Hogy ezzel az utolsónak megmaradt vegyes fadarabos polccal, mármint annak tartalmával is kezdenem kell végre valamit, azt már csak az is élesen (na jó, inkább sarkosan) mutatja, hogy miközben épp nagyban a polcba készült fiókok egyikének előlapjára igazgattam a díszlécet, a rumliból önhatalmúlag kieső anyagdarab figyelmeztetőleg bokán vágott.

   Hogy miért nincs kedvem a képen látható (valamint nem látható) összes mindenféle anyag kirámolásához? Kedvem az talán még lenne, hely azonban már nincs. Mármint úgy nincs, hogy egy esetleges félbehagyáskor ne okozzon gondot. A küszöbtől jobbra eső folyosóra persze kiszórhatnám az anyagokat, ott azonban nem hagyhatom őket, mert egyrészt nem tudnám tőlük becsukni az ajtót, másrészt felbuknának bennük a lakók. Az persze megoldás lenne a problémára, ha ezt a ki és visszarámolós projektet egyhuzamban tudnám le, ahhoz azonban a jelenleginél egy kicsit több munkakedvre lenne szükségem. Amolyan kerülőmegoldásként azt találtam ki (munkakerülő megoldásokban ugyanis nagyon nagy vagyok), hogy nem egyszerre szedem ki a polc tartalmát, hanem apránként. Már úgy értem, hogy amit kivettem, azt nem teszem vissza, hanem mivel már rengeteg mindennek van helye (például az előbb bokán vágó keményfa lécnek is, a fadarab tároló szekrényben), így aminek már van rendes helye, az oda kerül. Ez egy alapvetően jó ötlet, hiszen ha mikor erre járok, olyankor mindig elteszek innen néhány valamit, akkor a rumli tél végére biztosan elfogy. Apróbb hiba a gondolatmenetben, hogy aminek nincs helye, azt jelenleg nem tudom hol elhelyezni. Vissza meg ugye azért nem tehetem, mert akkor ráteszem azokra az anyagokra, amiket még ki sem szedtem.

   Aztán ott van még újabb gátló tényezőnek az is, hogy a legalsó polchoz nem férek hozzá teljes mélységében, mert elé van pakolva. Amennyiben elteszem innen a fiókos szekrényt, előle a fűrészgépet, a sámlit, és még az iratmegsemmisítőt is, akkor ezek mind az útszóró sós pincében lennének útban. Mármint innen nézvést nem tehetem be őket a hátam mögé, mert tél lévén hozzá kell férnem a tüzelőhöz, ami ugye épp ott van.
   Már csak ebből a rövidke leírásból is látszik, hogy a szerzőnek mekkora rutinja van a használhatatlan megoldások kizárásának terén. Egyszer persze úgyis rávetem magam a feladatra, mondjuk tavasszal, mikorra lefogy a tűzifa, illetve mivel már nem kell, bátran rápakolhatok. Addig meg, ha más nem is történik, de legalább ezt a cikket is megnyitottam, ami tapasztalatom szerint nagyban elősegíti a folytatást. No nem mintha nem lennének már ezer éve megnyitott projektjeim...

   Ma tulajdonképpen csak azért jöttem le a pincébe, hogy elkészítsem azt a képet (mármint ezt), ami a hajlakkszóró bemutatásakor valahogy kimaradt, valamint a kissé fájdogáló derekamat átmozgassam. Kezdetben úgy volt, hogy favágással fogok indítani, azt a lehetőséget azonban a múltkor már eljátszottam. Mármint a pince belső végében most épp több katicás szatyorra való aprított tüzelő is akadt.

   Mire fel odaültem a pince elé, s ha nem is különösebben lelkesen, de a korábbi gondolatmenetet követve elkezdtem kihúzogatni a dolgokat, mondván ha minden egyes alkalommal elveszek közülük egy keveset, akkor előbb vagy utóbb, de egyszer csak elfogynak innen. Mivel ismerem magamat, volt bennem némi félsz, hogy túl fogom teljesíteni a tervet, de ha közben nem akad be a derekam, akkor ugyan miért ne tenném?

   És már raktam is ki a pince elé az első adag anyagot, amiben akadt szögvas, Salgó elem, egy darabka krómozott cső, fa rúdanyagok, valamint a jobbra látható "U" alakú valami, ami még véletlenül sem a Verhovina mopedem csomagtartója, pedig míg csak elő nem került, meg mertem volna rá esküdni, hogy az. Mármint még megvan. Amúgy valószínűleg már azért nincs meg, mert mikor úgy a 80-as évek közepén belegondoltam, hogy lesz-e nekem még egyszer bármiféle kismotorom, s az eredmény az lett, hogy nem, akkor fogtam és lomtalanításkor kiszórtam az összes robogóhoz való alkatrészt a ház elé. Most már persze sajnálom, hogy kidobtam mondjuk a komplett Balkan motorblokkot, mert ha más nem is, de a sebváltója jól jött volna az esztergához. No de ilyen kicsi helyen egyszerűen nem lehet mindent félretenni. Ettől persze én még megpróbáltam, csak mikor megteltek a pincékben a polcok, olyankor kénytelen voltam selejtezni.

