Mikor ezt a kosarat a pince vége felé vezető utamon megláttam (mármint azt, hogy már megint útban van), ha nehezen is, de végre sikerült úgy döntenem, hogy elbontom. No nemcsak azért, mert folyton útban van, hanem azért is, mert már nem ebben hordom fel a pincéből a másodikra a téli tüzelőt. Tényszerűen ekkor már vagy úgy nyolc éve nem volt a hátamon.

   A kosárból kirakosgatott mindenféle dolgok elhelyezése sokkalta problémásabb feladatnak tűnt, mint magának a kosárnak a szétszedése. Hogy minek szedem szét egyáltalán? Főképp azért, hogy beférjen a kukába, mellesleg pedig vannak benne újrahasznosítható alkatrészek.

   A szatyorban papírok vannak, amiket most valahogy semmi kedvem sem volt szétválogatni, mégpedig azért nem, mert amúgy a pincei porszívóból kimentett kábeldob bedobozolásának nemes céljából evett ide a fene. A mosógéphez való bekötőcső, ha másra nem is, de mint műanyag karika (mármint felszeletelve) még jól jöhet. A törölközőtartó is használható. Ha másra nem, akkor a belőle kiszedett hengeres keményfa rudak még kellhetnek valamire. Az ETZ hátsó kapaszkodót a Simsonra készültem felszerelni, mely projektből sajnos azért nem lesz semmi, mert már ezzel a kiegészítővel sem tudnám a motort a pincéből kivezető lépcsőn felvonszolni. Ráülni a rozzant derekammal pedig pláne nem mernék! A sárga fúrógép tokja csak azért nem került a kukába, mert annak befogható az eleje abba a szabvány bilincsbe, ami a fúrógéphez való állványban van. A drótkötél a lakattal szintén a Simsonhoz tartozik.

   Hogy volt-e ötletem a banyatankról leszedett zsák újrahasznosítására? Nekem ne lett volna? Ennek ellenére fogtam és kidobtam, de csak azért, mert nem tudtam magamat elképzelni, amint ezzel az anyaggal borítom be a porszívóból kiszerelt kábeldobnak készített dobozt. Amúgy persze nagyon is jól nézett volna ki a doboz, két oldalt a piros anyaggal, középen pedig az imént az egyik polc tetején látott laptophoz való táskából kivágott feketével.

   Miután az elpakolt bigyókkal történő szaladgálásom közben ez a frissen vett seprű előkerült, pontosabban szólva közvetlenül azon tevékenységem után, hogy végre méltóztattam összeszerelni, mindjárt rájöttem, hogy így darabokban azért jóval kevesebb helyet foglalt.

   Ez a kosár nem elsőre lett ilyen, hanem egy többlépcsős mókolás eredménye. Kezdetben még csak maga a kosár volt, aztán idővel tettem rá két erősebb, illetve szélesebb pántot, mégpedig autóba való biztonsági övből kiszabva, majd került rá két, az összecsuklást, pontosabban szólva csavarodást meggátló, farostlemezből készült oldallemez is. Mikor nagyon elengedte magát, olyankor néhány szeget csavarra cseréltem benne, valamint összehúzattam a sarkait kötegelővel.

   A biztonsági öv a kosár aljához három-három vékony facsavarral lett rögzítve. Ez a ránézésre gyengének tűnő megoldás még annak tükrében is megfelelt, hogy a fáskosárba fénykoromban képes voltam akár 45 kilónyi fát is bepakolni.
   Amúgy itt említeném meg, hogy a fahordó emberek (mármint a tűzifások) kosara nincs olyan nagy mint az enyém, ráadásul kerek, vagyis sokkal nehezebben tömhető, de ők mégis úgy számolnak vele, mintha abba 50 kiló fa férne. Szerintem jó ha 25 kiló, mely értéket egy barátom apósa is igazolt, aki tűzifa szállításával foglalkozott. Vagyis a tűzifásoknak szállításkor mintegy 50 százalékkal volt (vagy tán van is) szokásuk átverni az ügyfelet.

