Hogy mi van már megint? Úgy nagy általánosságban véve az, hogy a pincei apró elmaradásoknak - megjegyzem minden igyekezetem ellenére - eszük ágában sem áll elfogyni. Az mondjuk igaz (legalábbis részben), hogy ezek az apróságok a szerző áldásos tevékenységének köszönhetően termelődnek újra, de attól még nem kellene folyton a szemem elé kerülniük.
   Na most a jelen helyszínen egy kissé más a helyzet, itt ugyanis nem a szemem elé került a restancia, hanem a lábam alá. Konkrétan az van, hogy ha sokat sétálok ki-be, akkor a laminált padló nem sík alapra terítettsége okán, pontosabban szólva az apró mozgások hatására, egy idő után az eszterga odatámasztott ágya egyre inkább olyan szögbe kezd beállni, aminek aztán elcsúszás lesz a vége. Ez ugyan tényszerűen eddig szerencsére még csak egyszer fordult elő, de nekem annyi is épp elég volt az ijedségből. Hogy mégis minek szaladgálok ki-be?

   Jelen pillanatban azért, mert a csavarboltban vett anyákra és alátétekre voltam oly bátor rámondani, hogy jöhetnek egybecsomagolva, ugyanis alaptulajdonságom, hogy imádok fényes dolgokat válogatni. Mivel csak fakötésű alátétből vettem vagy ötfélét, ahányszor csak ki-be léptem a dobozukért, annyiszor mozdult meg alattam, de ami nálamnál is fontosabb, az eszterga ágya alatt a padló.

   Már olyan régóta tervezem, hogy egy álmos délután összeborítom a három (sőt több) gumis dobozomat, majd valamiféle a jelen pillanatban még nem pontosan körvonalazódott elvek alapján újraválogatom a tartalmukat, hogy ezt most már tényleg itt lenne az ideje a valóságban is elkövetnem.

   Akkora áldás, hogy ezek (mármint a gumi állagú dolgok, meg persze a többiek is) így külön vannak, mely örömteli tény hatására csak ki kell választanom közülük a megfelelőt, hogy már csak ezért is megérte a rendrakásba fektetett energia.

   Miközben a gumis dobozban található apró bigyók között turkáltam, időnként belestem a pincébe, pontosabban szólva az eszterga alá, nehogy még valami olyan apróságot válasszak, ami majd nem ér le a földig.

   Mikor az eszterga ágyának csupasz pozdorja szélét megláttam, menten úgy döntöttem, hogy márpedig ez kap ide egy díszlécet. No nem mintha olyan sokat nézegetném a gépágyat ebből a különös szögből, hanem csak azért, hogy ugyan már ne ezzel a feladattal kelljen kezdenem a következő, vagyis az apró pincei elmaradások nyolcadik fejezetét.

   Már csak az anyag bal alsó sarkára nézve is nyilvánvaló, hogy ez egy maradék laminált padló. Miután a szükséges vágási vonalakat megrajzoltam (lásd felül), a pince hidegét ellensúlyozandó, megtologattam rajtuk a rókafarkú fűrészt.

   A poros padlót ugyan a gumiláb sem szereti, de ennek ellenére olyan stabil lett, hogy esze ágában sincs megcsúsznia! Cserébe most meg (illetve két nap múlva) az történt, hogy az esztergát egy mögüle kivett másik gép kábelével sikerült magamra rántanom, de ez azért már tényleg az én marhaságom volt. No nem mintha a többi nem az lenne...

   Ez a project úgy kezdődött, illetve az vett rá, akarom mondani jelezte a feltétlen szükségességét, hogy a biciklim csengője bizonyos időközönként, konkrétan minden egyes kerékfordulat alkalmával csengetett kicsit. Ezt a jelenséget vagy az út, vagy a kerék hibája szokta okozni. Mivel olyan egyszerűen nincs, hogy az összes csendes mellékutca ugyanolyan távolságonként bukkanjon egyet, így elég egyértelmű volt, hogy a kerék körül lehet valami galiba.
   Mielőtt megnéztem volna, hogy pontosan mi a baj, még teljes nyugalommal elmentem a Praktikerbe, meg az OBI-ba, meg ki tudja hányszor bevásárolni, meg persze a piacra is, gondolván nem lehet olyan nagy a baj, ha a kerék még kitart.

