Hiába tudom, hogy a lakás szokásos őszi rendbetétele lenne a fontos, a pincében a rumli eltűntetése meg csak annyira, hogy kényelmesen odaférjek a téli tüzelőhöz, attól még úgy van, hogy a szokásos módon minden mindennel összefügg, ami végül azt eredményezi, hogy hiába nyúlok bármihez, a rumli, mintha csak oda lenne szögelve, stabilan megmarad. Vagyis tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert úgysem látszik meg.
   Ezen a csavaros dobozok előtti helyszínen például úgy lehetne segíteni, ha egyrészt eltenném innen a bemutatásra váró dolgokat, amihez természetesen szorosan hozzátartozik a bemutatásuk is, majd elkészíteném végre azt a fiókot, melybe a tokmányba fogható csiszoló és polírozó szerszámok valók, és persze bele is rámolnám őket. A fiók amúgy ott hever félkészen (már ha az lesz az) a fáspince távolabbi végében, vagyis még jól is jönne, ha elvenném onnan, csakhogy holnap jön a párom, aki szeretne végre szappant önteni (meg ne kérdezd minek, felírta a bakancslistájára), én meg ugye még mindig adós vagyok a szappanöntő formák meghajtogatásával. Amúgy ott van a már össze is firkált (de csak mert a műszaki rajz az azért erős túlzás lett volna) anyagdarab a piros légkürt mögött, csak ahogy az már nálam mindig is lenni szokott, az öntőforma nem abból lesz elkészítve.

   Helyesbítek! Öntőformák, mert végül négyet csináltam belőlük, majd, hogy az elbontandó dolgok közül is fogyjon valami, melléjük csaptam a ma bemutatásra kerülő világító színes forgót.
   Mikor aztán már majdnem megindultam velük felfelé, óvatlanul körbetekintve kiszúrtam a körülöttem uralkodó rumlit (na ezt kérlek nem volt nehéz), mire fel kirámoltam a bicaj kosarából az útközben talált számítógépes cuccokat, és még a két fagyisdoboz is odakerült a többi mellé. Már úgy értem, hogy ezekből újra kezd összeállni egy egészen szép kis gyűjtemény, pedig a múltkor, az új útszóró sós pince kialakításakor mérgemben, ahogy volt, kivágtam az összeset. Már persze csak azért, mert épp nagyon kellett a hely.

   Íme a mai ebéd, amiről talán nehezen állapítható meg, hogy ez paprikás krumpli, de én akkor is így szeretem. Mármint nem úgy, ahogy valaha apukám főzte. Bár az öregem kiváló szakács volt, csodás levesei és pörköltjei voltak, de a paprikás krumplija úgy nézett ki, hogy azt sosem szerettem. Mármint azért, mert a hagymás paprikás zsírban úszó hüvelykujjnyi krumpli darabok, na azok nekem valahogy sosem nyerték meg a tetszésemet. Az íze persze jó volt, és ha összetörtem villával a krumplit, akkor még az állaga is olyan lett, mint ahogy én a krumplit szeretem. Mármint pürének, ami ki tudja mi okból, de a Gömör család étlapjáról épp úgy hiányzott, mint mondjuk a feles sárgaborsó leves. Na ez amit én főzök, ez meg ugye szétfőzött krumpli, legalább háromféle kolbásszal, plusz nokedlivel dúsítva. Erre az ételre apukám azt mondta, hogy húsfőzelék, ami persze nem akadályozta meg benne, hogy két pofára tömje magába.
   Miközben ettem, a nyitott ajtón át oda-odasandítottam az előszobai kupi tetején elhelyezett színes világítós forgóra, természetesen végig azon töprengve, hogy vajon marad-e bennem annyi energia, hogy az amúgy már eleve hiányos bigyót a három tányér paprikás krumpli után szétszereljem.

   Na most energia az maradt, vagyis nem dőltem fel (vagy legalábbis nem egyből), azonban a minap (megjegyzem direkt) elől hagyott besárgult kispárna látványa eszembe juttatta, hogy el kell mennem egy másikért a boltba. Még tiszta szerencse, hogy az is eszembe jutott (pedig már épp kezdtem volna felöltözni), hogy a párna csak holnaptól lesz akciós a Lidl-ben.