   Mikor a kosár valahol már kezdett nagyon elengedni, akkor én ott elkezdtem megerősíteni. Az mondjuk nem dereng, hogy a biztonsági öv előtt redőnyhúzó gurtniból lettek volna a kosár vállpántjai, de persze elképzelhető. Emlékeimben mondjuk úgy él, hogy valaha még centi se vékony spárgából volt az akasztója.

   Valami elképesztő szaladgálás volt vele, mire ezt a rengeteg csomagkötegelő szalagot az öcsémmel mind befűztük. Az alját és a tetejét összekötő szálakat még apukám fűzte be, de aztán a többit, vagyis a nagyja munkát a két gyerekre hagyta. Nekünk mondjuk játék volt, és persze tetszett is ahogy haladni láttuk a szövedéket.

   Míg a kötegelőket átdobáltam a szemetesbe, addig a csavarokkal és a szögekkel a vegyes doboz tartalmát gyarapítottam. Valahol itt merült fel bennem a kérdés, hogy mégis mivel hordta fel apám a fát, mielőtt ezt a kosarat fontuk volna. Erre a kérdésre az a válasz, hogy egy az imént látott fáskosárra nagyon is emlékeztető alkalmatossággal, ami valaha atyai nagyapám papírkosara volt. Hogy mivégre egy ekkora papírkosár? Ennek az lehetett az oka, hogy nagyapám - építész lévén - hatalmas rajzokkal dolgozott. Az a kosár mondjuk nem műanyagból, hanem nádból volt fonva, ami persze egy idő után annyira széttöredezett, hogy le kellett helyette gyártani ezt a ma elbontott újat.

   Ezt a csavarhúzót még a Belka varrógép szerszámkészletéből emeltem ki, aztán valamit megfeszítettem vele, mire fel a túl rideg anyag okán letörött az elejéből egy darabka. Ettől persze még visszadobtam a fiókba (azt a trehány mindenemet), csak aztán mikor Andi épp varrógépet szeretett volna csavarozni (ezek a nők, meg az ő hobbijaik), akkor - mivel a kezembe akadt - azt mondtam neki (mármint nem a páromnak, hanem a csavarhúzónak), hogy kész, ennyi volt, irány a pince!

   Mely kijelentésem után már csak néhány hétnek kellett eltelnie, hogy tényleg nekiálljak a semmi kis feladatnak. Mivel egyrészt eszembe jutott, hogy a múltkor a köszörüléstől bekékült, vagyis kilágyult az egyik csavarhúzó, másrészt a köszörű elővétele az elépakolt tűzifától most egy kicsit körülményes lenne, ezért úgy döntöttem, hogy az apró csavarhúzót az esztergába fogott csiszolókoronggal fogom megigazítani.
   Na ekkor jöttem rá (konkrétan abban a szent pillanatban, mikor megláttam, hogy a gép kábele nem ér oda a konnektorig), hogy mégis mi a francot keresett itt az a 6 méteres hosszabbító, amit a múltkor átraktam az új útszóró sós pincébe, aztán valahogy újra idekerült, mire fel én persze megint visszavittem.

   A porszívóból kiszerelt kábeldob bedobozolása ekkor persze még nem volt kész, hogy azt vessem be, viszont a feladathoz összegyűjtött alkatrészek még mindig az elektromos szerszámletevős polcon foglalták a helyet.

   Már úgy értem, hogy tették ezt annak ellenére, hogy a projekt többi alkatrészét a múltkor már betettem ebbe a szekrénybe. Egyrészt azért, hogy ne porosodjanak, másrészt azért, mert valami csoda folytán épp volt benne hely.
   A jobbra látható két lámpa a bármire odacsíptethető géplámpa című projektem része, amit szerintem már rég megkezdtem, azonban nem találom. Egyrészt magát a már megnyitott cikket sem, amiben szót ejtek ezekről a lámpákról (már ha oda szúrtam be őket egyáltalán), másrészt az apró alkatrészeket sem. Utóbbi apróságok mondjuk már erősen gyülekeznek a lomos pincében az asztalon (ahonnan aztán már tényleg csak azok hiányoztak), de szerintem még nincs ott mind. Addig meg ugye nincs értelme nekiállni a projektnek, míg csak minden egyes része elő nem kerül.

