Farigcsálok 3
(esernyőtartó)
|
Na most az eredetileg úgy volt elképzelve, hogy majd lazán átkötök az előző spájzba polcok című farigcsálós cikkből ide. Persze ez a laza átkötés esetemben átível akár egy év kihagyást is, ami persze mindegy. Szóval következő feladatként az előszobafal rendezését neveztem meg. Ez nem egy nagy meló, hiszen mindössze arról van szó, hogy mégis mi a csudának nekünk ide az 6, azaz hat darab esernyő. Értelmes családokban ilyenkor az történik, hogy kidobnak a hatból négyet. No de hol vagyunk mi az értelmestől... |
Annyira rákattantam az előszobafal rendezős
feladatra, hogy azonnal félbehagytam.
Nem tudom észrevettétek-e, hogy milyen virtuóz módon bánok a félbehagytam
kifejezéssel, hiszen tulajdonképpen még el sem kezdtem! A spájzrendezgetést
ellenben nem fejeztem be, ugyanis hiába az új polcok, ha a régieken valósággal
hemzsegnek a teljesen felesleges dolgok. Gondoltam rendet vágok köztük. Elsőnek
valami olyasmikhez nyúlok, amiktől könnyű megszabadulni. Íme az üres
üveg készletünk. Ezektől - ha nehéz szívvel is - most elbúcsúzom.
|
Konkrétan teljesen üres lett a polc teteje. Már majdnem meg voltam elégedve magammal, mikor a látványban elmerülve beugrott, hogy ezen polc alá is be van tervezve egy polc, melynek elkészítése nem lenne valami egy nagy meló. Csak három darabka fa, melyekből "U" alakot képzek, s alulról (vagyis az alsó polcon keresztül) csavarozom oda. Na ezt majd valamikor máskor... |
Andi kukoricacsuhé gyűjteményét nem mertem
kidobni, mert ki tudja mire kell neki.
Tudom is én... Mi van, ha például vudu babát akar belőle csinálni?
Aki ilyet tud, azzal szerintem nem jó packázni...
Ez itt kérem nagyszerű papírmasé alapanyag.
Illetve azonnali átminősítéssel tüzelő.
|
Ezek itt egymáson két különböző méretű kávésüveg kupakjai. Már majdnem rájöttem, hogy minek a talpaként lesznek bevetve, mikor még épp idejében elvetettem a gondolatot. Valamint magukat a kupakokat is. Mégpedig üvegestül! |
Találtam a spájzban a földön egy kisebb zsák
diót. Lemegyek a pincébe és megtöröm.
Ha avas, megy az egész a madáretetőbe. Ha jó, akkor természetesen én eszem meg.
A tejkaramella szavatossága konkrétan egy éve lejárt, a
tőle jobbra
látható csokoládénak
tűnő valami hasonló tulajdonságát
azonban még csak megsaccolni sem merem!
Ez a spray arra az esetre való, ha esetleg meg találnám
magamat égetni.
Persze az, hogy jó-e még, az egy jó kérdés.
Már csak azért, mert a szavatossága már húsz
éve lejárt. De ezek az orvosi dolgok
sokkal tovább kitartanak, mint ami rájuk van írva. Pár éve megfájdult a
fogam.
Tudtam én, hogy kell valahol lennie itthon Lidokainnak, csak nem leltem.
Végül az asztal alatti vegyszeres polcon találtam meg. Persze 22
éve lejárt a szavatossága, de akinek épp fáj a foga,
az nem kényes az ilyen apróságokra.
Összekészítettem a spájzból kiebrudalt lomokat.
A bal oldali szatyor tartalma még
nem a kukában, hanem a pincében végzi. A konzervdoboz kell csavarnak szögnek.
A tejfölös vödörben jól lehet gipszet keverni, mert munka után a kőműves fandlival
ellentétben egyszerűen eldobható. Persze a fandlit is el lehet dobni, csak
abból
a tejfeles vödröcskével ellentétben sokba van egy új. Az uborkás üvegből
meg lakkozni, festeni szoktam. Vagyis mikor pár év múlva berágok
a pincei lomtengerre, majd akkor hajítom ki őket.
