Ezeknek a 2020-as lomtalanításkor beszerzett kincseknek ősz végégig el kell innen tűnniük, mert addigra mindenképp oda kell férnem a téli tüzelőhöz. Hogy mindeközben a másik pincében valósággal roskadozik az asztal a szétszedésre váró lomok súlya alatt? Nos ez igaz, mint ahogy az is, hogy egy bemutatásra érdemes, vagy legalább általam annak tartott kacatot sokkal olcsóbb (konkrétan nulla költségvonzatú) a földről csak úgy egyszerűen felvenni, mint a piacon bár aprópénzért, de attól még mégiscsak megvenni.

   Bár az okozott rumli felszámolásával szépen haladtam, csakhogy nemcsak ment belőle, hanem jött is hozzá, mégpedig a bicikli kosarában egy AKAI kazettás deck, a csomagtartón pedig egy Videoton receiver. Ezeket mondjuk nem én szedtem ki egy szemétkupacból, hanem az úgy volt, hogy ezeket még azelőtt kaptam meg, mielőtt még belekerültek volna.

   Csak azért hoztam el őket (hát persze...), mert kár lett volna értük, ha valaki kicsépeli belőlük a rezet. Amúgy a balra látható térdeplőszék és a jobbra látható rózsaszín roller is a lomtalanításból származik, mint ahogy a vékony fa rudak is.

   Mint ahogy az előbbi képen látható két Hi-Fi cuccot, úgy ezt a két törülközőt is Vladimírtól kaptam. (innen is köszönet értük) Utóbbiakat csakis azért (amúgy ezek is kidobásra vártak), hogy legyen miben hazahoznom (mármint eséllyel épségben) a két igencsak szögletes dobozt. Hogy miért hajtogattam őket össze, ráadásul ilyen szépen? Nos azért, hogy beleférjenek a szatyorba.
   Na itt térnék rá a mai cikk témájára. (ez is milyen szép hosszú felvezető volt...) Mikor jó apám még valamikor a 90-es évek elején megvette a Réka szekrénysort, akkor valamiért nem vette meg hozzá az amúgy külön kapható üvegeket. Mármint a vitrines részekhez valókat, mely hiány következtében anyám nippjei azóta is masszívan porosodnak.
   Bár a múltkor találtam egy párost a fő vitrinhez, és előtte még néhány az oda szükségesnél nagyobb üveget is, utóbbiakat azonban nem hoztam el, mert egy akkora tábla üveg egyszerűen sehová sem fér fel a biciklire úgy, hogy legyen esélyem az egyben történő hazaszállítására. Ez (mármint az, hogy a nagyobb méretű üvegeket kénytelen voltam otthagyni) annyira megfeküdte a lelkemet, hogy bár már lekéstem róluk (mármint az üvegekről, hiszen azt másnapra már elszállították), de ettől függetlenül - mondhatni kényszeresen - kidolgoztam egy eljárást a hazaszállításukra.

   A tervem a következő: Leterítem a földre az egyik törölközőt, majd ráteszem az üveget, ráhajtogatom a törölközőt, majd ugyanezt megteszem a másik törölközővel is, s miután ezzel megvagyok, keresek a szemétkupacban valami akkorát, mint amekkora az üvegtábla, amit aztán aláteszek merevítésül, illetve védelmül.
   No de mégis milyen üvegről beszélek? Nos egy olyanról, amit akkor láttam egy szemétkupac tetején, mikor a magnóért és az erősítős rádióért mentem. Visszafele jöttömben persze ellenőriztem, hogy megvannak-e még. Mivel még megvoltak (bár a nagyobbik tábla már csak darabokban), ahogy hazaértem, már indultam is vissza!

