Számomra már-már elképesztő eredménynek tűnik, hogy eltűnt innen a piros kisautó, meg a Philips médialejátszó. Mármint annak tükrében, hogy mekkorákat vagyok képes lazítani két, mondhatni semmi kis feladat között.

   Ez a másik pedig a feszültséget szabályozza. Ezt a két alkatrészt fogom jelen cikk keretében szétszedni, majd (legalábbis remélhetőleg) működő állapotúra összerakni. A két kép elkészítését persze nemcsak a megmutatásuk indokolta, hanem az a másik nem titkolt igény is, hogy a visszaszerelésükkor majd legyen miről lelesnem a rájuk csatlakozó színes vezetékek helyes pozícióját.

   Mikor a tápegységet végre újra elővettem, akkor már vissza volt rá forrasztva az immáron kipofozott hálózati kapcsoló, viszont sajnos még mindig nem voltak róla leforrasztva a potméterek. Hogy miért nem szedtem le őket a kapcsolóval együtt? Hát tudom én mindenre a választ? Amúgy valószínűleg az lehetett az ok, hogy nem bíztam magamban. Mármint (megjegyzem jogosan) abban, hogy a kapcsolóval egy füst alatt a potmétereket is még aznap szétszedem és összerakom.

   Míg a páka melegedett, gondoltam ránézek az alaplapra, hátha akad rajta még valami kipofoznivaló. Mivel a telken beázott a szerszámos bungi, ezért nem volt nehéz hibát találnom rajta.

   Mármint ezt a rozsdás részt, az amúgy alumíniumból készült alaplapon. Mikor már majdnem nekiálltam a csúfos ragya levakarásának, a konyhai időzítő éktelen csipogással jelezte, hogy elkészült az ebéd.

   Szóval az úgy volt, hogy a manapság szokásos tasakos rizs helyett egyrészt azért vettem ömlesztettet, mert a fiam szerint a jázmin rizs sokkal finomabb mint a többi, másrészt azért, mert a tasakos rizsből részemről még a kisebbik, vagyis a 10 dekás adagot is soknak éreztem.
   Ehhez képest ez az eszement adag úgy készült, hogy bár tudtam róla, hogy a rizs a főzése közben megdagad, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire! Már úgy értem, hogy bár ez ebből a szögből mondjuk nem látszik, de a kupac megvan vagy úgy jó 10 centi magas. Amúgy tényleg finom a jázmin rizs, de most valahogy egy darabig nem akarok belőle enni.

   Míg az egyik potméter 1, addig a másik 50 kiloohmos. A balra látható példányra azt mondanám, hogy az Remix gyártmány, addig a jobbra látható - a VT jelből visszakövetkeztetve - egyértelműen Videoton. Ezek ketten persze - mint az nálunk (mármint Gömöréknél) megszokott volt - nem új állapotukban kerültek beépítésre. Mert ugye én voltam a gyerek, aki lomtalanításkor elhozta a környékben kidobott tévékből az alkatrészeket. A potméterek ráadásul nemcsak úgy egyszerűen használtak, de egyszer (esetleg többször) már szétszedve is voltak.

   Mivel a rettenetes mennyiségű rizstől (plusz négy szelet rántott hús) nagyon megzuhant a vérnyomásom, már csak annyi erő maradt bennem, hogy az amúgy is épp bekapcsolva maradt pákával felújítsam az alkatrészeken a forrasztható felületeket, aztán már borultam is be az ágyba. Kíváncsi leszek, mikorra sikerül visszatérnem. Mármint ehhez a mindössze két potméter felújítását magában foglaló aprócska feladathoz. Ahogy én magamat ismerem, ez biztosan nem holnap lesz!

   Meglepő módon az ezt megelőző kép készítése óta még egy hónap sem telt el, amin mondhatni még magam is meglepődtem. Na most a másik ilyen, mármint számomra valamiért meglepetést okozó dolog az volt, hogy egyszerűen semerre sem találtam a tápegység hátulját. Hogy az meg mégis minek a potenciométerek felújításához? Na most kelleni ugyan nem kell, csak belegondoltam, hogy akkor mi van, ha felújítom a két potmétert, majd a kedvem valami csoda folytán nem fogyott el, dolgoznék a témán tovább, csak ugye nincs meg a hátlap, mire fel - a projectet lassítandó - azt találtam ki, hogy míg a hátlap elő nem kerül, addig nem állok neki a potméterek felújításának.

   Mivel a hátlapot a hallban nem találtam, bementem a szobába, ahol aztán mindenféle oda nem illő, vagy épp odaillő, csak nem jó helyen állomásoztatott kacattal találtam szembe magamat, aminek az lett a vége, hogy egyrészt végre egy nagy csomó mindent elraktam, másrészt elhoztam a tévétől a számítógépig a pendrájvot, hogy lecseréljem rajta a már megnézett filmeket még megnézetlenekre.