   Mikor ezt a rémes szakadást megláttam, mindjárt eldöntöttem, pontosabban szólva megígértettem magammal, hogy soha többé nem veszem meg a legolcsóbb gumit semmiféle multifunkciós áruházban.
   Ennek a külsőnek amúgy nemcsak ez az egy baja volt, hanem ezen felül már fél éve az oldalán is volt egy szakadás a szövetében, ami mondjuk ennyire azért nem nyílt szét, azonban jól látszott a keréken, mint egy abból oldalra kiálló púp.
   Hogy miért nem robbant szét a külső? Azért nem, mert voltam oly előrelátó, hogy az előző külsőt is rajta hagytam a keréken. Ezt úgy kell érteni, hogy levágtam róla mind a két drótfalcot, majd mint valami betétet tettem bele az új gumiba.

   Míg a plusz belső maradt, addig a szétszakadt külső ment. Ez a project amúgy azért kerülhetett be az apró pincei elmaradások közé, merthogy az új gumi már több mint egy hete meg lett véve.

   A minap, a ligeten átbiciklizvén azt játszottam, hogy mikor épp olyan fadarabot láttam, ami belefér a cserépkályhába, akkor azt felvettem és betettem a bicikli kosarába. Gondoltam hazajövök, berakom hátra a pincébe, aztán majd télen eltüzelem. Hogy miért nem tettem be? Egyrészt azért nem, mert épp el volt barikádozva az út a lehajtható asztallal.

   Na most a harmadik ok az volt, hogy a pince mélyén található hatalmas gödör bebetonozása után, mivel ez csemperagasztóval történt, ráadásul alulról puszta homok feltöltéssel, idővel lyukak keletkeztek, mely csúfságoknak már évek óta ígérgetem, hogy egyszer úgyis be lesznek gipszelve. Na most lesz az az egyszer!

   Előkaptam egy ecsetet a felület bevizezéséhez, egy tálat a víznek, valamint magát a vizet is. Ugyan mi kellhet még? Például gipsz, amire szerencsére jól emlékeztem, hogy van, és még meg is találtam!

   Mikor a locsipocsival megvoltam, kimentem a pince elé, ahol is oly sikeresen foglaltam le magam az esztergához készülő platformmal, hogy mire észbe kaptam, kenhettem szét a vizet újra, mert már majdnem teljesen felszáradt.

   Ez a szekrény, pláne az alja azokkal a fehér lábakkal és a fiókkal olyan szép lett, hogy egyszerűen nem is értem, hogy hogyan felejthettem ki a projectből a fiók határolóját. No nem a két oldaláról van szó, hiszen ott megtartják a lábak, hanem arról, hogy mikor betolom a helyére, na olyankor szó sincs róla, hogy az eleje csak addig menne be, mint ahogy most látjuk.

   Betettem a lábak közé a fiókot, majd megtekintettem a mögötte található helyet. Mivel ott azt láttam, hogy a sarkokba szerelt egy-egy fadarabbal a fiók a tetejénél fogva stabilan megtámasztható, elindultam felkutatni a két szükséges fadarabot.

   Ez az apró elmaradás - úgy általában véve a többivel ellentétben - még annyira friss volt, hogy még sem a fiók, sem maga a szekrény nem volt belakva, mely tény amúgy nagyon is jól jött, mikor a polcost fejjel lefelé kellett fordítanom.

   Már annyiszor ígértem meg magamnak, hogy mikor belefutok egy apró hibába, akkor azt nem hagyom úgy, hanem lövök róla néhány képet, pláne ki is pofozom ami épp nem igazán kerek, hogy egyrészt tulajdonképpen ebből született az apró elmaradások című cikksorozat, másrészt pedig valamiféle a dolgok egésszé történő kerekítésére való törekvés, ami fogalmazzunk úgy, hogy nem volt rám jellemző. Vagyis a kisebb hibákkal úgy éltem együtt, mintha kötelező lenne, vagy mondjuk elháríthatatlanok lennének.
   Most például az az egészen apró hibajelenség került elém, hogy a menetfúróhoz való apró hajtókarban csúszkál a keresztvas, mert elkopott, elérett a kitámasztására szolgáló csavar végébe rakott apró gumidugó, ami helyett már keresem is a pótlást a gumibigyós dobozban.