   Ebben a történetben nemcsak az a csodálatos, hogy az elmúlt két hétben ez már a ki tudja hányadik találkozásom a Réka szekrénysorba való vitrinüvegekkel és más egyéb összetevőkkel, hanem egyben az is, hogy amivel az üveget alulról megtámasztottam (csak ez nem látszik a rálógó törülközőktől), az egy szintén Réka szekrénysorba való fiók. Míg utóbbinak sajnos nagyon kopott az előlapja, az üveg még teljesen épnek tűnik. Mindeközben a járdán egy ugróiskola, a falon pedig egy általam a kitört pinceablak helyére szerelt rács látszik.

   A szemétkupacban talált üvegnek ráadásul még a többihez illeszkedő fazonú zsanérjai is megvannak, épp csak a talpuk hiányzik. Amúgy tettem rá egy erőtlen kísérletet, hogy azokat is megkeressem, ez azonban a kupac hatalmas mérete okán egy meglehetősen reménytelen vállalkozás volt, s persze nem is járt sikerrel. Már úgy értem, hogy volt pofám nekiállni áttúrni az egész kupacot.

   Az viszont sikeres kutatási projekt volt, hogy itthon találjak a zsanérokhoz illeszkedő talpakat. Ezek mondjuk nem olyanok, mint az eredetiek, de a dupla lyukazásuk okán, olyan egyszerűen nincs, hogy hozzá ne tudjam őket illeszteni a szekrénysorhoz.

   A tepsi tartalmát már csak azért is szét kell válogatnom, mert abba szórtam bele a zsebemből azokat a csavarokat, amik eredetileg a zsanérokat és a Réka fazonú fogantyúkat tartották. Mint az látható, utóbbiakból (mármint a fogantyúkból) sem felejtettem el hozni, mert mára már azok beszerzése is határos a lehetetlennel.

   Találtam lomtalanításkor egy darabka olyan zsinórt, aminek az egyik végén banándugók vannak, mire fel úgy határoztam, hogy bár a pincében csak ritkán kell, de idelentre is készítek egy pár műszerzsinórt. Gondolom azért, hogy itt is életveszélyesen vezetgethessem a 230-at.

   Ezek azért együtt mennek fel, hogy fogyjanak a friss beszerzések is. Mármint a jobbra látható vizsgálókészüléket, bár az telefonos holmi, nem a lomos pincében találtam, hanem egy barátomtól kaptam. Neki mondjuk meg én adtam, csak még valamikor annyira régen, hogy már nem is emlékeztem rá.

   Ez a fiók persze nemcsak azért került az üveg alá, hogy az a csomagtartón történő pattogás közben el ne törjön, hanem egy füst alatt abból az okból is, mert ennek beépítésére is van egy tervem, ami persze - minő csoda - szorosan összefügg a Hi-Fi cuccok elé szerelendő vitrinüveggel.

   Az előszoba azért lett ennyire lecsupaszítva, mert holnap érkezik a mester kicserélni a villanyórát. Ezt a tényt azért szúrtam közbe, mert az innen elhordott kacatoknak olyan szinten sikerült betakarniuk a szobát, hogy az üveget és a fiókot a pincéből már eleve meg sem mertem próbálni felhozni! És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a kép aljába belógó bútort is át kellett vinnem a konyhába, mert ha már egyszer pakolás, akkor épp elérkezetten láttam rá az időt, hogy az elkopott, pontosabban szólva mára már nagyon koszos előszobai szőnyeget is kicseréljem.

   Ezt az kisfejű izzót is lomtalanításkor találtam, s mivel az apró mérete miatt megtetszett, azonnal zsebre is vágtam. A fénye annyira fonnyadt, hogy valamiért azt gondoltam róla, hogy ha ennyire halványan világít, akkor nem is lehet meleg. Na ez nagyon nem így volt!

