A jelen helyszínről (vagyis a vécéből) már rég megmutattam a töltőszelepet (Jakab csap), az öblítőszelepet, és még a vécélehúzó újraláncolásáról is írtam egy különálló cikket, épp csak az egyik leglényegesebb dolog, konkrétan a lehúzó áttételének helyreállítása maradt el. Ennek a projektnek, ahányszor csak lehúzom a vécét, olyankor mindig megígérem, hogy most aztán már tényleg belevágok, ami eddig természetesen még sosem történt meg. Na, talán majd most!
   Elbizakodottságomra az szolgáltatott némi valós alapot, hogy a minap a piacon egy akasztós görgő képében sikerült megvásárolnom (megjegyzem mindössze egy százasért) az áttétel építős projekt legfőbb kellékét. Mármint a szükséges munkakedven felül.

   Hogy mégis miért halogattam ezt az amúgy egyszerűnek tűnő feladatot? Nos azért, mert én már rég tudom, hogy a kezdetben még nagyon egyszerűnek tűnő dolgok komoly hajlamot mutatnak rá, hogy idővel durván elbonyolódjanak.
   Természetesen jelen esetben is ez történt. Mert ugye ha felülre beszerelek egy 2:1-es áttételt, akkor itt lent kétszer olyan hosszú lesz a lehúzó által megtett út, amihez persze rövid a csőbe vágott rés. Vagyis ahogy van, szedhetem le a francba az egészet.

   Kezdetben úgy volt, hogy felkapom a szatyrot az ütvefúró géppel és a kipofozott rezgőcsiszolóval, leteszem a pakkot kiváló barátomnál, majd némi beszélgetést követően betérek az OBI-ba a projekthez szükséges többi összetevőért. Na ebből az elképzelésemből sem lett semmi, mert úgy elbeszélgettük az időt, hogy a végén durván ránk sötétedett.

   Úgy egy hónap elteltével azért csak odaértem az OBI-ba, ahol is elsőként azt vizsgáltam meg, hogy vajon megérte-e azt a százast a piacon vett görgő. Jelentem nagyon is megérte!

   Ezek itt a láncokhoz és tartozékaikhoz való mindenféle más egyéb alkatrészek. Ezzel, mármint a csodás választékkal kapcsolatban azt szeretném megemlíteni, hogy ez a szocializmusban nagyon nem így volt!
   A képpel kapcsolatos másik megjegyzésem pedig az, hogy kezd k*rvára elegem lenni a zsebemben mostanság hordott Samsung fényképezőgép baromságaiból. Mivel már tudom, hogy van némi gondja az élesség beállításával, azért több képet is készítettem a témáról, természetesen ügyelve rá, hogy a gép mindig azt csipogja vissza, hogy talált valamit, amire sikerült fókuszálnia. Bár az OBI rendesen ki van világítva, még vakuval is lőttem két képet, melyek valami csoda folytán (mert ez már tényleg az) még ennél is életlenebbre sikeredtek!

   A fenti képen még látható Gumiám paszta a balkonajtó szigeteléséhez kell (amit amúgy már oda is készítettem a virágállvány pótpolcára), miközben a jobbra látható csavarodásgátló a fürdőszobai tus csövére való. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy a megemlített három projekt közül - már csak a könnyebbsége okán is - melyik készült el elsőnek.

   Annyi erő ugyan még volt bennem, hogy az alkatrészeket legalább egy kísérleti összeállítás erejéig egybefűzzem, de aztán végképp levett a lábamról az ebéd utáni kajakóma. Tulajdonképpen már az is szép teljesítmény volt tőlem, hogy a megevett rettenetes mennyiségű étel után még képes voltam elkarikázni az OBI-ba, ami amúgy még tegnapra volt betervezve, csak akkor olyan jól sikerült az ebéd utáni szunyókálás, hogy mire sikerült magamhoz térnem, na addigra már durván rám esteledett. Na ezért időzítettem ma a vásárlást közvetlenül ebéd utánra. Mármint azért, mert útközben azért csak nem alszom már el...
   Mivel egészen biztos voltam benne, hogy a lehúzóhoz tervezett áttétel nem holnap fog elkészülni (és sajnos még csak nem is ebben a hónapban), ezért az összegyűjtött alkatrészeket - hogy le ne rántsam őket valamivel - a munkalap leghátsó részén helyeztem el.

