A virágállványt még véletlenül sem a TV antenna kontakthibás csatlakozójának megjavítása okán húztam el az ablaktól, hanem az úgy volt, hogy ha egyszer már amúgy is elhúztam, gondoltam legyen meg minden egyszerre.

   Mely rém idegesítő helyzet (mármint a DVB-T vétel akadozása) valószínűleg attól állt elő, hogy anyukám az ablakban ülve - rejtvényfejtés közben - remegteti a lábával a virágállványt.

   Hogy legyen ami a középső érintkező két felét folyamatosan összehúzza, egy 3,3 milliméter belső átmérőjű rugóra lenne szükség, ami valljuk be, azért nem minden háztartásban akad.

   Mivel nem voltam benne egészen biztos, hogy jó lesz, a rugó felhelyezése után egy kissé meg is nyomorítottam a középső érintkezőt, hogy ugyan ne legyen már annyira szabályosan kerek.

   Hogy mit keresek itt? Arról van szó, hogy a minap sikerült beejtenem egy apró csavart a középső asztalfiókba, természetesen éppen abba a rekeszbe, melybe leginkább szoktam szemetelni.

   Természetesen hiába takarítottam ki, úgyis újra bele fogok szemetelni. Itt aztán felmerült bennem az a meglepő kérdés, miszerint: Mi lenne, ha nem tenném vissza a helyükre az apró szerszámokat?

   Tudod mióta hever a magnó előtt az izzós doboz? Én ugyan el nem árulom, hogy már több mint egy hete! Hogy mégis mit vagyok képes halogatni egy izzócserén? Na most ha elmondom, hogy kellett hozzá egy csavarhúzó is, az akkor sem lehet valódi ok a halogatásra.

   Márpedig ez a fajta éjjeli lámpa csavarral nyílik. Akarom mondani, maga az izzócsere azért vált időszerűvé, mert a hagyományos izzó megolvasztotta a lámpa üvegcsövén az amúgy műanyagból készült tapétát.

   Ezen a képen alig látszik az izzók fénye közötti különbség, azonban a valóságban úgy van, hogy míg a hagyományos izzó (lásd jobbra) fénye mellett nyugodtan lehet olvasni, addig a LED-es társa ebben a témakörben mondhatni nem jeleskedik.

   Cserébe nem olvad el tőle a lámpa, és amúgy a telefon sem. Már úgy értem, hogy az is zavart, hogy az izzó által felmelegített telefon, a lámpa lekapcsolása utáni kihűlés közben, általában nekiállt pattogni, amivel aztán félálomban sikerült rám hoznia a frászt.

   Jaj ne már... Mondogatja maga elé a szerző, ahányszor csak meglátja a piros fiókocskákban nem is annyira rejtegetett elkókat. Valamit eltenni a helyére persze nem egy nagy feladat. Már ha van neki valahol helye! Mint az sejthető, ezeknek az alaplapba való elkóknak valahogy még nincs saját helyük.

   Kihúztam a rumlit magam elé, majd úgy döntöttem, hogy ezeket már nem is teszem vissza. A fényes kehelyben valószínűleg a ferde tetejű SANYO magnó csavarjai vannak (valamint sok minden más izé is, ami csak az utóbbi években belehullott), míg a cetlire egy korábban piszkált magnóhoz szükséges szíjméretek vannak felírva. Ez utóbbit azért őrizgetem, mert a kidobása előtt szeretném felírni valahova. Végül mégis kidobtam, ugyanis időközben elfelejtettem, hogy az adatok melyik magnóhoz tartoznak.
   A cetlivel ellentétben, az elkókat nem dobhatom ki, mert azok időnként szoktak kelleni. No de ha nem dobom ki, akkor mégis hova tegyem őket? Na itt aztán kimaradt néhány kép (illetve kihagytam, mert sok volt), amin a szobácskámban található, úgy nagyjából összes rejtekhelyet mutattam volna meg. Mivel egyik lehetetlenebb volt, mint a másik, végül egy kényelmesen elérhetőt választottam.

   Hogy az elkóknak még véletlenül sem a Hi-Fi torony aljában rejtegetett csavaros szortimentben van a helyük? Miért, a biztosítékoknak és az orvosi fecskendőknek igen? Most már csak arra kell ügyelnem, hogy el ne felejtsem ezt a rejtekhelyet.

   Míg az előző négy apróság valóban az volt, ez az ötödik tétel már nem annyira, bár ez sem igazán farigcsálós téma. No de mit tegyek, ha egyszer a nagyobbakat már szépen kifutattam? (vagy csak nincs kedvem a maradékhoz)
   Mivel anyám kint van a telken, csak magamat vádolhatom a csésze lehetetlen elhelyezéséért. Mert ugye ha kinyitom a konyhaszekrény ajtaját, akkor ez innen lerepül. Mondjuk utolsó darabja a készletének, szóval nem kár érte, de attól még nem kellene összetörni. Lényeg a lényeg, ahányszor csak megláttam ezt a kóbor csészét, mindig feltettem magamnak a nyilvánvaló kérdést: Hát téged meg minek tettelek ide?

