Farigcsálok -40- fióktámasztót a konyhaasztalba
(hihetetlen, hogy ezt is megértem)

Íme a mai tetthely. Fogalmazzunk úgy, hogy szeretek nyugodt körülmények között
enni, ezért nem szeretem ha evés közben zavarnak a folyton elém ugró befejezetlen,
vagy akár még meg sem kezdett projectek. Mondjuk ezeket sehol sem jó látni, csak
ugye amennyi dolgot én már félbehagytam, vagy épp csak elterveztem, na annyit
azért már képtelenség nem észrevenni. Bevallom őszintén, hogy eddig még csak
a legkisebb helyiséget, vagyis csak a budit sikerült tehermentesítenem. No persze
szó sincs róla, hogy azért tettem volna, hogy legalább sz*rni nyugodtan tudjak, csak
ott volt a legkevesebb probléma. A festést azt mellékesen intéztem el a fürdőszoba
felújítása kapcsán, majd jött az öblítő szelep, ezt követte a töltő szelep cseréje,
majd a lehúzó kiigazítása. A létraszár összefogató fadarab is elkészült. Mikor
már azt hittem, hogy minden kész, akkor a WC tartály tetejének képében
feltettem az i-re a pontot. Na most ahhoz képest, hogy a budi még egy
négyzetméter sincs, illetve gyakorlatilag üres, nem nevezném rövidnek
az előbbi felsorolást. Mivel egy konyhában rengeteg minden van, így dolog
is akad velük bőven. Például ha óvatlanul kapta fel az ember a hokedlit, akkor
évtizedeken keresztül hajlamos volt belőle kirepülni a fiók. Miután egy zuhanást
követően letörött róla a gomb, kihúzni viszont már nem lehetett, kapott új gombot,
új fényezést (ezt mondjuk azóta már jórészt sikerült ledolgozni a széleiről), illetve
egy apró alkatrészt a fenekébe, hogy ne legyen kedve a fióknak elszabadulni.
Idővel (merthogy eltörött) a szemetesvödröt is megpatkoltam. Valamint
a csap kifolyócsöve sem csepeg már, mint tette azt éveken keresztül.
A jobb felső sarokból lelógó törülközőnek, mint ahogy a fürdőszobainak
is, faragtam egy lógatós tartót. Szóval igenis, hogy vannak már eredmények!

Például idővel a terítőt a konyhaasztalra rögzítő csíptetők is felszerelésre kerültek.

A mosogató melletti asztalon található, most épp útban vannak státuszú
dolgokat átpakoltam a gáztűzhelyre, amiről annyit tudok
elmondani, hogy a múltkor kapott új lábakat.

Mint ahogy a daráló is. A robotgépnek meg kipofoztam a kapcsolóját. Itt persze nem
ezeket akartam mutatni, hanem a polc szélére már hetekkel ezelőtt odakészített
terítőt, melyet a mai project végeztével az asztalra fogok teríteni. Remélem.

Miután elhúztam az asztalt, kénytelen voltam mögötte feltakarítani. Na most aki azt
hiszi, hogy az ő konyhája tisztább, az csak nem szokta elhúzogatni a helyéről
a bútorokat. A kövön a foltokat az évtizedekig rajtuk tárolt mindenféle
dobozok hagyták, mely nyomok az idő múlásával beleették magukat
a kőbe. Mikor a hűtőgépeket cseréltem, nagytakarítás címszóval
nekifutottam a feladatnak, de a foltok közül néhány
eltávolíthatatlannak bizonyult.

Ha már egyszer pont erre jártam, no meg épp el is volt húzva mellőle az asztal, így
nekiugrottam, és a mosogatót is körbetakarítottam. Valami borzasztó darabos
fekete mocsok volt a perem és a csempe között. Mondjuk ha méltóztatnék
odakenni kevéske sziloplasztot, akkor nem tudna bejutni a víz (meg a
mocsok), de ez már egy a nagyon távoli jövőbe mutató project.

Ezt az asztalt még Apukám készítette, alumínium zártszelvényből, csavarozással és
hajtogatással. Mielőtt idekerült volna, akkor is állt itt valami, de az emlékeim
szerint egy tekercselőgépnek szánt asztal volt, beépített tápegységgel, ami
azóta valahol a telken rohadt el. Miután ez az asztal elkészült, már többször
is módosítottam. Legutóbb például megfordítottam, majd kapott a lábai végébe
fadarabokat, azokba pedig műanyag dugókat. Mindezt azért, hogy egyrészt
könnyedén lehessen húzni a kövön, másrészt ne hagyjon rajta nyomot.