   A csigacentit már korábban (úgy jó 5 perce) szétszedtem és kiszórtam belőle a port, a csavarhúzó éle újrakreálva, vagyis már jöhet is a következő apróság. Ekkor úgy állt a helyzet, akarom mondani az éppen aktuális kedvem, hogy most azonnal, de mire sikerült magamat alaposan kinézelődnöm (amire persze nem kevés időm ment rá), addigra már rég elment a kedvem az egésztől. Az "egész" meghatározást most úgy kell érteni, hogy a pincében még mind a mai napig megmaradt kismillió helyrepofozandó apróságtól.

   A farigcsálás még akkor is farigcsálás, ha nem össze, hanem szét, mire fel úgy döntöttem, hogy a Kontrax villanyírógéppel együtt a múltkor félig már lerombolt tartalék biciklit is elpusztítom.

   Azt mondjuk már napok óta éreztem, hogy a bicaj ülésnél történő felemelésekor a megszokottnál egy kissé jobban billen, és még meg is találtam a belőle kiesett alkatrészt, azt azonban nem gondoltam volna, hogy végül ennyire szétesik.

   Ami természetesen azért problémás, mert így az ülést már nem igazán tartja össze semmi. Vagyis tiszta szerencse, hogy az összekapaszkodó apró peremeknek köszönhetően kibírta hazáig egyben. Ezt kérlek úgy kell érteni, hogy bár tudtam róla, hogy baj van, de nem igazán foglalkoztam vele. Mármint még napokig jártam a bicajjal a boltba, a helyén egy kissé már billegő üléssel.

   Meglehet, hogy azért voltam annyira bátor, mert tudtam róla, hogy mindössze néhány hónapja vettem a Lidl-ben egy másik ülést, amit most ugye egyszerűen csak fel kell raknom a régi helyére.
   Ez az ülés amúgy nem a fényképezés kedvéért került a fiókos szekrénykék elé, hanem az úgy volt, hogy bár én az elektromos szerszámletevős polcon helyeztem el, ő valamiért a mélybe vetette magát.

   Na most az addig oké, hogy már van mire ülnöm, de ettől még a régi ülést is szeretném újra összecsavarozni, mégpedig tartaléknak, mert ugye most is milyen jól jött, hogy van.
   Kezdetben úgy volt, hogy ezt most azonnal megteszem, csak aztán annyi más egyéb feladatot találtam a környéken elszórva, hogy még csak esélyem sem volt a szétesett üléshez odaférni!

   Mikor ezt a menetfúrókhoz való hajtókart a piacon a gyékényre "fúj ez rozsdás" megjegyzéssel visszatettem, azonnal rám lett kérdezve, hogy mégis mit várok 300 forintért, mire fel én meg egyből visszakérdeztem, hogy jól értettem-e, hogy 200-at mondott. Na így lett az enyém 200-ért ez a kis rozsdás csoda.
   Részemről mindig is szerettem volna egy ilyen, mármint az átlagosnál kisebb hajtókart, de nemhogy ezt a viszonylag ritka picit, de még a nagyot is mindig négy számjegyű árért akarták rám sózni.

   Ezen a képen nem annyira azt kell nézni, ami van, mint inkább azt, ami nincs. Mármint a kulacstartó hiányzik a vázról. Kulacsot mondjuk sosem tartottam benne, és azt hiszem eddig még csak egyszer toltam bele egy félliteres üdítős palackot, viszont a bicajt lezáró lakat a kulacstartón keresztül szokott áthaladni. Magyarán szólva hiányzik a kulacstartó, s valami csudamód még az is, ahogy menetközben kattog benne a verődő lakat szára.

   Mivel a bicaj lakatja keresztül volt rajta fűzve, ezért mikor a kulacstartó a vázról lepattant, akkor nem veszett el. Vagyis most csak annyi a dolgom, hogy valahogy visszaerősítsem a helyére.
   Mivel a leesése óta napok teltek el, azért volt időm gondolkodni. Kissé (még ha csak...) zavaros terveimben mind a néhány kötegelő, mind a két AWAB bilincs bevetése felmerült.
   Konkrétan azért halogattam ezt az apró projektet, mert valami szokatlanul kemény feladatra számítottam. Mindeközben a lomos piacon olcsóért vett rezgőcsiszoló türelmetlenül várta, hogy végre vele is kezdjek valamit.

