Tulajdonképpen nem a mai cikk témájáért jöttem le (mármint ide a pincébe), hanem csak miután felmostam a lépcsőházat, gondoltam ugyan ne én legyek már az első ember aki összejárja.
   Hogy az idő a kövezet száradásáig lehetőleg valami hasznossal teljen, először betettem a szappanöntő formához kiválasztott lemezdarabot, mégpedig egyenesen a fejhallgató tartójához kiválasztott fadarabokra.
   Bár igazándiból a kertkapu zárját (lásd balra) lett volna értelmes megjavítanom (mármint sorrendileg), de én inkább a csavarkeresést választottam, de csak mert úgy éreztem, hogy azt van a legnagyobb esélyem elfelejteni.

   Hogy ez egészen biztosan így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a szükséges csavar hosszát - mire ideértem - teljesen elfelejtettem. (esetleg már eleve a mérés is elmaradt)
   Mivel a tűzifás pincében (vagyis itt) leginkább olyan projekteket láttam (mármint félbehagyva), melyek barkácsolós jellegűek, porolni meg épp nem volt kedvem, gondoltam átmegyek a lomos pincébe, ahol biztosan akad valami apróbb (mondjuk általában inkább nagyobb) csak úgy egyszerűen pakolnivaló.

   Hoppá! Jegyeztem meg az asztal látványának hatására, ami most még véletlenül sem annak szólt, hogy a lapja (mármint az asztalé) épp csak kilátszik néhol a lomok alól, és még csak nem is a szerszámtartónak (mely terv annyi hányattatás után végre elkészült), hanem annak a ténynek, hogy a minap ide kitett két laptop szőrén-szálán eltűnt. Mindezt úgy, hogy az újpesten a fűben talált monitor ott hever közvetlenül a bejárati ajtóban a földön, vagyis egyáltalán nem úgy néz ki, mintha rendet raktam volna. (ez szerintem mondjuk senkiben fel sem merült)

   A már eddig sem kevésnek tűnő rumlira jobban rávilágít, hogy bár a múltkor visszahoztam ide a pincébe azt az apró dobozt, melyben a lakásba - szerencsére csak egy bemutató erejéig - a DIN szabványú hangfalcsatlakozókat vittem fel, de vissza már nem borítottam a tartalmát a helyére. Fel meg ugye pláne nem tettem a polcra a dobozt. Már csak ebből is látszik, hogy az előbbi sejtésem beigazolódott. Mármint az, hogy itt aztán valóban akad pakolnivaló rendesen.
   Néhány apróságot ugyan sikerült a helyére tennem, de mikor odáig értem, hogy elő akartam citálni a kapcsolós dobozokat (ami amúgy az apró kapcsolós doboz bemutatásához kell), akkorra végképp elakadtam, mert az embermagasságig megrakott asztal miatt egyrészt nem volt hova átrakosgatnom a dobozokat, másrészt eleve oda sem fértem hozzájuk, mégpedig a fenti képen látható kupitól.
   Itt aztán újra belecsaptam az egyik kedvenc elfoglaltságomba, ami tényszerűen az, hogy csak állok, nézek és tervezgetek. Egészen mereven ugyan nem merném kijelenteni, hogy a tervezgetésem még soha semmi jóra nem vezetett, hiszen ez a pince azért már sokkal jobban néz ki, mint tette azt valaha, de ha a tervezgetésre fordított energiát inkább a szétszedésekre koncentrálnám, akkor azért csak előrébb tartanék.
   Most amúgy azt találtam ki, hogy először a fekete laptopot tekintem meg, aztán az ezüst színűt, majd a kakukkos óra és a balra lent szinte már nem is látszó öreg laptop következik. Hogy ebből a tervemből mi lesz? Szerintem semmi.