   A jelen építési cikk második fejezete tulajdonképpen annak a véletlennek köszönhetően indult be, hogy óvatlanul odanéztem a csap alatti vegyszeres polcra, ahol is mindjárt két penészírós flakont is találtam.

   Miután lefújtam Szavóval a plafon bal sarkában található penészfoltot, meg persze az összes többit is, majd a lecsöpögött büdös vegyszer párolgásának gyorsítására durván rásegítettem a ventilátorral, az persze a rettenetes savbűzzel azonnal beterítette az egész lakást.

   Bár tulajdonképpen nem ez vett rá (mármint a sloziból áradó savszag), hogy a jobb hátsó sarokból egy kicsit előrébb húzzam az odakészített alkatrészeket, de azért volt benne némi része. Már úgy értem annyi, hogy ha már egyszer nekiálltam, kikerült a vécéből a létra meg a szőnyeg, akkor ugyan csináljam már meg ezt is.

   Már-már el sem hiszem, hogy végre nekiállok és leszedem a helyéről a láncot rejtő csövet. Hogy erre mégis miért van szükség? Egyrészt azért, mert felül (lásd jobbra fent) nem fér el a csiga. (mint az balra látható, időközben valaki annyira nem bízott magában, akarom mondani a projekt beindulásában, hogy visszatette a helyére a létrát)

   Másrészt azért, mert ha a csigát a rendszerbe beszerelem, akkor az 1:2-es áttétel miatt kétszeresére növekszik az öblítés elindításhoz szükséges úthossz, amihez persze - ugyan miért is ne szívasson az élet ezzel is alapon - kevés lesz a csőre hosszában vágott rés. Vagyis - mint ahogy az már csak lenni szokott - jelen esetben nem arról van szó, hogy egyszerűen csak odaakasztom a helyükre az összetevőket, hanem komoly fémmunkákat is végeznem kell. Ezt mondjuk már mondtam, csak az már olyan régen volt (konkrétan két hete), hogy mire ideértem, addigra már rég kiment a fejemből. Ezt úgy kell érteni, hogy ahogy haladok, mindig hozzátoldom az aktuális részt a cikkhez, de vissza nem mindig olvasom amiket addig írtam.
   A képet egy kicsit alaposabban megszemlélve, a "majdnem" nevet magamban alaposan megrágva, végül azért csak sikerült rájönnöm, hogy tulajdonképpen azt szerettem volna általa megmutatni, hogy a láncot rejtő cső leszedése előtt nem felejtkeztem el a jelölésekről. Mármint arról a két fekete vonalkáról, melyek azt jelölik, hogy mettől meddig kell, illetve lehet egyáltalán a tulajdonképpeni gombot, mármint a sárgás rézpöcköt lehúzni.

   Bár még van belőlük a dobozomban másik, de mivel idővel azok is biztosan megrozsdásodnának, ezért nem cserélve lesznek, hanem ledrótkefézve, majd sárgára festve. A réz húzókart pedig fel fogom polírozni. Ezek olyan nagy ívű tervek, hogy még csak megjósolni sem merem, hogy mikorra lesznek kész!

   Próbaképp az új láncot és a csigát viszont már csak azért is felakasztottam, hogy miközben a koszlott alkatrészek valahol a pince mélyén épp nagyban felújítódnak, a vécé lehúzásával addig se legyen gond. Akarom mondani, mivel tulajdonképpen ez volt az első teszt, most tapasztalhattam meg először, hogy a terv bevált. Mármint az áttételnek köszönhetően már feleannyi erővel, vagyis könnyedén lehúzhatóvá vált a vécé. Az úthossz persze nagyobb lett (tényszerűen az eddigi kétszerese), de mivel az még így is csak néhány centi, ez senkit sem fog zavarni. Pláne ahhoz az előnyhöz képest, hogy ezentúl nem kell a karocskára tiszta erőből ráakaszkodni.