   Mire fel a sajgó ujjamat ezzel párhuzamosan lehűtendő, azonnal bementem a fürdőszobába, a bútorfüleket elmosogatni. Miután ez megtörtént, ha csak rövid időre is, de áttettem a sötét árnyaltúra pácolt fadarabokat a nagyobbik szennyes ruha tároló dobozra.
   Hogy ebben meg mégis mi a fene érdekes, illetve egyáltalán említésre méltó? Nos az, hogy a fadarabokból származó barna lé csúf sárga foltokat hagyott az amúgy szürke színű műanyag felületen, amiket azonnal észre nem vévén, egy óra múlva már nagyon nem értettem, hogy azok meg mégis honnan kerülhettek oda.

   A fürdőszobai sárga foltok keletkezésének rejtélyére csak akkor derült fény, mikor másnap a virágállvány pótpolcán száradó fadarabokat odébb tettem, s megláttam alattuk a tegnapival azonos árnyalatú sárgás pácfoltokat.

   Mivel a szobában az előszobából odarámolt cuccokkal okozott kupi szintjét a pincéből felhozott fiókkal és üveggel nem akartam tovább tetézni, belenéztem inkább ebbe a dobozba. Az egy igen komoly rejtély, hogy egy tulajdonképpen egyszerű készülék létére ez mégis miért lett ennyire fura.

   Az a másik rejtély viszont gyorsan megoldódott, amit szintén a minap, és amúgy szintén a fürdőszobában tapasztaltam. Miközben szerény személyem épp nagyban azzal volt elfoglalva, hogy toporgott a csap előtt, nézegetve a mennyezetet, hátha onnan, vagy akár a fregoliról csöpögött a sárga lé a szennyestartó láda tetejére, közben olyan fura hangokat hallott valahonnan lentről és oldalról, mintha egy egér motozna. Szerencsére nem, épp csak ebbe az új ingembe varrta a gyártó ezeket a rettenet méretű cetliket úgy nagyjából a csípőcsontom magasságába. Mármint ezek zörögtek undokul súrlódva, a szintén ott lévő alsógatyámon.

   Bár ennyire azért nem akartam megtoldani ezt a projektet, csak ha már egyszer épp lehetőség adódott rá, akkor ugye nem hagyhattam ott az út szélén ezt a három szekrényajtót sem. Már úgy értem, hogy ezek is a Réka szekrénysorhoz valók.
   A pulóver jelen esetben nemcsak az állagukat megóvandó került rájuk, hanem egyben össze is fogja a három egymáson elcsúszni hajlamos bútorlapot. Bár ajtó nem hiányzik a miénkről, de ha ezeket felszerelem a könyvespolcra, ahonnan az üvegeket meg persze le, akkor mindjárt lesz két plusz üvegem, amiket aztán egyből felrakhatok a szekrénysor másik vitrines elemére.

   Az persze nem biztos, hogy ez az amúgy egyszerűnek induló projekt a végére ennyire el fog bonyolódni, mert a fellelt három szekrényajtó még véletlenül sem nevezhető épnek. Amennyiben el tudom tűntetni róluk a nyomokat a barna bútorjavító filccel, akkor persze de, fogom én ezt a dolgot bonyolítani.

   Ezt a rengeteg apróságot mind egyetlen nap alatt gyűjtöttem be, mely kincsektől már be sem lehet lépni a pincébe. Szerintem az lesz, hogy hozok nekik egy kosarat, amiben aztán át fogom őket vinni a lomos pincébe.
   Amit a jobb felső sarokban látunk, az amúgy kétoldalas nyáklap, amit szintén a 2020-as lomtalanításkor találtam. Szerintem míg élek, én annyi nyáklapot már nem használok el... Már csak azért sem, merthogy az nem egy, hanem egyenesen három tábla fóliás lemez!

