A hall közepén még tőlem is szokatlanul határozatlanul és hosszasan toporogva, motyoghattam valamit magamban arról, hogy mennyire nem látom a jövőt, amire abból következtettem, hogy anyám azt mondta: Persze hogy nem látod kisfiam, merthogy köd van!

   Az asztal pultján elhelyezett első tekercses kísérlet és a Yaesu adóvevő közötti választás kapcsán ha nehezen is, de végül sikerült arra a következtetésre jutnom, hogy ha nem dobozolom be az LC mérőt, akkor a tekercses kísérlet lebonyolítása vagy szó szerint bonyolult lesz (mármint az általam a frekvenciamérőhöz épített előtéttel méregetni), vagy amilyen szerencsétlen vagyok, kísérletezés közben kinyírom azt a szuper kis műszert, amit jelen cikk keretében fogok bedobozolni. Mivel ekkor már nagyban délután volt, így egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy csinálni fogok valami ténylegest, vagy már megint csak lamentálok rajta.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy még arra a semmi kis feladatra is hosszú perceken át készültem rá, hogy az LC mérőt a kép közepén látható átlátszó dobozból elővegyem. Mondhatni határozatlanság sej, Géza a neved!

   Van még a dobozban más is, amit a használatba vétele előtt szintén be kellene dobozolnom. Mivel ezzel a projekttel nem szerettem volna elúszni, az "egyszerre megcsinálok mindent" hozzáállásról sikerült magamat lebeszélnem. Te, hogy már megint milyen szépen kimagyaráztam a dolgot, miközben az igazság az, hogy egyszerűen csak lusta voltam...

   Mivel a másik, a tranzisztorokat is mérő műszer 9 voltot igényel, némiképp sikerült a panel tápfeszültség igényébe belezavarodnom. No nem mintha nem lenne meg az LC100-A készülék leírása, csak azt nem volt kedvem elolvasni.

   Mármint holmi adatlap böngészésénél jóval egyszerűbb megoldásnak tűnt, hogy a műszert egyszerűen csak feldugom a PC-ből jövő USB kábel végére. Mint az a képen látható, a műszer abból az irányból is elfogadja a táplálást.

   Ez a tápkábel még az Ilonka nénitől örökölt motoros seprű töltéséhez készült, amiből mára már csak ennyi maradt meg. Mármint szegény gép idővel annyira leamortizálódott, hogy hiába próbáltam, már képtelen voltam összetákolni.

   A kijelző mutatta érték a két mérőkábel közötti kapacitás. A műszert USB-ről labortáp táplálásra átkötni azért volt értelmes döntés, illetve próba, mert így azonnal megtudtam a panel áramfogyasztását.

   A multiméter viszont egyből megmondta, hogy a mérőműszer táplálásához mindössze 29,5 milliamper szükséges, mely áramigényről részemről azt valószínűsítem, hogy annak zömét a háttérvilágítás emészti fel.
   Ha a zöm nem is, de az áramnak úgy nagyjából a fele valóban a zöld LED táplálásához szükséges. Mármint mint az később kiderült, a LED-et kikötve, a fogyasztás menten 17 milliamperre csökken.

   Ez az emeletes felépítés hiába tetszetős, nekem akkor sem tetszik. Amúgy természetesen csak azért nem, mert nekem kell hozzá valami olyan fazonú dobozt faragnom, ami a műszert megvédi. Mármint azért szorul szegénykém védelemre, mert ha így merném használni, akkor olyan nincs, hogy egy a panelnak csapódó vezetékvég, alákeveredő, áramot kiválóan vezető csupasz fémszerszám, vagy egy ráeső ónpaca a csodás kis műszert meg ne ölje!
   Hogy az adott pillanatban agyilag mennyire nem voltam topon (amúgy persze máskor sem igazán szoktam), azt mi sem mutatja kiválóbban, mint az a tény, hogy a színes nyomógombok kapcsolókról történő lehúzhatóságát csak most, mármint jelen sorok írása közben szúrtam ki.
   Amennyiben a színes gombokat a helyükről lehúzom, majd készítek, veszek, vagy egyszerűen csak túrok helyettük a készletből alkalmas fazonú hosszabbakat, amiket aztán az előlapba fúrt lyuk majd még meg is vezet, akkor a műszer előlapja teljesen sík lehet, ami ugye egy már nagyon egyszerűen kivitelezhető fazon.

   Egy másik, talán szintén járható út az lenne, ha az alsó panelben található magasabb alkatrészeket kiszedném, alacsonyabbra cserélném, esetleg áttenném a panel alá, majd a hosszú távtartókat a rövidekkel megcserélve, a kijelző egy síkba kerülne a nyomógombokkal.

