Már ki tudja hányszor terveztem el, és még futottam is neki a feladatnak, hogy legyen a lakásnak egy olyan pontja (vágyaim szerint persze inkább pontjai), ahová ha odanézek, nem látok semmi felboncolni, vagy megjavítani valót. Ez a helyszín (legalábbis ilyen szűkre fényképezve) mondjuk csak két feldolgozatlan tételt tartalmaz, azok azonban mindketten magnók. Hogy miért nem az MK-29-esnek álltam neki? Nos azért, mert abból mindjárt három is akad! Na most ebbe így utólag belegondolva, mindenképp az MK-29-es lett volna az értelmesebb választás, hiszen azzal három legyet ütöttem volna egy csapásra. Ez persze nem teljesen igaz, mert a harmadik példányt nem találom, s így a másik kettőnek sincs értelme nekikezdeni.

   Ezen gondolatmenet által vezérelve került le a polcról ez az UHER CR-210-es kazettás riportermagnó, amit ajándékba kaptam, mondván ha lesz szétszedve UHER 4000 report IC, akkor mindenképp kell mellé egy ilyen kazettás is. Hogy azóta is csak porosodott a polcon? Na ezt a kép alapján le sem tagadhatnám!

   Az előző fotón látható helyszín feletti részt megtekintve, kissé balra felfedezhető az UHER 4000, tőle jobbra lent a másik BRG MK-29-es, felette a ferde előlapos SANYO, a polc tetején pedig egy Philips N 4504-es. A jobb alsó sarokból befigyelő SONY TC-U5-ösről meg már majdnem megfelejtkeztem! Szóval boncolandó magnóból mondhatni rendesen el vagyok eresztve, és akkor a pincei készletet még csak meg sem említettem!
   Azt viszont igenis megemlítem, hogy miután kinéztem az előszobába, ahol is ott figyelt a sarokban az épp az előbb említett harmadik MK-29-es, örömmel vettem tudomásul, hogy megtaláltam. Már úgy értem azért, mert emlékeim szerint hosszú perceken át nézegettem a pincében a polcokat, hogy mégis merre lehet, de végül nem találtam meg. Illetve - mint az most kiderült - mégis. Most már persze akkor is az UHER kazettás jön, csak előbb még alszom rá egyet.

   Mert ez így ugye azért mégiscsak jobban néz ki, mint körbevéve a többi kacattal. Illetve ebben az az okosság, hogy a munkalappal együtt tudom letenni az asztalra. Mondjuk nem a letétel a lényeg, mint inkább a visszarakás, ha esetleg szétszedés közben rá találnék unni, ami az utóbbi időben sajnos egyre gyakrabban fordul elő.

   Mert azt ezek vezérlik. A bal felső a lejátszás irányát váltja, valamint egyben a pillanat állj, az alatta lévő pedig a gyorspörgetést kapcsolja. Balra lent a piros vált felvételre, míg a jobb szélen látható hosszú útpályát bejáró gombbal a kazettát lehet a magnóval bevetetni, vagy kiadatni.

   A dominó alzat azért nem fejhallgató jelölést kapott, mert ebben a magnóban még végfok is van! Szóval ez nem egy tessék-lássék magnó, hanem ebben aztán tényleg minden benne van!

   Mármint így. Na itt aztán volt egy jó kis elakadásom, ugyanis meglepően lassan jöttem rá, hogy a magnó elindításához nem elég beledugni a kazettát, hanem le is kell nyomni a kazettát bevételező gombot.

   Az "elgörbített vaslemez fülecskék tartják a hangszórót" mint műszaki megoldás ugyan megszólható, de mivel még mind a mai napig rendesen tart, igazándiból még sincs mire panaszkodni.

   Már első ránézésre is lerí róla, hogy ebbe aztán tényleg beleadtak apait anyait. Ez amúgy már a készülék súlyából is egyből kiderül. Már úgy értem, hogy ezt a dögnehéz dobozt megemelve, mindjárt ráérez az ember, hogy nem bóvlival van dolga. Éppen ezért tartottam valaha a polcon egy autóba való Gelhard rádiós magnót, amit ha valaki nehezményezte, hogy a magnóját bóvlinak minősítettem, akkor elég volt csak a kezébe nyomnom. Mármint azért, mert ugye ha valami gyanúsan könnyű, akkor abból azért csak hiányzik már valami. Ha más nem is, de az anyag az azért biztosan.

