Az ebéd utáni szendergésből magamhoz térve már hiába ácsorogtam az asztal előtt, hiába tudtam, hogy itt lett volna valami dolgom, még mikor anyám órákkal ezelőtt beszólt a konyhából, mondván menjek enni, mert elkészült az ebéd. Hogy addig is csináljak valamit, míg az eredeti csapásirány eszembe jut (már ha ez meg fog történni egyáltalán), lekaptam a polcról a két hatalmas dobozt.

   Na most ha esetleg bántana a túl sok a fény (amilyen sötét vagyok, ez bizony megeshet), akkor majd visszacserélem az izzókat az eredetiekre. Aztán ahogy itt ácsorogtam, egyszer csak beugrott, hogy a nagyobbakkal gondban leszek, azok ugyanis nem fognak beférni a fiókba. Mondjuk jó helyük lenne a pincei asztali lámpákban, mert odalent bármennyi fény sem lehet sok, de ezt az ötletet később elvetettem. No nem azért, mert hülyeség (hiszen nem az), hanem azért, merthogy biztosan nem ez volt még valamikor ebéd előtt mára kitervelve.

   Az új izzók egy kicsit ugyan kilógnak a burából (lásd a jelen képen jobbra), de mivel a csillár felkapcsolt állapotában nem nézek oda, lekapcsolva meg fehér az egész, így ez egyáltalán nem zavaró.
   Ahogy itt álltam a csillár alatt (megjegyzem hiába várva a megvilágosodást), egyszer csak kezdett valami derengeni. Ez sajnos csak annyi volt, hogy ebéd előtt még valami fénnyel kapcsolatos projectet terveztem, csakhogy az biztosan nem az izzócsere a csillárban volt.

   Hiába nézegettem a helyszínt, gondolván csak beugrik róla valami, mindössze annyit sikerült megállapítanom, hogy az immáron üres izzós dobozok valamiért visszakerültek a polcra. Mikor ezt a képet lőttem, 2019-11-25. napja volt, s már csak két olyan tétel szétszedése választott el az egyik idei tervem megvalósításától, melynek témája a táblázatba beírt, de szét még nem szedett akármik számának 60 alá történő csökkentése. Csakhogy az eltehető munkalapra odakészített Harkov villanyborotváknak, valamint a PLL szintézeres Tronic rádiónak semmi köze sincs a fényhez. Ekkor jutott eszembe, amit még valamikor napokkal ezelőtt találtam ki. Ez a történet arról szólna, hogy miután szétszedem az előbb említett két tételt, a felszabadult helyre szórnám szét a fejem feletti polc tartalmát, s aztán már innen szem előttről csipegetnék belőlük. Ehhez az egészen apró rámoláshoz persze az kell, hogy szétszedődjenek végre a borotvák és a rádió.

   Aztán ahogy egyre csak topogtam a semmittevésem dús mocsarában, az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak megcserélném a borotvákat a lomos dobozzal, a rádiót meg mondjuk visszatenném oda, ahol még néhány napja volt.

   Mivel az előbb felvázolt tervem egyáltalán nem volt nagy ívűnek nevezhető, ezért stílszerűen szólva egyenes út vezetett az azonnali megvalósításához. Mikor aztán ezeket így együtt megláttam, mindjárt beugrott, hogy az ebéd előtti fénnyel kapcsolatos tervem a sárga fényerőszabályzó bemutatása volt. Hogy mégis hogyan kapcsolódik a villanyborotva a fényerőszabályzóhoz? Nos úgy, hogy a borotva rúgós hálózati kábelének végére gondoltam odaszerelni a fényerőszabályzót.
   Aztán ahogy itt ácsorogtam, egyszer csak kiszúrtam a tálca bal szélén látható szovjet dimmert, melynek dobozába a pincei porszívóból kiszedett teljesítmény szabályzó modult tervezem beépíteni.
   Ez juj de bonyolult (gondoltam elhamarkodottan), aztán a gondolatmenet folytatásaként beugrott, hogy a pincében is akad egy fényerőszabályzó, ami annyival használható kényelmesebben az itt látható háromnál, hogy azt eleve drót végén csüngőnek találták ki. Vagy ha nem, nekem valamiért akkor is így dereng...