A mai téma egy (valójában persze két) a fiók kibillenését megakadályozó fadarab
beépítése lesz, mégpedig valahova ide oldalra, melyet amúgy én magam
felejtettem ki az asztalból, mikor ezt a fiókot ide beleszereltem.

Na most eredetileg úgy volt, hogy a polc alatt látható kereszttartó nem ott bent volt,
mint ahol most látjuk, hanem az asztal innenső lábainál. Talán ha egy évtized kellett
hozzá, hogy berágjak arra a rém idegesítő jelenségre, miszerint az ide betolt széket,
melyen amúgy tenmagam szoktam ülni, na azt nem lehetett se betolni, se kihúzni.
Mert ugye útban volt a lábainak kereszttartó. Szóval csak úgy ment be a szék
a helyére, vagy épp jött ki onnan, ha előtte felemeltem. Aztán mikor
egyszer nagyon berágtam, kitekertem a helyükről a csavarokat,
fúrtam számukra két újabb lyukat, csak persze húsz centivel
hátrébb, s azóta az idegesítően mozgatható szék emléke egyre
csak halványodik. Bevallom őszintén, hogy részemről nem mernék
rá megesküdni, hogy azt a polcot oda le, azt én találtam ki oda
a vegyszereknek, vagy már régebben is volt ott valami.
A kövezeten hagyott nyomok szerint nem volt.

Ezen a még valamikor 2004-ben készült kép alapján viszont igenis, hogy
már akkor is ott volt az előbb említett polc, csak még csúnya deszkából.
Illetve ezen a képen még ott van a kereszttartó, ahonnan hátrébb tettem.

A fiók akkor készült, mikor kényszerűségből kiszoktam a konyhába (mert a szüleim
kiköltöztek a telekre, s innentől kezdve nekem magamnak kellet főznöm), s már
nagyon idegesített a szanaszéjjel heverő rengeteg használhatatlan állagú tárgy,
melyeket nem dobhattam ki, mert vagy anyám, vagy apám ragaszkodott hozzá.
Amúgy olyan jól sikerült a "nem kell" státuszú tárgyak kiválogatása, hogy a képen
látható fiókot jó ha évente egyszer kihúzzuk, ha épp kell belőle valami. De nem kell!

Szó sincs róla, hogy azért nem húzzuk ki, mert kiesik, hanem ez csak egy mondhatni
mellékes tény, melyet szándékom szerint a mai nap fogok megváltoztatni.
A mai nap, az egészen biztos, hiszen szét van kapva a konyha.
Nekem meg ugye csak kell majd ebédelnem valahol.

Még ezt a töménytelen feleslegességet...

Azok az ócska piros kerekek például a spájzban található polcrendszer alól estek ki.
A visszaszerelésüknek ugyan konkrétan nulla esélye van, de azért a Gömörök
családi hagyományaihoz híven, úgy őrizgetem őket, mint valami kincset!

Ezt a nyomógombot például még apukám reszelte ki egy kazettás deckhez. Azt most
talán hagyjuk, hogy egy ilyen alkatrész mégis hogy a csudába került ki a konyhába.

Mint ahogy az előzőre, úgy a fekete szerencsekavics és a több száz
wattos vetítőgépizzó jelenlétére sem létezik értelmes magyarázat.

Láttál már csigatésztát?
Na ezzel készül.

Egy ilyen bugylibicskát azért tesz el az ember, mert emlék.
Hogy nem emlékszem rá? Most mond már...

Miután felszabadítottam a munkaterületet, nekiálltam levenni a méretet. Csóró
vagyok, már nem sok mindenre telik a büdzséből, de méretet, mivel az
ingyen van, na azt azért még mindenféle korlátozás nélkül vehetek.

Ezek az adatok teljesen feleslegesek. Csak azért vettem le őket, nehogy
az legyen, hogy valami érthetetlen okból mégiscsak kellenek,
én meg jöhetek fel a pincéből, hogy lemérjem őket.

Ezek az adatok viszont már lényegesek. A pincében leszabandó fadarab semmiképp
sem lehet 34,9 centinél hosszabb, és négy centinél magasabb. A szélessége viszont
teljesen mindegy, mert az csak annyiban számít, hogy majd annak fekszik neki
a fiók felső pereme, mikor épp ki szeretne borulni a helyéről. Szóval a nulla
igénybevétel miatt, ha több mint egy centi széles, akkor az már bőven jó.