   A dobozzal egyáltalán nem szükséges igazodnom az alsó panelből oldalra kilógó pöckű eredeti power kapcsolóhoz, abból ugyanis nyugodtan beszerelhetek egy a tápfeszültséggel sorba kötött másikat, miközben az eredeti jól elvan a dobozon belül. Már ha csak le nem szerelem a panelről.

   Miközben a tápaljzat a panelből bátran kiszerelhető, áthelyezhető, vagy akár el is hagyható, a kijelzőt az elektronikával összekötő széthúzható sorkapcsot nem tudom, hogy félbe szabad-e vágni. Ez a részlet persze biztosan pótolható hajlékony vezetékekkel is, mely megoldás bevetésével a két panel akár egymás mellett is elhelyezhetővé válna.

   A műszert ismételten hosszasan bámulva, a reám váró dobozkészítési feladatra koncentrálva, arra a következtetésre jutottam, hogy a mechanikai munkákat hiába minden igyekezetem, sajnos még mind a mai napig nem sikerült megkedvelnem, pedig már mennyi mindent összebarkácsoltam...

   Egy másik megoldás szerint az apró nyomógombokat kiforrasztanám a panelből, majd lecserélném nagyobbakra, vagy egyszerűen csak áthelyezném őket valahova máshova, vagy csak egy kicsivel fentebb, ezzel egyszerűsítve le a dobozkészítés nemes feladatát.

   Mikor ezeknek a fényképezőgépből kiselejtezett akkunak a multiméterrel szerettem volna lemérni az együttes feszültségét, ezek négyen oly huncutul gurultak szét, tették ezt ráadásul szoros egymásutánban többször is, hogy mérgemben majdnem megtapostam őket.

   Aztán persze megtaláltam a megoldást, mégpedig az akkukat a szétgurulásukban aljasul meggátló, műanyagból készült doboztető odahelyezésének képében. Mivel mindkét akkucsomag feszültsége 5,3 voltra jött ki, a műszer meg ugye 5 voltot igényel, gondoltam lemérem hogyan reagál a tápfeszültség megváltozására.

   Amennyiben a tápfeszültség 5 volt alá csökken, akkor egy idő után elkezd kialudni a háttérvilágítás. Mikor meg növelem a feszültséget, akkor a kijelzőn kezd az összes pixel megjelenni. Lényeg a lényeg, a műszer a négy akku 5 volt közeli feszültségéről nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen működik.

   Most az a kísérlet következik, melynek keretében kiderítem, hogy a négy akku együttes feszültsége mennyi idő alatt csökken le annyira, hogy már nem képes a műszer működtetésére.

   A műszer szerencsére nem hibásodott meg, hanem csak azért mutat nullát, mert a teszt idejére leszereltem róla az undokul s veszélyesen hányódó mérőzsinórokat, így teljesen jogos, hogy konkrétan nulla kapacitást mér.

   A tesztet néhány óra elteltével annyiban módosítottam, hogy visszakötöttem a helyükre a mérőzsinórokat, majd a krokodilcsipeszeket rácsíptettem egy 22 nanós kondenzátorra. Az idő ekkor 20 óra 22 perc volt, a tápfeszültség pedig 5,11 volt. Ebből a mérésből idővel ki fog derülni, hogy a műszer pontossága mennyiben függ a tápfeszültségtől. Ezt persze a labortáppal sokkalta könnyebb lenne megállapítani, mely mérést valószínűleg a holnapi nap folyamán fogok megejteni.

   Ez itt már a másnapi etap, de még egy tegnap este készült kép. Mikor az ovális foltot a kijelzőn megláttam, tisztára frászban voltam tőle, hogy az 5,3 voltról történő járatással kinyírtam valamit, de szerencsére nem. Mármint az a folt, az kérlek csak a kijelzőről még le nem húzott védőfólia.
   Mint az a hosszúidejű tesztből kiderült, a négy, a fényképezőgép működtetésére már csak néhány percig képes AA méretű akkuról a mindössze 30 milliampert fogyasztó műszer hosszú órákon át üzemképes. A 6 órán át tartó teszt alatt az akkuk együttes feszültsége konkrétan nem csökkent le 5 volt alá.
   Egy szintén másnap elvégzett teszt során pedig az derült ki, hogy a műszert apukám labortápjáról járatva, egy 100 nanós kondenzátort mérve, a tápfeszültség értékét az áramkörnek szükséges 5 volthoz képest pluszmínusz 0,5 volttal elállítva, a kijelzett érték még egy százaléknyit sem változott, ami amatőr körülmények között bőven megfelelő pontosságot jelent. Vagyis bátran járathatom a műszert azokról az akkukról, melyeket a fényképezőgép már megköpködött.