No de mit nem látok jobbra?
Az ott kérem hely! Ha nem is nagy, de legalább
egy apró foltban kilátszik a fal.
Simán megoldom, hogy ezentúl ott lógnak lefelé az esernyők. Persze kéne
hozzá az előszobafal mintájával azonos színű anyag, de az sajnos van.
A másik ötlet, illetve elképzelt esernyőtartó
rejtekhely, az ez.
Akasztókkal ellátott, világos színű laminált padló.
Ezt az ötletet is de gyorsan elvetettem...
|
Már másnap reggel lévén, gondoltam most aztán tényleg belecsapok a lecsóba. Mielőtt még nagyon felpörögnék, indításnak kerestem valami apró feladatot. Ez két okból is jó. Egyrészt egy újabb apró nyűggel lesz kevesebb, másrészt ha nem jön meg a lelkesedésem, akkor legalább nem ér lelki trauma abból az okból, hogy már megint milyen csúfosan hagytam félbe valami projectet. Amit ezen a képen látunk, az egy egészen apró probléma. Konkrétan annyi az egész, hogy az asztal vízszintes lapjához képest, a mellette található mosogató előre felé dől. |
|
No persze nem volna gond ez az egy centis váll, ha a mosogató lefolyója nem épp a másik oldalon, vagyis hátul volna, csakhogy richtig ott van! Így persze, hogy a mosogató tálcája mondhatni előre dől, megáll a víz az aljában, aztán szó szerint belekövesedik. A mosogató aljában található rács mintája konkrétan áttevődik vízkőből a mosogatóba. |
|
Már most is meg van emelve az eleje valami gumibigyókkal. Megpróbáltam őket kézzel összenyomni, de nem sikerült. Ekkor megpróbáltam leemelni a gumibakról a mosogatót, de az a tervem sem sikerült. Ha se össze nem megy, azaz elég kemény, valamint se szét nem jön, azaz nem eshetett ki belőle semmi, akkor mégis hogy a csudába lett lejtős? Ötven évvel a hátam mögött már rég rájöttem, van az úgy, hogy egyszerűen nincs értelme megkeresni a kiváltó okot. |
|
A hosszú évek alatt felgyűlt hibaelhárítási tapasztalataim szerint bizonyos esetekben sokkalta jobban járok, ha a felesleges oknyomozás helyett egyből a megoldásra koncentrálok. Szóval kell valami úgy nagyjából radírgumi méretű tárgy. Pontosabban szólva két darab kell. Mivel épp elől van a középső asztalfiók, ezért innen választok ki valamit. |
Ezt a zártbuborékos szivacsot volt a
legkönnyebb megmunkálni.
Konkrétan toltam
rajta párat a tapétavágó késsel,
és már meg is voltam a nagy művel.
|
Ez ugyanaz a nézet, mint ahonnan az előbb néztük. A kifogásolt váll (konkrétan az asztal oldalának mintegy centi széles látványa) a mosogató elejének megemelése után eltűnt, mely okból kifolyólag a víz valósággal belerohan a lefolyóba! |
|
Azt gondoltam ki, hogy lemegyek a pincébe,
ahol is
keresek valamit amire fellehet akasztani
az esernyőket, s úgy legalább nagyjából illeszkedik, vagy különösebb energia
befektetése
nélkül odailleszthető az előszobafal aljára. |
|
Na most arról van szó, hogy olyan szépen felújították a lépcsőházunkat, hogy egyszerűen nincs szívem visszaszerelni a helyére a régi, már erősen ütött-kopott faliújságot. Másnak meg úgy egyáltalán eszébe sincs visszaszerelni! Ezen okból kifolyólag megálmodtam a régi helyére ezt a csodát. Hogy mégis mit számoltam ki a jobb oldali oszlopban? Nem mindegy? |
Hiszen a lényeg úgyis csak az, hogy végül ez jött ki eredménynek.