   Az a fekete gumidarabka ott a csavar végén, az nem csak úgy egyszerűen ott van, hanem úgy van ott, hogy kilóg belőle egy pöcök, ami épp beleszorult a csavar végébe fúrt lyukba. Az mondjuk igaz, hogy a fekete rész a keleténél kétszer olyan hosszú, de ez egyrészt nem zavar, másrészt így legalább lesz minek elkopnia. Hogy már nem élek addig, hogy elkopjon? Most mond már...

   Ez a részproject egy amolyan kakukktojás, ugyanis esetében nem arról van szó, hogy egésszé kerekítek egy régóta meglévő apró elmaradást, hanem próbaképp arról, hogy már eleve nem is hagyom megszületni!
   Hogy miről van szó? Nos arról, hogy míg a képen felül látható fiókot csak úgy egyszerűen beszerelhettem a helyére, mert az nemcsak adott, de ráadásul még szép is volt (mármint a hely), addig a sorban a következőt már nem. Ráadásul nemcsak azért nem, mert az innen nézve két alsó polc közé nem férek be a csavarhúzómmal, hanem azért sem, mert a kép közepén vízszintesen átvonuló polc (ezt úgy írtam, mintha létezne polclapból függőlegesen álló is) annyira koszos, hogy általános trehányság ide vagy oda, azt azért már csak nem lenne szabad úgy hagynom.
   Szóval most az lesz, hogy eleve nem szerelem be a középső polc alá a fiókot, majd valamikor később magamat erősen megmorogva ki, hanem már eleve úgy szerelem be, hogy előtte kiglancolom a helyét.

   Nyitásképp kikaptam a polcból az összes ott tárolt kincsemet. A két flex ugyan éppen jó helyen volt, azonban a konzervdobozban tárolt lemezcsavarok, valamint az uborkás üvegbe száradt Gerakol talán már kevésbé. Amennyiben leszek olyan rendes és kidobom a döglött vegyszereket, a csavarokat pedig átteszem a helyükre, és még a forrasztó ón gurigák is átkerülnek innen a lomos pincébe, akkor már-már teljesen fel fog szabadulni a polc.

   A helyükről kiszedett polcdeszkákat még azon melegében beszámoztam, hogy mint kérdés fel se merülhessen a visszahelyezésük sorrendje. Amúgy nemcsak, hogy a deszkák között nincs két egyforma, de egyenesen azt mondhatnám rájuk, hogy egyik sz*rabb mint a másik!

   Az elsőként lecsiszolt deszka olyan szép lett, hogy ezt akár így is hagyhatnám! Persze előtte azért még kapna egy kevéske lakkot is, hogy innentől fogva legalább a kosz ne ragadjon rá.
   Mikor aztán ebbe így, vagyis jó alaposan, bármiféle munkavégzés helyett a csupasz polcdeszkát bámulva belegondoltam, hiába rezgett a léc, végül mégiscsak megmaradtam az eredeti, vagyis a fehérre festett változatnál.

   Amit a képen látunk, az egy nagyszerű példája az ócska állagú fadaraboknak, ez a deszka ugyanis eddig még soha semmiféle felületkezelést nem kapott. Ez annyira így van, hogy miután kiderült, hogy a finomabbik csiszolópapír egyszerűen nem bír a fa felületi egyenetlenségeivel, ha csak egy rövidke időre is, de fel kellett tennem a szalagcsiszolóra a készletben található legdurvább smirgliszalagot. Mindeközben a háttérben az a rettenetes fehér hurka, az egy az eredeti kilyukadt helyett általam készített porzsák.

