Bár valami egészen más okból jártam erre, de mivel a sebességszabályzó építése is összefüggött a fűrészgéppel, meg ez a mai ütköző építős projekt is, így a két cikk nyitóképeit egy nekifutásra készítettem el.
   Na most amit viszont még mindig nem készítettem el, az a képen látható minta alapján egy annál egyrészt stabilabb, másrészt kevésbé szálkás, harmadsorban pedig szebb, pláne sárgára festett sámli.
   Amit részemről nagyon tudok utálni, azok az összefüggő, pláne egymástól függő projektek. Mert ugye most is mi van? Nos az, hogy a sámli alkatrészeinek szépen történő leszabásához kell a fűrészgépre a pengetámasztó (ez bár már kész, de még erősen darabokban van), valamint a sebességszabályzó dobozka is. Utóbbira azért van feltétlen szükség, mert a fűrészgépből kiálló kábelek miatt az a masina jelen pillanatban használhatatlan. Egyszer persze minden egésszé kerekedik. Már ha csak addigra meg nem eszi az enyészet...

   Alul a bútorlap alá szerelt fűrészgép van, természetesen a munkapadra annak pofáinál fogva rögzítve, a fűrészgépből kiálló penge előtt pedig egy fémből készült, ki tudja mitől megfeketedett derékszög. Ezt a derékszöget a múltkor már majdnem nekiálltam kifényesíteni, csak aztán rájöttem, hogy így feketén jobban látszik.
   Bár a fűrészlapnak a jó vágáshoz alapvetően ebben a kissé előre dőlő szögben kell állnia, ez azonban azt eredményezi, hogy mikor a géppel nem elvágok egy anyagot, hanem csak belevágok, akkor az anyagon belül a vágási vonal a felületre nem lesz merőleges.
   Hogy ez meg mégis miért probléma? Nos azért, mert egy korábbi tervem szerint a felhajtható asztal alá készített polcos lábaiba fogazott kötéssel fogok készíteni egy-egy fiókot, amihez ugye (mármint a fogazott kötéshez) az anyagra merőleges vágási vonalak kellenek, különben ha össze is állnak az alkatrészek, de az illesztés minimum nagyon furán fog kinézni.

   Kezdetben azt terveztem, hogy a bútorlap alá beszerelt dekopírfűrészt döntöm meg annyira, hogy a gépbe fogott penge egyenesen álljon, csak miután rájöttem, hogy a gép két állása között igencsak nehéz lenne váltani (mármint folyton ki-be szerelgetni alulról a ferde közbetétet), mindjárt valami más, az első ötletnél sokkalta kényelmesebben kezelhető megoldást kezdtem el keresni.

   Mivel a terv már eleve az volt, hogy a fűrészlaptól innen nézve jobbra látható helyre felszerelek egy olyan állítható pozíciójú keresztlécet, ami majd megakasztja a pengének tolt anyagot, így a kettőt, bár még csak gondolatban, de jó alaposan összekombináltam. Mármint a támasztékot és a fűrészlap ferdeségét kompenzáló fadarabot.
   A végleges változat persze ennél az egyszerűen csak odatett néhány fadarabnál biztosan sokkalta nagyobb lesz. Mármint a munkalappal megegyező szélességű, valamint túl fog lógni a pengén, hogy legyen hova felszerelni a tulajdonképpeni ütközőt, ami ugye a vágás mélységének beállításához kell.

   Mivel a felvázolt terv megvalósításához alapvetően egy jól működő fűrészgépre van szükség, így nyitásképp annak álltam neki. Mármint az átkábelezésnek, no meg a sebességszabályzó doboz elkészítésének.

   Ha valaki eddig még nem jött volna rá, az egyes képek közt időnként előforduló vonalak azt jelentik, hogy időközben eltelt egy, esetenként több nap. A várakozás (szerintem egyáltalán nem meglepő módon) hasznos, hiszen olyankor gondolom át a dolgokat. Hogy ez az átgondolás mikor mennyire használ, pontosabban szólva szükséges, arra már csak az is kiváló példa, hogy mivel most nem az ütközőt megépíteni evett ide a fene, de attól még nekiálltam néhány hozzá szükséges elem elkészítésének, néhány ponton (ezeket persze majd mondom) egy kissé (még ha csak...) félrefutott a projekt.