   Hogy nem ez az alkatrészek végleges sorrendje, az biztos! Itt aztán egy kicsit elmerengtem, mégpedig azon, hogy mi legyen. Mármint ma menjek le a pincébe a felújításra és átalakításra váró alkatrészekkel, vagy majd csak holnap? Végül azért döntöttem a mai indulás mellett, mert a fémmunka után festeni is kell, az meg ugye a pincében csak nagyon lassan szárad. Mármint a lenti hűvösben mindig kell hozzá legalább két nap, mire egy réteg festék megfoghatóra szárad, én meg ugye nagyon nem szeretném, ha ez az áttétel megépítős is egy olyan projektemmé válna, amibe belekezdtem, aztán ottmaradt valahol félúton, pláne mindenfelé széjjelszórva az alkatrészei. Mondjak rá példát, hogy mit hagytam félbe? Na jó, de Te akartad!

   És ez még csak az a 9 tétel, ami már előre be lett számozva! Ha még azokat is nekiállnék felsorolni, amiket bár már elkezdtem, de annyira nem láttam esélyt a befejezésükre, hogy számot már nem is mertem nekik adni, akkor ez a lista annyira hosszú lenne, hogy abba még belegondolni is rossz! Mármint azért, mert ugye hol van még ennek a rengeteg barkácsolásnak a vége? Azt kell mondjam, hogy távol, még valahol nagyon távol...

   Olyankor persze pláne nem haladok, mikor mondjuk olyan dolgokat találok ki, hogy a megkezdett út helyett választok, de persze van, hogy csak megtekintek egy másikat. Most például egy gyári lehúzót próbálok oda az apukám által barkácsolt mellé, hátha azzal egyszerűbb dolgom lenne. Nos nem. Már miért is lenne? Csak azért, hogy jobban érezzem magam? Ugyan...

   Konkrétan az vele a baj, hogy a gyári lehúzó nem tudja a tartály lehúzásához szükséges úthosszat, és még átalakítani is nehéz lenne, hogy tudja. Arról már nem is beszélve, hogy a rögzítésére szolgáló csavarok sem esnek egybe az apukám által barkácsolt változatéval. Bár fel tudnám tenni a falra úgy, hogy eltakarja a két régi lyukat, de a csövet eredetileg tartó két felső lyuk attól még csupaszon maradna. Vagyis gipszelnem és festenem is kéne. Mármint a falat, hogy eltűntessem a régi cső nyomait. Vagyis marad a régi cső. Hogy hosszabb legyen rajta a rés, arra azt találtam ki, hogy sűrűn befurkálom, majd a lyukakat összeszakítom, összereszelem.

   Mégis ki a f*szom pakolt oda az állványba fogott fúrógép elé, mikor a múltkor meg lett magammal ígértetve, hogy soha többé nem csinálok ilyet? Addigra persze, mire ez a cikk megjelenik, remélem már rég be tudom ide illeszteni a Projektorra mutató linket. Mármint vele, meg persze a rengeteg hasonszőrű társáról készült szétszedős témájú cikkekkel szeretném betömködni azt a rengeteg rést, amit a barkácsolósak között hagytam. Erre a feladatra részemről hol azt mondom, hogy kevés lesz hozzájuk a boncalany, hol meg azt, hogy már-már ki sem látszom közülük. A projektortól balra látható légkürtöt szemlélve, azt kellett megállapítsam, hogy a második állításom az igaz.

   Miután rájöttem, hogy mit kell elkövetnem, és persze arra is, hogy ez a cső még véletlenül sem vékony falú, menten azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mégis hogyan hagyhatnám ki a rendszerből. Mármint az egész csövet!
   Mivel a cső tulajdonképpen csak arra szolgál, hogy ne lengjen szabadon a lánc, így megfelelne helyette két fadarab is, amiket persze simán fel tudnék csavarozni a meglévő lyukakra.
   Ez a megoldás számomra most valahogy annyira erőltetettnek tűnt, pontosabban szólva egyáltalán nem akart bennem összeállni a kép, hogy a további agyalás helyett inkább nekiálltam dolgozni.

   Az elért eredményről annyit tudok elmondani, hogy ahhoz képest, hogy én csináltam, nem is lett annyira ferde! Amúgy kellett hozzá két flex, az egyikben vágó, a másikban csiszolótárcsával, meg persze a fúrógép az állványával, plusz a lábkapcsoló, smirgli, esztergába fogott csiszolótárcsa, és még reszelők is. Vagyis az alig valamicske meló végére, úgy nagyjából a fele pincét szétdobáltam.