Na most volt a probléma megoldására másik tervem, csak az annyira elvetemült
volt, hogy már a tervezgetés fázisában folyamatosan ingattam a fejem. Először is
ki kellett volna hozzá pakolni a fiókból, majd teljesen szét is kellett volna szedni.
Az aljából és a hátából levágni, újra összeszerelni, majd a két oldalán keletkezet
résbe csavarozni azt a sínt, melyet a pincei fiókos szekrénykék átalakításakor
termeltem ki. Miután ezzel meglettem volna, természetesen még magán az
asztalon is le kellett volna cserélnem a jelenlegi faszánokat az imént
említett sínekre. Akinek két anyja van, az játsszon ilyennel!
Vagy mondjuk egy asztalos, hiszen neki ez a dolga.

Nem szabad elbonyolítani a megoldásokat, mert az nagyon el tudja venni
az ember kedvét a kivitelezéstől. Szóval jó lesz ide az a két fadarab.

Mely anyagféleségből akad itthon bőven.

Ez is mennyivel átláthatóbb lett, hogy a múltkor rendbetettem...

Ha nagyon akarom, akkor készülhet a két valami akár alumíniumból is.

Ami persze erős túlzás lenne, így maradtam is ennél
a két, amúgy keményfából készült lécnél.

Kicsit kínlódott vele a motoros fűrész, mert ez egy valóban nagyon kemény anyag.
Amúgy valaha a József telefonközpontban tartottak rajta műszaki rajzokat.
Én költözéskor kaparintottam meg őket, mert ugye szép faanyag.

Mióta becsavaroztam a szalagcsiszolót ebbe a direkt számára készült padba, azóta
ki sem szedtem! Gondoltam azt a néhány feladatot, mikor kézből kéne dolgozni,
azt simán megoldom a rezgőcsiszolóval, mely tervem megvalósításához előbb
még ki kell pofozni szegénykémet, mert jelenlegi állapotában sajnos
csak a csiszolási feladatok szabotálásában jeleskedik.

Szerencsére nem felejtettem el lemérni, hogy a zártszelvény 40x40-es.
Már csak azért, hogy tudjam, mekkora távot kell átérnie a csavarnak.

A bevágások nem részei a projectnek, hanem azok egyszerűen csak ott voltak
az anyagon. Mivel így ahogy látod, vagyis felülre kerülnek, ezért az ottlétük
teljességgel lényegtelen. Mindössze arra kell figyelnem, hogy a fadarabokat
tartó csavarok lehetőség szerint a vastagabb részbe legyenek beletekerve.

Mit nekem odacsavarozni ezt a két lécet?

Úgy kell őket felszerelni, hogy a képen látható résből csak annyi maradjon, hogy
a fiók még éppen kényelmesen betolható legyen. Szóval bele nem akadhat, de
azért legyen úgy 5 milliméterrel lentebb, mint a képen sötétlő rés felső széle.

Bár elsőre nagyon úgy nézett ki, csak mivel a konyhai időzítő óra
előtt megtaláltam, mégsem felejtettem lent a csavarokat.

A Makita fúrógépet ellenben igen.
Még tiszta szerencse, hogy idefent is van ez a Bosch.

A vonalzó a lyukak legalább nagyjából szimmetrikus bejelöléséhez, míg az asztalos
szorító az épp az imént legyártott fadarabok ideiglenes odafogatásához kell.

Az ülőpárna azért került a szekrény és az asztal közé, nehogy
a munka hevében sikerüljön leverni az ajtóról a fényezést.

Hogy mi adja szegény Bosch fúrógépben a panaszosan sivító hangot,
azt már egészen biztosan látom, hogy kénytelen leszek kideríteni.

Futás vissza kalapácsért, pontozóért, sorjázóért.

Meg persze a partvisért és a lapátért.

A leszabott fadarabokat odafogattam az asztal széléhez az asztalos szorítóval, majd
ezen egyszerű megoldás segítségével, az alumínium zártszelvényre épp az imént
kifúrt lyukakon keresztül, előfúrtam egy vékonyabb fúróval a csavaroknak.

Félig kész! Hirdetett eredményt boldogan a szerző.

Majd szomorúan vette tudomásul, hogy a kivitelezésből kimaradt 5 milliméteres
hézagpótlás okán, az a k*rva fiók még mindig hajlamos kibillenni a helyéről.
Mondjuk ki azért már így sem esik, csak nagyon csúnyán fittyed lefelé.

Kitekertem a csavarokat, majd megcseréltem a két fadarabot, nehogy
átszakadjanak az egymáshoz túl közel került lyukak. Ez mondjuk
a felhasznált faanyag keménységét figyelembe véve elég
valószínűtlen, de azért jobb a békesség.

Na most lett jó!

A zöld mosogatószeres palack úgy került oda, hogy miután munka közben már
ötödszörre esett ki az asztal alatti polcból, végül úgy döntöttem, hogyha
annyira akarja, hogy elhasználjam, akkor rajtam nem fog múlni.