   Míg a másolás folyt, leszedtem a fregoliról a zoknikat, majd miután a rekamiéra szórtam őket, újra nekiálltam a hátlap felkutatásának. Mivel a hátlap fellelési helyét részemről leginkább a virágállvány környékén sejtettem, ezért arra a környékre összpontosítottam a kutatást. Komolyan mondom, hogy annyi minden mást találtam meg (mely kincseket természetesen még véletlenül sem kerestem), hogy azon - a rendetlenségem teljes tudatában - még magam is meglepődtem!

   Például előkerült a szekrényből egy (amúgy valójában két) madáretető, amiket nem azért tettem ki az ablakba, mintha már annyira itt lenne az ősz, hanem csak azért, mert a hangjuk alapján már nagyon beindultak a cinegék. Ez kérlek annyira így volt, hogy a szobában a hátlap utáni kutatás közben, a rebbenő árnyékokból egyértelműen kiderült, hogy bár még csak most raktam ki az etetőt, de máris lecsaptak rá! Lefényképeznem nem azért nem sikerült őket, mintha ne jöttek volna akkor is, amint épp a rekamié mögött guggoltam, kezemben a fényképezőgéppel, hanem azért nem sikerült, mert mire a gép fókuszált, addigra mindig elröppentek!

   Mivel más részét nem találtam, szégyenszemre a hátlapja helyett a tápegység tetejével kellett beérnem. Aztán ha már úgyis itt voltam, eltettem a székről a virágmagos és a pótföldes vödröket is, mely tettem mellékes következménye az lesz, hogy a tőlük balra látható szekrényben is rendet kell vágnom. Na azt azért mondjuk már nem most, mert az végképp félrevinné nemcsak ezt a projectet, de még magát az egész napot is!
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert ugye a sarokban megbúvó szekrényhez úgy lehet a legkönnyebben hozzáférni, ha elveszem előle a virágállványt. Ha meg már azt onnan elvettem, akkor épp nagyszerű alkalom kínálkozna az ablaküvegek őszi nagytakarítására. Na most ahhoz meg mégis kinek van kedve? Már úgy értem ahhoz képest, hogy mára két potméter felújítása lett beütemezve.

   A virágládákat azért tettem át a székre (és nem vittem le egyből a pincébe), hogy még száradjon bennük a föld. (mert úgy majd könnyebb lesz átszitálni) A porszívó pedig azért került ide, mert a virágládák környékéről annyi lehullott levél (plusz a morzsalékaik) került elő, hogy azokat így volt a legegyszerűbb feltakarítani.
   A keresett hátlap bezzeg még mindig nem lett meg, pedig már egészen lehetetlen helyeken is megnéztem. Ezeket a lehetetlen helyeket azért nem fényképeztem le (és még csak fel sem sorolom), mert a tömegük nagyon megterhelte volna ezt a már amúgy is szétszórt cikket.

   A piros kiskosárban már a szétválogatott, illetve összepárocskázott zoknik vannak, mely feladatba a képbe jobbról belógó Csipkerózsika azért nem segített be (pedig többször is rászóltam, hogy ugyan mozduljon már meg), mert mint az később kiderült, ez a baba egy másik meséből, konkrétan a Hófehérke és a hét törpéből való. Gondolom épp nagyban rá lehetett harapva a mérgezett almára.
   Amúgy miközben a zoknikat rakosgattam, végig azon járt az eszem, hogy mégis merre lehet a tápegység hátlapja, melynek felkutatására már majdnem ráment az egész délelőttöm.
   Eláruljam, hogy végül mi hozta el a megoldást? Nos az, hogy szégyenszemre odaültem a számítógép elé, ahol is belenéztem a tápegység felújításáról szóló, az akkori állapotában már úgy nagyjából félkész cikkbe, majd miután abban nem találtam semmi érdemi információt, kisvártatva a sárgára festős háromba is.

   Míg a tepsiben sült hús az asztalon hűlt, gondoltam előtúrok a tápegységhez egy hálózati kábelt, mégpedig ugyan legyen már meg ez is alapon. A fiók kihúzásával amúgy annyi porcicát, valamint földre szóródott alkatrészt sikerült az asztal alól elővarázsolnom, hogy itt is állhattam neki porszívózni.

   A kábel fiókból történő előcitálása amúgy mondhatni teljesen felesleges volt, ugyanis a szobában az asztal szélére (vagyis ide) vetve már hónapok óta hever néhány, amúgy szintén elmosogatott hálózati kábel. Ezek mondjuk a nagy sárga Miniplex géphez lettek idekészítve.

   Csak ültem és nézegettem, miközben a gondolataim egyre nagyobb és nagyobb fokozatra kapcsolva forogtak a potméter felújítása körül. Mikor már valahol ott tartottam, hogy az eredetileg fekete részeit átfestem sárgára (mert épp ilyen színű festékem van), feliratozom, majd lelakkozom, magamat a földre visszarángatandó, kénytelen voltam leverni magamnak egy hatalmas pofont.

   Gondoltam leveszem a hátáról a kupakot, öntök bele spirituszt (ami amúgy már benne is van), fogok egy ócska ecsetet (ami jelen esetben valóban ócska), majd ripsz-ropsz (mármint a további szétszedést elkerülve) kimosom a potméterből az idők folyamán beleszáradt zsírt.