   Miután az összes polcdeszkát lefestettem fehérre, majd berámoltam őket a direkt erre a célra készített felhajtható asztalra, ha már úgyis várni kell a száradásra alapon, maga a fiók is kapott egy újabb réteg lakkot. Míg az utóbbinak ennyi már valószínűleg elég lesz, addig a deszkákra lehet, hogy a teljes fedéshez majd fel kell még kennem egy újabb réteget.
   Ahogy itt álltam, s nagyban bámultam a művem (ezt bezzeg nagyon, akár órákig is tudom csinálni), az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha ezentúl mindig így lenne? No nem a bámulásra gondoltam, hanem arra, hogy ezentúl nem hagynám benne az általam végzet munkákban azokat az apróságokat, amiket aztán később jöhetek vissza kiigazítani. Elmondom, hogy mi lenne. Valószínűleg az, hogy soha semmivel sem készülnék el. Rávilágítsak, hogy miért? Na jó...
   Bár a jelen fényviszonyok között nem igazán látszik, de attól még ott az asztal alatt az eszterga, amiről - pontosabban szólva a hozzá készült kiegészítőkről - az utóbbi időkben rengeteg cikk született. Ha ezt a gépátépítést mondjuk egyetlen cikkbe hoztam volna össze, az még a jelenlegi fázisképek nyolcvan százalékának kidobása után is túl nagy lett volna. No de nem is ezt akartam felhozni példaképp, hanem azt a polcost, amin az eszterga épp van. Annak a lábai ugyanis (mármint az elkészítésük) átcsúszott (persze szándékosan) a közéjűk épített fiókról szóló másik cikkbe. Erre persze mondhatnánk, hogy ez csak kettő, csakhogy tartozik hozzájuk két újabb apró fiók megépítése is, melyek (legalábbis mikor ezeket a sorokat róttam) még el sem készültek! Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen nem, hanem úgy nem, hogy azt a szerszámot, amivel a fiók alkotóelemeit össze fogom illeszteni, na azt még el sem készítettem!
   Na így aztán, hogy egy kicsit minden mindennel összefügg, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy kialakult bennem egyfajta hajlam az apróságokra történő legyintgetésre. Mivel ezt az ipart (mármint a legyintgetést) már nagyon régóta űzöm, azon sincs mit csodálkozni, hogy az apró elmaradások behozásáról szóló cikkeknek talán sosem lesz vége.

   Ez ugyan csak egy nagyon kis foltja az elmaradásaimnak, ami annál csúnyább, minél kisebb. Mert ugye mégis mekkora feladat már átpakolni ebből a faládikából a 8-as csavarokat a helyükre? Már-már semekkora!
   Na most ehhez képest az utóbbi időben már többször is belefutottam, hogy se rövid 8-as csavar, se anya nem volt a tematikus dobozaimban. Ráadásul mindezt úgy, hogy egyrészt épp útban volt a bicajom mellett ez a ládika, másrészt a lomos pincében egy egész asztalfiókra való Salgó polcokhoz való csavarom van!

   Komolyan mondom, hogy a jelen apró siker látványának hatására annyira belelendültem a válogatásba, hogy kis híján a szögek is a helyükre kerültek. Ebben (mármint a helyretételükben) végül az akadályozott meg, hogy a direkt számukra vásárolt szortimentek felé vezető utat olyan szinten sikerült elbarikádoznom, amin élve talán át sem jutottam volna! Vagy lehet, hogy nem is élvét, hanem állvát akartam írni? Mindegy ez, mert az is stimmel. Már úgy értem azért, mert most épp csak kúszva lehetne bejutni a pince hátsóbb részeibe. Ez persze lényegtelen, mert annyi minden hiányzik innen elölről is, hogy azokat még csak meg sem merem próbálni felsorolni!

   Az persze elképzelhető, hogy nem egészséges dolog egyszerre megenni egy kiló lecukrozott epret, pláne nem fél kiló hús felzabálása után, de én azért megettem, minek hatására annyira leesett a vérnyomásom, hogy egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis miféle pincei munkát terveztem be mára. Ez annyira így volt, hogy hiába olvastam utána a táblázatomban, valamint törtem az egyre kókadtabb fejem, semmire sem jutottam, mire fel kimentem a konyhába, mondván hozok magamnak egy kávét.
   Hogy mit keres a képen a telefon? Az azért van ott, mert mint a vetélkedőkben, kértem telefonos segítséget. Konkrétan felhívtam a párom, de ő sem emlékezett rá, hogy mégis mi dolgom van a pincében. Már ha említettem neki egyáltalán. Már úgy értem, hogy már arra sem emlékeztem, illetve emlékeztünk.