   Mikor az ablak felé jártam, akkor meg persze azt kérdezgettem magamtól, hogy: Miért nem hoztam be a már kikészített csészét a konyhából, amibe amúgy a fekete színű, valami k*rva erős paprikákat kívánom leszüretelni.

   Vagy ha olyanja van, akkor nem teszi, mint ez az 5 tő paradicsom, ami bár méteresre nőtt, a virágaival csak idáig jutott. Ez amúgy általában így szokott lenni. Mármint nálam. Mert ugye ami növényt én pátyolgatok, az ritkán lesz zöld, és ha esetleg mégis, akkor sem hoz termést.

   Ezt a szőlőt útközben fotóztam. Ez csak úgy egyszerűen átjött a betonkerítésen, rátekeredett a szögesdrótra, majd annyi fürtöt termett, hogy több van belőle, mint levélből! Bezzeg az én szőlőm hátul a kertben, az csak zöld, miközben egy fürt nem sok, még annyi szőlő sem termett a három tövön, pedig még a szőlő metszésének is utánaolvastam.

   Na most mondhatnánk, hogy tessék, itt van ellenpéldának ez az ablakomban termett három hatalmas paradicsom, csakhogy ezek nem úgy teremtek, hogy én ültettem a tövet, hanem úgy, hogy az csak úgy egyszerűen magától nőtt ki. Mármint suttyomban, az általam ültetett három tő paprika mellett.

   Mivel az általam a balkonra ültetett paprikák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vettem belőlük egy kisebb adaggal a piacon. Megjegyzem volt vagy 300 forint. Szóval amennyi vizet és egyéb energiát elpazaroltam a balkonládákba ültetett paprikákra, annyiból simán meg lehet venni a boltban.

   Fogtam és felvágtam őket hosszában, hogy előbb megszáradjanak, majd mivel a project - csak úgy magától - lassan haladt, időnként betettem a tepsit a grillsütőbe, persze csak 50 fokra tekerve fel a hőszabályzó gombot. Vagy mikor épp sütöttem valamit, akkor felraktam a tepsit a grill tetejére, ezzel is siettetve a száradást.

   Ez a két érett paradicsom - amint hozzájuk értem - egyből a kezemben maradt! Míg ezeket szendvicsekhez ettem meg, addig a harmadik - még zöld - társuk egy általam készített csalamádé színvonalát emelte meg.
   Eláruljam, hogy milyen volt közben a légkör a konyhában? Csípős! Mármint a melengetés hatására kipárolog valami a paprikából (gondolom a kapszaicin), ami irritálja a nyálkahártyát. A piros hegyes paprika még csak hagyján (bár az is erős), azonban a felkarikázott apró feketék, na azok nagyon durvák voltak! Ezt onnan tudom, hogy még frissiben kipróbáltam őket egy szelet vajas kenyérhez.

   Ami az előbb még a tepsiben volt, a teljes száradás után megőrlésre került egy öreg kávédarálóval, amit meg a kisebbik üvegben látunk, az a következő eresztés (mármint saját termés az ablakból), amit felkarikázva szárítottam meg. Én mondjuk nem vagyok oda az erősért, de anyám nagyon fog nekik örülni, mire fel külön rá is szóltam, hogy azért ne tegyen belőlük mindenbe.

   Ha már kávédaráló, akkor itt említem meg, hogy bár a paprika valószínűleg nem ártott neki, de a karácsonyi sütikhez készített porcukor kivégezte. Mint az látható, már neki is álltam a szétszedésének, kezdetben botorul azt gondolván, hogy elég lesz csak letekerni róla a kést, majd benézni az alatta megbúvó lyukon.

   Mivel a karamell, vagyis az olvasztott cukor egy nagyon ragaszkodó anyag, ezt a hibát (mármint a tengely teljes beszorulását) esélyem sem volt puszta ránézéssel orvosolni. WD40-et meg talán nem kellene a titkos összetevői miatt konyhagépbe fújni. Tekerni meg hiába tekertem, nem lazult ki a tengely.

   Mikor összeraktam, majd megláttam ezt a lyukat (ami amúgy a kés mögött van), ahol a szétszedéskor persze csak kosz volt, de tömítés semmi, mindjárt megéreztem a gumibigyós dobozom közelségét.