   A méretre történő vágásában azonban már igen... Jelen esetben ott számítottam el magam, hogy kezdetben úgy képzeltem, hogy a rátét szélének szúrását (vágott pozdorja) úgy szűntetem meg, hogy 5-5 milliméterrel kisebbre veszem az anyagot, s a széleire majd 5 milliméteres keményfa léceket szerelek, ami amúgy nemcsak szép, de jó megoldás is, csak ugye győzzem hozzá begyűjteni lomtalanításkor a megfelelő faanyagokat.
   Hogy ebben mégis mi volt a hiba? Nos az, hogy a rátét mindkét oldalról történő megtámasztásához amúgy is kell majd egy-egy vaslemez, ami simán eltakarta volna a pozdorja szálkás széleit. Vagyis nem kellett volna az anyagot a fűrészgép munkalapjánál keskenyebbre szabnom, hanem egyenesen rá kellett volna hagynom a szélességére úgy 1 millimétert, hogy majd könnyedén mozgatható legyen.
   Amennyiben nem szeretnék két, úgy jó arasznyi lécet a pirosas színű munkalap széleire odaszerelni (melyek most már persze lehetnek akár puhafából is), akkor újra kell gyártanom. Mivel ekkor erről a hibáról még nem tudtam (mert ugye csak később jöttem rá), lendületesen haladtam tovább.

   Nyitásképp a fűrészlap helyét vágtam ki az eredetire pluszban, és persze majd ferdén felszerelendő munkalapból, természetesen az ekkor már jól működő, könnyen szabályozható sebességűre alakított fűrészgéppel.
   Mivel a fogazott kötések mélysége a felhasznált anyagok vastagságától függ, colosnál vastagabb anyaggal pedig nem szoktam dolgozni, így a több mint 1 colos bevágás bőven megteszi. Na most ha esetleg valami csoda folytán mégsem, akkor semmiből sem fog tartani az anyagban a rést egy kicsivel mélyebbre vágni.

   Mondjuk szerencsére gyorsan előkerültek, és még csak messzire sem kellett értük mennem. Mikor a kissé óvatlan beléjük történő markolás hatására a fele hosszúkás anyag lehullott, bár erősen rezgett a léc, de mégsem álltam neki egy ezt legközelebb már biztosan meggátló hosszúkás fadarab polc szélére történő hirtelen odaszerelésének. Mármint azért nem, mert épp az ilyen apróságoknak indítottam az "apró elmaradások a pincében" című sorozatot, melynek a háttérben amúgy már a tizenharmadik fejezete fut.
   Mindeközben az alumínium idomok mögött egy olyan rétegelt lemezből készült doboz látszik (az a szép sárga az), ami fogazott kötéssel készült. Hogy aztán menni fog-e nekem az ilyen kötés készítése az épp nagyban készülő kiegészítővel, vagy sem, az remélem hamarost kiderül.

   Bár az anyag laminált felületét roncsoló hatása miatt nagyon ellenjavalt a satut a fűrészgép munkalapjára fogatni, de ezt most mégis megtettem. Mondjuk csak arra a rövidke időre, míg a mélyhűtőnkről még évekkel ezelőtt leszerelt alumínium idomot a keretes fűrésszel óvatosan méretre vágtam. A feliratot persze majd még le kell róla csiszolnom, de az később is ráér.

   Ami viszont nem ért rá, az a rögzítésre szolgáló lyukak kifúrása. Ez itt amúgy egy újabb olyan részlet, amivel egy kissé elkalibráltam magam. Mármint majd még kell egy-egy csavar középre, közvetlenül a penge mellé is, hiszen ott lesz az anyag legnagyobb igénybevétele. Mármint valószínűleg azon a ponton fogom nekitolni az épp nagyban vágott anyagot. Ez persze csak apró munkadarabok esetén lesz így, hiszen ha valami hosszúba vágok bele, akkor az az egész felületével fog felfeküdni.

   Hogy majd akár nulla mélységet is tudjak vele vágni, a pengének helyet kellett csinálnom az ütközőben. A nulla mélységvágás amúgy csak elsőre hangzik hülyén. Természetesen nem nulla mélységű vágásról van szó, hanem mondjuk csak 2 milliméteresről amire például akkor lehet szükség, mikor egy lécben szeretném kiképezni a rászerelt farostlemez helyét.
   A felvázolt mélyítős feladatra igazándiból persze a felsőmaró való, de azzal a szerszámmal - bár egyszer már használtam - még nem sikerült megbarátkoznom. Pláne nincs hozzá semmiféle befogási lehetőségem, ami nélkül ugye kifejezetten életveszélyes szerszámnak minősíthető. Én legalábbis még nagyon félek tőle.