   Mivel a pincébe a negyedik szabályzóért túl bonyolult lett volna lemenni (azt meg ne kérdezd miért, mert magam sem értem mire fel gondoltam így), ezért csak annyit csináltam, hogy feltettem a borotvákat tartalmazó dobozt a fejem fölé.
   Ebben nemcsak az az okosság, hogy így a többiek (mármint a boncolnivalók) szem elé kerültek, hanem egyben az is, hogy ez az összeállítás így azért kevésbé néz ki egy a szobába valahogy egyáltalán nem illő porfogónak.

   Ennek a képnek azért az lett a címe ami, mert így vagy úgy, de egyszer csak fel fog szabadulni az egyik doboz. Mármint nem a jelfogó meghúzási időmérők közül valamelyiké, hanem vagy a felső bontásra váró nyáklapos, vagy az alsó, melyben egy már épp csak összeszerelésre váró lapozós órás rádiót őrizgetek.
   Mikor aztán már majdnem úgy voltam vele, hogy legyen, elbontom azt a néhány ócska panelt, majd átpakolom a fedeles dobozba az eddig szabadon porosodott alkatrészeket, két dolog is közbejött, ami elvette az épp aktuális, pláne kevéske kedvemet.

   Addig a másik az, hogy a képen látható vackok el, illetve átrakosgatása közben mindenképp be kellett volna vetnem a porszívót. Hogy utóbbi tény miért akasztott meg, mikor porszívózni amúgy szeretek? Nos azért, mert míg a lakásban található porszívó a végét járja (konkrétan sípol benne valami), addig a pincében lakó pótláshoz nem tudom csatlakoztatni a meglévő csövet. Hogy ez utóbbi mégiscsak sikerüljön, ahhoz vagy az esztergához kellene készítenem különféle érdekes fazonú anyagbefogókat (ami nem feltétlenül tokmány, hanem lehet akár két bordázott kúp is), vagy a porszívó házába kellene fúrnom egy nagyobb lyukat. Míg az amúgy egyszerűnek tűnő fúrással az a gond, hogy nincs megfelelő méretű fúróm (illetve inkább dörzsáram), addig az esztergához meg egy használható késtámaszom nincs. Na most ha esetleg úgy adódna, hogy megérem, akkor lehet, hogy egyszer minden tervem egésszé fog kerekedni, de ahogy én most látom, nem fogok addig élni...
   A nyafogást félretéve, holnap azzal fogom kezdeni a napot, hogy a képen látható bigyókat leporszívózom, számba veszem, majd átrakosgatom az átlátszó IKEA dobozba. A sárga fényerőszabályzó persze majd figyelmeztetésül kint marad.

   Bár nincs a képen óra, szerintem senki sem kételkedik a szavamban, mikor azt állítom, hogy már másnap este van. Vagyis nemhogy nem azzal kezdtem a napot, mint amit még tegnap este eldöntöttem, de egyenesen egészen estig sikerült a terveimről megfeledkeznem. Gondoltam ha mást nem is, de legalább a porszívózós részeket elintézem.

   A paneleket azért nem szedtem szét, mert azok még jól jöhetnek, ha kellene valamire egy világító csík. Már úgy értem, hogy ezek a lapok a nem is oly rég szétcsapott LCD monitorból származnak. Több kezem nem lévén, a feladat porszívózós részét úgy intéztem el, hogy a lábam közé kaptam a csövet, majd lehetőleg annak a végéhez poroltam le a bigyókat egy porecsettel. Ez amúgy a nadrágomat a feladat után megtekintve, mondhatni nem mindig sikerült.

   A PDA-t konkrétan annyira, hogy előcitáltam a kupacból a töltőjét, és még rá is dugtam. No nem azért, hogy megtudjam működik-e (amúgy láthatóan igen), mint inkább az érdekelt, hogy ennyi év állás után vajon feltölthető-e még az akkuja. Hogy meddig bírja erővel, azt mondjuk nem tudom (annyira ugyanis nem néztem rá a dologra), de néhány óra töltés után hosszú percekig szórakoztam vele, mire nagy nehezen rájöttem, hogy hogyan kell kikapcsolni.