   Mikor a konyhába beléptem, majd megláttam a csepegtetőre helyezett új tálcát, akkor viszont már egyből beugrott, hogy puszta válogatásról, illetve rendrakásról volt szó. Vagyis a terveimben nem egy valami szerepelt, hanem rengeteg olyan valami, ami az adott pillanatban mondhatni reménytelen módon nem volt a helyén.
   Hogy mi köze ehhez egy fehér tálcának? Nos az, hogy a régi tálcát le fogom vinni a pincébe. Mi az, hogy minek? (mikor már van lent két másik) Vanni ugyan van, csakhogy míg az irodagépből kibontottban jelen pillanatban az esztergához a lomos pincéből összegyűjtött anyagok vannak, addig a másik kék fém tálcában valamelyik félbehagyott projectem alkatrészeit őrizgetem.

   Bár lejönni lejöttem, csakhogy a tálcát - amire ugye a válogatáskor szükségem lett volna - simán odafent felejtettem! Erre fel mit látok, ahogy belépek? Egyből egy tálcát! Az mondjuk igaz, hogy ez alapvetően nem az, hanem filmorsós doboz, no de attól, hogy nem szögletes, hanem speciel kerek, attól még ugyanúgy van pereme, vagyis bőven megteszi tálcának. Ez a valami amúgy éppen ezért van itt, bár már rég nem szerelek motort, amihez valaha be volt vetve. Konkrétan azért volt rá szükség, mert a pince előtti rész (ahol motort volt szokásom szerelni) nem volt se lebetonozva, se linóleummal borítva. Feltört beton volt, faforgácsokkal beborítva. Ha ott valami leesett, akkor abból egyszerűbb volt másikat venni, mint a rettenetes mocsokban megkeresni. Na erre kellett a tálca, amibe a motorból épp kibontott alkatrészeket dobáltam. Azóta persze már rég el lett mosogatva.
   Ahogy itt álltam és bámultam ezt a polcokból egy fiókbeépítés okán nemrég kirámolt (amúgy már erősen fogyóban lévő) kupacot, arra a következtetésre jutottam, hogy ha sem a 6 voltos, sem a 12 voltos akkutöltő ebben a pincében, pláne kézközelben lévő polcokon történő állomásoztatását nem tudtam megindokolni, akkor sem a Simson sztender, sem a jó arasznyi hosszúságú kipufogócső darabka ittléte nem indokolható.

   Mondjuk a biciklis alkatrészek között sincsenek jó helyen, de itt legalább (mivel erre ritkán járok) nem látom őket. Amit viszont igenis, hogy megláttam, az az innen nézve jobbra eső fadarabos polc jelenlegi állapota. Hogy miért kerültek mindenféle olyasmik a fadarabok közé, melyekre még véletlenül sem illik leírásként a fadarab? (lásd példának a jobb felső sarokba belógó szőnyegdarabot) Nos valószínűleg azért, mert amikor nem tudtam őket hova tenni, akkor épp itt volt hely.
   Na éppen ezért vagyok most itt, mire fel nekiálltam, és amit csak értem, illetve aminek volt rendes helye, amihez persze oda is kellett férnem, azokat a dolgokat mind áttettem a helyükre.