   Annyira rákészültem a feladatra, hogy még a sámlit is odahoztam a bicaj mellé, gondolván ott fogok mellette ülni, hosszasan töprengve, mire nagy nehezen sikerül kiagyalnom a kulacstartó felerősítésére valami stabilnak tekinthető megoldást.
   Erre fel míg a kettő közül a felső csavar semmit sem tart (megjegyzem már évek óta ilyen), addig az alsót a vázból kitekerve, a kulacstartón újra átdugva, majd újra betekerve, az úgy megfogta a girbegurba fehér idomot, hogy akár vinni is lehetne nálánál fogva a biciklit. Ez a tény annyira megzavart, hogy újra leszedtem, majd azt kezdtem el vizsgálni, hogy ha a csavar képes ennyire erősen tartani, akkor mégis hogy a csudába csúszott át a feje a kulacstartót rögzítő fekete idomon.
   Ezt a rejtélyt mondjuk nem sikerült megfejtenem, mert a fekete idomon semmi mód nem fér át a csavar feje. Talán az lehetett, hogy tekerés közben belerúgtam egy hatalmasat (mármint a kulacstartóba, mikor épp félrefordult), s a pedált a súlyommal taposva a csavar feje valahogy mégiscsak áttépődött az apró lyukon.

   Na ekkor jött volna az, hogy nekiállok összeszerelni a bicaj előző ülését, csak aztán elkezdtem fázni, amiről mindjárt eszembe jutott, hogy tulajdonképpen most is csak azért evett ide a fene, hogy leszáradjon rólam (vagy talán inkább rám hűljön) a lépcsőház lesöprésekor termelt izzadtság.

   Miután a másik vödörrel felmentem, majd visszafelé lemostam a lépcsőházat, gondoltam vetek egy óvatos pillantást a rezgőcsiszolóra is (már csak azért is, hogy legalább ne én járjam össze a frissen mosott kövezetet), ami majdnem olyan, mint az én már többször is javított zöldem.

   Gondoltam épp csak megigazítom egy kicsit valamijét, aztán már megy is az új gazdájának, csak ugye hol van nekem olyan szerencsém, hogy egy óvatos ránézést mindössze ennyivel megússzak? Sehol!
   Az állórész érintkezését át kell forrasztani egy-egy szál centinyi vezetékkel, mert a gyári egyszerűen csak összeszorulós kötésnél elkezdett megolvadni a műanyag cséve. A gép háza épp átlépte azt a határt, mikor már tényleg ráfér egy alapos mosogatás. A forgórészről lemaradt a lakkozás, ezért a kommutátor melletti vezetékeket leszorító cérnázás végei kezdtek elszabadulni. A motor valamelyik csapágya lóg (valószínűleg épp mint az enyémnél, vagyis a hátsó), ami abból derült ki, hogy a forgórészen forgás közben keletkezett kopásnyomok láthatók. Magyarán szólva, ezt a gépet se véletlenül dobták ki.

   Mivel a lakknak feltétlenül száradnia kell, a gépház pedig a lakásban kerül elmosogatásra, ezért most valószínűleg az lesz, hogy a csiszológép részprojektbe bele fog ékelődni valami más. Már ha nem leszek lusta. Mert ugye ha mégis, akkor lazán képes leszek kivárni a nem kevés száradási időt.

   Mint az a képen látható, a bicaj hátsó kerekének egyik küllője elszakadt. Bár ez egy teljesen egyértelműen undok dolog volt tőle (még akkor is, ha kínai), de attól még volt benne valami csodálatos. Mármint az, hogy ezt csak egy kiadós bicajozás utáni hazaérkezésem pillanatában tette, épp két méterre a bicaj parkoló helyétől.

   A régi küllőt kivettem, lepucoltam, a maradványokat pedig betettem a pincébe, mondván majd holnap lejövök és befűzöm az új küllőt. Bár ez tényleg így történt (mármint másnap jöttem le), de a keréknek komoly esélye volt a megsérülésre. Ez annyira így volt, hogy ha hozzáfértem volna, akkor a kerék centírozása helyett biztos, hogy a tűzifa aprítását választom. Mindezt azért, mert kaptam a NAV-tól egy levelet. Megmutassam? Tudod, hogy úgysem úszod meg...

