Jelen kép készülésének pillanatában még úgy gondoltam, hogy a piros dobozos fényorgona lesz az első olyan tárgy, amit a 2020-as lomtalanításkor beszerzett kincsek közül bemutatok, csak aztán egy csomó minden közbejött. Mármint nemcsak más egyéb szétszedendő tárgy, hanem mondjuk az időjárás is.

   Ebben a látványban az a furcsa (mármint a vizes aszfaltban), hogy mikor reggel kinéztem, egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen, mire fel úgy döntöttem, hogy kimegyek a boltba egy doboz tejfölért, amit aztán a csülökpörköltre fogok rátenni, hogy biztosan halálos legyen az uborkasalátával. Időközben mondjuk megírtam egy szétszedtem cikket, de attól még nem kellett volna az égnek leszakadnia.

   Ebben a másik képben, illetve látványban meg az a furcsa, hogy bár már évek óta én takarítom a házat, és persze ezzel együtt a ház előtti járdát is, de arról, hogy a c/1 lépcsőház kertjében álló fáról nyaranta olyan mennyiségű virág zúdul az útra, hogy néhol már ki sem látszik alóla az aszfalt, arról nem őrzök semmiféle emléket. Mindezt úgy, hogy ennyi virágot - mivel söprés közben szállnak összevissza - nem is olyan egyszerű az útról letakarítani.

   Mivel az eső rá-rákezdett, elmenni itthonról biciklivel nem tudván, gondoltam keresek valami más hatásos bélrendszer kikészítő ételt, amit a spájzban rejtegetett hatalmas hagymák képében rögvest meg is találtam.

   Bár időközben a fényorgona is felkerült a pincéből, de a mai nap (még ha csak ma...) annyira határozatlan voltam, hogy nemcsak azt voltam képtelen eldönteni, hogy mit szedjek szét, de még azt is, hogy mit egyek.

   Így került megevésre a tegnap valamiért a hűtőben felejtett puding, némi tejszínhabbal feldobva. Bár jól nem laktam tőle, de annyit azért sikerült nálam elérnie, hogy lejjebb ment a vérnyomásom, amivel együtt persze a munkakedvem is menten elpárolgott.

   Mivel az éhség idővel visszatért (a munkakedv persze nem), elővettem a három közül a legnagyobbik vöröshagymát, amivel kapcsolatban nem az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon meg tudom-e enni az egészet, mint inkább az, hogy elég lesz-e. Mármint megsütve szalmahagymának a krumplipüréhez, amire időközben sikerült lecserélnem a betervezett nokedlivel elkövetett, tejföllel dúsan beborított csülökpörköltet.

   Bár a szalmahagyma krumplipürével nem egy értelmes étel, de mivel magam sem vagyok az, egyszerűen imádom! A balra látható sült virsli tulajdonképpen nem is kellett volna hozzá, csak gondoltam hátha tényleg kevés lesz az a fejnyi hagyma. Mondjuk nem lett kevés, valamint a krumpli sem, amiből ugye volt még két ekkora adaggal.
   Miután ezeket mind megettem, nemhogy a fényorgona szétszedésének nem álltam neki, de annyira megzuhant a vérnyomásom, hogy még a mosogatást is kénytelen voltam elhalasztani.
   Végül így esett, hogy az amúgy érdekes felépítésű fényorgonának sikerült az előszobában hetekre kint maradnia. Közben persze mindenféle más apróságot szétszedtem, de a piros doboz valahogy nem vonzott annyira, hogy annak is nekiálljak. Hogy aztán ennek az volt-e az oka, hogy már szedtem szét amatőr készítésű fényorgonát, ráadásul kettőt is, azt nem tudom. Míg az említettek közül az egyik textilbakelit lemezekre volt alapozva, addig a másiknak alumínium lemezből készült doboza volt.

   Időközben érkezett a barkácsolt fényorgonához egy tévébe építhető teletext dekóder is, ami az esernyőtartóra akasztott szatyorban várja, hogy vessek rá egy akár romboló erejű pillantást. Én persze semmi ilyet nem tettem, hanem kerestem inkább a lakásban valami más, lehetőleg nagyon, nagyon de nagyon egyszerű feladatot, melyet az összes törülköző előszedése és kimosása képében viszonylag gyorsan meg is találtam.