   Az a kép, ami a csapban ázva mutatja a potméter alkatrészeit, az azért hiányzik, mert az aprócska alkatrészekről annyi zsír ragadt rám, hogy a fényképezőgép fogdosását most inkább kihagytam.
   Mivel nem szerettem volna, hogy víz maradjon a potméterekben, ráállítottam a szárításukra a melegfújót, majd a száradás idejére nekiálltam a mindenféle, amúgy már régóta tervezgetett (és amilyen régóta tervezgetett, olyan régóta halogatott) háztartási munkák elvégzésének.

   Miután ha minden tervemet talán nem is, de egy nagy csomó utóbbi napokban hanyagoltat teljesítettem, elhoztam az immáron (legalábbis úgy nagyjából) tiszta kupacot a fürdőszobából, majd azzal a szent elhatározással ültem eléjük, hogy én ugyan addig fel nem állok innen, míg csak újra össze nem állnak!
   Nos ekkor történt, hogy óvatlanul ránéztem az órára, pusztán játszásiból azt eszelvén ki, hogy megmérem mennyi idő alatt sikerül a két potmétert összeraknom. Ahogy az órára néztem (ami amúgy épp hármat mutatott), mindjárt beugrott, hogy el kell mennem a rendelőbe gyógyszert íratni. Na így torpedózta meg egy teljesen hétköznapi apróság a szerző nagyszerű tervét. Akkor - Láng Vince után szabadon - egy óra múlva újra itt, adtam ki magamnak az utasítást.

   Ami amúgy (mármint az egy órán belüli ideérés) még a gyógyszerek kiváltásával együtt is simán összejött. Na most az alkatrészek alapos elmosogatása viszont nem. Ráadásul úgy nem, hogy a potméterek különösen mocskos részeinek tízszer is nekimentem (persze a köztes öblítésük után) durván mosószerez vízzel. Mivel ezt a tápegységet magam javítgattam (már úgy értem, hogy Apukám a telken legfeljebb csak akkutöltőnek használta), egyszerűen nincs kire fogni a tényt, miszerint az egymáson súrlódó felületek valami nagyon nem oda való anyaggal lettek bekenve.
   A tengelyek még csak hagyján, mert azoknak ugye mondhatni nem árt, ha egy kicsit nehezebben mozognak (kivéve mondjuk mikor annyira nehezen, mint szegény frekvenciamérőben), azonban a szénpályákra már-már rákövült, valaha (legalábbis valószínűleg) zsír állagú anyag valamiért tényleg nagyon nehezen jött le. Már úgy értem, hogy még a többszöri mosószeres mosogatás után is újra neki kellett mennem a felületeknek spiritusszal.

   Majd elkezdtem őket bekenni, a változatosság kedvéért (no meg azért, mert van belőle egy tégellyel) a jelen alkalommal gyógyszertári savmentes vazelinnel. Hogy az előző kenés miből lehetett, azt ennyi idő távlatából már nem tudom eldönteni, az azonban egészen biztos, hogy csak sárga és piros gépzsír volt itthon, no meg egy cipőpasztás dobozban grafitos. Mivel a most bevetett vazelin már eleve egy kissé folyós, az remélhetőleg az én életemben már nem fog kikeményedni.

   Mivel a kijelző mutatta számok a mérés közben a potméter tekergetésének hatására monoton csökkentek (vagy épp növekedtek), megelégedettséggel vettem tudomásul az elért kitűnő eredményt.

   Az első fázis a beszerelés lesz, a második a bekötés, míg a harmadik a doboz hátlapjának és tetejének felszerelése. Ezekkel a feladatokkal még akkor is meg kell lennem három nap alatt, ha minden nap csak egyet végzek el közülük, ami lássuk be, nem igazán lenne tőlem valami nagy teljesítmény.
   Na itt aztán - ahogy az tőlem már mondhatni megszokott - újra elakadtam. Mert ugye mi kellene a doboz elemeit összetartó csavarfejek alá? Néhány (konkrétan nyolc) szép színes alátét.
   Mivel a múltkori kiborítás (mármint a műanyag alátétes doboz kiborítása) alkalmával mintha nem láttam volna sok egyforma, de legalább négy-négy azonos fazonú színes alátétet, azonban az esztergával már készítettem ilyeneket, ezért azt találtam ki, hogy lesétálok a pincébe, ahol is szétszabok néhány fagylaltos dobozról lementett tetőt, majd szép színes (a színük mondjuk legalább már adott) alátétté alakítom őket.
   Hogy ezzel a mindössze egyetlen órát (és ez erős túlzás) igénybevevő projecttel mégis mi bajom van? Nos az, hogy bár az eszterga egyre kerekebb (mármint a sok kiegészítőnek köszönhetően használhatóbb), azonban még mind a mai napig nincs hozzá normális késtámasz. Szóval ha tényleg színes alátéteket akarok készíteni (és már miért ne akarnék), akkor előbb le kell gyártanom egy bármilyen primitív késtámaszt, ami mondjuk szintén nem valami nagy feladat. Szóval mint azt mostanában magamnak egyre gyakrabban mondogatom: Hajrá Géza!