   Mára annyira szép idő lett, amitől aztán végre annyira megjött a kedvem a biciklizéshez, hogy mikor az ajtót kinyitva a szél viharosságára fényderült, akkor tisztára nekiszomorodtam. Ettől persze még elmentem a közeli boltba kajáért, de aztán már húztam is haza, pedig eredetileg egy nagyobb kör, több távolabbi bolt meglátogatása volt betervezve.

   Az MT3608-ra rákeresve, őszinte sajnálatomra az derült ki, hogy ez a modul pontosan az olyan feladatokra való, mint amire nekem elsőre kellett volna. Hogy ezzel meg mégis mi a baj? Nos az, hogy időközben módosítottam az igényeimen, mégpedig úgy, hogy az lenne az igazi, ha a műszer egyetlen darab akkucelláról működne, ennek a panelnak viszont 2 volt a minimális bemeneti feszültsége. Erre csak azt tudom mondani, hogy fene a pofámat, hogy nekem semmi se jó...
   Amit még szintén nagyon nem szeretek, az a manapság divatba jött rendelős világ. Mármint én boomer vagyok, előbb karikázok keresztül a városon valami apróságért, minthogy megrendeljem postán. Ez mondjuk valószínűleg nem olyan nagy baj. Mármint ha rákapnék az internetes vásárlásra, abból szerintem végül nem igazán sülne ki semmi jó, merthogy így is van épp elég vackom, nagyon nem kéne hozzájuk vásárolnom egy újabb adaggal. Magyarán szólva biztosan úgy járok jobban, ha abból gazdálkodok, amim már amúgy is van. Ez persze nálam sosem képezte vita tárgyát, épp csak a nyilvánvaló tényt újfent sikerült megállapítanom.

   Most nemcsak azért néztem bele a teleptartós dobozba, hogy akad-e benne egyes tartó, hanem azért is, mert a minap láttam benne néhány LED-hez való tápfeszültség emelő modult.

   Aznap délután viszont még abba az irányba hajlottam, hogy az asztalon található apróságokat egyrészt mielőbb le kellene tudnom, másrészt akár így lesz, akár nem, mindenképp hoznom kell számukra egy dobozt a pincéből. Mármint ezen a ponton semmiképp sem maradhatnak. Valamikor késő délután még oda is szóltam nekik, hogy anyátokat nyomasszátok a jelenlétetekkel! Reakció persze a szokásos módon nem volt a beszólásomra semmi...

   Mikor azt mondtam magamnak (nem is értem, hogy állhatok szóba magammal), hogy olyan nincs, hogy a képen látható, a célra épp megfelelő dobozt azonnal fel ne szabadítsam, nos arra a felszólításra pedig én magam nem reagáltam! Mi lesz abból, ha már én magam sem hallgatok rám?

   A pincéből egyrészt felhoztam egy darabka füstszínű plexit, mégpedig azt kiderítendő, hogy az előtétanyag vajon ront-e a kijelző láthatóságán, másrészt kaptak az alkatrészek egy saját dobozt, és még egy tartalékot is hoztam. Miközben a kijelző láthatóságán a füstszínű plexi szemernyit sem ront (bár a fényerőt egy kissé azért lecsökkenti), a tartaléknak hozott doboz elhelyezésével már komolyan meggyűlt a bajom. Épp mint ahogy a jelen sorok megírásával is meggyűlt, amire végül csak másnap délelőtt sikerült magamat rávennem.

   Két nap múlva, a műszerdobozolás témájára újra rátérve, azt találtam ki, hogy beteszem a műszert valamelyik már meglévő, fából készült díszdobozba. Mint ahogy az a képen látható, a környezet időközben egy kicsit megváltozott, amit az eredményezett, hogy a tápmodul megépítése kapcsán amit csak értem, mindent, de szó szerint mindent eltettem az útból. Ennek a hadműveletnek a szemüvegtörlő szarvasbőrt rejtő kártyadoboz olyan szinten esett áldozatul, hogy azt a relatív apró helyiségben így hirtelen már meg sem találtam! Ez amúgy már csak azért sem baj, mert az a doboz túl alacsony a műszer befogadásához.

   Ami ebben a fiókban pornak tűnik, az sajnos valóban az. Ennek oka, hogy ezen a fiókon nincs semmiféle fedő, hanem csak úgy egyszerűen be van tolva az ágyam végi polcba. Ami viszont nincs benne, az az épp nagyban keresett fadoboz. Ennek valószínű oka pedig az, hogy azt innen egyszer már kivettem, s most épp nagyban a szemüvegtörlő szarvasbőrt rejti, csak a minapi rendezkedés kapcsán valahova úgy elkeveredett, hogy még azóta sem találtam meg.