   A kislámpát csak azért hoztam ide, hátha meglátok a polcban valami érdekeset. Ezt mondjuk lehet, hogy kár volt, végül ugyanis ez indított el azon az úton, ami aztán a legalsó polc még aznapi teljes kipakolásához vezetett.

   Felül egy törülközőtartót látunk, míg alatta két olyan mechanikai idomot, ami valaha a wobler dobozában tartotta az eredeti alkatrészeket. Aztán akad még a kupacban műanyag cső, vascső, és még egy üvegszálas horgászbot is, aminek őrizgetése, annak tükrében, hogy életemben egyszer horgásztam, valahol Kunmadaras határában, mondhatni erős túlzás.
   Aztán akad itt küszöbléc, díszlemez, alkatrész porszívóhoz, befőttes üvegre való fedő, s bár az csak félig látszik ki a többi kacat alól, de még a gyermekkori vasfejű fanyelű homokozó lapátom is előkerült.
   Míg egyes anyagoknak már van helyük, és azokat el is kezdtem oda bepakolni, addig teljesen egyértelmű, hogy másoknak még nincs, és valószínűleg nem is lesz. A pakolás végeztével, mikor ezek ott maradnak a placcon, majd visszarakosgatom őket oda, ahol eddig is nagyon jól elvoltak. Én mondjuk már nem éreztem magam miattuk valami jól. Mármint egyrészt nem tudtam, hogy mik rejtőznek a mélyben, másrészt még ha tudtam is, nem sok esélyem volt őket nemhogy legalulról, de akár középről, vagy pláne bentről hátulról kiszedni.

   A farostlemezeknek találtam helyet a fadarabos rekeszek egyikében (mármint még befértek a többiek mellé), a vaslemez és a nyáklap pedig még ma át fog kerülni a lomos pincébe, mert azok logikailag egy ottani dobozba valók.

   Azt ugyan tudtam, hogy az előcitált akármiken áll a por, hiszen az alsó polc már több mint egy évtizede nem volt kitakarítva, ekkora mennyiségre azonban nem számítottam. (lásd a már nem is látható mintát a pince előtti linóleumon) A kosz és a por mennyisége annyira durva volt, hogy minap kipofozott porszívó portartó dobozát hatszor kellett kiürítenem, pedig abba azért fér ám anyag rendesen.

   Még a munka felénél sem tartottam, mikor pozíciót váltottam, ami persze azzal járt, hogy a már korábban említett sámli, fűrészgép, iratmegsemmisítő, bekerült innen nézvést a hátam mögé, én pedig ide. Mármint ideültem az alsó polc mellé, majd elkezdtem kiszedegetni azokat a bigyókat, amiket oldalról már nem értem el.

   Ez a két idom mosdókagyló vagy mosogatótálca támasztéka, amiket apukám azért tett félre, hogy majd ezek fogják tartani a telken az említettek valamelyikét. Végül aztán egyik sem került beépítésre, mert a telki házba be sem lett vezetve a víz. A hidrofor a pincében a falnak támasztva rohadt el, a padlásra víztartálynak szánt hordó pedig a kertben. A fürdőszobába ugyan be lett építve a kád, és még a mosdókagyló is, de a szintén beszerelt villanybojlerben még sosem járt a víz. No nem azért, mintha ezekre a dolgokra apukámnak már nem lett volna ideje, hanem csak volt egy infarktusa, ami után teljesen elveszítette a bármiféle komolyabb megterheléssel járó munkák iránti lelkesedését. Engem meg ugye, nemhogy nem érdekelt a telek, de egyenesen utáltam is, mert gyermekkoromban folyton kirángattak. Mármint hajnalban az ágyból, aztán busz, vonat, busz, mindenütt tömeg, majd hegymenet vagy úgy harminc percen át, mire végre odaértünk a nagy semmihez. Mondjuk gyerekként jól elvoltam bárhol, de attól még jobbszerettem volna hétvégente délig aludni, majd a ház körül rohangálni a barátaimmal. Mármint fogalmazzunk úgy, hogy mikor a "mit csináltál hévégén" kérdésre gyermekként azt válaszoltam, hogy kint voltam a telken, akkor egyáltalán nem értettem az irigykedő tekinteteket.