   Ha lassan is, de végre azért csak elém került ez a szekrényajtó. Bár ez csak egy mellékes szál a Hi-Fi cuccok elé szerelendő üvegajtó című projektem felé vezető kacskaringós utamon, de attól még részben összefügg vele. Mármint azért, mert ugye a talált fiók eleje (pláne az egyik sarka) is ramatyul néz ki. Vagyis amolyan ujjgyakorlatként ezen a tábla anyagon fogom gyakorolni a fa felületi sérüléseinek eltűntetését.
   Hogy ezen az anyagon nem is látszik különösebb karcolás? Még szép! Már úgy értem, hogy nem arról van szó, hogy már végeztem a kipofozásával, hanem arról, hogy ez itt az ajtó belseje. (lásd a zsanérnak (kivetőpánt) fúrt hatalmas lyukakat)

   Nyitásképp a másodiknak talált kazettatartót mosogattam el, illetve tettem be egy csapnyi mosószeres vízbe. Mármint azért, mert majd erre fogok rájárni a dörzsi szivacsommal. (mármint a mosószeres vízre)
   Amúgy ez nem a másodiknak, hanem a harmadiknak talált kazettatartó, csak a másodikat az épp elmosogatásra váró szekrényajtók megtalálásakor elveszítettem. Mármint otthagytam azon a szemétkupacon, amiből a szekrényajtókat kihúztam.

   Tudod mi a meglepő ebben a szivacsban? Nos az, hogy ez nem a bútorlapok mosogatása előtt néz ki ennyire tisztának, hanem már utána! Vagyis ezek a szekrényajtók, ezek bizony sokkal tisztább lakásból származnak, mint a miénk.
   Amúgy tettem egy keresztpróbát, mégpedig a mi egyik szekrényajtónk szélével, ami aztán kevéske dörgölés hatására olyan nyomot hagyott a szivacson, hogy azt szégyenemben inkább meg sem mutattam!

   Odaültem a szekrénysor elé a fényképezőgéppel, meg egy rengeteg LED-del felszerelt elemlámpával, de minden erőlködésem dacára csak ennyire sikerült a jelenséget megörökítenem. Mármint azt, hogy a lapostévé alatti rész pereméről valamivel (valószínűleg az AIWA F220-as, vagy a lengyel magnóval) néhány ponton sikerült lehántanom a felület barnaságát adó réteget.

   Ez egy barna színű alkoholos filc, ami bár hasonlít, de még véletlenül sem az, mint amit keresek. Mármint ennek hegyes a vége, fényes az általa húzott vonal, ami még sötétebb is a kelleténél. Amire meg én emlékszem, mint bútorjavító filc, annak olyan a hegye, mint mondjuk az irodai szövegkiemelőnek.

   Az a jel ott jobbra, az szerintem egyértelműen azt jelenti, hogy egy gyermektől a nullától három éves korig terjedő tartományban nem várható el, hogy nekiálljon a bútorokon hagyott nyomokat felületjavító filccel kijavítani. De persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem eheti meg. Mármint a filctollat, amitől nekiszomorodik.

   Mivel az amúgy barna filctoll a szekrénysor peremén mutatott hibát nem jól kezelte, nekiálltam megkeresni azt a másik filcet, ami az idő előrehaladtával sajnos egyre zavarosabb emlékeimben élt.
   Mivel ügyes és okos vagyok, meg persze meglehetős rend is van körülöttem (valamint túlozni is egyértelműen nagyon tudok), így általában jó eséllyel találom meg a keresett dolgokat. Mikor viszont nem, akkor nagyon nem! Most például a lakásban fellehető összes olyan tartóba, fiókba, dobozba benéztem, ahol egy barna filctoll egyáltalán előfordulhat, de mindössze annyit sikerült megállapítanom, hogy nekünk aztán tényleg k*rvasok használhatatlan tollunk van!