   Egy kedves karácsonyi történet a szerző életéből, hogy miután a fekvés közben rajta tartott laptoptól (rengeteg fekve mozizás ugye) megfájdult a szeméremcsontja, s épp azon kezdte törni a fejét, hogy kéne készíteni egy laptop tartó asztalkát, majd a pincéből felhozta a képen látható valamit, mely tárgy egészen idáig úgy szerepelt a nyilvántartásban, mint virágállvány, hirtelen kiderült róla, hogy ez a kisbútor épp a keresett holmi.
   Ez amúgy azért történhetett (mármint az egészen idáig fel nem ismerés), mert ezt a tákolmányt a lépcsőházban találtam, ahová az egyik albérlő tette ki a beköltözése után, vagy tán az elköltözésekor. Én meg idővel (miután elszáradt rajta az összes növény) magamhoz vettem, és azóta is csak kerülgettem a pincében.
   Ez annyira így volt, hogy többször is odaszóltam neki (szinte ahányszor csak odébb tettem, márpedig az elég sokszor volt), hogy ha még egyszer szétnyílsz, akkor tuti, hogy ki leszel vágva a kukába!
   Bár nem a legkényelmesebb, de mivel a feladatra bőven megfelel, ezért szóba sem jöhet, hogy nekiálljak valami hasonlót, csak mondjuk kissé kényelmesebbet barkácsolni.
   Gondoltam ennyivel meg is úsztam a dolgot, csakhogy úgy az ötödik lakáson belül történő odébb rakáskor a felbillenthető bútorlap két zsanérja közül az egyiket elengedték a csavarjai. Ráadásul nemcsak úgy hétköznapi módon, vagyis egy laza kitekeredés által, hanem úgy, hogy kiszakadtak az anyagból, mire fel részemről rögtön megéreztem, hogy akár akartam, akár nem, ennek már megint egy apró farigcsálás lesz a vége.
   Hogy nekiugrottam-e a feladatnak? Nos igen, de nem mindjárt, mert előbb még meg kellett álmodnom, hogy mivel lehet pótolni a fába a menetet. A különféle bonyolult tiplis és ragasztós ötleteim feladása után, végül az úgymond gyári megoldásnál kötöttem ki. Vagyis míg az egyik oldalról bedugok egy hosszúkás anyát, addig a másik oldalról egy metrikus csavart. Ezt a megoldást amúgy a szekrénysorok elemeinek összehúzatásához találták ki. Most már csak az a kérdés, hogy akad-e itthon két, illetve jobb egyszerre megcsinálni az összest alapon négy darab hosszúkás anya.

   Mikor az elsőként kihúzott 4-es anyás fiókomban mindjárt kettőt is találtam, pláne felül, az mondhatni jó jelnek volt tekinthető. Mikor a doboz kiborítása után a kettes szám nem változott, majd a másik két 4-es anyás doboz kiborításának hatására sem, na akkor már egy kicsit lelombozódtam.

   Ez itt már megint a pince, ahonnan most épp az amúgy a lakásban tartott fúrókészletem kellett. Szóval ha lassan is, de azért már gyűlnek az apró projecthez a különféle összetevők. Ezt úgy kell érteni, hogy én már tegnap is neki akartam állni a feladatnak, csak akkor még nem volt meg hozzá minden. Például nem volt kedvem lejönni a csigafúrós dobozokért.

   Na itt aztán - mint ahogy szokott - elszabadult a fantáziám, mégpedig abban a témakörben, hogy vajon át lehetne-e alakítani úgy, hogy kicsit keskenyebb legyen. Mármint nekem nem kell hozzá a rajtamaradt rész, ami amúgy az egér helye.
   Aztán felmerült még egy olyan igény is, hogy a kihajtható lábak és a körbefutó keret találkozásához kellene valami gumiból készült ütköző. No nem azért, mintha bármiféle hangot adnának a lábak, vagy levernék a festéket, hanem azért, hogy ne nyíljanak ki ennyire, s így kevesebb helyet foglaljon az állvány széltébe. Mondjuk elférni elfér az ágyon, csak ha odébb teszem, akkor hol a fal melletti résbe akar beesni, hol meg a másik lába csúszik le a matracról. Ez persze lényegtelen, hiszen nem megy ez sehova, mert ugye ott vagyok alatta akadálynak én.

   A laptop alját a lecsúszás ellen megtámasztó műanyag idomba (ez a fekete az) egyértelműen hármas csavarok valók, nem pedig négyesek. Valamint nemcsak kettő, hanem egyenesen négy, mely hiányosságot majd mindjárt pótolok.

   Mikor a lyukakat felfúrtam ötösre, sikerült a forgácsból megállapítanom, hogy ez nem pozdorja, hanem farostlemez, amiben nem csoda, hogy nem tartottak rendesen a csavarok.

   A tápdugós kábeldarabot a teleptartós fiók áttúrásakor találtam. Ezt nemcsak azért nem tettem vissza a dobozba, mert nem oda való, hanem azért is, mert épp megvalósítható belőle egy minapi álmom. Már csak két banánhüvely kell hozzá, meg persze némi munka.

   A banándugós dobozt azért találtam meg viszonylag gyorsan, mert már van rajta felirat. Hogy több másikon nincs, az jelenleg a helyhiánynak köszönhető. Mármint a jelenlegi állapot szerint annyira nincs hely, hogy oda sem tudok ülni az asztalhoz, mint egy viszonylag kényelmesnek mondható doboz feliratozási helyhez.

   Hiába álltam neki a feladatnak, az előbb még meglehetős vehemenciával, ha egyszer még 10 perc sem kellett hozzá, hogy teljesen kifogyjon belőlem a lendület, mire fel polcra kerültek az oly szépen összegyűjtögetett alkatrészek.
   Mint az a kábel és a dugók környezetéből látható, a háttérben épp nagyban a mindenféle dimmerekről szóló projekteket futtatom, de persze azokat sem valami lendületesen.

   Hogy az apró részprojektnek újra nekiálljak, előbb fel kellett takarítanom a lakást a villanyseprűvel, hogy kimerüljön benne az akku, s legyen végre valami nyomósabb okom a töltőkábel összeállítására.

