Tulajdonképpen mindegy, hogy mit veszek el a munkalapról, csak fogyjanak már el róla a dolgok, hogy idehordhassam helyettük a következő adagot. Te, hogy ezt én már mióta mondogatom magamnak... Pláne alig valamicske eredménnyel!

   Ez itt egy okostelefon, amit kiváló barátomtól kaptam, ő meg a szomszédjától, akinek a nevelt lányáé volt. Ezt csak azért írtam ide, mert már régóta szerettem volna venni egyet a piacon, lehetőleg az ötvenivel nénitől, csak eddig még sosem volt nála okostelefon. Erre fel közvetlenül miután ezt megkaptam, ha nem is ötvenért, de az egyik eladó néhány hét múlva százért / kétszázért árulta darabját.

   Még hogy okostelefon... Ennek kérlek még annyi esze sem volt, hogy az érkező körző hegye elől elugorjon. Szegénykémet amúgy tényleg valami ehhez hasonló értelmetlen iskolai baleset érte.

   Szépnek szép ez a fehér, s még a lekerekített sarkok és élek körül sincs semmi hiba, de ettől még (legalábbis szerintem) az okostelefonok ergonómiája - mivel formára mind olyan mint egy darabka laminált padló - konkrétan nulla.
   Mikor a cégnél megkaptuk (azok persze más típusok voltak), a készülékek több mint 10 százaléka már az első héten elhalálozott. Volt amelyik azért, mert kiesett a fül és a váll közül, mikor épp mindkét kezére szüksége volt a tulajdonosának, és persze épp kihangosítani sem lehetett, mások a lehetetlen fogásuk okán csak úgy egyszerűen leestek, mint ahogy olyan is akadt, amit a gazdája a szokásos módon zsebre tett, majd ráült.
   Én az enyémet annyira féltettem (mármint az ára miatt, mert amúgy utáltam), hogy néhány nap használat után betettem az öltözőszekrényembe, s míg csak le nem szereltem a cégtől, már elő sem vettem! Én mondjuk nem a leejtéstől, vagy a ráüléstől féltettem, mint inkább attól, hogy mérgemben úgy töröm ketté, mint egy szelet nápolyit.
   Hogy mégis mivel sikerült ennyire kiakasztania? Engem speciel a sorozatos hibaüzeneteivel. Már úgy értem, hogy nekem egy eszköz ne üzengessen folyton, hogy mi baja van, mert az akkor szerintem szar. Az i-re a pontot végül az tette fel, mikor egyszer a Lónyay utcában megállva, nem tudtam elindítani a parkolást, mert a kijelzőről nem lehetett eltűntetni a nincs kapcsolat a szerverrel, vagy valami ehhez hasonló feliratot. Mármint nem lehetett a készülékről telefonálni, miközben az ügyfél otthon várt, a parkolóőr pedig mint valami dögkeselyű keringett körülöttem egyre szűkebb körökben, én meg a helyzet rendezésének érdekében nyomtam a telónak egy power resetet, mire fel másnap telefonon jól leb*sztak (mármint a központból a félrefutott hibajegy miatt), hogy adatforgalom közben ne kapcsoljam ki a készüléket, mert akkor az adott hibajegy sosem fog lezáródni. Mármint hibára fut.
   Persze nemcsak én voltam vele így (mármint az okostelefonnal), mert ahogy megkaptuk, több kollégámban is egyből felmerült a kérdés, hogy egy akkora lapos valamit egy melóson (telefonszerelő), mégis hogy lehet úgy elhelyezni, hogy az be ne akadjon valamibe, össze ne törjön, le ne essen, s mindeközben még elérhető is maradjon, mire fel hamarost kaptunk a telefonokhoz vastag bőrből készült tokot. Ehhez persze a naponta elhalálozó telefonok mennyisége is komolyan hozzájárult.
   Aztán olyan kolléga is akadt (nem is egy), akinek ahányszor csak valami gondja támadt a telefonnal (értsd nem működött rajta valami, aminek amúgy kellett volna a munkához), mindig átadta a főnökének, hogy javíttassa meg, mert nem jó. Mikor aztán mondták neki, hogy ilyenkor meg olyankor ezt meg azt kell rajta itt meg ott megnyomni (szoftverfrissítés, speciális beállítások, eltűnt appok ikonjainak ki tudja honnan történő előkerítése, meg a szokásos hasonlók), olyankor a kolléga mindig azt mondta, hogy ez aztán tényleg nem az ő dolga. Ha adnak neki a működő eszközt, akkor természetesen használja, de pátyolgatni nem ő fogja, mikor a telefon megbetegszik.
   Az okostelefonok egy másik nagyon bosszantó tulajdonsága az akkumulátoraik alulméretezettsége. Ráadásul hiába van az ember zsebében a töltő, ha épp egy olyan helyről kell másfél órát telefonálnia (például elosztó a semmi közepén), ahol a töltőt egyszerűen nincs hova bedugni. Szóval az okostelefon hiába nagyszerű eszköz, nekem, és persze sok kollégámnak is gyakran meggyűlt vele a baja.
   Mondjuk engem már eleve a mobilkommunikáció is fel tudott idegesíteni, mert nagyon tudtam utálni, mikor bizsergett a zsebemben a telefon. Mióta nem kötelező (értsd a melóhoz), azóta, bár még megvan, de már nem hordom. Valahogy tisztább, szárazabb érzés... Na jó, ha nagyon messzire megyek a biciklivel, mely irányban van esélyem eltévedni, akkor azért még zsebre szoktam vágni.

