Mikor ezt a szépséget a piacon megláttam, egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni. Hogy semmi szükségem egy műszerzsinórokra köthető ampermérőre? Most mond már... Akarom kérdezni, hogy a többi összevásárolt kacatra van? Na ugye, hogy na ugye!

   Mikor bementem vele a fürdőszobába, mondván elmosogatom a kissé poros műszert, a csap alatti Ultrás doboz tetején ennek a szerintem még ereje teljében lévő dörzsi szivacsnak a puszta hiánya fogadott, mire fel mérgemben kivettem a fürdőszobai szemetesből. Mármint nem azon mérgelődtem, hogy a párom kidobta, mint inkább azon, hogy nem tett ki helyette másikat. Az apró műszer mosogatása közben végig azon járt az eszem, hogy vajon mi lehetett az a másik valami, aminek még valamikor tegnap délután beígértem egy mosogatást.

   Részemről nem mernék rá megesküdni, hogy ez a fikusz volt az, de attól még ez a szerencsétlen lett az alany. Mármint azért szerencsétlen, mert hiába mondta róla a leírás, hogy ne tegyem ki a napra, attól én még kitettem, mire fel besárgultak a levelei. Ahogy itt álltam és néztem, egyszer csak csengettek.

   Mármint a grillsütő jelezte, hogy végre elkészült az ebédemmel. Ez amúgy már csak a maradék, mert a többit már kiettem a tepsiből. Az uborka azért maradt meg, mert túl sokat szeleteltem fel belőle. A kenyér héjából pedig (lásd balra) a száradás után prézli lesz.

   Hogy nekem így hirtelen (még csak két hete vettem) nem kell semmire, az nem lehet gond, mert idővel majdcsak találok neki valami hasznos funkciót. Na most ha esetleg mégsem, akkor az csak azért lesz (illetve nem lesz), mert idő előtt haltam meg. Utóbbi esetben engem persze már nem igazán fog érdekelni a dolog.
   Elvonatkoztatva magamtól - mint felhasználási lehetőség - nekem az akkutöltés és a terepasztal áramfogyasztásának megmérése ugrott be. Persze nem autó akkuját gondoltam ezen keresztül tölteni, hanem mondjuk egy motorkerékpárét.

   Ma már talán kissé furán hat, hogy nem volt a gyárban három egyforma méretű betűt megrajzolni képes ember, de aki már élt a szocializmusban is, az tudja, hogy tulajdonképpen az egész rendszer így, vagyis konkrétan bármilyen is lett, hanyagul rámondva, hogy "jó lesz az úgy" alapon volt összerakva.

   Hiába nem tudtam oroszul egy mukkor se (pedig elvileg négy évig tanították), annyi azonban csak megmaradt bennem, hogy össze tudtam olvasni a betűket. Mármint nem most, mert most már nem értem őket, hanem még valamikor a 70-es évek végén. Az alsó sort persze a mai napig (igaz emlékezetből) ki tudom mondani.

   Mármint azért nem, mert míg mifelénk a csavar közepében egy banánhüvely volt, addig itt pusztán egy csavar van, amibe ugye - na nehogy már univerzális legyen alapon - nem lehet beledugni a banándugót.

   Sajnos csak idáig tartott bennem a kiadós ebéd után megmaradt valamicske lendület. Még az a szép, hogy sikerült a műszernek egy ilyen csinos kis helyet találnom. Mármint arra a remélhetőleg rövidke időre, míg csak neki nem állok szétszedni, mely feladat (ami nekem amúgy kedvenc szórakozásom) a műszer egyszerűsége, pláne hibátlansága okán remélhetőleg nem lesz megterhelő.

   Miután e két csavart már mindjárt másnap délelőtt sikerült kitekernem (amivel amúgy (mármint a sebességemmel) sikerült magamat meglepnem), csodálkozva tapasztaltam (és egy kicsit persze még feszegettem is) a műszer házát, nem értvén, hogy mégis mi a csuda tartja még mindig össze.

   Ez a legfeljebb csak kapupánt csavarfejnek gondolható gömbszelet (meg persze a párja) adta fel a leckét. Mindezt úgy, hogy mint azt épp az előbb említettem volt, kora délelőtt lévén, még szó sem lehetett a szokásos ebéd utáni levertségemről.

   Persze miután a műszer házát egy kissé elfordítottam, majd ebből a csálé szögből néztem, mindjárt kiderült, hogy a kapupántoknál szokásos slicc nélküli csavarfej a műszercsavarhoz (illetve műszercsavarokhoz, merthogy kettő van belőlük) tartozik.

   Részemről nem mernék rá megesküdni, hogy ennek a képnek van olyan részlete, amire a kamera fókuszált. Én mondjuk a műszer skálája mögött (innen nézve alatt) megbúvó söntöt szerettem volna ezzel a képpel megmutatni.

   A kissé balra lefelé, valamint a jobbra álló tekercsnek (vagy rugónak) tűnő alkatrészek pusztán nehezékek, melyekkel a mutató tömege lett ellensúlyozva. Ezekre az ellensúlyokra azért van szükség, hogy a mutató pozíciója ne vándoroljon annak függvényében, hogy a műszer a hátán fekszik, vagy épp a talpán áll.

   A műszer mágneses köre nem egyetlen anyagból áll, hanem négy lemezből lett összeállítva. Mindeközben a lengőcsévén belüli vasmagot tartó csavar sliccének pozícióját nem sikerült a henger középvonalába belőni. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a műszer ne mérne pontosan, csak ugye egy ilyen Deprez rendszerű mérőműszer, az azért valahol mégiscsak egy precíziós finommechanikai műremek. Mármint szerintem az kellene legyen.

   Amit a kép bal oldalán látunk, az egy a műszer alapérzékenységét beállító mechanikai elem, ami úgy működik, hogy a csavart megoldva, a vaslemezt a mágneskör hengerpalástján a jelen pozíciójából jobbra eltolva, az elkezdi rövidre zárni a mágneses teret, amivel aztán a mágneses rövidzár mértékének megfelelően csökkenti a műszer érzékenységét.

   Ezt a tesztet csak azért végeztem el, hogy lássam, nem követtem-e el valami szarvashibát. Ezeket (mármint az általam eddig elkövetett hibákat) a hely és az időhiány okán most talán nem sorolnám fel...

   Ha már szóba került az ellenállás, akkor itt kívánnám megemlíteni, hogy a képen látható helyszín - a műszer odahelyezhetőségének tekintetében - komoly ellenállást tanúsított. Ez persze csak abból a szempontból jelent problémát, hogy elfogyott a hely. Mert ugye az a tény erőst üdvözlendő, miszerint egyre több és több, immáron kipofozott, vagyis hadra fogható apróság sorakozik a polcaimon. Hogy mégis mikorra jutok el oda, hogy minden kipofozásra váró bigyómhoz odaérjek? Na azt én még csak megjósolni sem merem!