy ez a konyha nem valami nagy (3,1x2,65, amiből még lejön a kéményfal), ráadásul mellmagasságig körben ki van csempézve, elfogyott rá két 4, meg egy 2 literes festék. Utóbbi nem sima, hanem penészgátlós, s amúgy a fürdőszoba plafonjához lett véve.
   Hogy az eredményről is szóljak valamit, el kell áruljam, hogy az innen nézve jobb oldali fal (megjegyzem őszinte sajnálatomra) egy kissé csíkos lett, vagyis arra majd még mindenképp rá kell mennem egy réteggel. Ha szerencsém lesz, akkor nem kell újabb vödörrel vennem, mert elég lesz hozzá a fél tejfölös vödörre való megmaradt festék. Mármint onnan tudom, hogy a maradék festék félig tölt meg egy tejfölös vödröt, hogy már át is öntöttem abba. Mármint azért, hogy a nap amolyan zárásaképp a kiürült festékes vödröket is elmosogathassam.

   Miután a vödröket kimostam, a melósnadrágomat is, meg amit csak értem, és persze belefért a mosógépbe. Hogy miért nem fehér a víz a ruhámra csöpögött festéktől, azt mondjuk nem értem. Remélem nem az van, hogy a Héra annyira masszív, hogy ki sem jön az anyagból, mert akkor nagyon úgy néz ki, hogy a fehér pöttyökkel az utolsó szürke kertésznadrágomat is sikerült kivégeznem. Amúgy nem, mert bár vannak rajta fehér festéknyomok, de a nagyja azért lejött.

   Épp mint ahogy a kőről is fel. Mármint a lehullott festékpöttyök ellen bevált a korábban mutatott súroló. Feltakarítva persze még nincs, épp csak itt az ajtónál ejtettem meg egy próbaüzemet. Mármint azért, hogy lássam, hogy mi vár rám a jövő héten. Egyrészt takarítás, másrészt valami iszonyú méretű pakolás, hiszen amit a konyhából kihordtam, az ugye most már mind mehet vissza.

   Már persze csak azok az összetevők mehetnek vissza, amikkel már kész vagyok. Miközben a négy közül még csak két hokedli lett újrafestve, addig a lóca legalább már kész. A két maradék hokedli közül az egyik most a pincében van, mert annak ugye még le kell cserélnem a tetejét. Ezt amúgy apránként délutánonként meg is akartam tenni, csakhogy hiába szerettem volna (hát persze...) nem porolhattam, mert a felhajtható asztalon épp nagyban száradt a sárga festék azon a rácsozaton, amin a PB palack szokott ücsörögni.
   Aztán vannak még olyan apró feladatok, mint a fénycsőfoglalat megigazítása az elszívón, a fiókos hokedli határolójának visszaszerelése (ezt amúgy már akartam, csak az apró alkatrészt még nem találtam meg), valamint a kapcsolók és konnektorok átnézése, melyekben mintha nem akarnának forogni a csavarok.
   Hogy ezeken felül is mennyi minden lesz még, abba még belegondolni is rossz! Na jó, akkor nem rossz, hiszen ezek az apróságok már napról napra egyre kijjebb fognak hozni az erdőből.