   Mármint azért nem, mert a múltkor (ez amúgy még valamikor hónapokkal ezelőtt volt) azt találtam ki, hogy a meglehetős kupiból (ez itt az, bár nem hinném, hogy akadt volna aki nem ismerte fel) legalább az üres ládákat és dobozokat kiszedegetem, hogy pontosan lássam, mennyire rossz a helyzet.
   Amúgy nem annyira rossz, mint amilyennek látszik, hiszen tényleg sok az üres láda. Míg a műanyag ládák egy része egymásba tolható, addig a papírdobozokat vissza lehet hajtogatni lapjukra, és akkor kisebb helyet foglalnak. Pláne nem itt lent útban, hanem a szekrény tetején. (ugyanis ott tartom a lapra hajtogatott dobozokat)
   Ebben (mármint a tervezett rendrakásban) a múltkor az akasztott meg, hogy sokkal több fiókot találtam, mint amennyi hely van a két nagy fiókos szekrényben. Vagyis azok számára csak össze kellene már dobnom valami szekrényszerűséget, amibe betologathatók. Előtte persze még át kéne helyeznem az egyik fehér polcost, aminek az az előfeltétele, hogy elengedjek végre olyan dolgokat, mint mondjuk a kis híján lapjaira tépett műszaki könyvgyűjteményem. Mármint azért, hogy legyen végre a lomos pincében némi hely, a helyzet ugyanis jelenleg tényleg kilátástalan. Ettől eltekintve mégiscsak sikerült a két laptopot előkerítenem, mégpedig a magnós szekrényből.

   A rumli látványába annyira beleszomorodtam, hogy a fényképezőgépet sikerült lent felejtenem a polcon a számlálók és a csigacenti között. Ez amúgy az a polcos, amiről az előbb beszéltem. Mármint ezt kellene innen úgy elhelyeznem, hogy végre az összes polcához szabadon hozzáférjek.
   Azzal szoktam magamat bíztatni (mert ugye arra időnként nagyon is rászorul a lelkem), hogy ha ezt, azt, meg amazt végre rendbe tenném, akkor már kezdene derengeni az alagút végén a fény. Persze már rég tudom, hogy az ez, az az és az amaz, az nagyon nem három dolog, hanem húsz, negyven, de inkább hetven.
   Ehhez képest a rémes kupin épp csak meglátszik (és még azt is csak én látom), hogy az idén (ez még valamikor 2020-ban volt), még az év felénél sem járva, már lazán túlvagyok az első száz szétszedésen.

   Persze ha soha nem azzal foglalkozok (ez mondjuk azért erős túlzás) ami már elől van, hanem vagy elé teszek valami mást, vagy ami talán még ennél is sokkalta rosszabb, a már előszedett, s ki tudja hányszor megemlített dolgokat újra elrakom.
   Most például a szovjet fényerőszabályzó állólámpához, a Zenit apró vakuja, az RJ11-es telefonaljzatok, a csehszlovák légpisztoly, meg ki tudja még mi minden került el innen, hogy a munkalapon a fekete laptop egyedül terpeszkedhessen.

   Miközben a laptopot bámultam, még magam is hitetlenkedve fogadva azon ígéretemet, hogy ha ma talán még nem is, de holnap egészen biztosan szétszedem, a zsebemben végig ezeket a pincéből - megjegyzem csak úgy találomra - felhozott csavarokat markolásztam.

   A csavar amúgy a kávékiöntő nyeléhez kellett, mely problémát (mármint a nyél leesését) majd csak az apró elmaradások a lakásban 7 című projektem keretében fogok orvosolni. Már csak ebből is sejthető, hogy a magam körül nem kevés munkával létrehozott fizikai kupit valószínűleg kevesellvén, azt folyamatosan az idő ellen elkövetett bűnökkel is tetézem.
   Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy minden igyekezetem ellenére meglepően sűrűn előfordul, hogy a már fényképzés szempontjából kész projektek megíratlanul hevernek heteket, ami azt eredményezi, hogy végül belezavarodok a megjelenési, illetve már eleve az elkészítési sorrendjükbe.

   A bal oldali mondjuk még ép, szóval nyitható csukható a laptop, de megállni persze már nem tud a kijelző mondjuk függőlegesen (úgy mondjuk egy pillanatra azért még igen), mert ugye felére csökkent a tartóerő.