   Épp mint ahogy a rendcsinálásra is tettem egy nemcsak erőtlen, de teljesen eredménytelen kísérletet, ami számomra azt vetíti előre, hogy amolyan ebéd utáni lagymatag elfoglaltságként, mostanában sűrűn fogom látogatni a pincét.
   A rumli szintje most konkrétan akkora, hogy míg a drótkefék tárolására szolgáló fiók még el sem készült, addig a nyeles keféknek ugyan van már valahol egy stabil helyük, csak azt nem találtam meg, pedig épp kellett volna - az elől lévő műanyag helyett - egy rézszőrű kefe.

   Mivel az eszterga épp el lett barikádozva (annyi eszem meg ugye nincs, hogy rendesen sorba szedjem a feladatokat), az apró rézrúd a lakásban lett felpolírozva. Mivel így éreztem könnyebbnek, befogtam a fúrógépbe, majd nekinyomtam a polírpapírt, aztán a rongyot is.

   Míg az előző képen látható rézrúd nem kapott lakkot, addig a bejárati ajtó zárkörüli részére felkentem egy réteg fehér festéket, meg persze a budiban a falra is, ahol a tiplik körül egy kicsit lejött a vakolat.

   Mivel a láncvezető csövet tartó négy egyforma csavar közül a bal felsőnek kell ezentúl a láncot is tartania, így keresnem kellett helyette egy az eredetinél kicsit, úgy egy centivel hosszabbat.
   Ahogy itt álltam a doboz felett, s épp nagyban azon a csodán merengtem, hogy a jobb oldali rekeszben látható csavarok beszerzési forrására még mind a mai napig emlékszem (amúgy a Ferenc körúti Ezermester boltból vannak), addig egy másik csoda folytán arra is, hogy mihez való a gyári zacskójukban őrizgetett négy csavar.

   Miután a néhánnyal ezelőtti képen mutatott rozsdás kulcskarika a helyéről leszedhetetlennek bizonyult (na jó, végül persze lejött, de csak úgy, hogy egy homlokcsípővel elvágtam), elmentem a boltba (OBI), ahol is vettem helyette egy csomag, amúgy ki tudja mihez való akasztót.
   A balra látható hatalmas lyukacsos vaslemez a térdeplőszék kiigazításához kell, ami jelenleg a pincében, az út végén, közvetlenül a farakás, mármint a télire való tüzelő előtt várja egyrészt azt, hogy mint akadályozó tényező végre elkerüljön onnan, másrészt azt, hogy pótoljam a hiányzó ülőkéjét.
   Ezzel kapcsolatban az merült fel bennem, hogy mégis mikorra fogok eljutni oda (már ha ez valaha is bekövetkezik), hogy egy szétszedős, vagy akár építős projekt kapcsán nemhogy kismilliót, de egyenesen egyetlen elmaradt másikat se tudjak megemlíteni. Mondjuk míg az embernek vannak tervei, addig legalább azok életben tartják. Már akit, már ameddig...

   Szinte hihetetlen, hogy sikerült idáig eljutnom. Ez a két apró fényes alkatrész persze másnak semmit sem jelent, nekem azonban igen, hiszen ahányszor csak megláttam a rozsdás elődeit (márpedig budira gyakran megy az ember), mindig odaszóltam nekik, hogy majd egyszer, valamikor a távoli jövőben, biztosan ki lesztek cserélve. Most meg tessék, végre megtörtént...

   Épp mint ahogy az is, hogy miközben én a pincében voltam megtekinteni, hogy a láncrejtő csőre rászáradt-e a festék, és ha igen, akkor jöhet-e, illetve kell-e egyáltalán rá egy második réteg, a fehér festékes doboz persze idefent maradt.

   Mivel a csőre nem kellett újabb réteg, valamint ha meg nem is száradt teljesen, de a fa támasztékainál azért megfogható volt, ezért felhoztam. Mármint most még csak a napra, természetesen száradni.
   Amúgy a spricnis palack is ugyanezen okból hever a virágállvány pótpolcán. Hogy már egy hete ott van, és nemhogy rég száraz, de már poros is? Most mond már... Amúgy lehet, hogy a spricni túl sem éli a boncolást, mert bár eddig alaposan még nem néztem meg, de a rávetett óvatos pillantások közben nem láttam rajta kapaszkodót. Mármint egy (vagy több) olyan egyértelmű pontot, ahol el lehetne kezdeni szétcincálni.