   Nemcsak a megvastagított sor hozott ki a sodromból (bár az indította el bennem az átkozógépet), mert ugye ha már kapok egy levelet, akkor igazán elárulhatták volna benne, hogy tartozásról, túlfizetésről, vagy késedelmi pótlékról van szó, hanem az is, hogy az eBEV szolgáltatásokon belül elérhető Adószámla és pótlékadatok lekérdezése nem működött. Konkrétan mindenre azt mondta, hogy nincs a keresési feltételeknek megfelelő lekérdezés. Ráadásul minek most, vagyis még júliusban kapom a levelet, ha csak szeptember 9-től tekinthetem meg a pótlékom levezetését?
   Mikor a NAV ügyféltájékoztató és ügyintéző rendszere az adószámom bepötyögése után azt találta mondani, hogy nem vagyok jogosult a rendszer igénybevételére, akkor aztán végképp elszakadt a cérna. Másnap ugyan már szégyelltem magam miatta egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit), de attól még bevallom, hogy ami rossz a NAV levelének írójával akkortájt történt, azt bizony mind én kívántam neki! Meg gondolom még vagy ki tudja hány sorstársam...

   Mivel a kerékcentírozás című feladathoz nem igazán vagyok felszerszámozva, így a munkapad, satu, csíptetővel odafogatott fadarab vonalon indultam el. Mivel csak egyetlen küllővel kellett foglalkoznom (mármint megfelelő feszességűre beállítanom), így még egy percre sem volt hozzá szükség, hogy a kerék újra egyenes legyen. Mármint azért álltam neki egyáltalán a feladatnak, mert mikor a küllő elpattant, a kerék azonnal félreugrott. Mármint lett benne egy nyolcas.
   Ez persze még nem lett volna baj, mert ugye nem vagyok kényes az ilyesmi apró hibákra, csakhogy az én bicajom váza városi, vagyis kicsi benne a hely a keréknek, a gumija viszont terep, vagy legalábbis nagyon széles, ami már eleve csak úgy fért be a vázba, hogy egy flexbe fogott csiszolótárcsával leszedtem a széléből. Mármint a gumi széléből. Míg csak el nem kopik, addig marad, de legközelebb már biztos, hogy keskenyebb gumit veszek. A pótkeréken amúgy az van (mármint keskenyebb gumi), csak annak meg a fogaskerekeivel van valami, mert ahhoz képest, hogy vadonatújak, valamitől recseg rajtuk a lánc.

   Ez a bigyó akkor esett ki a bicajból, mikor tegnap kicseréltem az elgörbült kereket a tartalékra. Bár nem vagyok egy nagy bicajos, de attól még meglepően gyorsan sikerült rájönnöm, hogy honnan hiányzik.

   És már álltam is neki a gátakat átfűrészelni, majd felreszelni olyan szélesre, hogy majd kényelmesen átférjen rajtuk a bowden. Ez az alkatrész számomra azért nem tűnik tartósnak, mert ha a fűrész és a reszelő is úgy vitte, mint mondjuk a vajat, akkor valószínűleg a bowdent alkotó acélsodrony is kárt fog benne tenni, mire fel jól bezsíroztam, amibe majd beletapad a sár, és akkor az fogja a lágynak tűnő műanyagot szétnyigázni.

   Rátérve végre a már korábban szétszedett rezgőcsiszoló összeszerelésére, miközben a háza idefent elmosogatódott, a forgórészére odalent felkerült néhány rétegnyi lakk. Mivel a legutóbbi lakkréteg felkenése óta nemhogy napok, de egyenesen hetek teltek el, így nem volt okom a további halogatásra.

   Hogy a balra látható ventilátor beleért a házba, azt onnan tudom, hogy hagyott rajta némi nyomot, csak azt hiába próbálkoztam, nem sikerült lefényképeznem. Vagyis ennek a gépnek az a baja, hogy a forgórész be tud benne csúszni, innen nézve jobbra. Ezt a hibát úgy a legegyszerűbb kiküszöbölni, hogy a jobbra látható csapágy (amúgy bronzpersely) és a kommutátor közé beteszek annyi alátétet, amennyi épp kitölti  helyet. Persze majd mindent jól össze is zsírozok.