   Az mondjuk igaz, hogy a kábel rövid, és persze még az is, hogy a pincében akad belőle (mármint dugós végű kábelből) egy emberöltőre való, csakhogy az is igaz, hogy a hosszabb kábel az adott feladatra, meg úgy általában az asztalra, a semmi kis távolságok miatt teljesen felesleges.

   Ezekkel a típusú banándugókkal nekem gyermekkoromban mindig meggyűlt a bajom. Apukám persze mindig ilyeneket hozott a gyárból. Valaha a szét és az összeszerelésével akadtak gondjaim, gondolom pusztán a változatosság kedvéért, most a méretpontosságával.

   Mármint azért, mert ez a dugó ebben az állapotában (ez amúgy még gyári új) semelyik banánhüvelybe sem megy bele. Mondjuk van kéznél reszelő, meg persze némi rutinom is akad az ilyen lehetetlen problémák elhárításában.

   A vezeték gyárilag bekötött végét természetesen pusztán ellenőrzés végett tekintettem meg, majd mindjárt meg is állapítottam róla, hogy a kötés egyrészt rendben van, míg maga a dugó számomra valahogy olyan rövidnek tűnik.

   Amiért igazándiból mindig is utáltam ezt a fajtájú dugót, az a lehetetlen módú szerelhetősége. Ehhez képest ez a példány (amúgy a fehér is) egyetlen húzásra szétjött, kellemesen lágyan, már-már élvezetet okozva. Ez valószínűleg azért volt, mert ezeknek az új dugóknak sokkal puhább anyagból van a burkolta, mint amiből a régiek készültek. Vagy egyszerűen csak maradt belül némi szappanos víz, ami aztán komolyan rásegített a széthúzhatóságra, bár nedvességet nem érzékeltem.

   Bár nagyon hasonlítanak egymásra, de nem teljesen egyformák. A felső mintha krómozott, az alsó mintha ezüstözött volna. Míg a felsőben középen van a vezeték végét megszorító csavar, addig az alsóban egy kicsit (innen nézve) lefelé elcsúszva. Míg az alsón látszanak a megmunkálás nyomai, addig a felsőn nem. Ilyen aprócska különbségek mondjuk simán adódhatnak abból, hogy míg az egyik dugót az elsős, addig a másikat már másodikos ipari tanulók készítették.

   Hogy a tápdugóba forrasztott sovány (értsd nincs benne anyag) vezeték vége egyáltalán beköthető legyen a banándugóba, előbb még le kellett ónoznom, majd ráadásul még háromba is hajtanom, majd immáron egyben újra leónoznom. Erre azért volt szükség, mert a vékony elemi szálakat a nekik forgó csavar vége nem megfogja, hanem egyszerűen csak széttrancsírozza.

   Amit persze nem úgy kell érteni, hogy ne lenne része a jelenleg használt sárga multiméteremnek a kapacitásmérő, hanem úgy, hogy abba csak egy új, vagy legalábbis még hosszú lábú alkatrészt lehet beledugni.
   Amúgy már két mindent mérő alkatrészmérőt is kaptam egy kiváló barátomtól, de még mindig nem jutottam el velük odáig, hogy be legyenek dobozolva, én meg panel szinten félek őket használni, mert még hozzáér a valamijük a valamihez.
   A műszereim kipofozása elképzeléseimben amúgy nemrég még mint jövő évi terv szerepelt, csak hiába minden igyekezetem (a "minden igyekezetem" kifejezés amúgy esetemben a lustaság szó szinonimája), ebből a tervemből valószínűleg sajnos semmi sem lesz, mert egyszerűen nem haladok az elől lévő tételekkel.
   Azt a kérdést szerintem most inkább ne feszegessük, hogy miért nem cserélem meg őket, mert most nincs kedvem (megjegyzem már sokadszorra) elmesélni a körülöttem uralkodó káosz még tőlem is zavaros összefüggéseit.

   Például hiába végeztem a pincében a vegyes alkatrészes dobozok tartalmának szétválogatásával, ha egyszer újra és újra újratermelem őket a szétszedéseimmel. Ez a doboz mondjuk még idefent van, mert még csak félig raktam meg, de amilyen szerencsétlen vagyok, nem találtam benne az épp nagyban keresett anyagdarabot.

   Cserébe - csak úgy mellékesen - találtam egy tekercsnyi, a szokásosnál jóval vastagabb anyagú, de még a régiféle keskeny cellux ragasztót tartalmazó gurigát, amit a minap kerestem a pincei kerek óra kipofozásakor.
   Épp az ilyen anomáliákról beszélek, mikor azt mondom, hogy ebben a káoszban még mindig nem lehet normális munkát végezni. Egy dobozt feliratozni persze semmiből sem tart, csakhogy nem egyet kell, amit mindenképp úgy lenne értelme elvégezni, hogy már eleve idelent. Mármint az egészet idelent, jelenleg ugyanis hiába van a pincében papír, nyomtató, és még egy fölös PC is, ha egyszer nincs hely az összeállításukra. Különben meg ugye rohangálhatok a lakás és a pince között a feliratokkal. Mikor épp fő feladatként rendet csinálok, akkor persze nem olyan nagy gond az idelenti PC hiánya, hiszen olyankor egyszerűen csak összeírom a szükséges feliratokat, aztán majd délután (vagy ahogy magamat ismerem, inkább csak másnap) lehozom és felragasztom őket a helyükre. Illetve mindig nyomtatok biankó feliratokat is (a "biankó felirat" a bekeretezett semmi cifrázott elnevezése), amit aztán tollal írok meg. Most mondjuk még ez az út sem járható, mert sem ahhoz a részhez nem férek hozzá az asztalon, ahová az üres cetliket tettem, sem magához az asztalhoz. A kupi mértékére a legjobb példa, hogy most például sem a keresett bádoglemezes dobozt nem találtam meg, sem azt a másikat, ami Apukám szekrényéből került elő, és réz és bronzlemezek volt rajta a felirat.