   Jelen projekt egy újabb elcseszett részlete, a nem teljesen átvágott ütköző. Mármint ha az alumínium csík így marad, akkor bár fel lehet tenni a gépre a kiegészítőt, de csak akkor, ha nincs rajta a múltkor készített pengetámasztó. Mondjuk azzal együtt is lehet használni, csak előtte le kell venni, majd vissza kell szerelni, mely megoldás számomra most valahogy nagyon kényelmetlennek tűnt. Azt a vékony alumínium csíkot persze semmiből sem fog tartani teljesen átvágni.

   Mire legközelebb ide esz a fene, addigra meg kell álmodnom azt a kiegészítőt, ami a piros körrel jelzett ponton a két munkalapot a megfelelő szögbe állítja. Ezt a feladatot meg lehet oldani úgy is, hogy jobbra (az alumínium idom alá) felszerelek egy épp méretes anyagcsíkot, mint ahogy úgy is, hogy az innen nézve jobb szélénél fogva felemelt bútorlap alatt előálló háromszögletű résbe szintén háromszögletű, természetesen pontos méretű fadarabokat szerelek. Valószínűleg az utóbbi megoldás a helyes út, mert ha csak a jobb oldal lesz feltámasztva, akkor a feltét balra történő elhúzásával változik az állásszög, ami nem lenne valami szerencsés megoldás.

   Mivel a minap ott hagytam abba a munkát, hogy majd kell bele még két csavar, melyek az alumíniumot a közepe táján fogják oda a pozdorjához, így a mai napot azzal nyitottam. Természetesen csak azt követően, hogy a munkadarabot nagy nehezen megtaláltam.

   Majd az alumínium ütköző teljes átvágása következett. Mivel nem kell rá felirat (ez amúgy a néhai mélyhűtőnk felső díszléce volt), nekiálltam róla lecsiszolni, amivel végképp sikerült kivégeznem a kézi csiszolóba fogott smirglit. Már úgy értem, hogy ha fémet csiszoltam vele, utána már nem jó fára, mert bár viszi, de akkor már csúnyán össze is koszolja!

   Hogy a munkalapnak pontosan milyen szögben kell állnia, azt úgy játszottam be, hogy betettem egy éket a bútorlap alá, majd azt addig-addig tologattam, míg csak a fűrészlap a munkafelülethez képest derékszögbe nem állt.

   Ez a műszaki rajz akkor készült, mikor az egyetlen adatként keletkezett hézag magasságát megmértem. Vagyis most egy, akarom mondani két olyan éket kell készítenem, melyek egyformák, egyenesek, méretpontosak, valamint valóban teljesen ék alakúak.

   Amit a minap pengetámasztóssá varázsolt fűrészgéppel már mondhatni semmiség volt elkövetni. Ez amúgy nem túlzás, hiszen csak tolnom kellett a fűrészlapnak a fát, miközben az végig függőlegesen állt.

   Bár a konstrukció első ránézésre hibátlannak tűnik, azonban van benne egy hatalmas buktató, ami persze nem az, hogy az éket és a bútorlapot majd még össze kell fogatnom valamivel, hanem az, hogy ezt az egészet úgy kell odafogatnom a fűrészgép munkafelületéhez, hogy egyrészt stabilan rögzíthető legyen, másrészt viszont a kötés teljesen oldható is legyen (mert ugye az ütköző nem mindig kell a fűrészgépre), harmadsorban pedig állíthatónak kell lennie, innen nézve jobbra és balra, úgy 5 centi távon.
   Mivel a rögzítés megoldását valahogy nem szeretném elbaltázni, vagyis kétszer, vagy akár többször is nekifutni a feladatnak, ezért ezt a projektet most szépen félreteszem, és majd csak akkor térek rá vissza, ha már megálmodtam a tutit.

   Ami remélhetőleg nem azt fogja eredményezni, mint ami a porszívóból kiszerelt kábeldob bedobozolásakor történt. Mármint az már vagy egy éve hever betéve a szekrény egyik polcára, ugyanis több apró részletével is sikerült elakadnom.