   Ez a forgórész szerintem vagy nem ebbe a gépbe való, vagy az áttekercselésekor a kommutátor (esetleg már eleve az egész vasalás is) rossz helyre lett visszarakva. Mármint azért, mert a szénkeféknek látványosan csak a fele felülete támaszkodik rá a kommutátorra. Mivel a kommutátoron bentebb nem látszik kopásnyom, ezért nagyon úgy tűnik, hogy ez bizony mindig is ilyen volt. (vagy csak szépen fel lett szabályozva a valaha jó helyen kopott kommutátor)

   Mivel ezen a ponton volt egy érintkezési hiba (lásd a kép közepétől kissé balra azt a feketedést), bár így legközelebb kényelmetlen lesz szerelni, én azért inkább átkötöttem. Mivel ez a gép nem az enyém lesz, hanem egy kiváló barátomé, Ő meg csak ritkán fogja használni (mert amúgy nem egy igazán csiszolós típus), szerintem ez az átkötés nem kerül többé napvilágra.

   Hogy jó lett-e a gép, azt az apró doboz felületének felcsiszolásával teszteltem. Szerintem jó lett, bár a dobozt nem sikerült rendesen felcsiszolni, mert beleivódott a fába valami maszat. Ebből valószínűleg az lesz, hogy kap valami sötétebb színű fapácot, vagy mondjuk lenolajat, és / vagy lelakkozom. Ha minden igaz, akkor idén karácsonykor már ez a doboz fogja rejteni az égősorhoz való tartalék izzókat. No de hol válnak nálam igazzá a dolgok...

   Mikor már majdnem itt hagytam, egyszer csak valahogy úgy éreztem, hogy az azért mégsem járja, hogy a zsanérok és az apró zár alatt világos színű marad a fa. Mármint azért nem, mert nemcsak pác lesz rajta, hanem lakk is. Azt meg mikor majd a pác száradása után felkenem, előtte mindenképp le kell szednem a fém alkatrészeket, mert ugye azok a lakktól hajlamosak összenőni.

   Valamint a vízbázisú lakk az ecsetből - a pazarlást elkerülendő - a felmosóvízzel kimosható. Erre azért van szükség (mármint az ecset kimosására), mert több réteg lakk kell. A több réteg lakkra meg azért, mert a híg lakkot nagyon nyeli a felület.

   Egy darabig ugyan toporogtam a pincében, azon törvén fejemet, hogy mégis miben hozzam fel az apró összetevőket (mármint a szétszórásuk lehető legkisebb esélyével), de aztán rájöttem, hogy maga a doboz pont megfelel a nemes feladatra, csak végig szorítanom kell, nehogy lejöjjön róla a teteje.

   Mikor azt látom, hogy egy mostanában megálmodott elképzelésem mindenféle rettenetes idejű várakozást mellőzve, vagyis mindössze néhány hét vagy hónap elteltével megvalósul, olyankor - egyértelműen a szédítő sebesség hatására - mindig meghatódok.

   A minap, mikor beszereltem a pedáltengely alá az új bowden vezető műanyagot, azt hittem kész, idén már nem kell többet a váltókhoz nyúlnom, erre fel kiderült, hogy a hátsó áttételt nem tudom felkapcsolni a leggyorsabb fokozatba. Na most az lehet, hogy már jártam itt, de még csak nem is derengett ez a két állítási lehetőség. Mikor ezeket megtaláltam, és persze sikerült is velük rávennem a váltót a helyes működésre, azonnal megajándékoztam magam.

   Ennek a képnek azért lett a címe "lógunk", mert míg én a feladatot kerülgetem, már nem kevés ideje, addig az eszterga tengelye szó szerint lóg, mégpedig annyira, hogy az amúgy csendes járású gépből időnként (még ha csak...) durva zakatolás hallatszik.

   A rémes hangot a közvetlenül a tokmány mögé szerelt plusz csapágyban vergődő tengely adja. Bár egyszer már nekimentem a feladatnak, mégpedig egy kevéske sziloplaszt odakenésével, és még jó is lett, csak ugye mivel az az anyag puha, ezért nem tartott valami sokáig. Mármint a tengelynek az anyagot forgás közben viszonylag gyorsan sikerült kidolgoznia a résből.