   Az óra csak azért került oda a képre, hátha valaki nem hiszi el, hogy már megint egész nap nem csináltam semmit, bár nem hiszem, hogy akadna aki kételkedik a szavamban. Pláne mikor épp egy ekkora valóságot állítok!

   Mivel nem voltam benne biztos, hogy tényleg nekiállok a fényerőszabályzó bemutatásának, lekaptam a polcról a maradék folpackot, majd beletekertem a biwak rádiót, hogy végre tényleg elfogyjon a tekercs.

   Mivel az viszont egészen biztos, hogy a folpack rövid időn belül hiányozni fog a Rádiótechnika évkönyvek tetejéről, kimentem a konyhába, ahol is örömmel írtam fel a folpackot a vásárlási listára. Mármint annak örültem, hogy nem felejtettem el. Amennyiben találnék neki valami olyan helyet (mármint a folpacknak), ahonnan nem áll szándékában folyamatosan legurulni, annak mondjuk még jobban örülnék. No de ne legyek már annyira telhetetlen...

   Mivel azt már korábban sikerült eldöntenem, hogy sem a pincei teljesítmény szabályzó, sem a plafonra világító lámpa fényerejének szabályozásához való társa nem ebből lesz, így ezzel most azt csinálok, amit csak akarok! No nem mintha a többi cuccomat lelkemben bármiféle félelemmel szedném szét...

   Amúgy ez a lengyel. Első ránézésre mondjuk nagyon hülye helyen van, de ha elárulom, hogy ez valaha az asztali lámpám fényerejét szabályozta (azért csak valaha, mert mára már rég kikötöttem), akkor mindjárt egyértelmű, hogy épp jó helyre került.
   Mindeközben az AirStep felirat nem az asztalhoz tartozik, hanem egy már évtizedekkel ezelőtt szétrongyolódott cipőhöz. Úgy került át a cipőről az asztalra, hogy az eredeti helyén bizonytalannak éreztem a ragasztását, majd miután erről meggyőződtem (vagyis letéptem), átragasztottam az asztal szélére. Mivel itt nincs kitéve az időjárás viszontagságainak, szerintem kitart addig, míg maga az asztal.

   Bár ezt a különös összeállítást még csak néhány napja készítettem el, már nem jutott eszembe, hogy mégis mihez. Addig mondjuk megvan, hogy ha betekerek a foglalatba egy 100-as izzót, akkor a lengőaljzatot akár rövidre is zárhatom, de az már nincs, hogy mit dugtam bele.

   Attól persze, hogy az áramkörben szerepel egy soros 100 wattos izzó, attól még simán agyoncsap az áram, ha tegyük fel ráfogok a krokodilcsipeszekre. Mivel ezt tudom, meg persze óvatos is vagyok, így nem fogtam rá. Na jó, elismerem, párszor már előfordult, de most nem.
   A szabályzó amúgy igen meglepő módon viselkedett, amiről azért nem készült videó, mert egy idő után felhagyott az elektronok vezetésével. Az izzó kezdetben ütemesen villogott, aztán tette ezt egyre gyorsabban, miközben a fényerő amúgy szabályozható volt, majd a rendszer egyszer csak feladta a működést.

   Például fel lehetne szerelni valami gép oldalára, és akkor az a masina onnantól kezdve teljesítményszabályzós lenne. Hogy van-e erre igényem? Nos van, de mivel az nem ebből a szabályzóból lesz megépítve, hanem a szintén szovjet állólámpához valóból, ezért ezt most ünnepélyesen nem javítottam meg. Később persze még bármi megtörténhet...

   Például szükségem támadhat egy olyan dobozra, amiből kilóg egy potméter tengelye, és akkor majd lesz hova nyúlnom. Na ezen gondolatmenet hatására lett egyszer csak annyi vackom, hogy azt azért már magam is túlzásnak érzem.

   Hogy később ne kelljen rajta gondolkodnom (mármint azon, hogy a mai találkozásunkkor megjavítottam-e), ráírtam a hátára az eredményt, és még a szétszedtem cikk sorszámát is, aztán uzsgyi, irány vele a pince!