   Van ugye az a mondás, hogy azért van az embernek párja, mert nem lehet mindent a kormányra fogni, de most ez sem jött be. Mármint ezek itt Andi kreatív munkáihoz szükséges cuccok, természetesen mínusz barna filctoll. Még telefonos segítséget is kértem, de Andinak is csak annyi derengett, hogy valaha volt itt valamerre egy olyan toll, amit épp nagyban keresek.
   Fogalmazzunk úgy, hogy ez azért valami rettenetesen bosszantó! Mármint az, hogy itt a feladat, itt vagyok mögötte én, van nálam egy kevéske munkakedv, és akkor a szépen összeállt felépítményt képes megvétózni egy elő nem kerülő toll.

   Annyira megmérgesedtem, hogy képes voltam este kilenckor lemenni a pincébe, ahol mindjárt megtaláltam azt a fapácot (megjegyzem a mindenütt keresett barna hibajavító toll helyett), amit még akkor vettem, mikor azok a hangfalak készültek, amik az asztalomon láthatók. Az mondjuk igaz, hogy azoknak az eleje műbőr, az oldala pedig szőnyegpadló borítású lett, de az csak később alakult úgy. A dobozok hátlapján - úgy dereng - még látszik a mahagóni színűre pácot fa.

   Amit a képen látunk, az a művészellátó raktáráruházának fapác választéka. Úgy kerültem ide, hogy egyrészt a barkács áruházakban (szerencsére csak interneten keresztül nézve) nem találtam pácot, másrészt épp a minap szúrtam ki ezt a boltot, mikor a szomszédos Dósafa Bútor boltban kérdeztem rá, hogy ugyan hajlandók-e elkészíteni a leendő fiók előlapját. Ezt úgy kell érteni, hogy én már akkor éreztem, hogy a fiókból nem lesz semmi. Ezt meg úgy, hogy a jelen cikk címe eredetileg "vitrinüveget és fiókot farigcsálok a szekrénysorba" volt, csak aztán a hossza, és persze a várható bonyodalmak miatt inkább leválasztottam róla a fiókos részt. Már ha valaha is elkészül egyáltalán az a fiók...

   A tölgy (mint színmeghatározás) sötétbarna, míg a mahagóni pirosas színt takar. Vagyis épp fordítva van, mint ahogy az a dobozon látszik. Bár aki ilyesmit vesz, az általában tisztában van a lehetetlen színmeghatározásokkal (általában fafajtákról elnevezve), de attól még nem kéne a többiekre a frászt hozni olyan szavakkal, mint mondjuk a teak, a mangrove, pláne paliszander.

   Mint az a fapácok gyártási dátumából kiderül, a hangfalaim 2001-ben, vagy valamikor utána készültek. A két év szavatosságról pedig annyit, hogy a 19 éves pácnak még nincs semmi baja!

   Már úgy értem, hogy a folyamatosan űzött "ide teszem magam elé, aztán csak megjön a kedvem a szétszedéséhez a puszta látványától" sportom eredményeképp, már megint elkezdtek a pulton a lomok felhalmozódni. A jobbra lent látható szép kis kupacból a két fehérlő doboz mondjuk ehhez a projekthez tartozik.
   Ez aztán egyből felveti azt a kérdést, miszerint egyrészt mégis mi van azokban a dobozokban, másrészt vajon képes-e a szerző néhány (jelen esetben mindössze három) bútorajtó felcsavarozása kapcsán erős túlzásba esni.

   A duplahegyű körző, az idegen csavarok, az íves bútorfülek, valamint az E27-es foglalat azonnal külön lett téve, mint pincébe való összetevők. Itt aztán egy újabb kérdés merült fel, mégpedig az, hogy vajon képes-e a szerző elszámolni magát a három ajtóhoz szükséges hat darab zsanér tekintetében.

   Már hogy a p*csába ne lenne képes! Hogy a három ajtóhoz szükséges hat zsanérból hogyan lett bármiféle számítás hatására nyolc, arról (érthető okokból kifolyólag) most inkább nem adnék számot.