   Míg a balra látható apró ablak mögött a vakut pótló LED rejtőzik, addig a nagy (?) kerek lyuk a fényképezőgép lencséje. Hogy milyen minőségű képet lehet lőni egy okostelefonnal? Ahhoz képest, hogy az optikai szempontból még egy centi sincs lapos doboz valóságos rémálom, na ahhoz képest azért elég jókat. Nekem legalábbis nem volt bajom a képek minőségével. Az okostelefon fényképezőgép üzemmódjának kezelésével már annál inkább, de az már az én egyéni problémám, hogy ki nem állhatom a sündörgetős képernyőt.

   Ha valaki a 80-as évek elején azt mondja, hogy a telefon belátható időn belül nem sokkal lesz nagyobb, mint egy átlagosnál laposabb zsebnaptár, lehet vele fényképezni, videót is rögzít, nemcsak megmondja, hogy épp hol vagyok, de még meg is mutatja az utat ahová menni akarok, az internet nyújtotta mérhetetlen információtömegről már nem is beszélve, és még vezeték sem kell hozzá, minimum hitetlenkedve fogadtuk volna a dolgot.

   Tudod mit csinál a készülék a töltőre dugva? Konkrétan semmit, pedig hagytam neki időt a töltődésre. Kisvártatva persze rájöttem, hogy amilyen hülye vagyok, azt még meg sem néztem, hogy benne van-e egyáltalán a készülékben az akkumulátor.

   Az mondjuk kissé meglepő, hogy a feszültsége konkrétan nulla. Már úgy értem azért, mert tapasztalatom szerint még az ezeréves elemekben és akkumulátorokban is szokott maradni néhány kósza millivolt.

   Bár még öt percet sem lógott a töltőn, annyi is elég volt az akkunak, hogy beinduljon róla a telefon. Innen mondjuk (mivel le van zárva a készülék, és a feloldó kódot persze nem tudom) nem jutottam tovább. Na jó, a fényképezőgépet majdnem sikerült belőle előcsalnom, de végül az a része sem hagyta magát, mert épp ott tört szét a kijelző, mint ahol ezzel az ikon balra történő húzását sikerült megakadályoznia.

   A leírás szerint a NAVON Mizu D450-es telefonban négymagos processzor van, meg 5 megapixeles kamera, miközben a kijelző felbontása 854x480-as. Két SIM kártyát fogad, nemcsak hátlapi, de előlapi kamerája is van, 0,5 giga RAM van benne, valamint 4 giga ROM. Ezeken felül van benne rádió, giroszkóp, meg ki tudja mennyi csoda még. Én persze jó ha legalább a nyilvánvaló alkatrészeit felismerem.

   Hogy a telefon szétszedett állapotban (értsd hátlap nélkül) el se induljon (nekem legalábbis nem tette), ahhoz azt a trükköt vetették be, hogy a hátlapba bekerült egy rövidzár. Amúgy van belőle egy másik is. Már ha ez itt nem az antenna...

   Mivel az eredeti cél már eleve az apróra történő szétszedése volt, pláne mint eszközt már eleve nem is szeretem, mindenféle szívfájdalom nélkül álltam neki a lerombolásának.

   Gondoltam nem adom fel rejtvényként, hogy mit mutat e kép, inkább elárulom róla, hogy a hangszóróról leszedett apró mágnest, amint épp odavonzotta magát az asztali lámpám vasára.

   Ez itt a tulajdonképpeni kijelző, amit azért nem sikerült élesen lefényképeznem, mert a fotómasina inkább saját magára fókuszált. (lásd a kijelzőben, mint amolyan tükörben a FUJIFILM feliratot)

   A miniatűr szalagkábel széttépéséhez meglehetős erőre volt szükség. Bezzeg ha nem szerettem volna benne kárt tenni, akkor akár magától is képes lett volna elszakadni!

   Balra az előlapi alacsony felbontású kamerát látjuk, amit a füles csatlakozója követ. Középen egy hangszóró, majd az USB csatlakozó jön, míg a piros és fekete vezetéken lógó alkatrészről nem sikerült megállapítanom, hogy hallgató-e, vagy inkább mikrofon.

   Ez itt a hátlapi kamera, balra mellétéve a róla letépett optikával. Bár komolyan elmerengtem rajta, hogy nyissak-e számára egy külön szétszedtem cikket, de mivel nem volt rajta mit tovább rombolni (vagy csak nem látszottak volna az apróságok a képeken), így ezt végül nem tettem meg.

   Íme a mágnesével újra összepasszintott hangszóró, ami csuda mód túlélte a durva procedúrát. Mármint még mindig szól. Hogy aztán az apró mérete okán megtalálom-e valaha is, hogy hová tettem, az egy jó kérdés!

   Bár a SIM és a memóriakártya érintkezői aranyozottak, és még akad is valahol számukra egy dobozom, ezeket az apróságokat (valószínűleg az apróságuk okán) mégsem szedtem ki.

   Hiába mondogatom magamnak, hogy nem, nem szedek szét trendi elektronikus holmit, mármint ilyen aprót, mindig becsúszik valami. Ha más nem is, de ennek a rombolásnak legalább annyi értelme volt, hogy az okostelefont is lehúzhattam a már megemlített tárgyakat tartalmazó listámról.

   Mikor a telefont összetartó csavarokat a helyükre beszórtam, meglepő módon előkerült az aranyozott érintkezőket tartalmazó rekesz. Sajnos hiába, mert bár még itt voltak előttem a maradványok, a telefon érintkezőit mégsem szedtem ki.