   A fűrészgépet a pengetámasztóval együtt nemhogy be lehet tenni a helyére, de még egyenesen kényelmesebb is, hiszen most már van egy olyan része, aminél fogva jól bele lehet kapaszkodni, és a vastag lakkozásnak köszönhetően még csak nem is szálkás.

   A minap, a délutáni szendergésem közben azt álmodtam meg (természetesen az ütköző állítható mélységű rögzítésének megoldása helyett), hogy a betörők hagytak egy cetlit, amire az volt írva, hogy:

Bocs, elloptuk a Simsont, cserébe összeraktuk helyetted
az ütközőt, mert láttuk, hogy nagyon elakadtál.

   Persze semmi ilyesmi nem történt. Amúgy természetesen az ütköző állítható rögzítésének részemről történő megálmodása sem történt meg. Vagyis úgy jöttem le a pincébe, hogy ma addig nézegetem a fadarabokat, míg egyszer csak összeáll a fejemben a kép, valamint maga ütköző is. Utóbbi természetesen nem a fejemben, hanem a valóságban kell összeálljon.

   Bár vannak elképzeléseim, azok azonban vagy kényelmetlenül kivitelezhetők, vagy már eleve hibásak. Ez egyik ilyen agyhalott megoldásom az volt, hogy a téglaszínű bútorlapot a barnához egy-egy mindkét anyagon átfutó csavarral rögzítem. Mikor már nagyban ott tartottam (szerencsére még csak fejben), hogy már azt is kidolgoztam, hogyan fognak a csavarok fejei a felületbe belesimulni, szerencsére beugrott, hogy ék alakú tárgyakat ezen a módon nem igazán szabad összefogatni. Jelen esetben azért nem, mert ugye ahogy tolom a munkadarabot a téglaszínű munkalapon, az egyes fűrészelési fázisok végeztével folyton nekitolva az ütközőnek (ami ugye az alumínium csík), olyankor ha nagyon nem is, egy kicsit azért mindig meglököm. Na jó, akkor csak fogom lökni, de ez most mindegy. Mivel nemcsak lökdösni fogom a felső lapot, de közben a fűrészgép még rázza is az alsót, így olyan egyszerűen nincs, hogy a nyitó irányban álló ék egyszer csak el ne engedjen. Vagyis ez a megoldás (szerencsére még idejében) elvetve.
   Na most a másik megoldás szerint oldalról lenne a két munkalap összefogatva, egy-egy nagyfejű csavarral, amihez persze le kellene gyártanom két viszonylag nagy méretű, pláne ék alakú vaslemezt, melyekbe kellene egy-egy 5 centiméter hosszúságú lyuk is. Természetesen ebben a megoldásban is van néhány olyan hiba, amit most valahogy eszem ágában sem állt elkövetni. Ott van mindjárt az, hogy ha ebből a konstrukcióból oldalra kiáll egy-egy nagyfejű csavar, akkor az úgy már lehet, hogy nem fér be rendesen a polcba. Vagyis összeszerelt állapotában nem tudnám a gépet csak úgy egyszerűen eltenni. Aztán ott van még az is, hogy a két csavarnak úgy kellene a bútorlapban tartania, hogy abba oldalról van betekerve. Mivel a fűrészgép munkalapját alkotó bútorlap vékony, így hiába tekernék bele egy kívülről fakötésű, belülről 6-os anyát, az nem igazán lenne tartós megoldás.

   Bár az alkatrészek még csak két asztalos szorítóval voltak összefogatva, attól még kipróbáltam egyrészt azt, hogy a rezgés hatására tényleg szétrázódnak-e az ékek (jelentem igen), másrészt azt, hogy a ferdén (a munkalaphoz képest persze egyenesen) álló penge valóban egyenesen vág-e. Jelentem alássan, mint ahogy azt a mellékelt példa is mutatja, csodaszép egyenesen vág.

   Amennyiben a képen láthatónál, pontosabban szólva a pengetámasztó alá beférőnél vastagabb anyagba szeretnék merőlegesen belevágni, akkor még mindig megtehetem, hogy leveszem a gépről a pengetámasztót. Ez mondjuk nem hiszem, hogy megtörténik, mert nem igazán szoktam colosnál vastagabb anyaggal dolgozni. Ettől persze még lehetőségként adott.