   Míg a balra látható dolgokat le kellene vinnem a pincébe, addig a jobbra látható diódákat idefent kellene valahová eltennem. A pincébe amúgy nemcsak azért kell lemennem, hogy ugyan ne legyen már idefent az a rengeteg fölös zsanér, hanem egyben azért is, mert a fa bútorajtók zsanérjairól hiányzik az azokat a szekrényhez odafogató mechanikai elem.

   Erre fel, mivel épp kezembe akadt egy még karcmentes példány (lásd jobbra), lecseréltem a múltkor felrakott üvegajtókon az egyik díszlapot (lásd balra), amin egy hatalmas karc éktelenkedett.

   Az ajtó, bár eddig is egy Réka szekrénysoron teljesített szolgálatot, és persze fogantyú is volt rajta (ez biztos, mert a megtalálásakor én magam szereltem le róla), olyan szinten nem passzolt a gombhoz (tényszerűen nem volt rá egyenesen felszerelhető a fogantyú), hogy kénytelen voltam az eredetileg 3,5-ös lyukait átmérő 6-osra felfúrni.

   Az üvegen a barna papír nem az én művem (mármint védelmül), az ugyanis már a megtalálásakor is rajta volt. Épp ezt készülök róla a pince magányában leszedni. Mármint nem a papír a fő feladat, mert ugye azt nem kunszt letépni.

   Na ez az a fiók, amit nem most fogok az előbb látott üvegtábla alá beépíteni. Mármint tudom, hogy lesz ott egy rés, az üveg ugyanis nem oda, pontosabban szólva nem akkora helyre készült.

   Na azért, vagyis egy új előlap készítésének ügyében látogattam meg a Dósafa Bútorboltot. Később persze kiderült, hogy mivel ez a fiók túl magas az adott helyre, ezért ha képes lennék belőle úgy levágni, hogy túlélje a laminálása, meg persze a széleinek újrafedését is elintézném magam (na ennek mondjuk csak nagyon kevés esélyét látom), akkor nem is kéne belőle újat csináltatnom.

   Már-már el sem hiszem, hogy még két hetet sem pihent a pincében az üvegtábla, és már vissza is került rá a zsanérja. Ezt úgy kell érteni, hogy bár láttam, hogy az üveg odalent nemcsak útban, de ráadásul még komoly veszélyben is van, attól még nem bíztam magamban. Mármint az ennyire gyors munkavégzésemben.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy odahordom az anyagokat és a szerszámokat, aztán pikk-pakk felteszem a helyére az üveget, csak aztán valahogy megéreztem, hogy ha nem most takarítom ki a Hi-Fi cuccos részt, akkor ez valószínűleg idén (és még lehet, hogy jövőre sem) már biztosan nem fog megtörténni.

   Márpedig a takarítás nálunk egy olyan feladat, amit semmivel kapcsolatban sem szükséges megkérdőjelezni. Ezt kérlek úgy kell érteni, hogy szó szerint teljesen felesleges az a kérdés, miszerint az adott valamit (lett légyen az bármi) le kell-e takarítani, mert a válasz minden esetben egyértelműen az, hogy igen. Jelen esetben is hogy néz már ki az ujjammal több milliméter magasságúra feltúrt por?
   Nagyon úgy néz ki, hogy egy projektem már megint takarításba fulladt. Én meg bele a sok porba, pedig úgy szedtem le a SONY erősítő tetejéről, mármint sanyarú helyzetemet, valamint magát a port is ecsetelendő, egy méretes porecsettel, hogy közben végig ott járt az ecset mellett a porszívócső vége.
   Na most arra a frissen felmerült kérdésre, hogy a szobában szétpakolt szerszámok és ajtók okozta kupit tudom-e tovább fokozni, a következő kép adja meg a már előre sejthető választ.

   Na ez az a nálunk lévő kosz, amiről korábban beszéltem. Már úgy értem, hogy mielőtt nekiálltam volna törölgetni, a porrongyon csak zöld pöttyök voltak, fekete koszfoltok még nem. Ehhez képest a talált bútorajtókról semmiféle mocskot sem sikerült letörölnöm.