   Már nem tudom, hogy mit szedtem szét a múltkor (talán az egyik, vagy a másik nagydarab nyomtatót, esetleg a hordozható fénymásolót), de az biztos, hogy azon értetlenkedtem, hogy miért nem illik a csavarfejekre egyik kulcsom sem. Nos azért nem illett, mert az épp boncolt valamiben angolszász léptékű csavarfejek voltak.
   Ehhez kapcsolódik, hogy nem is oly rég egy kiváló barátom arra panaszkodott, hogy nem jutott be a közeli zsibvásárba (mert akkora sor volt a Cserepesház előtt), ezért nem tudta megvenni a motoros csavarbehajtójába közvetlenül bedugható, hatlapfejű csavarokhoz való, hőn áhított BIT készletet. Én meg ugye mondtam neki, hogy majd hozok a piacról. Természetesen nem volt, azonban néhány hét elteltével újra megjelent, mégpedig épp az újságban is meghirdetett 800 forintos áron. Mikor a készletet megvettem, csodálkozva láttam rajta, hogy abban nemcsak metrikus, de angolszász méretsorú csavarfejekhez is vannak BIT-ek.
   Ha nem is azonnal, de néhány hét elteltével már úgy gondoltam, hogy veszek belőle egyet magamnak is, bár innentől fogva teljesen esélytelen, hogy egy nem metrikus csavarfejbe belefussak. A készletet a piacon innentől kezdve persze újra nem lehetett kapni. Két hónap múlva, mikor már nem is emlékeztem rá, hogy kell, és pontosan mi is az, na akkor viszont már igen. Ezt látjuk a képen. Mármint azt, hogy ez nem is az a készlet, amire még valamikor hónapokkal ezelőtt gondoltam.

   Mármint nem az a másikféle (aminek csak azért is előtúrtam a mélyből a képét), ami ugye a barátomhoz került. Itt aztán mindjárt nekiálltam azon elmélkedni, hogy van-e valami okom a szomorúságra. Végül is nincs, hiszen tulajdonképpen még jól is jártam. Egyrészt nem fogják az aprószerszámos fiókban a soha semmire sem kellő BIT-ek a helyet feleslegesen foglalni, másrészt mikor majd keresem őket, akkor nem keverem össze a kétféle méretsort. Aztán ott van még az is, hogy az én készletemben normál és keresztélű csavarfejekhez való BIT-ek is vannak, amiket legalább szoktam használni. Arról már nem is beszélve, hogy az én készletem 150 forinttal olcsóbb volt.

   Ez az állapot ne tudd meg mennyi pakolászás eredménye... Elárulom. Sok! Amennyiben úgy gondolod, hogy azért tartott sokáig, mert nagyon szét voltak szórva a pincében a polcokon az immáron egy helyen látható bigyók, akkor csak részben van igazad, ugyanis az idő legnagyobb részét nem az összegyűjtögetésük vitte el, hanem annak eldöntése, hogy mi hol legyen. Természetesen nem ezen az egyetlen fiókon belül.

   Hanem úgy kell a dolgot elképzelni, hogy ezt a két másik szortimentet is bevontam a válogatásba, helycserés pakolászásba. A kék fedelű dobozban amúgy Merklin fémépítő elemek vannak, amik - mivel nem találtam számukra értelmesebb helyet - maradtak az eddigi dobozukban.

   Mivel az utóbbi időben néhányszor megsértettek, a két drótkefe (az egyik réz, a másik vas) sorsát összefordítva, valamint természetesen a szőrüknél fogva össze is nyomva őket rendeztem el. Így már valószínűleg nem fognak a tüskéik belém állni. Hogy honnan kerültek ide ezek a kefék? Nos a vasszőrűt nem is oly rég kaptam Ilonka néni fiától, míg a rézszőrű az idő multával egyre hiányosabb emlékeim szerint céges.
   Hogy mégis mivégre volt raktáron egy távközlési cégnél drótkefe? Bóna Anti kollégám ezzel tisztította le a tápfejeket. Lefújta őket valami vegyszerrel, aztán adott nekik a drótkefével, de jó alaposan! Ilyenkor persze (a rövidzárlatok miatt) a környék összes telefonkészüléke nekiállt csörömpölni. Cserébe viszont olyan szép tiszta lett a telefonvonalak elosztója, mintha új lenne!
   Mindeközben a különös mód kék színű mártásos üveg úgy került képbe, hogy az is itt volt. Már úgy értem, hogy a minap még a polcon, most meg itt előtte a földön. Miután kinyitottam, homorúra szikkadt tetejű kék festéket láttam az alján. Na itt aztán (megjegyzem újra bármi értelmes tevékenység helyett) az következett, hogy megpróbáltam kitalálni, hogy mégis mit festhettem valaha kékre. Mivel az jött ki, hogy semmit, és a kék színre történő festés még csak álmaimban sem szerepelt, ha nehéz szívvel is, de végül kidobtam az apró üveget.