   Ez most egy kicsit olyan, mint mondjuk az esztergaépítés, mely szerszámgép elkészítéséhez, mivel alapvetően egy csomó kerek dologból áll, leginkább egy esztergára lenne szükség. Mármint a már félkész támasztékot a fűrészgép munkalapjára az asztalos szorítókkal odafogatva, már a friss konstrukció segítségével vágok bele az időközben kitalált, és félig már le is szabott tartólécekbe, hogy az ékek kivágásakor egyből jó szögből induljak.

   Ez olyan szép lett, hogy akár még azt is ráfoghatnám, hogy reszelővel készült, de persze nem. Mármint ilyen szépen vág a fűrészlap. Erre amúgy nemcsak azért volt szükség, hogy a fűrészlappal már eleve jó pozícióból induljak, hanem azért is, mert a jobbra látható vállba bele lesz akasztva a munkalap hátsó széle. Mármint ez a konstrukciónak az egyik nem mellékes eleme.

   Mivel biztosan tudtam, hogy valahol van, és már megint kellett volna, ezért nekiálltam előtúrni a 10-es nyeles csőkulcsot, amit végül a szerszámos ládában találtam meg.
   Bár a láda a sarkaival felszántaná a laminált padlót, de már nyugodtan húzkodhatom rajta, mert kapott kerekeket. A megtalált csőkulcs tekintetében viszont nem lehetek nyugodt, az ugyanis egyrészt rettenetes állapotban van, másrészt még véletlenül sem az, mint amire én emlékeztem.

   Egy asztalos persze bármi formát előállít a vésőivel, meg a gyalujával, de egy ilyen munkadarab, hozzávaló gépek nélkül, az én képességeimet már meghaladja. Arról már nem is beszélve, hogy a mindenféle masináimmal két egyformát tudtam belőle készíteni!

   Ugyan tervbe volt véve, hogy a fába tekerhető 6-os anyát nemcsak betekerem, de még bele is ragasztom az anyagba, ez azonban végül elmaradt. Mármint azért maradt el, mert az anya a puha fában anélkül is kiválóan tart. Hogy kirázódni nem fog, az biztos! Na most ha mégis megteszi, akkor még mindig ráérek beragasztani.

   Ennek a konstrukciónak mindössze annyi hibája van, hogy a fűrészgépről levett támaszték a jelen képen felfelé kiálló alkatrészekkel nagyobb lett. Mármint majd annyival több, illetve magasabb hely kell a polcon az elhelyezésére.

   Mikor épp úgy vagyok vele, hogy kész, mára ennyi volt, majd holnap jövök és folytatom, olyankor mindig beugrik valami. Elsőnek az ugrott be, hogy bár az ékek rá lesznek ragasztva a bútorlap aljára, de attól még jobban járok, ha nem várom meg, míg a ragasztás a rezgéstől elenged, hanem az ékek már eleve kapnak fejenként két-két csavart.

   Másodjára az ugrott be, hogy mivel a támaszték munkalapját a fűrészgépénél keskenyebbre szabtam, ezért kell a szélére egy-egy, pontosabban szólva három díszléc, amire amúgy is szükség lett volna, hogy a szőrős pozdorjából ne álljanak szálkák a kezembe.

   Annyira nem figyeltem magamra (mármint arra, hogy az előbb már nagyban a pincéből történő távozásomat tervezgettem), hogy bemásztam a pince mélyére, ahonnan sikerült előtúrnom egy a díszléchez alkalmas szélességű keményfa lécet. Mivel ezek egyrészt nagyon fogynak, másrészt jó velük dolgozni, így a következő lomtalanításkor biztosan rájuk fog állni a szemem. Épp mint ahogy a rétegelt lemezanyagra is, mert már az is nagyon fogytán. Itt aztán elgondolkodtam, hogy mégis miért. Mármint miért van fogytán, mikor rétegelt lemezből még csak nagyon kevés dolgot készítettem.
   Bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de attól még visszamásztam az útszóró sós pince mélyére, megtekinteni a rétegelt lemez készletemet. Bár találtam belőle, de nem ártana még néhány polclap. Már úgy értem, hogy a rétegelt lemez kidobva általában könyvespolcok maradványaként fellelhető.

   Hiába morogtam magamnak az orrom alatt folyamatosan, hogy most aztán már tényleg elég volt mára, hagyok a francba mindent, megyek fel, hiszen már az előző képen is látható, hogy mindeközben óvatlanul elővettem a pincéből az esztergát, ami - ha már elővettem alapon - ezen a képen már át is van szerelve körfűrésznek, amit a díszlécek szabdalása után azonnal szerelhettem is vissza csiszológépnek. Mármint azért, hogy a körfűrésztárcsa okozta égési nyomokat eltűntessem.