   Ahhoz képest, hogy mindössze néhány kilós cuccokat pakolászok, és még azokat is csak néhány méternyi távolságra, igencsak durva példát szolgáltattam a "folyik a t*kömről a víz" mondásra.

   Szinte hihetetlen, hogy miután apám megvette a szekrénysort, még negyven évnek sem kellett eltelnie (több mint harmincnak mondjuk igen), és már került is egy üveg a porosodó Hi-Fi cuccok elé. Annyira szédítő ez a haladás...

   Mikor a mindkét végén tuchel dugóval ellátott kábelt a tévé mögül kihúztam, az komolyan feladta a leckét. Mármint annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mégis hova volt a tuchel a tévébe bedugva. Amúgy sehova, mert az alatta lévő polcba dugott AIWA F220-as magnóban végződött.
   Mindeközben a másik kábel eredete ennél sokkalta érdekesebb. Mivel az adott ponton (mármint  Hi-Fi cuccos részben) eredetileg apám Unitra rádiója volt, meg persze a most is ott lévő Tesla NZC 420-as lemezjátszó, hangfalpárból viszont csak egy van a szekrénysor tetején, ezért kénytelen voltam a rendszerbe egy kissé belenyúlni. Már ha zenét akartam odabent hallgatni. Amúgy nem, de attól még megcsináltam. Nyitásképp a lemezjátszó kapott a dominó tuchel helyett egy 6,3-as jack aljzatot (hogy rá tudjam dugni a fejhallgatómat), majd kikötöttem belőle az előerősítő és a végfok közötti kapcsolat megszakítására szolgáló tuchelt. A képen látható, egyik végén tuchel, másik két végén DIN hangfalcsatlakozókkal ellátott kábel a lemezjátszó felszabadított tuchel csatlakozója és az Unitra BETA rádió hangfalkimenetei közé került. A lemezjátszóba beszereltem egy relét, ami ha a lemezjátszó nincs áram alatt, akkor átkapcsolja a hangfalakat a rádióra. Na ez is egy olyan apró probléma volt, amit mondhatni teljesen feleslegesen oldottam meg (tulajdonképpen csak azért, mert ott volt), apám ugyanis (és amúgy én sem) nem hallgatta sem a rádiót, sem a lemezjátszót.

   A relatív fehér mosdókagylón azok a mocskossárga "T" elosztók egyáltalán nem vetnek jó fényt a lakás higiéniai viszonyaira. Már úgy értem, hogy az a két elosztó, na az bizony nálunk lett ennyire koszos.
   Bár ennek első ránézésre nem volt különösebb értelme, a lakásban létrehozott kupi szintjének tükrében pedig pláne nem volt egy értelmesnek tűnő tevékenység, de attól még nekiálltam őket elmosogatni. Mármint direkt hideg vízben, magamat egy kissé lehűtendő.
   Na most arra a kérdésre, hogy tudok-e a szobában létrehozott kupleráj szintjén emelni, csak a jelen cikk keretében már többször is bevetett szokásos válasszal szolgálhatok. Mármint azzal, hogy már hogy a picsába ne tudnék!