   Mivel egyrészt nem voltam benne biztos, hogy ez a projekt most azonnal be fog fejeződni, másrészt meg amúgy is hajlamos vagyok elfelejteni a számokat, ezért a kockás füzetben nevet adtam a projektnek, majd felírtam a kiindulási adatokat, és persze az eredményt is.
   Na most az addig rendben, hogy kell egy anyagdarab, ami 5 századmilliméter vastag, és még tudom is, hogy hogyan lehet ilyesmit házilag előállítani, de ha felvinném a lakásba az Ilonka nénitől örökölt síndarabot, meg a kilós kalapácsot (mert a konyhában van gáz), majd nekiállnék ötszázados lemezt kovácsolni, valószínűleg úgy a harmadik kalapácsütés magasságában megölnének a lakók.

   Na így lett a kovácsoltvas lemezből firkapapír. Persze vágtam belőle egy szélesebbet, ami passzol a tengely átmérőjéhez, és a papír még kétoldali Gumiám pasztázást is kapott, hogy még csak esélye se legyen a résben elcsúszni, de aztán már raktam is össze! A kilógó részeket persze eltávolítottam.

   Bár tudtam, hogy mit szeretnék vele elkövetni, csak úgy voltam vele, hogy egyrészt a piros alátétekre még egy hétig biztosan nem lesz igény, másrészt elég lesz, ha naponta egy feladatot elvégzek. Mármint ahhoz, hogy néhány hét alatt sikerüljön felszámolnom a fáspincében kialakult anomáliákat. Na jó, nem mindet, de legalább azokat, melyek nagyon szem előtt vannak. Ilyenkor aztán - a tőlem megszokott módon, épp mint ahogy most is - ezek számbavétele következik.
   Nyitásképp valószínűleg a biciklim régi ülését fogom rendbe hozni, mert azzal ha nem boldogulok, akkor gyorsan a szemétben végzi, amire azért van szükség, mert ugye már megint fogyóban van a hely.
   Az előtérben a Simsonon egy monitor ül, míg a mögötte található szekrény egyik polcán egy lapostévé. Na azok ketten nagyon nem valók oda! Már csak azért sem, mert a virágládák helyét foglalják, azok meg ugye a hamarost beköszöntő ősz végén szeretnének a helyükre lekerülni. Na jó, akkor én szeretném, hogy télire lekerüljenek.
   A másik ilyen nagyobb kupac a mindenféle fiókok kérdése. Míg az egyikkel a Réka szekrénysorba vagyok adós, addig a másikkal valahova ide a polcba. Ha ez utóbbival meglennék, akkor eltehetném végre a jelenleg még szanaszéjjel heverő, amúgy az esztergába való mindenféle tárcsákat. A harmadik fiók (ami amúgy kettő), az eszterga alatti polcos lábaiba való, hogy az a két rés is be legyen végre tömve.
   Aztán kellene még az esztergához néhány kés is, amihez már vettem is néhány nyelet a piacon. Maguk a kések amúgy elkopott fúrószárakból fognak készülni, amiket már szintén beszereztem, akarom mondani előtúrtam, mert a szerző előrelátásának köszönhetően voltak készleten.
   Ami még így hirtelen eszembe jutott, az a nyeles tokmány, a tapintókörző, a szatyortartó az előtérbe, a szappanöntőforma, a térdeplőszékről hiányzó ülőke pótlása, a tűreszelők tartója, és persze még hosszan sorolhatnám...

   Úgy egy hét múlva a pincében újra megjelenve (ennyit arról a tervemről, hogy majd minden nap rendezek egy problémát), szomorúan állapítottam meg, hogy az esztergához való alkatrészeket tartalmazó rekeszben nincs négyes menetű tengely, pedig korábban már nekifutottam a feladatnak. Mármint annak, hogy ami csak kellhet az esztergához, azokat a kiegészítőket rendre legyártsam. Ez persze egy olyan projekt, aminek sosem lesz vége, hiszen ahogy haladok a gépmunkák terén, egyre másra mindenféle újabb igények merülnek fel.