   Miután a szokásos őszi rendrakás keretében mindent eltettem a virágállvány pótpolcáról, a párom megajándékozott egy gesztenyével. Hogy mióta szeretnék elültetni egy gesztenyét? Valószínűleg mióta az eszemet tudom, csak eddig valahogy még sosem jött össze a dolog. Mondjuk ha akadna cserép, cserépalátét, és még föld is a valaha apukám dobozait tartalmazó, innen balra lévő szekrényben, akkor ezt a gesztenyeültetős dolgot akár most is megejthetném.

   Mire az ültetéssel végeztem (kellett hozzá vagy három perc), addigra kifutott belőlem az összes erő, és már borultam is be az ágyba. Na így esett, hogy a világító színes forgónak csak késő délután tudtam nekiállni.
   Amúgy ez a nap már eleve durva elcsúszással indult, mert bár korán keltem, csakhogy még tegnap este megígértem magamnak, hogy ma azzal nyitok, hogy az összes eddig elkészített képhez megírom a szövegeket, amitől persze az ebéd már eleve három óra utánra csúszott.

   Miközben a szerző aludt, a víz szinte teljes egészében árfolyt a virágföldön. Hogy ebből mi lesz... Amúgy ha élek addig, akkor meg fogom tudni mutatni, és persze meg is mutatom, ha tényleg kikelnek a gesztenyék. Már úgy értem, hogy végül nem egy került a földbe, hanem vagy tíz, amiket a cserép és a föld keresése közben mind a szekrényben találtam. (mondom, hogy ez a gesztenye ültetés, ez egy nagyon régi tervem) Beszúrni a képet a gesztenyefákról pedig azért fogom tudni ebbe a cikkbe, mert a jelenlegi állás szerint, míg mikor ezt a cikket írom, 2020 szeptembere van, addig a cikk várható megjelenési időpontja (legalábbis a jelenlegi állás szerint) 2025 decembere. Szóval bőven lesz idejük a magoknak a kikelésre, és a fává történő cseperedésre. Csak nehogy halálba locsoljam őket! Végül persze egyik sem kelt ki...

   Ezt a valamit azon gondolatmenetet követve vettem fel a földről, megjegyzem még a 2020-as lomtalanítás alkalmával, hogy bár az adott napon már vagy tíz égig érő szemétkupacot is megtekintettem, de egyikben sem akadt semmi érdekes, mire fel azt gondoltam, hogy bár ebből biztosan nem lesz egy hosszú cikk, de attól még megnyitom vele a sort. Mármint azt a sort, ami végül odáig vezetett, hogy nemcsak a bicikli kosara telt meg, de még egy a kormányra akasztott hatalmas szatyor is, a csomagtartóra kötözött dolgokról már nem is beszélve!
   Hogy mégis mi ez a bigyó? Én egyszerűen csak világító színes forgónak hívom. Hogy a többi része hogyan nézett ki, arról nemcsak azért nincs információm, mert én ugye nélküle nőttem fel (megjegyzem meg is látszik rajtam), hanem azért sincs, mert nincs rajta semmiféle, az eredetét jelölő felirat.

   Az apukám által épített pákatrafó egyik 12 voltos kimenetéről járatva, az izzó szépen világít, miközben a színes tárcsa lassan forog. Vagyis ezt a valamit nem azért dobták ki, mert valamelyik része feladta a működést. Hogy mit látni a színes mintákból a plafonon?

   Mikor ezeket a dobozokat rendbetettem, emlékeim szerint készült egy lencsék feliratú is, de ez a felirat persze most, hogy kellene valami lencse, egyiken sem szerepel. Ez gondolom azért lehet így, mert a lencsék akkoriban a két hangfal közötti IKEA fiókos szekrényke valamelyik rekeszébe kerültek, ahonnan idővel lejutottak a pincébe. Akkora persze nem volt bennem a lelkesedés, hogy ezt lemenjek megnézni.