   Mikor a zsebtelepről levágott érintkező egyben túl szélesnek bizonyult, kettévágva viszont már túl keskenynek (gyakorlatilag lötyögött a csatlakozóban), egyszer csak beugrott a tuti megoldás.

   Mármint az, hogy a multiméter csatlakozójába az általam egyszerűen csak apasarunak hívott alkatrész passzol, amiből van itthon készleten, ráadásul kézközelben. Én meg a pincében keringtem...

   Ez így annyira profi, hogy menten le is tudtam vele mérni az alkatrészeket. Mivel az adott pillanatban épp nagyban a drót végén fityegő dimmer kipofozásával voltam elfoglalva, a multiméterbe dugható segédcsatlakozó megépítését bármiféle szívfájdalom nélkül halasztottam egy későbbi időpontra.

   Mivel idővel a dimmer kipofozását is elodáztam, ezért az egyre emelkedő számú halogatásaimnak ez lett a vége. Mármint az, hogy alig maradt valamicske hely az eltehető munkalapon, pedig itt csak annak szabadna lennie, amivel épp dolgozom. Hát, tulajdonképpen úgy van...

   Hogy az előbb említett helyszínt felszabadítandó, nem ezt a két apróságot kellett volna a meglehetős kupiból kiemelnem, az mondjuk egyértelmű, de csak el kellett már valahol kezdenem.

   Ez itt a középső asztalfiók azon rekesze, ahol az apró nyomtatott áramköri lapokat tartom. Mármint a nagyobb projektekből leesőket. Mondjuk le kellett túrnom a kupi aljára, de legalább találtam az adott feladatra megfelelő méretűnek tűnő paneldarabot.

   Amiből persze egy kicsit le kellett vágni, ami azért nem okozott gondot, mert az összes hozzávaló annyira oda van készítve a kezem ügyébe, hogy még csak meg sem kell emelnem az elővételükhöz a fenekemet.
   Mindeközben a mindenféle irányokba elfordítható satu azért van az asztalfiók szélére csavarozva, hogy belehulljon a fűrészpor (mármint a fiókba), s így még csak takarítanom se kelljen. A fiókot persze időnként ki kell takarítani, de tapasztalatból mondom, hogy így az egyszerűbb.

   A helyén csak két apróbb ónpöttyel fogattam oda (nehogy még szétmelegítsek valamit a műszerben), majd áttettem a kombinációt a satuba, ahol aztán kapott az ónból rendesen, hogy stabilizálódjon a konstrukció.

   Az apró kiegészítés nemcsak úgy használható, hogy egyszerűen csak odafogom a nyáklap immáron méretes felületeihez a mérendő kondenzátor lábait, hanem úgy is, hogy rájuk csimpaszkodok a műszerzsinór krokodilcsipeszeivel.
   A következő lépés az lett volna, hogy banánhüvelyeket szerelek (egyszerűen csak forrasztok) a panel alá, de ezt már nem léptem meg, mert valahogy nem igazán tudtam megindokolni a szükségességét. Az mondjuk igaz, hogy úgy fordítva is használhatnám a mérőzsinórokat (mármint úgy, hogy a krokodilcsipeszes végükkel mérek), de ez a hiányosság igény esetén két, a banándugókra tolt krokodilcsipesszel is orvosolható.

   A kondenzátor mérő panelt azért a tranzisztoros dobozban helyeztem el, mert ebben már amúgy is van egy a multiméterhez készített kiegészítő. (lásd jobbra lent a tranyók egyszerűen csak odafogásos méréséhez készített panelt)

   Amúgy ha épp akarom, vagy egyszerűen csak lusta vagyok (ami valljuk be, hogy bizony sokszor előfordul) akkor akár benne is hagyhatom őket a műszerben (akár egyszerre is), mert nem állnak ki belőle annyira, hogy ne lehetne tőlük a műszerre rátekerni a mérőzsinórokat, vagy bármibe beleakadnának.

   Bár a sárga fényerőszabályzót már mutattam, de akkor feladtam a kipofozását. Hogy mégsem került vissza a pincébe (vagy szétszedésre), arra az volt az okom, hogy amennyiben sikerül szereznem valahonnan egy diak nevű alkatrészt, akkor azzal leválthatom a dimmerben található, egyedi alkatrészekből felépített pótlását.

   A doboza csak azért került vissza a polcra, mert az ugye egy doboz, de a belseje már a szemetes vödörben van, ami számomra egyrészt szomorú, másrészt olyan nagyon azért nem, mert végre sikerült letudnom a tömegből egy újabb tételt. Illetve akad még fényerőszabályzóból egy másik tekerős is, meg egy szenzoros, meg egy tolópotméteres, valamint speciális igények esetére infra távirányítós is.