   Bár ki volt téve az előszobai pultra, de mivel nem tettem zsebre, úgy a frissen vásárolt kampó (megjegyzem a fényképezőgép memóriakártyájával együtt) idefent maradt. No nem mintha annyira izgalmas lett volna, amint a pincében festegetek (mármint már csak a csavarok fejeit), majd turkálok unottan a távtartós dobozban, mégpedig a jobbra látható alkatrész után. Ha ezt a kettőt egyesítem, majd még a láncot is ráakasztom...

   Nos ennyi. Először ráfogtam a laposfogóval az akasztóra, majd a fogó csőréhez képest a hatalmas csavarhúzóval (mert ugye az ad nagy erőkart, vagyis áttételt) kinyitottam a hurkot annyira, hogy beleférjen a pincéből felhozott apró orsószerű alkatrész. A satu pedig az elgörbített anyag visszaalakításához kellett, hogy majd a helyükön ne legyen hajlamuk a szétesésre.

   Valószínűleg hülye ötlet volt a csőben megbúvó nehezéket a lepucolása után rozsdásodás ellen lelakkozni, mert így - a nem csúszó felülete okán - el fog akadni a csőben. Valamint a lehúzó karját tartó menetbe is belefolyt a lakk. No de nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy a régi helyére át kell szerelnem az új láncot.

   A sárgára festett csavarokat tartó fadarabok csak azért kerültek fel a hosszú vegyszeres polcra, mert az alattuk elterülő asztalt fel kellett hajtanom, hogy hozzáférjek az alatta elhelyezett esztergához.

   Remélem megszáradt benne a minap, az apró elmaradások a pincében 10 című projektem keretében odakent Gumiám paszta. A Gumiám mondjuk nem szárad, hanem a légnedvesség hatására térhálósodik, de ez most mindegy.

   Elmeséljem, hogy hosszú percekig miért nem találtam a késtámaszt? Még véletlenül sem azért, mintha nem ott lett volna, mint hol kerestem, hanem azért nem leltem, mert nem emlékeztem a formájára. Vagyis szó szerint nem ismertem fel. Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy nem is oly rég készítettem, ez azért még tőlem is szép teljesítmény volt...

   Bár az új útszóró sós pince kialakításának előzményeként kiszórtam a kukába a teljes műanyag doboz gyűjteményemet, azóta - most persze szerencsére - már rég újratermelődött. És még egy működőképes kerek óra is került a polcra! Még ezt a szédítő haladást...

   Az apró késtámasz szerencsére erre a feladatra is jó. Amúgy idővel előkerült az esztergakés, mégpedig a felhajtható asztal alatti polcoson elhelyezett egyik kerek dobozból. Ebben az az érdekes, hogy logikailag (jelenleg legalábbis) ott a helye, de én persze épp csak ott nem kerestem.

   Azért lett a négy csavarfej alá szükséges piros alátétből öt, mert miközben a fagyisdoboz tetejét fúrtam, majd vagdostam, nem számoltam. Ez persze nem baj, hiszen szép piros alátét bármikor máskor is kellhet.

   Ha már elhagyás, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a nyakamban felhozott lánc csak akkor került elő (mert előtte hiába kerestem), mikor levettem a kabátot. Ez persze annak volt köszönhető (legalábbis remélem, hogy nem az eszem ennyire rövid), hogy a pincéből feljövet három szomszéddal is leálltam beszélgetni. Mármint elterelődött a figyelmem.

   Most jön az, hogy ezek annyira, de annyira megszáradnak, hogy ahhoz legalább egy hét kell, mely időt a szerző mindenféle más egyéb kacatok lerombolásával fogja tölteni. Legalábbis remélem, hogy így lesz, mert a lakásban előállt kupi mostanában mintha semmiféle hajlandóságot sem mutatna a rendeződésre.

   A csavarokat tartó fadarabok egyrészt kikerültek a balkonra a napra, másrészt hiába győzködtem magam, hogy elég a csőre az egy réteg festék, ez az akcióm sajnos nem jött össze. Mármint annyira látványosan kívánta a cső két vége a második réteget, hogy kénytelen voltam rá felkenni.
   Ez a festős közjáték azért volt könnyű, mert valami trehány gazember (alias Gömör Géza, vagyis én) b*szott levinni az előszobából a pincébe a fehér festékes dobozt. Mármint hosszú napokon át, amúgy persze még véletlenül sem azt várva s keresve, hogy mégis hol lesz szükség némi fehér festék bevetésére.