   Bár ebből a már eleve áttételes motorból meg lehetne építeni a már ki tudja mióta megálmodott, pláne folyton emlegetett csiszolómalmot, de sajnos csak a modelljét, mert a motor még az áttétel végén is olyan gyenge (lásd a tengelyt jobbra), hogy nem lenne képes megforgatni egy kavicsokkal teli befőttesüveget.

   A világító színes forgó fellelési helyére még véletlenül sem azért tértem vissza, hogy megmutathassam, lám már nincs itt, hanem azért, mert egyrészt vissza kellett tennem a pincei fényképezőgépbe a memóriakártyát, másrészt az epres dobozban felejtett lemezdarabot is szerettem volna végre a helyére tenni.
   A memóriakártyát azért hoztam le külön, mármint más különösebb pincei cél nélkül, mert a múltkor úgy jöttem le a pincébe, persze azzal a szent elhatározással, hogy szétszedek valamit, hogy közben nem volt benne a gépben a kártya. Mint az már csak a pincében általánosan uralkodó rumli szintjéből is sejthető, aznap (valamint még sok más napon sem) mérgemben nem csináltam semmit.

   Most viszont legalább visszahajítottam az összefirkált lemezdarabot a többi közé, hogy legalább ezzel az aprósággal meglegyek. Már úgy értem, hogy ha már az előkészületek az anyagok szétpakolásához három című rettenetes pakolászós projektemmel nem haladok. Magáról az anyagok szétpakolásáról már nem is beszélve! Előtte persze még ki kellene futtatnom az olyan projektjeimet, mint mondjuk a felhalmozott rádiókészletem bemutatása. (lásd balra a Lyra táskarádiót, míg jobbra a még csöves Weimar társát)
   A balra látható táskarádiók mögött (melyek közül a másik amúgy egy frissen talált VEF), egy öregecske, de amúgy még bőven működőképes Compaq PC hever, aminek a billentyűzetét már sikerült elajándékoznom, míg a monitorát szétszednem, de magáig a gépig már nem jutottam el. Illetve de, de csak annyira, hogy valamiért kivettem belőle a merevlemezt, ami most itt bujkál körülöttem valamelyik polcon.

   A frissen kitermelt villanymotor azért került a motoros doboz helyett az asztalra, a csíptetős lámpák közé, mert a dobozuk - mint megannyi más is - jelen pillanatban hozzáférhetetlen.

   Ez kérlek annyira így van, hogy jelen pillanatban az említett motoros doboz még csak nem is látszik! Amúgy az átlátszó műanyag dobozok alól kilógó fehér sámli mögött van, a súlya miatt a Salgó torony legalsó polcán, már majdnem színültig töltve villanymotorokkal.

   Mivel megígértem neki (pontosabban szólva magamnak), hogy csak akkor hozhatom el, ha záros határidőn belül szétszedem, s ennek már több hónapja volt, ezért a következő boncalany a mini hangfal lesz.
   Ha tegyük fel a három kicsi (értsd középmechanikás) videomagnót választottam volna, akkor azzal ugyan sokkal több helyet tudtam volna felszabadítani, csakhogy azokhoz szorosan hozzá tartozik a VHS kazetta bemutatása is, meg az általam egyszerűen csak koszos elejűnek hívott videomagnó bemutatása is, mely tömeg nem csoda, hogy az apró hangfal felé irányította folyton elkalandozó figyelmemet.
   Az ördög persze sohasem alszik (lásd a bal felső sarokban), szóval lehet, hogy mégsem a hangfal következik, hanem mondjuk a mögötte látható zacskóban bujkáló Grundig rádió, amit persze szintén lomtalanításkor találtam. Ami meg a jobb felső sarokban van, azt meg itt az udvarunkban, a tetőcserekor, a sittes konténerből szedtem ki. Mármint az a szürke rácsos valami is egy rádió.
   Ugyan tettem egy erőtlen kísérletet a helyzet rendezésére (természetesen csak gondolatban), de a rumli rettenetes fokra hágottsága okán végül kénytelen voltam feladni, itt ugyanis egyszerűen nem lehet rendet csinálni! Bonyolultan mondjuk lehetne, csak ugye ki szereti itt a bonyolult dolgokat? Mert én ugyan nem...