   Ez itt az asztali hangfalaimról leszerelt egyik korábbi előlap, amiben talán nem is az a meglepő, hogy valami okból még megvan, mint inkább az, hogy már csak az egyik. Mármint mégis mi a csudát csinálhattam a másikból?

   Ez itt egy úgynevezett filmes doboz, amiben valaha mozigéphez való film volt. Hozzánk mondjuk már üresen érkezett (mármint apukám hozta a gyárból), s az az anekdota tartozik hozzá, hogy az öregem valaha többször is letolt, mert mindig belepakoltam valamit. Hogy ez miért volt baj, arra mondjuk már nem emlékszem, arra viszont még igen, hogy általában valamelyik robogóm motorblokkjának alkatrészeit tettem bele, hogy a másnapi összerakásig el ne keveredjenek. Amúgy mind a mai napig egy ilyenbe csöpög az olaj a Simsonból. Mármint egy ilyen filmes doboz fele van alátéve olajfogó tálcának, hogy abba csöpögjön ami csöpög, ne a csodaszép linóleumra.

   Ezen a deszkán forrasztások nyomai láthatók. Mivel gyermekkoromból nem dereng, hogy ezt valaha is láttam volna, így ez az anyagdarab igen nagy valószínűséggel még a Szatmár utcai sufniból származik, mely helyiségről valamiért csak annyi emlékem van, hogy azt valaha az a kettős fénycsőarmatúra világította meg, ami aztán átkerült ide, és azóta is a pince plafonján lengedezik. Mármint most is az adja a fáspincében a fényt.

   A formátlan vasdarab egy Wartburghoz való alkatrész (az igénytelensége miatt volt ilyen utónk), a lyukacsos lemezből légpuskához való sőrétek lettek kisajtolva, míg a fekete lemezdarab a rakéta formájú Hajdú porszívónkról valaha letört láb.

   Mikor egy Wartburghoz való lökhárító elem is előkerült, azonnal megindultam velük a ház előtti kuka irányába. Mármint azért azonnal, mert még képes lettem volna nekik megkegyelmezni.

   Hurrá! Hörögte lelkesen a benyelt por hatására a szerző, mikor a legalsó rekesz betonozott alja végre teljes felületében előkerült. Most jön egy alapos takarítás, majd szaladgálás az előkerült lomokkal, majd a sehol máshol értelmesen el nem helyezhető maradék visszapakolása.

   Ez kérlek a pince kijárata. Bár ott lóg a porszívó csöve, s mikor láttam, hogy valahol sok a por, olyankor mindig megtologattam rajta, de ettől még úgy volt, hogy miközben a kupacokat átlépkedtem, mindig kapaszkodtam. Ez persze csak azután volt így, miután a pince előtti poron megcsúsztam. El szerencsére nem estem, épp csak rúgtam egy hatalmasat a főképp lécek alkotta kupacba.

   Mivel régebben nem volt a pincében porszívó, anélkül pedig a rücskös felületű betont nem lehet rendesen feltakarítani, így bátran kijelenthetem, hogy ez a felület legutóbb akkor volt ennyire tiszta, mikor az aljzatbetont még valamikor a 40-es évek közepén leöntötték.

   Ez itt az alsó rekesz belső vége. A szemközti rácson túl már a szomszéd pincéje van, míg a jobb oldali másik oldalán a folyosó. Mivel arra a helyre, ahonnan ez a kép készült, a leguggolás közben sikerült beszorulnom, ami amúgy nem volt kényelmetlen érzés, pihentetésemül nekiálltam átgondolni, hogy mit tudnék kezdeni ezzel a hellyel. Már persze csak akkor, ha kezdeni szeretnék vele valamit. Amennyiben a balra látható bútorlapot leszerelném, akkor ezt a részt is be lehetne fiókozni. Mivel a fiókokból most egy kicsit elegem van, és még fut is a háttérben néhány további fiók építése, így ezt a tervemet ha örökre azért talán nem is, de a közeljövő tekintetében feladtam.