   Bár erősen rezgett a léc (ez milyen stílszerű megfogalmazás...), hogy még annak a részfeladatnak is nekiállok, hogy leszabom őket méretre, de ha nehezen is, ebben végül sikerült magamat megakadályoznom.

   Bár a minap még ragasztást terveztem, de végül úgy láttam jobbnak, hogy a munkafelület szélére a dísz, meg persze egyben szálkaellenes keményfa lécek inkább csavarozva legyenek. Mivel a mindössze 5 milliméternyi anyagot átfúrni (hiába keményfa) nem volt valami nagy feladat, a fúrógép állványához készített talpat már eleve fel sem toltam a munkapadra. Ez amúgy egészen addig jó, míg csak le nem rázódik róla, aztán csak nézem meglepetten, hogy mégis hogy a csudába eshetett le.

   A jobbra látható papírdobozt azért vettem elő, mert valami csoda folytán még tudtam (pedig csak nagyon ritkán kellenek), hogy abban vannak a munkapadhoz kapott plusz satupofák. (azt viszont nem tudtam, hogy a szerszámnyelekhez való akasztók is ebben a dobozban vannak) A pofák amúgy ahhoz voltak szükségesek, hogy a szegélylécet legalább addig odafogja valami a bútorlaphoz, míg az első csavar helyét kifúrom. Az oldalsó, vagyis rövidebb lécek felszerelésekor kiderült, hogy nem kell ehhez satu, bőven elég ha a díszlécet egyszerűen csak odafogom. Mármint kézzel, mert a másfeles fúrónak (nehogy elmenjen az anyagban oldalra) még úgy is bőven ellen tudok tartani.

   Bár a minap az volt betervezve, hogy odateszem és úgy húzom meg a vonalakat, de végül inkább nekiálltam lemérni. Mármint a fűrészgép munkalapjára fúrt két lyuk közötti távolságot mértem le, ami a minap úgy alakult ki, hogy a lyukak a bútorlap alá beszerelt támasztólécek kellős közepére essenek. Vagyis a kettő közötti távolság eddig még le sem volt mérve, mert ugye a lyukak a szélekhez képest lettek méretezve.

   Aztán persze amint végre összeállt, egyből szedhettem is szét, mert úgy éreztem, hogy az ékeket (a gép meglehetős rezonálása miatt) ragasztani is kell, nem elég egyszerűen csak odacsavarozni. A csavarhúzó és a ragasztós doboz közötti ék azért kapott eggyel több csavart (lásd alul), mert az az ék kettétörött, mert volt benne egy csomó. A pengetámasztós fűrészgéppel végezhető munkát dicséri, hogy az ék alakú léc a csomónál a fűrészelése közben nem törött ketté, csak mikor már a csiszolása után óvatlanul leejtettem.
   A két elsőnek legyártott hosszú ék amúgy nem azért került be a két másodiknak legyártott közé, mintha a munkalap hajlamos lenne középen behajlani, hanem mert nem akartam veszni hagyni az elvégzett munkát.

   Mivel a csavarok fejei kisebbek, mint annak az anyagnak a szélessége, amire feltámaszkodnak, így mindenképp kell alájuk valami nagyobb méretű alátét, annak hiányában ugyanis a csavarfejek idővel biztosan belesüllyednének a fába, még akkor is, ha az speciel keményfa. Ezt a szögletes alátétet amúgy terveztem is legyártani, vagyis egyáltalán nem lepett meg a feladat.

   A videó elején látható durva rezonanciával majd még mindenképp kezdenem kell valamit (mielőtt még el találna törni az OSB lemez), de amúgy nagyon szépen dolgozik a gép.
   A videó végén látott két formátlan, de attól még passzosan összeütögethető anyagdarab persze nem komoly célzattal készült, hanem az csak egy próba, két, épp a kezem ügyében lévő fadarabra komponálva.

   Hogy egyértelmű legyen, a támaszték azért kellett, hogy ezentúl ilyet is tudjak csinálni. A fogazott kötés persze úgy értendő, hogy a két anyag a képen láthatónál sokkalta több ponton kapcsolódik egymáshoz. Mikor majd csinálok olyat, persze majd azt is jól megmutatom...