   Valamint kipakolt belsejű mackók is. Hogy magával a ládával mégis mit akartam annyira a múltkor, hogy nekiálltam keresni? Ugyan ki emlékszik már arra... Mint az később kiderült, valami csavarokat akartam belőle kilopni.

   Mivel volt belőlük még egy mosásra váró adag, ezért ezeken felül is került a szárítóra. A törülközőket amúgy - a mackós ládával ellentétben - okkal szedtem elő. Mármint szét lesznek válogatva méret, tulajdonos, valamint használhatóság szerint. A régi ócskák bekerülnek hátra (idővel esetleg felmosórongy lesz belőlük), a többi pedig értelmes sorrendbe lesz rendezve. Ez is egy olyan apróság, amivel már nagyon régóta adós voltam magamnak, csak ugye eddig még semmi ok sem volt annyira erős, hogy rávegyen a kivitelezésre.

   A leszakadni készülő égre viszont lazán ráfoghattam, hogy miatta nem megyek el az OBI-ba, ahol amúgy a vécélehúzóhoz szükség áttétel hiányzó alkatrészeit szerettem volna összevásárolni. Ha másból nem is, de kifogáskeresésből bármikor képes lennék jelesre vizsgázni!

   Időközben az összes törülköző megszáradt (mármint az eltelt napok alatt), de a kedvem a fényorgona bemutatásához még mindig nem jött meg. A Videoton receiver meg olyan jól mutat a törölközők alátétjeként, hogy annak sem volt kedvem nekiállni.
   Na most ha ezt a marhaságot, mármint a minden egyes szem előtt lévő feladat rutinos kerülgetését, valamint oktalan felemlegetését nem hagyom abba, akkor ez is egy újabb soha véget nem érős cikk lesz.

   Mikor ez a kép készült, aznap meg azért nem lett a fényorgona szétszedve, mert mikor már épp kezdtem volna magamra büszke lenni, hogy az adott napon sikerült ebéd után nem bealudnom, akkor kiderült, hogy ez csak azért van, mert aznap még nem is ebédeltem. Miután ez megtörtént (mármint az ebédelés), már nem volt rajta mit csodálkozni, hogy újra a szokásos ebéd utáni alvás következett.
   Na jó, előbb még lefújtam a viszonylag frissen leterített előszobai szőnyeget az óra mellett látható illatosítóval, ami azt eredményezte, hogy az előszobában már nem öreges szőnyegszag terjeng (mert sokat állt az amúgy új szőnyeg a pincében), hanem valami rémes jázminillat. Mindeközben a fényorgonát természetesen a durva halogatás szele lengi körül...

   Valamikor tegnap (de tényleg), mikor a 30 se törölközőnket összehajtogattam, újra sikerült valamit nagyon elhangolnom a derekamban, mire fel ma reggel úgy döntöttem, hogy vagy fekszem egész nap, vagy mozgok, de ücsörögnöm azt semmiképp sem szabad (mert az sem használ a hátamnak), mire fel behoztam végre az előszobából a fényorgonát.
   A valaha epret tartalmazó faládika úgy került képbe, hogy az a spájzban nagyon útban lévén, kikerült az előszobába, rá a fényorgonára, hogy mikor legközelebb lemegyek (mármint bármi okból), akkor legalább legyen esélyem levinni a pincébe. Mivel ez az esemény tegnap óta nem történt meg (de csak mert ki sem dugtam az orrom a lakásból), most arra lesz bevetve (mármint a gyümölcsös láda), hogy abba fogom bepakolni ami a fényorgonából megmarad. Mármint az eredeti döntésemet megerősítve, a fényorgona apró darabokban fogja végezni.

   Mivel a potméterek tengelyén (lásd őket alul), nincs kopásnyom, így azokon vagy sosem volt gomb, vagy műanyagból voltak a gombok, csak az idők folyamán elkeveredtek, épp mint ahogy a doboz alja is.
   A felső három fekete pötty amúgy a biztosítékok foglalatainak kitekerhető része, mely alkatrészekből azért csak ennyi látszik (maga a biztosítékfoglalat már nem), mert ennek  készüléknek ha nem is dupla az előlapja, de azért van mögötte egy úgymond szerelőlap.

