Bár a kézközelben történő állomásoztatása talán feleslegesnek tűnik, de mikor ki kell próbálnom egy meghajtót, olyankor azért nagyon jól szokott esni, hogy van a polcon egy a nemes célra bevethető állagú PC táp. Mint ahogy arra már a cikk címe is utalt, ezt egy AST feliratú PC-ből szedtem ki. A polcon egyrészt azért maradhatott meg, mert ugye néha kellett, másrészt azért, mert kényelmesen odafért. A kényelmes jelzőt jelen esetben úgy kell érteni, hogy még akkor is odaférne, ha két centivel magasabb lenne. Hogy ebben mi az okosság? (mármint a tápegység méretében) Nos az, hogy mióta csak megvan, azóta tervezem, illetve ígérgetem neki folyamatosan, hogy egyszer majd bedobozolom. Már úgy értem, hogy kap egy réteg 10 milliméteres rétegelt lemezből készült házat, hogy szép legyen. Mi az, hogy minek legyen szép? Ha másért nem, hát akkor azért, mert épp odalátok, ahol a polcon van. A külalak csinosítása helyett a feladat persze úgy is megoldható, hogy elteszem szem elől, és akkor ugye kit érdekel, hogy hogyan néz ki? Vagy ha mégsem ennyire egyszerűen akarom, akkor veszek rá az OBI-ban egy méter világos árnyalatú öntapadós fatapétát. Hogy az idők folyamán eddig még egyik felvázolt csodás megoldásból sem lett semmi? Most mond már... Akarom mondani, ez rám mostanában valahogy annyira jellemző...

   Az ember elsőre azt hinné a zajról, hogy a CD/DVD újraíróban veszettül pörgő lemezt forgató apró motort hangját hallja, de nem, mert azt a fura süvöltést a PC tápegység ventilátora hallatja. Ezt mondjuk részemről nem értékelem hibának. Már úgy értem, hogy lámpa híján legalább van ami jelzi, hogy be van kapcsolva a táp.

   Amennyiben erre az oldalára nem famintás tapéta kerülne, hanem csak sima öntapadós fehér, akkor arra rá tudnám nyomtatni a feliratokat, és akkor tisztára úgy nézne ki a doboz, mint mondjuk valami műszer. Van egy olyan érzésem, hogy mire én ezt az öntapadós előlapot bármi szoftverrel méretpontosra megrajzolnám, addigra simán meglennék vele műanyagból kivágva, kézzel, akarom mondani betűsablonnal feliratozva. Ezek amúgy annyira jó ötletek, hogy komolyan szégyellem magam miattuk. Mármint azért, mert ugye hiába nagyszerűek, ha egyszer egyikből sem lesz semmi. Persze ki tudja... Ja. Én.

   Mivel a PC-hez való meghajtók teszteléséhez csak +5 és +12 voltra van szükség, és persze egyszerre csak egy darabot kötök belőlük a tápra, így bőven elég hozzá a teljesítmény. Na most amihez viszont már nem elég, az az akkumulátoros fúrógép meghajtása. Sem a szokásosat, sem az én kicsi kék gépemet nem vitte. Illetve vinni vitte, csak nem mindig, mert mikor túlterhelésnek érezte a motor indítóáramát, olyankor gyakran letiltott a táp, mire fel nem próbálkoztam vele tovább.
   Hogy honnan van? Közvetlenül innen a hátam mögül, ahol éveken át hevert kihasználatlanul. Miután a hozzá tartozó számítógépet elbontottam, majd örömmel vettem tudomásul, hogy végre nem áll ki tőle a szekrényre ajtóként fellógatott függöny, viszonylag rövid időn belül odakerült a helyére egy UWERTURA magnó, ami épp mint ahogy a számítógép, hosszú éveken át hevert kihasználatlanul, mire végre méltóztattam elbontani.

   Ezeket a kiálló részeket persze le kellene róla flexelni, hogy ne akadjanak bele a környezetbe. Belém meg ugye pláne ne tegyék! A fekete tépőzárra amúgy valaha a BIOS-hoz való elem (vagy tán akkumulátor) volt odafogatva.

   Amennyiben az eddig felsorolt módosítások közül egyiket sem valósítom meg, az nem akkora baj, hiszen tudtam előre, hogy így lesz. Ellenben a felesleges kábeleket mindenképp le kell róla kötnöm, mert a polcról lelógva ezek bizony nem szépek.

   Van egy olyan érzésem, hogy ez itt nálam lett ennyire poros. Már csak abból gondolom, hogy a tápegység állomáshelyének környékéről már-már ijesztő méretű porcicák szoktak előkerülni.

   Hogy a csatlakozók nemcsak csavarozva vannak, hanem néhol ragasztva is, az már csak egy mondhatni lényegtelenül apró megtámogatása annak, hogy nem készül a tápegységhez egy tőlem elvárhatóan csinos előlap. Mármint azért nem, mert ahhoz ezeket a ragasztásokat mind le kellene piszkálnom.