   Bár erről korábban szó sem volt, de attól én még tettem egy erőtlen kísérletet a Videoton receiver szobában máshol (konkrétan itt) történő elhelyezésére, amire azért volt szükség, mert... Na ez kérlek nagyon bonyolult...
   Én már eleve úgy álltam hozzá, illetve az volt a helyzet, hogy sem két rádió (ugyanis ott van a Technics tuner is), sem két erősítő nem passzol a Hi-Fi cuccos részbe, sem a szintén erősítős lemezjátszó. Vagyis valaminek, valamiknek, onnan biztosan menniük kell. Egy kazettás magnónak viszont jönnie, mert az ugye az adott ponton nincs. (mondjuk kelleni azt nem kell, de ezt most inkább hagyjuk)
   Ezt az akciót ugyan nem mostanra terveztem, csakhogy az üveg felszerelése közben kiderült, hogy az alsó zsanérnak útban van az egyik polclap, mit persze egyből odébb, tényszerűen kissé fentebb tettem. Na ez okozta, hogy a Videoton receiver már nem fért vissza a helyére.
   Ez persze csak a kisebbik baj, míg a nagyobbik az, hogy még nem mutattam be, nem pofoztam ki. Ráadásul most van belőle a pincében egy másik is, mégpedig egy AKAI deck társaságában, ami csak úgy egyszerűen ránézésre valószínűleg befér a receiver polcáthelyezés miatt beszűkült helyére. A Tesla lemezjátszó helyére pedig a korábban felvázolt fiók kerülne, némileg kisebb magasságúra szabott, vagy akár szabatott előlappal. De ezek a projektek most még annyira távolinak tűnnek, hogy inkább hagyom is őket, valamint a róluk történő álmodozást is.

   Bár az üveget az előbb felhoztam, szóval jártam a pincében, de a fa ajtók felcsavarozásához szükséges zsanér ellenoldalakat azonban nem, mire fel újra szaladhattam le értük a pincébe. Már persze ha a rekkenő nyári melegben történő tétova mozgásomat szaladásnak lehet minősíteni.
   Amúgy a fehér csík is a projekthez tartozott volna, mint az egyik ajtóra felszerelt porbeáramlást meggátló csík, csak mivel ez fehér, az ajtó meg ugye barna, inkább nem szereltem fel. Mármint azért nem, mert ugye szemből nézve nagyon látszott volna a két barna felület között a függőleges fehér csík. Annyi eszem pedig már nem volt, hogy tegyek rá egy sávnyi fekete szigszalagot.

   Mivel az előbb egyszer már nagyon is bevált a hideg vizes hűtés, bementem a fürdőszobába, de most nem annyira mást, mint inkább csak magamat mosogattam el. Aztán kinyitottam az ablakot, és még az ajtókat is, hátha a huzat majd jól rám hűti a bőrömről párolgó vizet, de persze nem, mire fel kénytelen voltam bevetni a ventilátort is. Meg mondjuk nem fürödtem, csak bevizeztem magamat. Mármint azért, mert ekkor még volt hátra némi feladat, amivel úgyis újra összekoszoltam volna hab testemet.

   Mármint ide, ahol egyáltalán nem ütnek el a többi elemtől. Mármint nem feltűnő, hogy az eredetileg üvegajtós könyvszekrény (lásd alul) felső eleme előtt (lásd a kép közepén) nem üveg van, hanem átlátszatlan fa, mert a tőle jobbra látható szekrénysor (lásd jobbra) (na ezt minek írtam ide) teljes felső része is ilyen.
   Mivel a bútort amúgy is ebből a szögből szoktuk nézni (persze nézegeti a fene), és innen nézve semmi hiba sem látszik az ajtók felületén, a "karcok eltüntetése" című részprojektet ezennel sikeresnek minősítettem.
   Na most jött az, hogy ami csak elkerült a helyéről, bútor, szerszám, szőnyeg, létra, meg ki tudja mi még, azt szép sorjában mind felkaptam, majd elszaladtam vele az eredeti helyéig.

   Ez a Videoton dög mondjuk kifogott rajtam, de majd én mindjárt jól szétszedem! Mivel már nagyon régóta ismerjük egymást (úgy 10 éve heverhet a polcon), ezért nem hitt nekem. Mondjuk már én sem magamnak...

   Bár csaltam vele, hiszen a mai projektből kihúztam az üvegajtó alá építendő fiókot, de szerintem - a jelen cikk hosszát figyelembe véve - ez teljesen érthető döntés volt. És még jól is mutat a résből kilógó lemezjátszó! Már amíg ott van...