   Mikor ezt a laptop állványt a múltkor kipofoztam (megjegyzem még a jelen, meglehetősen lassan készülő cikk keretében), akkor azt mondtam rá, hogy ez a valami már van annyira masszív, hogy soha többé ne kelljen hozzányúlnom. Erre fel tessék, már megint itt hever előttem.

   Szét mondjuk nem esett, cserébe a tetejének lecsukásakor mindig akkorát szól, hogy kitör tőle a frász. Ezt ráadásul ugye már valamikor késő este műveli, mikor befejeztem a mozizást.

   Bár kezdetben még mindenféle igencsak bonyolult terveket szövögettem (mint például az állvány aljának padlószőnyeggel történő teljes beborítása), de ezeket végül sikerült egy darabka kör alakú filcbetét odaragasztására redukálnom.

   Amúgy innen, vagyis a lépcsőházból van a laptop állványa, amit akkor vettem magamhoz, mikor már az összes növény kipusztult róla. Mert ugye kitenni ki tudta az egyik lakó, de locsolni már nem locsolta. Én mondjuk takarításkor igen, de azért sokszor még olyankor sem, ami aztán idővel szegény növények végét jelentette.

   A multiméter azért került ki a konyhába, mert mikor egyszerre értem hozzá a mikro és a grillsütőhöz, ha nem is nagyon, de megrázott az áram, aminek persze azonnal tudni szerettem volna az okát.

   Mivel a gépek mérésekor semmiféle anomáliát sem találtam, erre a konnektorra terelődött a gyanúm, ami hibaötletem menten be is igazolódott. Mármint az, hogy ha két amúgy földelt burkolatú gép háza között feszültség van, akkor ott a kettő közül valamelyik biztosan nincs leföldelve.
   Mint ahogy az a képen látható, ebben a konnektorban a föld érintkezői mondhatni nem állnak a helyzet magaslatán, mire fel egyből elkezdtem keresni helyette egy típusazonos másikat.

   Ez a másik konnektor ugyan hármas, de annyira lötyögősen van rajta a teteje, hogy ezt biztosan nem cserélem meg a konyhaival. Hogy így (mármint a csere után) a pincei konnektorban lenne hibás a védőföld, az azért nem okozna gondot, mert idelent amúgy sincs a konnektorokban bekötve a földelés, mert nincs hova.

   Mivel itt sem találtam típusazonos példányt, ezért végül úgy döntöttem, hogy veszek a konyhába egy újat, mégpedig ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, az eddigi hármas helyett egy négyeset, és akkor majd nem kell többé kihúzogatnom valamelyik dugót, ha a turmixgépet vagy a darálót akarom használni. Amennyiben csak olyat kapok, akkor kapcsolósat fogok venni, ami mondjuk nem feltétlenül szükséges, azonban remélhetőleg ártani sem fog.

   Ez a cikk, bár úgy néz ki, mintha folyamatos lenne, de persze nem az, hiszen sok kis apró fejezetből tevődik össze. Ez a jelen rész esetében annyira így van, hogy az előző és ez a kép készülte óta több mint fél év telt el. Az előszobában elhelyezett kapcsolós négyes aljzaton csak azért nem áll vastagon a por, mert bedugtam a pult alá. Virítani mondjuk ott is virít, mire fel tényleg csak néhány hónap kellett hozzá, hogy a látvány meghaladja az ingerküszöbömet. Mondjuk így magában állva még nem tette, de ahogy a lakás többi része az adott pillanatban kinézett, kénytelen voltam megígértetni magammal, hogy ha többet nem is, de naponta legalább egy ilyen anomáliát felszámolok.

   Gondoltam ezzel a tétellel jól járok, mert ugye egy vadonat új konnektor felszerelésekor azért csak nem fog már közbejönni semmi különösebb akadály. Hogy ez nem így lett, az már csak abból is sejthető, hogy ezt a sajnos téves elképzelésemet megemlítettem.

   A konnektorsort kívülről és innen alulról megtekintve, meglepő sebességgel sikerült megállapodnom magammal arról, hogy bár van itthon hozzá fúrógép, én ugyan nem fogok az új konnektorsor kedvéért nekiállni falat fúrni, hanem majd inkább magát a konnektort fúrom meg. Mármint ezt a képen látható alját, hogy passzoljon a falban található tiplik lyukaihoz.

   Ha nem lenne ott balról az a kapcsoló (mármint a piros a konnektorsoron), akkor nyugodtabb lennék, mert a 4 centivel rövidebb konnektorsor okán annak jobb sarka távolabb került volna a grillsütőtől. Amúgy volt a boltban ugyanilyen konnektornégyes kapcsoló nélkül is, de az ettől csak annyiban különbözött, hogy nem volt benne kapcsoló, méretileg viszont ugyanekkora volt. Aztán volt még egy olyan is, amiről a kapcsoló a helyével együtt hiányzott, vagyis épp mint ahogy azt szerettem volna, ennél kissé rövidebb volt, csak annak meg oldalállásúak voltak az aljzatai. Mármint úgy oldalállásúak, hogy a lyukaiba csak olyan földelt dugókat lehet beledugni, melyek hátsó kábelkiállásúak, az meg ide ugye nem jó, mert az ide bedugott mindhárom gépnek oldalállású a dugója. Szóval nem volt egyszerű a választás, mert ide aztán tényleg nem jó bármiféle konnektor.