Már szárad is rajta az első réteg lakk!
Végül ráapplikáltam az aljára egy rekeszt is, hogy
legyen helye a szórólapoknak.
Csak azok a hat darab k*rva ernyők, azok lógnak összevissza még mindig...
Mivel Andi a szoba legtávolabbi sarkában
gubancolja a cérnát, gondoltam én majd
a lakás átellenes végében rendetlenkedem.
A valóságban a dolgok persze nem
így történnek, csak ugye kit érdekel, hogy Andi
közben hazament, eltelt
egy hét, majd eltelt újabb kettő, majd szaladtak a
hónapok...
Bárhogy is nézem a feladatot, a fellógatott
mindenféléktől valahogy nem látom át.
(fogom rá rutinosan a körülményekre a halogatással kombinált bénázásomat)
Bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem erre
emlékeztem, pedig az előszobafalat
minden nap látom. Ráadásul ebből az egészből úgy nem dereng semmi, hogy
ezt
a bútort magam szereltem össze, majd később szét, majd kicsit másképp megint
össze. Nekem mindenáron valami vékonyabb bordájú felépítmény derengett.
Addig-addig nézegettem, míg ismét elkezdtem az
átalakítása felé orientálódni.
Szerencsére még épp idejében nyakon vágtam magam Mindegy... Azért elmondom:
Az volt a tervem, hogy leszedem az egészet a falról, leveszem róla
az alsó díszítő idomokat, majd távtartók közbeiktatásával
csavarozom vissza. Ha az a díszelem eláll az alapjától,
akkor felfogható (valójában alkalmas) két kampónak.
Mivel az előszobafalat négy csavar is tarja a
falon, melyeket valamely érthetetlen
okból lusta voltam kitekerni, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek az
OBI-ba,
és az előszobafal szétszerelése és átalakítása helyett veszek inkább
valami
rácsavarozható akasztót. Meg egy mérőszalagot, mert abból
a
múltkor egyel
kevesebb volt mint amennyi kell.
Íme az akasztók fala az OBI-ban. Valóságos
Kánaán!
Ráadásul van tovább is.
Egészen a sor végéig kitartanak a mindenféle
bútorfülek. Csak győzzek választani!
Még emlékszem, mikor jó ha egyfélét lehetett kapni a boltban. Mikor elmentünk
apukámmal a Vasedénybe (tipikusan Kátay), akkor nem az volt a kérdés, hogy
milyet veszünk, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen.
A fásszekrényre olyat kaptunk, ami inkább konyhába való. Az elektro
lomos szekrénykére és fiókjaira meg olyat, ami inkább műhelybe.
Ez persze nem azt jelentette, hogy kétféle is volt a boltban,
hanem csak azt, hogy másodjára már másmilyen.
Na most nemhogy ez a matt fémszín (egyesek
szerint pezsgő) gyönyörű, hanem
volt
krómozottban,
aranyban,
és még fehér színűben is! Az árát azt persze hagyjuk...
|
A fentebbi szépségekkel ellentétben, ezeknek az egyszerűeknek csak néhány százas volt darabja. Tulajdonképpen nem is azért vettem meg őket, mert kellenek az előszobafalra, hanem csak azért, hogy legyenek páran amolyan vésztartalékként a pincemélyi dobozban. |
Ez az első ötlet. Ide illik leginkább, és ide
is a legkönnyebb felszerelni.
Ráadásul ha ide teszem, akkor eltakar egy nem valami szép csavart.
Itt egy kissé lentebb van, csakhogy itt nemcsak
esetlenül
néz ki,
de még kényelmetlen is ráakasztani az ernyőt.
Bár jól mutatna a régi fekete akasztók helyett,
csakhogy nem takarná el a régi
rögzítő csavarok lyukait, mely látvány viszont már nem mutatna valami jól.