   A fényorgona készítője a bemeneti csatlakozásokkal komolyan megpróbált az akkoriban (mármint a fényorgona készítésekor) egyáltalán előforduló összes csatlakozó fogadására felkészülni. Hogy ez itt mind bemenet, azt persze onnan tudom, hogy mikor ezeket a sorokat róttam, na addigra én ugye - a fényorgona tekintetében legalábbis - már mindent láttam.
   A készülék konstruktőre - valószínűleg a jövőre gondolva - a két apró lyuk képében hagyott helyet további két csatlakozónak. Hogy a bal oldali ötpólusú tuchel aljzat rögzítése nem olyan, mint a jobb oldali hárompólusúé, arra a furcsaságra a korabeli alkatrészellátási nehézségek adnak magyarázatot.

   Mivel a hálózati kábel előlapon áthaladó bevezetőjét s egyben törésgátlóját szerettem volna megmutatni, ezért talán még sosem sikerült ennyire éles képet készítenem az asztalom lapján található karcokról.

   A fényorgona három kimenete falba építhető hálózati aljzatokból kitermelt csatlakozókból készült. Ezen a megoldáson azért nincs mit megszólni, mert direkt készülékbe építhető hálózati csatlakozó aljzat (mint alkatrész), talán még ma sem kapható.

   Ezekről kezdetben azt hittem, hogy magnószalag ragasztási maradványok, de a két másik, eredeti rendeltetési helyéről még nem leesett cetli pozíciójából rájöttem, hogy ezek a bemeneti leválasztó transzformátor lábainak számai.

   Mármint ennek a hatalmas ferritmagos trafónak, ami a fényorgona bemenetének galvanikus leválasztására szolgál. Erre azért van feltétlenül szükség, mert ha nem lenne itt, és persze másképp sem lenne megoldva a galvanikus elválasztás (például optocsatolóval), akkor szerencsétlen esetben (ami ugye a villásdugó így vagy úgy történő bedughatósága miatt 50 százalékos esélyű) a hálózat fázisa visszajuthatna a fényorgonát vezérlő jelforrásra.
   Amúgy a trafótól balra a bemeneti csatlakozókat látjuk, csak most épp hátulról. Bár úgy néz ki, mintha az alsó sorban középső (amúgy 3,5 jack aljzat) nem lenne bekötve, de be van, csak nem látszik, mert annak az előlap és a szerelőlap között oldalra állnak a lábai.

   Nekem amúgy tetszik ez a szerelési mód, mert olyan szinten adja vissza a kapcsolási rajzot, hogy arra egy esetleges javításkor nemhogy ránézni sem szükséges, de egyenesen szükség sincs rá!

   Ez itt a tápegység, ami a jobbra látható kétoszlopos trafót követő négylapos szeléncellából áll. Slussz! Már úgy értem, hogy a tápfeszültséget szűrő elkó "gyárilag" nem került beépítésre. Ez persze semmiféle problémát sem okozott, hiszen a cél az, hogy akár így, akár úgy, de villogjanak azok a szép színes izzók.

   Az egyes alkatrészek hozzáférhetősége körül már akad némi gond (egymás alá lettek elhelyezve), de mivel ezek egyrészt igencsak kevesen vannak, másrészt a meghibásodási rátájuk nagyon alacsony, így még sosem kellett őket cserélni. Már úgy értem, hogy a fényorgonában sok minden látható, de javítási nyom az nem.

   Épp mint ahogy ez is, ami bár a felületét tekintve közel akkora, mint amekkora az előző képen látható hűtőbordának van, de a fazonja más, mert három egyforma borda elkészítéséhez már nem volt azonos méretű anyag.

   Mint ahogy a szocializmusban szinte mindenki (kivéve persze aki tudott dobozt készíteni), úgy valószínűleg a jelen készülék konstruktőre sem azért választotta ezt a dobozt, mert az adott célra ez volt a legmegfelelőbb, hanem csak mert egyáltalán volt. Mármint egy olyan doboza, amibe belefért a megálmodott fényorgona.

   Mivel a fényorgona bemutatáshoz szükséges alkatrész kereséséhez úgy álltam hozzá, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy a kapcsolós dugós E27-es foglalat ott legyen a fiókban, pláne izzóstul, így szerencsémre ott volt.