   Bár a késztől azért még messze van, de azért már alakul a rend! Legalábbis ha abba belegondolok, hogy amiket most a fiókokban látunk, azok a bigyók néhány hete még mindenfelé elszórt fiókok mélyén, ócska dobozokban, vagy épp a polcok szélein hányódtak, akkor a haladást mindenképp hatalmasnak kell ítélnem.
   Hogy a dolgok a végleges helyükre kerültek-e? Nos nem igazán. Ebből szerintem az lesz (persze nem most, hanem majd csak idővel), hogy átforgatom őket úgy, hogy az legyen elől, ami sűrűbben kell. Ehhez persze kell majd még építenem néhány másik fiókot is, hogy legyen belőlük hátul is. Ez persze nem zokszó volt, hiszen nemcsak időm, munkakedvem, de még faanyagom is bőven akad! Szóval már megint az van, mint már annyiszor. Vagyis az, hogy most aztán hajrá Géza!

   Remélhetőleg még azelőtt fogok találni egy a jelenleginél nagyobb méretű kupakot, hogy ebből a kicsiből kiszóródnának a végre különválogatott süllyesztett fejű négyes csavarok.

   Bár terveimben mára még véletlenül sem ez az újabb válogatás szerepelt, hanem a következő tétel, csak mivel azt épp nem volt kedvem egésszé kerekíteni, ezért végül - hogy azért mégiscsak csináljak valamit - ennél maradtam.

   Mármint annál, hogy kettéválasztottam a bútorlaphoz való zsanérokat, mégpedig azon elv szerint, hogy melyikük műanyag betétes, és melyikük tiszta fém. Amúgy erre a szétválasztásra csak azért volt szükség, mert idővel annyira megtelt a doboz, hogy már nem lehetett rácsukni a tetejét. Mivel most már két doboz zsanérom van, ennek lehetne az a vége (mármint a szétválasztásnak), hogy idővel folyton abba futok bele, hogy a keresett helyett mindig a másik dobozt nyitom ki. No de hol van nekem nulla feletti bútorzsanér (valódi nevén persze kivetőpánt) felhasználásom?

   Elmaradásom viszont annyi van, mint a tenger! Ez annyira így van, hogy már többször is elgondolkodtam rajta, hogy nem úgy van-e, hogy direkt csinálom. Sajnos nem, hanem egyszerűen csak trehány vagyok. Most például a kép közepén vékony csíkként átvonuló fiók függőlegesen álló tartóiról hagytam le a díszlécet.

   Mármint innen, erről a cafatnyi bútorlapszélről, ami egy annyira csúnya dolog (mármint így csupaszon hagyva), hogy a kamera sokszori próbálkozásomra sem volt hajlandó ráfókuszálni. Az persze igaz, hogy mikor ez a fiók készült, akkor még nem tudtam, hogy tudok szegélylécet is.

   Csakhogy most már tudom, hogy tudok, hiszen épp most van készülőben ez a fiókos szekrényke, melynek csúfos széleire most ragad fel a negyedik díszléc. Ezt szerencsére nem úgy kell érteni, hogy negyedjére, hanem úgy, hogy az első három már stabilan fent van, és már csak a negyedik alatt szárad a ragasztó.

   A jelen apró elmaradás letudásának amúgy azért álltam neki, mert biztosan tudtam, hogy kell itt lennie valahol két akkorka díszlécnek, mint amekkora a fióktartók széleire kell.

   Na jó, beismerem, le kellett belőlük vágnom másfél másfél centit. Épp mint ahogy azt is elismerem, hogy a keveredés elkerülése végett rájuk írtam, hogy jobb és bal, mely feliratok a rájuk kent ragasztó hatására azonnal olvashatatlanokká váltak.
   Itt aztán egy meglehetősen hosszúnak tűnő pillanatra megakadtam, mert ugye így mégis hogyan döntsem el, hogy melyik oldalra melyik való, de mint az kisvártatva kiderült, ezek ketten teljesen egyforma méretűek.

