Ahányszor a héten csak keresztülmentem az előszobán, mindig oda szóltam ennek a tekercselőgépnek, hogy au... Mármint azért, mert a megvásárlását csak azzal a feltétellel engedtem meg magamnak, hogy míg ezt be nem mutatom (mert szétszedni amúgy nem igazán van rajta mit), addig nem vehetek a piacon másik kincset. Ma meg már ugye csütörtök van, tehát holnap péntek, ami ugye piacozós nap. Egy hétnyi haladékot ugyan adhatott volna az időjárás, de az esőnek most persze esze ágában sem volt szakadnia, amit amúgy a 2020-as nyáron annyiszor megtett, hogy illett rá az idézet, miszerint: Emlékszem az idei nyárra, egy szép keddi napra esett.

   Az előszobai szekrény oldalára szerelt papucstartótól egy kicsit hátrébb lépve, azonnal képbekerült egy fényorgona, az alsó szatyorban egy (amúgy három is van belőle) BRG MK-29-es magnó, a felső szatyorban egy tévébe építhető teletext modul, miközben az esernyőtartóról egy gömb formájú webkamera lóg. Én meg azon feladat elől lógok meg folyton, hogy ezeket szép sorjában elpusztítsam.
   Nem állítanám, hogy nincs haladás, mert az azért van, de az elért eredmények már-már elszomorítóak. Mondjuk még csak augusztus vége van, szóval bőven van időm puccba vágni a lakást, mielőtt anyám hazaér a telekről, de attól még nem kéne minden egyes lomtároló helyemnek zsúfolva lennie.

   Az üvegeket mondjuk már beszereltem a Réka szekrénysorba, de a cserébe kiesett (mert útban volt a zsanérnak az egyik polclap) Videoton receiver még azóta is az asztalon hever. Ez persze első hallásra nem tűnik számottevő elmaradásnak, hiszen az üvegszerelős cikk az ezt megelőző volt, csakhogy én tudom, hogy ez csak a cikkek megjelenési sorrendje szerint van így. Tényszerűen a valóságban, mármint a valós időben volt a kettő között (mármint a mai és az üvegszerelős között) még 18 (tizennyolc) másik szétszedés.
   Az asztalon állomásoztatott Benq FP937-es monitor szerencsére nem azért van ott, mert még nem néztem bele, hanem azért, mert mióta belenéztem (ez amúgy még három hónapja volt), azóta sem voltam képes előszedni hozzá valahonnan a pince mélyéről az AMIGA 600-ast, ami egyre inkább azt vetíti előre, hogy ez az idén már meg sem fog történni.
   Bár úgy tűnik, mintha a képen más elmaradás már nem lenne látható, csakhogy balszélről belóg a fényképezőgép állványa, amit azért hoztam fel a pincéből, mert majd kell a Werra bemutatásához. Mármint az állványon lesz a kamera, miközben én apukám régi fényképezőgépét forgatom.

   Erre a látványra az éppen aktuális hangulatom függvényében hol azt szoktam mondani, hogy milyen szépen haladok, hol meg azt, hogy már megint nem vagyok képes eltűntetni innen ezt a rengeteg szart. A bordó kistévé mögött az előbb már említett Werra ül, előtte pedig az autóba való sziréna. Jobbról az első sorban egy barometrikus magasságmérő díszeleg, amit egy egész dobozra való kémkamera követ. A doboz sarka egy okostelefonon nyugszik, ami előtt egy LCD kijelzős számológépes karóra látható, míg mögötte egy tus. A rádiós Walkman azért jött velem haza (amúgy még az idei, vagyis a 2020-as lomtalanításkor), mert az ugye magnó, amiből az adott pillanatban hiányom volt. No nem fizikailag, magukból a készülékekből, hanem a róluk szóló megírt cikkekből. Egy apró magnót meg ugye csak könnyebb szétszedni, mint mondjuk a Terta 922-est, vagy egy ZK-246-ot. Mikor a műszer mögött kiszúrtam a vécétartály lehúzójához építendő áttétel alkatrészeit, már valahogy sokkal lelkesebben álltam neki a tekercselőgép körbefényképezésének.