   Bár egy ilyen alaposan megnyomorgatott hálózati kábel akár zárlatos is lehet, de mivel én bátor (vagy talán inkább botor) vagyok, minden különösebb gondolkodás nélkül (Te, hogy ez rám mennyire jellemző...) bedugtam a dugóját a konnektorba.

   A tesztelés eredménye az lett, hogy mindhárom színcsatorna rendben működik. Már persze attól az apró hibától eltekintve, hogy mindhárom szintszabályzó potméter fordítva lett bekötve.

   Mivel szemből csak két (mármint hat) apró lyukon tudott volna bejutni a kosz, valamint a három konnektor közvetlenül egymás mellett van, így valószínűsíthető, hogy a jobbra látható konnektorbetét már a beépítésekor is ennyire koszos, vagyis egy használt példány volt.

   Nekem erről a látványról az jutott eszembe, hogy mennyire örülhetett neki a mára már valószínűleg néhai konstruktőr, mikor idáig, vagyis odáig jutott, hogy már csak össze kellett huzaloznia a beépített alkatrészeket. Én meg ugye most galád módon annak örülök, hogy végre szétkábeleztem őket.

   Mivel a tirisztorok vezérlése a lehető legegyszerűbb, ráadásul az meg csak félhullámúan vezérelte az izzókat (vagyis a tirisztor nem került diódahídba), így mindössze négy forrpont, meg persze a potméterek lábai is bőven elég volt a kapcsolás felépítéséhez.

   Mivel már valahol a pincében is van egy feliratos dobozom (mármint olyan, melyben a mindenféle címkéket és feliratokat őrzök), így ezt most szívfájdalom nélkül hajítom a vegyesbe.

   Ugyan van külön tirisztoros doboz, de ezek - pláne így hűtőbordástul - már nem férnek bele. Hogy a pincében az alkatrészek szétválogatása alkalmával nyitottam-e tirisztoros dobozt, az majd akkor derül ki (mert emlékezni már rég nem emlékszem rá), mikor majd újra nekiugrok szétválogatni az azóta már megint felgyűlt vegyes alkatrészes dobozok tartalmát.

   Bár a potméterek dobozait is készülök összeborítani, majd újraválogatni, de ez is egy olyan típusú projekt, amit arra az időre tartogatok, mikor mindenképp csinálni szeretnék valamit, de energia jó ha valami apróságok rakosgatásához van bennem. Most, hogy ebbe így belegondoltam, ez az állapot ahhoz képest, hogy a potméteres dobozok már hosszú évek óta nincsenek rendbe téve, nagyon sűrűn fordulhat velem elő...

   Mivel a szocializmusban az elektronikus (és amúgy a többi is) alkatrészek kereskedelme nem igazán állt a helyzet magaslatán (és akkor még nagyon finoman fogalmaztam), ezért ha az ember műszerpontosságú alkatrészeket, jelen esetben ellenállást keresett (mondjuk egy feszültségosztóhoz), akkor nem kapott. Cserébe mikor néhány darab 2,2 kiloohmos szabványértékűre lett volna szüksége, akkor mint inkurrens (vagyis nem keresett) áru azonnal műszerpontosságú került elő a pultból. Ez persze egy fényorgona esetében lényegtelen, de fordítva már nagyon kényelmetlen tud lenni, hogy egy csomó alkatrész közül házilag kell kiválogatni (már ha van miből) az értékpontosakat.

   Egyszer, még valamikor nagyon régen ugyan megtettem, hogy nekiálltam és az összes tranyómat szétválogattam, mégpedig aszerint, hogy PNP avagy NPN-e, de ez olyan régen volt, hogy azt a szintű rendet már rég feladtam. Amúgy még azt is lemértem, hogy az adott tranyónak mekkora a bétája (áramerősítési tényezője), és még rájuk is írtam! Már persze csak az ilyen, vagy ennél nagyobbakra, melyeken volt hozzá elég hely.

   Hanem azért, mert a villásdugója is rendesen át lett fazonírozva. Akarom mondani, épp hogy nem lett rendesen körbevagdosva, mert ez így még mindig nem fér bele a manapság szokásos elosztók keskeny mélyedéseibe.

   Míg maga a formátlan fél doboz a ház előtti műanyagos kukába kerül, addig a két fehér műanyag darab a még mindig szétválogatatlan pincei anyagkészletemet fogja gyarapítani.