   Amit alul látunk, vagyis az elvékonyítás, az nem azért van ott, hogy szép legyen a szegélyléc, vagy mondjuk azért, hogy nehogy beleakadjon a hegyes kis sarkába az ujjam, hanem azért lett ilyen, mert amiből ezt a vékony csíkot vágtam, na annak az anyagnak (ami amúgy keményfa kerítésléc) az egyik vége már gyárilag le volt kerekítve. Szóval ez teljesen véletlenül jött ki ilyen jól. Nekem amúgy mindegy, hogy én vagyok-e ügyes, vagy a sors dobálja elém jó leosztásban a lapokat, csak kerekedjenek már végre egésszé a projectjeim!

   Ezek ketten a biciklim mögött laktak. Mármint a fakereszt és a madárijesztő, mert a kék vödör a piros kefével és a fiókos szekrényke odabent a fáspincében. Míg a szekrénykéből hiányzik egy fiók, aminek a pótlása ugye ha nem is nagyon, de azért bonyolult, addig a keresztet és a madárijesztőt mindössze egyesítenem kell.

   Igazándiból nem egy fagyis vödörnyi virágföldért jöttem, hanem ez csak úgy velem jött. Mármint a feladat csapódott hozzám az előszobában, mikor épp lefelé tartottam a pincébe egy másik apróság ügyében.

   Már ha apróságnak lehet tekinteni, hogy a minap megindult alattam a bicaj ülése, mégpedig úgy, hogy a frászt hozta rám. Először egy kicsit előre csúszott, aztán lezuttyant, majd vissza hátra. Bár az új üléspozíció sem volt rossz, és még csak nem is billegett nagyon az ülés, de ennek a problémának azért mindenképp utána kellett néznem. Mert ugye ha az ülés valahol a távolban biciklizésem közben hullik szét apró elemeire, mire fel nem ülve, hanem végig a pedálokon állva kell hazabicikliznem, na azt biztosan a szívemre venném!

   Hogy mi van? Kérdeztem rá a szokatlan látványra. No nem arról van szó, hogy alulról nézem a bicaj ülését, hanem arról, hogy a 8-as vasrúdból görbített alkatrész mégis hogy a csudába volt képes a helyéről ennyire elvándorolni. Mert ugye annak nem a múltkor beépített gumituskó alatt lenne a helye, hanem a felette látható szájformájú mélyedésben.

   Majd kentem egy réteg Pálmatex ragasztót az üléshuzat belsejére, és persze magára az ülésre is, merthogy ennek a kettőnek is kedves szokása volt eltávolodni egymástól. Konkrétan nem is értem az eredeti koncepciót. Mármint azt, hogy az üléshuzat a gyártó szerint majd csak úgy egyszerűen fent marad az ülésen holmi cipőfűzőszerű kötözőtől.

   Mivel így éreztem kényelmesebbnek, ezért úgy szereltem fel a helyére az ülést, hogy az eredeti pozíciójánál egy kissé hátrébb legyen, mely változtatásom amúgy nagyszerűen bevált. Vagyis most már nem lötyög az ülés, és még csak a huzata sem csúszkál, valamint ülni is jobb rajta, mint ahogy eddig volt.

   Így persze - hogy fehérlik a friss gipszelés a fekete aszfalton - már jól látszik, hogy hol voltak a lyukak, hova kentem a gipszet. Hogy ez meg mégis mennyiben volt pincei project? Nos ha másban nem is, de annyiban biztos, hogy onnan hoztam ki a gipszet. Hogy mégis mit keresett a gipsz a tűzifás pincében a festékek között, azt a kérdést most inkább ne feszegessük...

   Zárásképp visszatettem a helyére a locsolókannát (amiben amúgy a vizet vittem ki a kapuhoz), majd azt mondtam erre az igencsak hosszúra sikeredett projectre, hogy itt a vége, ezennel ünnepélyesen zárom!
   Hogy lesz-e a pincei elmaradások eliminálásának nyolcadik fejezete? Ez kérlek egészen biztos! Mert ugye még véletlenül sem arról van szó, hogy a feladat fogyott volna el, mint inkább arról, hogy - remélem csak ideiglenesen - a munkakedvem.