   Vasárnap, s ígéret ide vagy oda, én bizony nem bírtam megállni, hogy a maradék falnak neki ne álljak! Fogalmazzunk úgy, hogy a mai napra néhány dolog nagyon nem hiányzott! Az egyik például az volt, hogy tényleg kevés lett a festék, mire fel vehettem egy újabb vödörrel. Hogy a három 4 literes, meg az egy 2 literes vödör kétszer annyiba került, mint ha egy 15 literest vettem volna, az azért nem fájt, mert meg a kicsiket minden gond nélkül haza tudtam hozni (amúgy persze nem kézben, hanem biciklivel), addig ugyanez a 15 literes vödörrel már nem jött volna össze.
   A derekammal kapcsolatban időközben rájöttem, hogy valahol 5 kiló körül van az a határ, amit oldalhúzásra kibír, és még azt sem tartósan. Például az 5 literes locsolókannát ugyan nem fáj vinni, azonban locsoláskor, mivel olyankor a kannát eltartja magától az ember, s úgy már valamiféle áttételt képez, simán ki tudom vele akasztani a derekamat. Cserébe nagyon úgy néz ki, hogy az egész napos óvatos mozgást (lásd glettelés és festés) simán bírja.
   Egy másik következő dolog, ami persze szintén nem hiányzott, az a csiszolófa hiánya. Mármint hiába tervezgettem, hogy mikor majd valamelyik nap lazításképp lemegyek a pincébe a konyhaszekrény lábait feltámasztó fadarabokért, akkor egy füst alatt azt is megcsinálom, az a nap végül annyira eltolódott, hogy ezen apró szerszám elkészítésére is csak ma került sor.
   Aztán ott van még az is, hogy mivel tegnap a melóscipőmet is kimostam (amúgy nem csak festékes volt, szóval nagyon is ráfért), ezért ma nem volt miben létrára másznom. Papucsban ez egyrészt erősen ellenjavalt, másrészt a papucsaimat is mind kimostam. Ennek az lett a vége, hogy le kellett mennem a pincébe, ahol is megtaláltam az előző, amúgy típusazonos munkáscipőmet. Ebben nem az volt a baj, hogy már megint le kellett mennem a pincébe, hanem az, hogy a régi cipő talpa elkapta a Philips gumibetegséget. Mármint a talpa elkezdett fogós kátránnyá változni. Mire ezt észrevettem, már olyan szinten állt a helyzet, hogy a nyomaimat a konyhakőről csak a nitrohígító hozta fel.
   Tisztára olyan volt ez a nap (szerencsére csak a délelőttje), mintha a vasárnap megülésének kihagyása miatt büntetne az ég. Mármint ennyi közbejött apró, vagy épp nem is annyira apró akadályra most valahogy egyáltalán nem vágytam.

   Épp mint ahogy az ablakom alá épített (amúgy persze csak felfújt) ugrálóvárra sem. Gondoltam majd biztosan lesz hatalmas zenebona ricsaj, a vár azonban másnapra eltűnt. Épp mint ahogy délutánra a falon még látszó csíkok is.

   Mármint a két ajtó közötti falon látszott némi függőleges árnyalatkülönbség, amit teljesen egyértelműen az ecsettel nem egyenletesen felkent festék okozott. Mire a fallal végeztem, addigra az ecsetkezelésem amúgy sokat javult. Mármint a végére úgy belejöttem, hogy már sem én, sem a föld nem lett festékes, csak a fal.
   Amúgy azért nem a festőhengert használtam, mert az nekem valahogy nem jött be, pedig azzal szinte bárki tud festeni, hiszen épp csak tologatni kell. Ez amúgy egy korábbi alkalommal, a pincében derült ki, mikor nemcsak csúnya lett amit a hengerrel műveltem, de még a karomat is teljesen kikészítette.
   Az előző festés (mármint a konyhai) még csak nem is ecsettel készült, hanem valami nyeles szivaccsal, amit valami görgőn kellett tologatni (mármint az vitte fel rá a festéket), és akkoriban (mármint több mint 20 éve) hirdették valami újságban, vagy talán a TV shopban, hogy milyen könnyű vele festeni. Ennek a szerszámnak még meg kellene lennie valahol a spájz mélyén, mert ugye mi vagyunk azok, akik semmit sem dobnak ki.
   Ez amúgy valószínűleg (nagyon sajnos) most is így lesz, pedig úgy azért sokkal könnyebb lenne a konyhába visszapakolni, ha nem lenne benne az a rengeteg jól megszokott, de amúgy persze teljesen felesleges dolog.