Ide is illene, ha illene, de szerencsére nem illik.
Mint ahogy ez a kicsi fehér sem illik ide.
Ellenben ez a kicsi fehér a bejárati ajtóra...
Na most menjek azonnal a francba! Géza! Feladatra koncentrálni!
De hiába beszélek magamnak, mert süket fülekre találok...
|
Mondjuk egész jópofa szórakozás a kétféle akasztóval ücsörögni az előszoba sarkában, miközben komoly hümmögések közepette odapróbálom mindkettőt mindenhová. Csak ugye a faladattal így valahogy egyáltalán nem haladok. |
Éppen ez volt az első odapróbálós képen is.
Mivel ösztönszerűen egyből idetettem,
ezért biztosan ez lesz neki a megfelelő hely. Na most az előző képek alapján
kiderült rólam, hogy szeretek próbálkozni. (mert addig sem dolgozom)
Egy gyors próba, hogy felfér-e egyetlen
akasztóra mind a 6 ernyőnk.
A jobb felső sarokban persze nem az látható, amint világosság gyúl
az elmémben, hanem csak épp kivakuztam az ábrázatom a képből.
Komolyan mondom, ez egyáltalán nem így élt
emlékeimben. Persze mindegy...
Ahogy öregszem, egyre inkább rácsodálkozom a mindennapi tárgyaimra.
Minap is lementem a pincébe, s rácsodálkoztam egy az asztalon heverő
folpackba tekert nagy szögletes valamire. Próbaképp megálltam tőle két
méterre, s azt játszottam, hogy úgy kell kitalálnom mi az, hogy nem megyek
hozzá közelebb. Mit ne mondjak, nem sikerült, pedig nem is oly rég vettem azt
a Stuzzi orsós magnót a Vaterán. Mi lesz
ebből, ha majd tényleg megöregszem?
Ha megcsináltam volna a régóta tervezett
tápegységet a beteges akkujú kisgépekhez,
(úgymint a kicsi kék, meg a
másik) akkor most nem ezzel a naggyal kellene fúrnom.
Odafogtam az akasztót az előszobafalhoz, majd
átjelöltem a lyukak helyét ceruzával.
Mivel épp eltakartam az amúgy eltakarandó, de egyébként mértékként használható
középen található csavarfejet, ezért kissé elcsúsztak a jelölések. Mint az
látható,
mikor bepontoztam a leendő lyukak helyét, ránézésre korrigáltam a hibát.
Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen sikerült az
egész projectet leredukálnom,
mindössze négy csavar betekerésére, meglepő szintre hágott a rumli.
Az ágyra meg át lett dobálva minden az előszobából.
Mindeközben a fényképezőgép állványa - a már
mondhatni
megszokott
felrúgásra
várva -
toporog az előszobában.
A felvételen a négy lyuk kifúrása helyett leginkább a szerző
tompora látszik.
Mondjuk nem is hívtak Hollywoodba kameramannak...
Egyáltalán nem bonyolítottam el. Szóval
nem a feladat komplexitása miatt ily
hosszú
e cikk, hanem csak széthúztam a dolgokat az időben. Ráadásul a címe sem stimmel,
hiszen a kezdeti terveimmel ellentétben nem is farigcsáltam. Most már mindegy...
Ennyi! 20 év ripsz-ropsz eltelik, s már meg is
oldottam a lógó ernyők problémáját.
Mondjuk eddig is lógtak, meg most is (meg én is), csak most már jó helyen.
A maradék akasztókat jó mélyre
elteszem a pincei un. "szépcsavaros"
dobozomba.
Közben édesanyám rákérdezett: Ezek hattyúk? Hat tyúk?
Nem Mami. Ezek négy akasztók.
Mindössze ennyi volt a cél. Ezentúl van
hová felakasztani (üres fogas) a kabátokat.
Még pár év, s vagy megoldom az összes problémám, vagy mindet elfelejtem!
Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a
hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.