   A földelés egy annyira komoly dolog, hogy a komolytalanságom okán nem is tartok belőle a szobában. Ezen persze szándékomban áll változtatni, csak mikor belegondolok, hogy mekkora meló, pláne mekkora kosszal jár áthúzni a falban a vezetékeket kettő helyett háromerűre, olyankor valahogy mindig feladom.

   Ez az eredetileg teljesen egyenesen álló szőrű ecset mondjuk nagyon felborzolta a szőrét, mikor rájött, hogy porolásra használom, de akkor már nem volt visszaút. Már úgy értem, hogy ez egy olyan ócska, konkrétan műanyag szőrű ecset, hogy ennek innen a sörtéi már visszasimogathatatlanok.

   Mint ahogy abból sem lett semmi, hogy ezt a hálózati feszültségválasztó kapcsolót a tápegységből kiépítve, a helyén keletkezett apró lyukon át dugjam ki az egyetlenként meghagyott csatlakozó kábeleit. Pedig ez is milyen szép terv volt... Mármint az, hogy mindent egy, konkrétan erre a lapra (oldalra) teszek fel.

   Mert ugye így azért mégiscsak rendezettebb képet mutat. No nem mintha olyan nagyon látszana a polcon, de engem már a felesleges kábelek hiányának tudata is boldogítani fog.
   Aztán ahogy így nézegettem, egyszer csak az jutott eszembe, hogy igazán befonhattam volna, akarom mondani még most is befonhatnám a vezetékeket, hogy egy kissé jobban mutassanak. Miután ezt a nagyszerű ötletemet is elvetettem, mindjárt előálltam egy másikkal, ami szerint kellene a drótokra valami csinos kis burkolat. Ne kérdezd minek! Ezt találtam ki és kész!

   Mikor meglátom a zsugorhüvelyes doboz számomra hiányosnak tűnő tartalmát, olyankor mindig megígérem neki, illetve magamnak, hogy most aztán már tényleg elmegyek a boltba, ahol is veszek az átlagosnál vékonyabbakat, valamint sokkal vastagabbakat is. Csak ugye én, meg az én évtizedes felelőtlen ígéreteim...

   Nem tudom, hogy ez a vezeték miből van, de én a színe alapján vasnak néztem. Persze biztosan nem az, mint ahogy nem is ónozott, merthogy kifejezetten nehezen futott meg rajta az ón.

   Íme a forrasztópad első éles bevetése. Ez persze már nem segít az asztalom évtizedek kitartó munkájával szétcseszett felületén, de legalább rombolni nem rombolom tovább az állagát.

   Nem merném állítani, hogy túlzott önbizalomról árulkodik, hogy mielőtt rátettem volna a tetejét, előtte megnéztem, hogy működik-e még. Amúgy működik, azonban sikerült rám hoznia a frászt! Mármint azzal, hogy miközben lemértem rendben van-e az 5 és a 12 volt, egy véletlen rövidzárt követően leállt a tápban a ventilátor, ami aztán úgy is maradt. Az egyszerű ki-be kapcsolás nem használt, de mintegy 10 másodperces szünet után mindkettőnk szerencséjére újra elindult a táp.

   Nem állítanám, hogy ezzel a mai operációval nagyot lendítettem a szobám állagán, de amekkora kupi itt van, pontosabban szólva még mindig van, még ennek az apró eredménynek is örülnöm kell. Pláne úgy, hogy ugye ez is már mióta be volt tervezve.

   Mivel épp kint volt a piros ruháskosár az előszobában, benne néhány olyan apróbb dologgal, ami amúgy is a pincébe való, így volt hová beszórnom a tápból kitermelt szép színes vezetékeket.
   Sajnos hiába végeztem a pincében a kábeleim szétválogatásával, ha egyszer az előállt dobozokat nem volt hova eltennem, mire fel egyszerűen csak leraktam őket a földre, aztán rájuk pakoltam, s így azok most teljesen hozzáférhetetlenek. No de ne legyek már ennyire telhetetlen...

   Ez a kupak nem tudom, hogy melyik spricnis palackról származik, azt azonban igenis tudom, hogy erre is a pincében van szükség. Na jó, akkor nem tudom, hanem csak most jöttem rá, hogy miért őrizgettem a konyhapulton már hetek óta. Ebben amúgy csavarok lesznek. Mármint süllyesztett fejűek, a többiektől különválogatva.
   Mivel mikor ezt így megállapítottam, akkor épp rekkenő nyár volt, a pincében viszont kellemesen hűvös, a hónom alatt a pakkal már indultam is a helyére, vagyis a pince irányába. Hogy ott milyen állapotok fogadtak, azt inkább hagyjuk, mert ha azt most nekiállnék elmesélni, akkor ennek a cikknek sosem lenne vége...