   Hely viszont még annyira nincs (és már az előszobába kitolt asztalt is teljesen belaktam a kacatjaimmal), hogy a mikrosütő tetején voltam kénytelen ebédelni. Mivel a székek egyrészt nem fértek volna ide, másrészt épp nagyban festés alatt álltak, így a három kiflit a fél doboznyi paprikás vajkrémmel állva ettem meg. Ez persze engem egyáltalán nem zavart, hiszen melósgyerek lévén bárhol, bármilyen helyzetben tudok enni. Jelen pillanatban már csak azért sem érdekelt némi kényelmetlenség, mert a mindenütt fehér fal látványának hatására mondhatni igencsak felszaladt bennem a boldogsághormon szintje.
   Amúgy persze a konyha még egyáltalán nincs kész, hiszen sem a két ajtó kerete (esetleg maguk az ajtók is), sem az ablak kerete, sem a mosogató tartókonzolja nincs lefestve. A konyhaszekrényről, no meg az előszobába kirakott asztalról már nem is beszélve! Vagyis szívem szerint hiába ugranék neki a konyhába történő teljes visszapakolás nemes és felemelő feladatának, ezt még nemhogy napokig, de lehet, hogy hetekig sem tehetem meg. Az apróságokra persze rámehetek, és rá is fogok menni, de mire odáig fajul a helyzet, hogy végre szabadon főzhetek, na az nagyon nem ma lesz!
   Mivel meleg van, s a főzés plusz hőfejlődéssel jár, no meg a főtt étel is meleg, ilyenkor nyáron nem is baj, ha inkább valami hideget eszik az ember. Ettől persze én még nemhogy kolbásszal és tojással töltött hatalmas egybe fasírtról álmodtam, selymesen lágy krumplipürével, de bosszantásomul a szomszéd, akinek a konyhája a lépcsőházra szellőzik, tegnap olyan illatos lecsót főzött, hogy a lépcsőházat kevés híján a csorgó nyálammal mostam fel.

   A nap amolyan zárásaképp kiáztattam magam a kádban, majd mivel továbbra sem bírtam a véremmel, elkezdtem visszatologatni a falba a tipliket, majd hogy ne legyen annyira rikítóan fehér a fal, megkerestem és persze vissza is akasztottam a helyére az órát.
   A dobozfedőt (lásd balra fent) nem azért nem tettem vissza, mert nem találtam meg (amúgy nem találtam meg), hanem azért nem, mert a létra (amin amúgy épp állok) be volt szorulva a konyhaszekrény mögé. (lásd a fekete csíkot a kép alján)
   A konyhaszekrény teteje amúgy nem a kosztól fekete (na jó, egy kissé azért attól is), hanem attól, hogy az valamiért (gondolom spórolás a festékkel) gyárilag nem lett lefestve. Amúgy a konyhabútor összes többi eleme is ilyen. Mármint sem a székeken, sem a ládás lócán nincs festék azokon a helyeken, ahol nem látszik. Mondjuk ha a lócát valaki nem tolja rá a falra (keresztapáméknál például úgy volt), akkor azért elég furán mutatott volna a festetlen hátulja.
   Mikor már valahol ott tartottam, hogy kihozom az egyik már lefestett, vagy még lefestetlen hokedlit, s arra ráállva visszacsavarozom a falra a polctartókat, akkor nemcsak azzal a szokásos mondásommal sikerült magamat megfékeznem, hogy holnap is lesz nap, hanem azzal is, hogy a bal oldali két polctartó elem valószínűleg útban lenne a spájz ajtókeretének festésekor. Szóval itt a vége, és nemcsak a mai munkanapnak, de egyben ennek a cikknek is.
   A mindenféle apróságokkal persze lehet (sőt biztos), hogy majd még jövök, esetleg kedvenc szokásomhoz híven beleszövöm őket egy teljesen témaidegen cikkbe, de a konyha falának festése immáron - épp mint a szerző is - teljesen kész.