   Mikor ezt a csodát a piacon megláttam, mindjárt megéreztem, hogy kerül amibe kerül, ezt a magamévá fogom tenni. Amúgy 2.000 forintba került volna, ha egyből kifizetem. Én persze (természetesen a szokásos piaci alku, illetve a pénztárcám vastagságának védelmében) egyből letettem, és még az 1.000 forintos ajánlatomra kapott 1.300-as választ sem fogadtam el, mire fel az eladó, mikor látta, hogy vissza se nézek, kezében a tekercselőgéppel utánam szaladt, mondván adjak pénzt. (ez a mondat a piacon a felajánlott ellenérték elfogadását jelenti) Valamint ha már szóba elegyedtünk, akkor ugyan áruljam már el, hogy mi ez. Mint az már csak a cikk címéből is sejthető, ez egy tekercselőgép.

   Bár egyben is érték, de amiért tulajdonképpen megvettem, az az általam csak nagyon nehezen előállítható alkatrészkészlete. Ezen a képen látható egy tengely, amit éppen úgy nem lehet kapni mondjuk a csapágyboltban, mint ahogy kis méretű csapágyhoz csapágyházat sem. Ez mondjuk nem golyóscsapágy, hanem persely, de az is ágya a csapnak. Tengelyem ugyan van a pincében egy rakat (csak ugye még nincsenek a tömegből kiválogatva), de hogy egy ilyen perselyt nem állok neki elkészíteni (mármint a főképp faipari barkácsgépeimmel), az biztos!

   Bár első ránézésre használhatónak tűnt, azonban sajnos nem az, mert a számláló meghajtása nem éli túl a visszafelé tekerést, mely funkcióra sorváltáskor szükség lehet. Ez persze nem egy akkora probléma, amit ne lehetne orvosolni, épp csak a számláló meghajtására odafogatott görbe vasdrótot kellene kicserélni egy darabka merevebb, akár tekercs, akár laprugóra. Mármint azért, hogy a tengely visszafelé történő forgatásakor a számláló meghajtása ne állítódjon el.

   Mikor ideértem, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy ha komolyan gondoltam a csülökpörkölthöz a még napokkal ezelőtt megálmodott csalamádét, akkor ki kell mennem a piacra paradicsomért és paprikáért, addig a másik az, hogy a tekercselőgép sorsáról már napok óta nem vagyok képes dönteni. Mármint arról, hogy így maradjon-e, ahogy van, vagy pofozzam ki, s mikor majd kell (na ez mikor lesz...) akkor már ott legyen a polcon hadra fogható állapotban.

   Mint az sejthető, a piaci bevásárlást soroltam előre. Míg a balra látható bicaj az enyém, addig a korlát mögötti nem, és valószínűleg az eredeti gazdájáé se sokáig, ugyanis a korlát nyitott végéhez sikerült odazárnia.

   Hogy a normál satuba nem fogható be (illetve de, csak abban keresztben áll), arra akkor jöttem rá, mikor a mindenféle irányokba forgatható satuba befogtam. Ez persze nem gond, hiszen a lakásban épp egy ilyen satut tartok.

   Illetve ha leszedem a plexiről az abból lefelé kiálló textilbakelit lemezt, majd 90 fokkal elfordítva szerelem vissza, amihez csak két, esetleg három plusz lyukat kell fúrnom, akkor befogható a hagyományos, vagyis nem forgatható fejű satuba is.

   Épp mint ahogy az is, hogy a gépet működés közben mutassam be, ugyanis a tekercseléshez szükséges alkatrészeket tartalmazó fiók bár üresnek ugyan nem üres, de egy árva cséve nem sok, annyi sincs benne! Ezek az alkatrészek (miután hosszú éveken át nem tekertem trafót) idővel a pincébe kerültek.