   Az összetekert valami egy darabka ólomcső, amit megolvasztva, majd abból lapot öntve, légpuska sörét sajtolható. Mármint azzal a szerszámmal, ami felettük látható, és amúgy apukám csináltatta a gyárban. (Tanért) A bal oldali részét kell befogni a satuba, a résbe jön az ólomlemez, majd azt egy picit mindig odébb rakva, egyszerűen csak le kell nyomni a jobbra álló kart, és már el is készült egy sörét. Erre a projektre apukám annyira rákészült, hogy mikor a ma kirámolt pontot legutóbb kipakoltam, akkor vagy 20 kilónyi ólomcső került elő, amit ahogy lomtalanításkor a ház elé kiszórtam, azzal a lendülettel Pista bácsi már vitt is le a garázsába. Mikor Pista bácsi meghalt, egy hosszúplatós kamionra való vasanyagot és szerszámot pakoltak ki utána a lomtalanítók, egyrészt a garázsából, másrészt a Pista bácsi által akkoriban elfoglalt pincékből. Mondjuk nem találtak meg mindent, így Pista bácsi hagyatékából még mind a mai napig őrizgetek néhány zártszelvényt.

   A bal oldali szerszámmal hengerelni lehet valamit, az alsóval megfogni a hegesztőpálcát, míg a felül látható, a mocsok alatt krómozottnak tűnő csőről fogalmam sincs, hogy mire való.

   A tepsiben az a különös formájú valami, az három egymásba tolt öntőforma, szappanhoz, mely valószínűleg már soha többé nem kellő bigyók ugyanazon okból maradtak itt, mint a vérnyomásmérő. Mármint a szerző trehánysága miatt. Bár az öntőformákhoz továbbra sem nyúltam, de legalább a műszert és az alatta elterülő lemezanyagokat átvittem a lomos pincébe.

   Mivel a legutóbbi mókolásomkor a Jakab csapot kicseréltem egy ennél sokkalta modernebbre, ez a "kincs" is rövid úton a kukában végezte. Tulajdonképpen már azzal is rengeteg helyet nyertem (mármint az épp kipakolt alsó polcon), hogy ami nem kellett, azt kidobtam, aminek meg volt helye, azt betettem oda.

   Mikor a dolgokkal történő szaladgálásnak úgy igazándiból nekiugrottam, már előre tudtam, hogy valami baj lesz, de azt persze nem, hogy mit és honnan fogok magamra rántani, vagy hova esek be. Végül, megjegyzem szerencsére, csak annyi történt, hogy a nadrágom szárával a fűnyíróba kissé beleakadva, azt magam után rántottam, de a pincébe ettől még nem estem be, épp csak léptem egy még tőlem is szokatlanul ügyetlent és nagyot.

   Mikor a Lyra táskarádió alá a lemezeket betettem, ha ők ennek annyira talán nem is, de én nagyon is örültem, hogy végre az a néhány anyag a helyére került. Amúgy nem, hiszen, az anyagok szétválogatásával még mindig adós vagyok.

   De csak mert ezek már sehova máshova nem akartak beférni. Pontosabban szólva válogatni kellett volna közülük, meg szögeket kihúzni, amihez most valahogy egyáltalán nem volt kedvem.

   Mindössze annyit tettem meg, hogy a tömeget egy egészen picit csökkentendő, ami fadarab már csak tüzelő státuszúnak bizonyult (mármint mindössze ennyi), azt bedobáltam a tűzifa mellé hátra.

   Majd amit csak korábban elszedtem az útból, azt mind visszaraktam, ha nem is a helyére, de akkor legalább oda, mint ahol még úgy két órája volt. Bár a betervezett feladattal elkészültem, ráadásul mindössze két nap alatt, attól még úgy van, hogy ennek bizony még nincs vége. Mármint azért nincs, mert ezt a fotót már odafent nézegetve felmerült bennem a kérdés, hogy a balra látható bútorlapba épített fűrészgép vajon befér-e a sámli mögött látható részre. Amennyiben igen (ezt majd valamelyik nap még ki kell próbálom), akkor szerelek oda egy polcot, és onnantól kezdve végre a fűrészgépnek is lesz egy rendes helye.
   Másnap, mikor ezeket a sorokat róttam, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy azonnal le ne menjek, a helyszínt immáron az előbb említett szempontból megtekintendő. Jelentem nem fér be a fűrészgép a polcba, mert vagy 10 centivel szélesebb. Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy a tényeknek sikerült kilőni egy újabb farigcsálós projektemet, akkor kiderült, hogy a fúrógép az állványával viszont befér. Azt viszont sajnos már megint nem néztem meg, hogy a fúrógép helyére vajon odafér-e a fűrészgép. Mondjuk szinte mindennap lejövök fáért, szóval nem fog ez a mérés elmaradni.

   Mivel volt annyi eszem, hogy a munka megkezdése után, mikor megláttam a rettenet mennyiségű port, felvettem egy maszkot, így a mögötte mégiscsak beáramló levegő magával vitte por az orrom két oldalára rakódott. Már csak azokból a fekete sávokból is kiderül, hogy a mai tevékenységemmel mekkora port sikerült felvernem...