Annyira nem volt kedvem megfordítani az asztalt,
hogy inkább nekitoltam a spájz ajtajának.

Ugyan csak a két új csavarfejből sejthető, de immáron ez az oldal is elkészült.
Ezeket a csavarokat természetesen odébb fúrtam egy-egy centivel, nehogy
itt nekem összeütközésbe kerüljenek az előbb tévesen előfúrt lyukakkal.

Na mit felejtettem ki? (illetve odalent a pincében)
A fiók leendő fogantyúját.

Mondjuk oldalról nézve látható, hogy van a fiók elejének alul egy pereme,
szóval van mibe belekapaszkodni, de ha már egyszer csinálom,
nehogy már kihagyjak a projectből egy ilyen apróságot.

A Terta táskarádiótól balra elterülő polcokon található dobozok ugyan még jórészt
üresek, de szerencsére az épp keresett tartalom már részben a helyére került.

Én mondjuk színes műanyag fogókat szerettem volna, csak azokat
a múltkor elhasználtam a laminált padlóból készült dobozokra.

Mintegy percnyi turkálás után végül is ezt a szép fényeset választottam.
Mondjuk úgysem látszik a terítőtől, de ezt most inkább hagyjuk...

Aztán mikor feljöttem, s megláttam a konyhában a rumlit, egyből
rájöttem, mennyivel jobban jártam volna, ha reggel nem a fiók
kipofozása, hanem a kézszárító szétszedése mellett döntök.

Na most az amúgy egérpadnak használt laminált padlócsíkot csak azért
hoztam ki a hallból, mert nem találtam itthon derékszögű vonalzót.
Mondjuk ez sem az, de ettől még megfelelt az adott feladatra.

Mármint arra, hogy bejelöljem vele a furatok helyét.

Annyira meghatódtam, hogy mire észbe kaptam, már nagyban azon törtem
a fejem, hogy mi lenne, ha még a lábait is lefesteném. Csoda, kész csoda!

Leborítottam a terítővel, hogy ne is lássam! Amúgy természetesen nem ezért, hanem
mert egyrészt így azért szebb, másrészt pedig a terítő megvédi az asztalt a víztől.

Mondjuk ha kihúzom a fiókot, akkor összegyűrődik a terítő.
No de kihúzom én ezt a fiókot? Na ugye, hogy na ugye!

Na most ahhoz képest, hogy az edénycsepegtetőre tulajdonképpen már csak a tiszta
edények szoktak kerülni, szóval ahhoz képest azért nagyon koszos volt. Mondjuk
ez azért nem igazi kosz, hanem inkább vízkő volt, de az sem mutatott rajta jól.

Mikor már azt hiszem, hogy itt a vége, akkor mindig akad valami
a konyha másik végében, ami semmiképp sem illik oda.

Na itt a vége! Jelentette ki botorul a szerző.

Mert ugye a szerszámokat ki fogja visszarakosgatni a helyükre? Miután ezekkel
is rendre megvoltam (egy percembe került csupán), már csak az egérpadom
hollétéről kellett feltennem magamnak néhány zaftos keresetlen kérdést.

Ha fehér lett volna, talán meg sem találom!

Most már aztán tényleg neki kell állnom megszerkeszteni a képeket. Ahogy ezt
így eldöntöttem, azon nyomban neki is álltam elmosogatni a papucsom talpát.

Addig is jól elleszek ebben a kedvenc régi szakadtban, melyből
amúgy lehet, hogy egyszer nekiugrok, és készítek egy újat.

Mivel a múlt havi terv (ami amúgy 30 szétszedés volt) igencsak nehezen akart
összejönni (amúgy összejött), így erre a hónapra már csak feleannyi tételt
terveztem be. Ezek - bár még nincsenek nevesítve - igazából már csak
azok, melyeket áprilisban sikerült olyan szinten kerülgetnem, hogy
végül teljesen el is kerültem őket. Ettől persze még ott vannak
a pincében a sarkokban, meglehetősen akadályozva
a szerzőt a rendcsinálás undok feladatában.

Na most mikor a szerző már azt hiszi, hogy a konyha kész, kicserélve a két hűtő,
polcok a helyükön a spájzban, akkor egyszer csak meglátja, hogy immáron
hosszú évtizedek óta ezzel a patronos dobozzal van becsapódás ellen
kitámasztva az ablak. Pedig már mióta tervezem, hogy befaragok
ide egy alkalmas fadarabot... Épp mint a mai project esetében.
És akkor a konyhaajtó lógó kilincséről még nem is beszéltem!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.