   Ami az alátétek elhallgattatásán felül lenyugtatott, az az ebéd megevése volt. Elsőre ugyan nem látszik valami soknak, de ha elárulom, hogy a csülökpörköltből még két tányérral volt, akkor már nincs rajta mit csodálkozni, hogy ebéd utánra már alig maradt bennem valamicske erő.

   Valószínűleg ennek köszönhető (mármint az erőtlenségemnek), hogy ebéd után a pincébe a tekercselőgéppel ugyan még leértem, de arra már nem volt erőm, hogy elpakoljak a trafós polcok elől, majd levegyem a csak úgy egyszerűen eléjük akasztott ajtót. Arra pedig már pláne nem volt, hogy a kép felső szélén középtájt egy piros négyzettel megjelölt szekrény elől is elpakoljak, ami amúgy a korábban említett tekercseléshez szükséges alkatrészeket rejti. Magyarán szólva, itt bizony egyre nagyobb a kupi. No nem mintha a többi helyszínnel büszkélkedhetnék...

   Az itt, vagyis a lomos pincében található asztalra rámolt dolgaimmal pedig pláne nincs mit dicsekednem! Pedig hogy megígértem magamnak, hogy itt őszre olyan, de tényleg olyan rend lesz...

   A fáspincében legalább nem sikerült eldugítanom a téli tüzelőhöz vezető utat, bár azért csak odakerült a Videoton receiver párja, egy fiók amit a polcba tervezek beépíteni (megjegyzem már hosszú évek óta), valamint egy beteg projektor is, amit a tekercselőgép 1.000 forintos árához képest mindössze 50 forintért vettem.
   Mikor már épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni (mármint afelett, hogy itt legalább rend van), mindjárt kiszúrtam, hogy az esztergához tervezett csapágy stabilizálási projektem még odáig sem jutott, hogy levegyem a helyéről  csapágyházat.

   Mikor ezt a kupacot megláttam, a Kontrax írógépből kiszerelt Margaréta fejjel, meg a plafonra színes mintákat világító bigyóval, a még mindig darabokban lévő bicikliülésről már nem is beszélve, menten megéreztem, hogy nekem valahol egészen máshol van valami halaszthatatlan dolgom. Például elvittem a helyére a folyosóról a fagyis dobozokat, megigazítottam az útszóró sós pincében a ferdén álló fűnyírót, áttettem a bicaj első lámpájából az akkukat a töltőbe, és még a kerti virágokat is meglocsoltam. Mikor mindezekkel megvoltam, gondoltam letusolok. Egyrészt mert megizzadtam a piacra bicajozás közben, másrészt mert az ebédet követő mosogatáskor sikerült magamra borítanom némi pörköltszaftos vizet.
   Mikor a pancsolás végeztével a szekrénysor fiókjában nem találtam tiszta alsót (a piszkosakat meg ugye nem ott tartom), már-már kezdtem azt hinni, hogy megannyi mással egyetemben, sikerült a mosásról is megfeledkeznem.

   De nem, hanem csak a rend látszatát keltendő, a minap a már száraz ruhákat egy pléd ráterítésével takartam el, aminek nemcsak az lett a vége, hogy állhattam neki hajtogatni és elpakolni, hanem az is, hogy ha már egyszer idefent is rávetettem magam a rendcsinálás nemes feladatára (no nem mintha a pincében bármi eredményt sikerült volna elérnem), az összes többi rumlis gócpontnak is nekiestem.
   Bár komolyan terveztem, de végül nem készítettem el azt a képsort, ami azt mutatta volna meg, hogy az eddig látottakon felül mennyi más egyéb apróság (pláne nagyság) van a lakásban félbehagyva (pláne bele sem kezdve), mert azzal több mint kétszeresére növeltem volna a jelen cikk méretét. Akkor meg már (csak mert az hasznosabb) inkább szétszedek (vagy összerakok) valamit az értelmetlen körbefényképezés helyett...