   A modell típusa MP-978, ami engem mondjuk sokkalta kevésbé érdekelt, mint az a másik tény, hogy 2,6 ampert képes zabálni, mégpedig 19 voltról. Vagyis apukám tápegységéről nem, de az én labortápomról már működni fog. Már ha jó.

   A Festo egy automatizálással foglalkozó cég. Hogy milyen úton került hozzám a laptopjuk, arról fogalmam sincs. Gondolom kidobták, én meg ugye lomtalanításkor felvettem, vagy valaki más tette meg, aztán nekem adta. Ezt úgy kell érteni, hogy erről a laptopról semmiféle emlékem sincs. Amúgy az ezüstszínű társáról sincs. Konkrétan azt sem tudtam, hogy ott lapulnak a pincei fiókban a monitor alatt.

   Na most attól, hogy a kijelzője hanyatt vágja magát, attól a pincébe még bőven megfelelne. Mármint rendezni rajta az apróságokat rejtő dobozok nyilvántartását, valamint címkéket nyomtatni a dobozokra.
   Ebben az lenne az okosság (mármint egy a pincében működő laptopban), hogy így elbonthatnám azt a Compaq PC-t, aminek a monitorát amúgy már korábban kivégeztem. Ez nemcsak azért lenne jó, mert így az nem foglalná tovább a helyet, hanem egyben azért is, mert míg a pincében egy PC normális elhelyezése komoly küzdelmekkel járna (mármint magammal kellene megküzdenem, hogy mégis mit dobjak ki és honnan, hogy egy PC valahova odaférjen), addig egy laptop bárhová, akár a puszta földre is letehető. Vagyis ha ez a masina él, vagy nulla ráfordítással feléleszthető, akkor nem fogom elpusztítani.

   A billentyűzete még csak nem is kopott. Amúgy a tapipadján sem látszik semmi kopás, ami persze attól is lehet, hogy külső vezérlőkkel használták, vagy csak futott rajta valami program egy rack szekrénybe zárva.

   A kijelzőt a megfelelő szögben megdöntve, a lámpával és a fényképezőgéppel jó sokat szórakozva, végül sikerült megmutatnom, hogy a monitor alapjaiban véve él, mint ahogy maga a számítógép is. Az F1 gombot a továbblépéshez megnyomva, túljutott a bootolás a BIOS képernyőn.

   Majd miután láttam (mondjuk háttérvilágítás hiányában olyan nagyon azért nem), hogy betöltődött a Windows, újra áthoztam a szobából a minap kipofozott monitort, majd rádugtam a gépre.
   Egy kicsit ugyan még nyomkodnom kellett a gombokat, hogy átkerüljön a kép a külső monitorra (a nyomkodás amúgy az előbb nem használt, gondolom mert még nem állt fel a gép), aztán már gyönyörködhettem is a desktopban.

   Nemhogy szinte semmi sincs a gépre feltelepítve, de még ami van, az se nagyon akar elindulni. A Explorer indításakor például egyből azt üzente a gép, hogy nincs elég memória a művelet végrehajtásához. Plusz a videó memória is kicsi, aminek az a következménye, hogy választhatok a teljes felbontás (mármint a monitor maximális felbontása) és a true color között. Egy kicsit ugyan még piszkáltam a gépet, de aztán - ha szomorú szívvel is - úgy döntöttem, hogy ez egy annyira gyenge masina, ami már semmire sem jó, így mindenképp pusztulnia kell.

   Holnap most már tényleg le kell mennem a pincébe a mindenfélékkel, mert ha nem, akkor újra el fognak borítani. Ej, ha még a távirányítós fényerőszabályzót is szétszedném...

   Egy kicsit ugyan sajnálom, hogy nem támasztottam fel, de annak azért örülök, hogy ezzel sikerült a helyét visszanyernem. Kell még úgy 100 ilyen projekt, és akkor végre újra lesz némi hely a pincében.