   Az ilyen típusú konnektorok fedelének levétele előtt, szerintem még a bátrabb villanyszerelők is áramtalanítanak. Mármint azért, mert ennek a belsején nincs semmiféle szigetelés (minek is lenne), valamint össze sem igazán tarja semmi. Vagyis azok a fém alkatrészek, amiket látunk, és persze feszültség alatt is vannak, azok a földelés kivételével nincsenek rögzítve. Mondjuk beledugva bele vannak a műanyag alaplemezbe a fázis és a nulla csatlakozói, de ez a konnektor a falról történő leszerelése közben nekem simán szétesett.

   Ez az amúgy nagyszerű szerszám azzal szórakoztat, hogy mindössze 10 perc alatt feltölti az akkuját, cserébe 1 perc alatt ki is merül. Már csak ebből is sejthető, hogy idővel ebbe a gépbe is bele fogunk nézni.

   Ez a gyárilag látványosan ferdén bekapatott csavar például kinyírta a menetet. Ráadásul nemcsak magán, de abban a tönkben is, amibe bele lett erőltetve. No de nekem ne lenne itthon másik csavarom, meg hármas menetfúróm?
   Mikor a megszorult csavart ki szerettem volna tekerni, akkor mindjárt kiderült, hogy meglazult a tönk földsínhez rögzítő szegecselése. No de nekem ne lenne itthon kalapácsom és satum, hogy a meglazult szegecselést megerősítsem?

   Ez a fajta konnektor csak annyiban különbözik a másiktól, hogy ebből a földelés ágas-bogas alkatrésze is simán kiesik, ami persze a szegecselés megerősítésének szükségessé válása okán most pont kapóra jött.

   Mikor az immáron használhatóvá tett földelő csavarnak örülve már majdnem elindultam a konyha irányába, akkor kiszúrtam, hogy a kínai "szakember" a barna vezeték beforrasztásakor sem állt a helyzet magaslatán. Persze nekem ne lenne itthon forrasztópákám?
   Hogy akinek nincs otthon menetfúrója, csavarkészlete, kalapácsa és satuja, pláne forrasztópákája, az mit kezd egy ennyire selejtes termékkel, abba jobb bele sem gondolni! Mármint azért, mert ugye a konnektor kipofozásához szükséges felszerelés híján, a földelés és ez a vezetékbekötés is tökéletlen marad.

   Ez a konnektorsor olyan régi, hogy ennek még hagyományos sliccelésű csavarok tartják a tetejét. Amúgy hiába beteg a földelése, a pincébe még bőven jó lesz, mert ugye ott eleve nincsenek földelve a konnektorok.

   Én a részemről mondjuk jobb szerettem volna, ha inkább lefelé állnak a dugókból a kábelek, vagy ha nem, akkor legalább balra (hogy ne a melegedő gépekre akarjanak rálógni), de így sem lesz velük gond.
   Amúgy azért az utolsó lyukat hagytam üresen, hogy a kábeleknek még csak esélyük se legyen hozzáérni a jobb alsó sarokba belógó grillsütő házához. A mixer és a daráló dugójának meg ugye olyan mindegy, hogy hova dugom be, bár az első, a kapcsolóhoz legközelebb eső lyuk használata számomra kényelmesebbnek tűnik. Illetve csak tűnt volna, mert ugye nem úgy lett.

   Amit ezen a képen látunk, az nemcsak azért erős képzavar, mert azóta már rég bemutattam mind a szenzoros, mind a távirányítós dimmert, hanem azért is, mert a leszerelt konnektor mellett már ott látható az a bútorkerék, amit a rekamién még majd csak később fogok lecserélni.

   Jaj nekem! Mordult fel morózusan a szerző, mikor reggel meglátta ezt az amúgy természetesen önmaga által a szobában még az előző nap este ottfelejtett rémes kupit. Persze nem az a baj, hogy a már kimosott és rég megszáradt szürke huzatot vissza kell tennem a szivacsra, és igazándiból még az sem ütött szíven, hogy a fedőmatrac visszatételéhez majd szét kell kapnom a heverőt, és még a nagy fehér bárányt is bele kell szerkesztenem, hanem az, hogy mindezek előtt előbb még ketté is kell vágnom a szivacsot.

   Mármint ezt a hatalmas szivacsot, mégpedig keresztben. Először a centit tettem oda a szekrénysorból, majd a filctollat az asztalomról, aztán a csíknyi laminált padló következett, végül pedig felhoztam a pincéből a hatalmas kést.
   Utóbbi azért volt a pincében, mert egyrészt nem volt éle, másrészt épp odalent volt rá szükség a lépészaj csökkentő szivacsguriga felszeleteléséhez, amivel aztán az egyik pincében azt a csövet szigeteltem le, amiről nyaranta folyton csöpögött a rácsapódott pára.
   A laminált padlócsík amúgy azért volt idefent (tényszerűen a tűzifás szekrény mögé rejtve), mert abból két apró fiókot készülök elkövetni, mégpedig amolyan főpróbaként, fésűfogas kötéssel. Most persze azért kaptam elő, nehogy a szivacs elvágásakor kárt tegyek a rekamiéban.