   Bár a festés óta még csak néhány nap telt el (de tényleg), a csavarfejeken már bőven megszáradt annyira a festék, hogy a fadarabokból sérülési nyom nélkül kitekerhetők. Mármint a csavarfejek sliccében már nem hagy nyomot a csavarhúzó éle. Most az következik, hogy a minap elkészített piros alátéteket összepárosítom a csavarokkal.

   Bár mostanában sokszor előfordul (megjegyzem őszinte sajnálatomra), hogy amit eltervezek, az valahogy nem jön be, ez az akció azonban (talán mert fel sem kellett hozzá kelnem az asztaltól) sikerült.

   Holnap az lesz, hogy délelőtt nekiállok írni, s ahányszor csak elzsibbadok a székben, annyiszor felpattanok, majd leszaladok a pincébe. Hol a festéket fogom levinni, hol a fadarabokat, hol az ollót. Mikor ezek elfogytak, akkor a kukákhoz fogok leszaladni az üres palackokkal, meg a konyhában őrizgetett tejes és tojásos dobozzal. Vagy ha nem, akkor marad így a kupi, mint ahogy látod...

   A vasrúd már miért is menne bele a csőbe? Csak mert szeretném? Ugyan már... Amúgy nem azért álltam neki összerakni, mert már untam (amúgy untam) a csak nagyon magasra beakasztott kisujjal lehúzható slozit, hanem azért, mert az ablakba száradni kitámasztott láncvezető csövet - egy óvatlan kikönyöklés alkalmával - majdnem sikerült levernem. Mármint a balkonon, a virágládák polcáról. Az meg ugye nagyon nem lett volna szerencsés, ha ennyi munka után még egyengetnem is kell a másodikról kiesett csövet.
   Egy második ok volt a jelen projekt befejezésére, hogy ez ugye egyszerű, hiszen már minden megvan hozzá. Mármint megígértem magamnak, hogy minden nap ebéd után lemegyek a pincébe, ahol is szétszedek vagy összerakok valamit, mert ha nem, akkor ezt idefent kell megtennem. Ma meg valamiért nem volt kedvem lemenni a pincébe, minek okán ugye egy tétellel mínuszban voltam.

   Mivel már minden együttvolt hozzá, épp csak be kellett pörgetnem a helyükre a csavarokat, meg persze a láncból is le kellett vágnom a felesleget, és már össze is állt a rendszer.
   Komolyan mondom, hogy számomra valóságos csoda, hogy apukám még valamikor 40 évvel ezelőtt elrontott valamit (mármint a lehúzó áttételezését a kar lefűrészelésével), én meg mindössze négy évtized elmúltával már ki is igazítottam.
   Az elért eredményről annyit, hogy bár a vasrúd a csőben járhatna valamivel szabadabban is (majd idővel bekopik, vagy ha nem, akkor bezsírozom), de a lehúzáshoz szükséges fele erő okán, az öblítés akár kisujjal is eszközölhető.

   Ez egy valamikor korábban készült kép, amit csak most találtam, pontosabban szólva kerestem meg, s amúgy azt mutatja meg, hogy milyen nyomot hagyott az ujjamon a cső vége. Mármint azért, mert az apró lehúzókar ellenpontjaként abba kapaszkodtam bele. Ez a kerek nyom az ujjamon, ezentúl már csak azért sem lesz, mert a lehúzó karocska - a dupla úthossz okán - a cső végétől távolabb került, s így már nem tudom őket összefogni. Mármint a megnövekedett távolságot már nem éri át a kezem.

   Ezt a táblázatot csak azért mutatom, mert nemcsak a vécét húztam le próbából többször is, hanem végül a negyedik 2020-as heti szétszedéses listáról (vagyis erről) a negyvenedik tételt is. A filmekkel (piros körök) most ugyan egy kicsit le vagyok maradva, de azért nem annyira vészesen.

   Ezek az apróságok meg nem itt maradtak? De! Komolyan mondom, hogy ebben a lakásban nem az a feltűnő, ha valahol valami nagyon nem oda való van, hanem az, mikor valami fatális véletlennek köszönhetően bármi a helyére kerül...