   Mikor ezt a potmétert megláttam, részemről egyből rájöttem, hogy a fekete vége kapcsolós. Illetve ez most csak annyit csinál, hogy megnyomható, de eredménye az mondjuk nem látszik semmi.

   Ez itt a fejek mögötti rész, amin két nagy relé is található. Hogy aztán ezek csak kapcsolnak, vagy a mechanikában is mozgatnak valamit, az majd mindjárt kiderül, hogy nem derül ki.

   Itt egy kissé felbosszantott a fényképező, mert esze ágában sem volt az apró darabokra töredezett ékszíjra fókuszálni. Még ez az életlen kép is csak úgy jött össze, hogy manuális fókusszal, konkrétan a kamera mozgatásával dolgoztam.

   Egy időben nagy divat volt ez a fura tokozású tranzisztor (tele voltak vele a zsebrádiók), aztán ahogy jött, gyorsan el is tűnt. Gondolom átállt a gyártó valami más, még ennél a fazonnál is olcsóbb tokozásra.

   Miután rájöttem, hogy nemcsak a kazettát kell beledobni, hanem a működés beindulásához a gombot is le kell nyomni, mindjárt kigyulladt a kazettát középen átvilágító apró izzó.
   Na most ami sugaras mintát balra látunk, arra azért van szükség, hogy legyen mit néznie a szalagtekercsek futását felügyelő elektronikának. Már úgy értem, hogy a magnó ezen része valószínűleg optoelektronikai megoldású.

   Nézegettem a magnót, meglestem innen és onnan, de minél tovább forgattam, annál inkább eluralkodott rajtam az az érzés, hogy ezt a magnót én nem fogom ennél jobban szétszedni. Mármint azért nem, mert ha egy bizonyos szinten túljutok, akkor már nem lesz kedvem összerakni. Márpedig ez így egyben azért mégiscsak valamiféle érték, míg a kiszedett alkatrészei (lásd példának a mára már bőven idejétmúlt két darab TAA611-es végfok IC-t) teljesen feleslegesen emelnék a szétválogatandó, majd helyrerakandó alkatrészeim számát.

   Sajnos hiába forgattam meg benne mindent, hiába látszott épnek a motorra futó szíj, mégsem volt hajlandó vinni a kazettát, illetve már eleve meg sem mozdult benne a mechanika. Mikor aztán a motor tárcsája mellett megfogtam a szíjat egy csipesszel, akkor meg egyből elszakadt. Vagyis egyben használhatatlan, szétszedve pedig végtelenül értéktelen. Ahogy álltam itt előtte, végül csak azért nem szedtem szét, hátha egyszer még szükségem lesz rá, mint mondjuk cserealap.
   Itt aztán menten azon kezdtem el elmélkedni, hogy mégis mit kérjek érte, csak ugye mivel nekem már nem nagyon kell semmi, így az lesz a vége, hogy a pincei polcon végzi, ahol már csak a halálom utáni lomtalanítóknak lesz vele dolga.

   Előbb persze még mindenképp kell rá egy rétegnyi folpack borítás, csak arra már lusta voltam. Illetve ez úgy volt, hogy a valós időben a szobai hengerről elfogyott a folpack, a pinceihez meg bár hozzáférek, a lenti asztalt azonban olyan magas fokon sikerült a vackaimmal beborítanom, hogy azon még egy annyira egyszerű feladat sem végezhető el, mint egy ekkorka doboz becsomagolása.

   Kezdetben még úgy volt, hogy behozom a másik mellé az előszobai MK-29-est, majd úgy, hogy a két szobait teszem egymás mellé, de aztán még éppen idejében sikerült rájönnöm, hogy az eltehető munkalapok takaróitól nem férne ide.

   Ami viszont igenis, hogy odaférne, az a SONY TC-U5 magnó tetején található, valaha általam barkácsolt 12 voltos tápegység, vagy ha nem az, akkor a szintúgy ott elhelyezett lengőnyelves hangszóró. Mint azt szinte mindenki kitalálta, végül persze nem csináltam semmit.
   Na most ennek a cikknek, ennek eredetileg itt lett volna vége, csak aztán a képek rendezgetése közben megtaláltam a magnóhoz még rengeteg éve kapott fotókat, melyek mivel olyan részleteket mutattak, amiket én ugye nem, kénytelen voltam őket ideszerkeszteni.