   Az ikszre azért van szükség, hogy majd a szivacs elvágása után is tudjam, hogy eredetileg melyik részek tartoztak össze. Magára a szivacs elvágására pedig azért, mert kifeküdtem a közepét, amire azt találtam ki megoldásul, hogy kettévágom, majd a két darabot úgy fordítom össze, hogy a kifeküdt, vagyis felpuhult rész ezentúl ne középen, hanem a matrac két végén legyen, ahol már nem zavar.

   Bevallom őszintén, hogy egy kicsit ugyan féltem a feladattól, de ez a huzat szerencsémre már rég nem az, mint amit valaha csak a család egyesített erejével sikerült a szivacsra feladni. Ebben a huzatban amúgy az a nagyszerű, hogy ennek három oldalán is végigfut a cipzár. Vagyis épp csak rá kell tenni a széthajtott huzatra a szivacsot, majd ráhajtani és behúzni körben a cipzárt.

   Amennyiben az elképzelésem beválik, vagyis holnap reggelre az derül ki, hogy eltűnt a kifekvés az ágy közepéről, valamint nem érezni a matracon, hogy ketté lett benne vágva a szivacs, akkor a következő ágyneműcserekor az alsó matracot is ketté fogom vágni, majd azt is átfordítom.
   Amúgy az jött ki eredményül, hogy jó lett. Egyrészt eltűnt a nagyja mélyedés, másrészt nem érezni ugrást a kettévágott szivacs miatt, harmadsorban pedig jó volt rajta aludni. Ezt ekkor persze még nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy vissza fogom-e tudni adni a képen látható hármas kombinációra a gumis lepedőt. Mármint anélkül, hogy meghúznám a derekam, ezt az előrehajolós nyújtózkodós próbatételt ugyanis nem igazán szeretik az alsóbb csigolyáim. Na ezért hagytam félbe ezen a ponton a heverő összerakását.

   Már persze csak addig, míg ki nem dolgoztam ezt a "B" tervet, hogy az esetleges komolyabb derékfájdalmak esetén is legyen hova lefeküdnöm. Ez amúgy nem jött be. Mármint szerencsére sem a derékfájás, és amúgy maga az ágy sem, mert ennek a rekamiénak sajnos pont ott van egy keményebb része, mint ahol a derekam fájni szokott. Persze erre is van szivacs, csak az most fent van a mélyszekrény tetején.

   Mármint ezt a kettőt, mely maradványok eredete egyértelműen a rekamié egyik kereke. Mivel olyan egyszerűen nincs, hogy a kerék teherviselő része véletlenül lett annyira vékony, mint amekkorának látjuk, így ez egy egyértelmű bizonyíték a túlzott anyagspórolásra, vagy akár az utóbbi időben egyre többet emlegetett tervezett élettartamra.

   Ez itt a pincei bútorkerekes doboz, amit amúgy készülök feltankolni. Mármint úgy, hogy kerítek egy jól kézreálló, kicsi de erős csavarhúzót, aztán mikor kósza bútort látok az út szélén, akkor lelakatolom a biciklit, megközelítem az alanyt, majd aljas módon lelopom róla a kerekeket, hogy még csak esélye se legyen szerencsétlenjének hazagurulnia.

   Ez a nap mondjuk nem a "holnap" volt, de ez nálam már annyira megszokott, hogy én ezen már meg sem lepődök. Na most amin viszont igen, az a még tőlem is szokatlan mértékű kupi.
   Hogy mégis mi van útban a görgő kicseréléséhez? Ezen a képen úgy nagyjából minden! A szék, a széken a szemüvegem és a távirányító, a szék áthúzásához kimosott kárpitok az ágyon, a két kis futó és a nagy kék szőnyeg, a villanyseprű, valamint a párnák és a pléd.

   Ezt a típusú rekamiét, ezt kérlek úgy lehet szétszedni, hogy ki kell belőle mozdítani a kihúzható részt egy kicsit előre, majd fel kell húzni a hátulját, majd hátra, majd még egy kicsit fel, aztán innen nézve balra el, és akkor már kint is van belőle az egész ágybetét. Hogy ez a megoldás csak akkor kerül napvilágra, mikor már tulajdonképpen ketté van véve a rekamié? Most mond már... Mégis ki merné azt állítani, hogy ez egy tökéletes világ?

   Ma reggel, mikor még erősen álmatagon a terepet megszemlélve azt sikerült megállapítanom (megjegyzem ez nem volt nehéz), hogy most aztán már tényleg nagyon fut a lakás, akkor elhatároztam, hogy nekiugrok és rendet csinálok. Hát ja. Ez pont úgy néz ki, mint egy rendcsinálás...

   Míg magát a ripityomra törött kereket természetesen kidobom, addig a vázát már nem, mert az egyszer ugye még biztosan jó lesz valamire. Mikor aztán ezzel ilyen szépen megvoltam, gondoltam visszaugrasztom a helyére az ágybetétet, betolom, aztán az egész rekamiét a falig, és már készen is vagyok!