   Ebben a másik, szintén az ágyam végi polcon elhelyezett fiókban már találtam fadobozt, bár csak egyet. Már úgy értem, hogy akár meg is mertem volna rá esküdni, hogy valaha ebben a fiókban (vagy a másikban) két fadoboz is volt.
   Miután elkezdtem belegondolni, hogy a lakásban merre vannak fadobozok, s mindjárt négyet is találtam belőlük, ha más nyereség nem is volt, de legalább az emlékezetemben nem csalatkoztam.
   Miközben az egyik dobozban a kajapénz van, addig a másikban a piacozós apró. A harmadikban a párom tartja a gyógyszereit, a negyedikben én a füldugóimat, az ötödikben pedig a karácsonyi izzósorhoz való tartalék izzók vannak. Rendben, beismerem, tévedtem egyet, de mentségemre szolgáljon, hogy pluszban!

   Mikor a hosszúkás doboz tartalmát megláttam, azt mondtam rá, hogy ezt a kollekciót vagy már láttam (ez amúgy biztos, hiszen én állítottam össze), vagy valamelyik nap belefutottam egy ehhez hasonlóba, ami persze nálam könnyedén előfordulhat.

   Ez így annyira jól néz ki, hogy ha nem találok egy nálánál jobbat, akkor lehet, hogy a két összetevőt egyszerűen csak belecsavarozom a dobozba. Kissé később hozzácsaptam a projekthez néhány műanyagból készült lapocskát is, ami majd a műszert védi meg az óvatlan érintéstől.

   Amennyiben valami csoda folytán sikerül elkészítenem az 1-böl 5 voltot előállító transzvertert (ez a téma ekkor még nem volt kiforrva), akkor a műszer a képen látható kártyadobozba is belefér. Ez amúgy már a hatodik doboz, s épp itt lakik velem szemben az asztalon. Kisvártatva találtam egy hetediket is, ami ezeknél jóval nagyobb, s amúgy egy mini, mármint cigis doboz méretű videokamerát tartok benne.
   Bár elsőre egyáltalán nem úgy néz ki, mintha a kártyadobozból kiszórt alkatrészkupac bármi módon kapcsolódna ehhez a mai projekthez, csakhogy mégis! Mármint van egy olyan befejezetlen témám, ami az "alkatrészek az asztalról" címet kapta, s a lefuttatásának már csak a balra látható műszer bedobozolatlansága a gátja. Na jó, elismerem, a lustaságom is, de azt a tulajdonságomat szerintem most inkább ne forszírozzuk...

   Már csak azért sem, mert az előző kép elkészítése után felkaptam a kamerát, majd leszaladtam vele a pincébe, mondván ott is kell legyen fadoboz. Mint az a képen látható, van is! Ezt ráadásul még valamikor több mint 10 éve tettem félre, mondván majd mindjárt jól visszaerősítem a tetejét, csak mint ahogy megannyi másik projektemhez, úgy az idők folyamán még ehhez sem értem oda.

   Mikor a szekrény mélyéről előtúrt dobozt a lomos pincébe átmenésem közben félúton letettem, hát nem ott is találtam néhány dobozt? De! Míg a hosszabbakban Extrafon vonalpótlók laktak, addig a rövidben egy Matávőr modem. Utóbbiban számomra az volt a meglepő, hogy a minapi turkálásom alkalmával a lomos pince mélyén is láttam belőle egy kósza példányt. Már ha az a doboz is az volt...

   Ez itt a lomos pincében található, majd még csak később létrehozott, műanyag dobozokat tartalmazó papírdoboz. Már úgy értem a szokásos időzavarodást, hogy mivel ide, vagyis a rádiós oldalra is szerettem volna tenni néhány cikket, ezért ez oda lesz beszúrva, időben a többi, már rég megírt egyéb szétszedtem cikk elé.

   Az LC mérő mind a balra látható fekete dobozba, mind a jobbra látható Tanért műszer helyére befér. Kár, hogy egyik megoldás ortopédabbul (lám, már megint egy olyan szó, amit a google szerint én írtam le először) mutat, mint a másik!

   Bár az anyagok szétválogatása című projektem kivitelezése még messze, attól azért már állok vele olyan szinten (a műanyagok zöme egy ládában van), hogy a műszerdobozt akár magam is elkészíthetném. Mármint nulláról, lemezdarabokból összelegózva a jelen pillanatban még meg sem álmodott formát.

   A műszer a díszesen faragott, épp csak levált tetejű fadobozba is csak úgy fér bele, ha elkészítem hozzá a tápmodult. Ettől persze még akár kelleni fog a mostani projekthez, akár nem, a doboz tetejét mindenképp vissza kell erősítenem. Mármint ha ezt nem mostanában teszem meg, akkor komoly esély van rá, hogy a végén még újabb 10 évvel elhalasztódik. Már ha élek még annyit egyáltalán...

   Egy újabb nagyszerű ötletem (nekem csak olyanjaim vannak), hogy veszek a projekthez egy a célra megfelelő méretű ételtároló dobozt, ami alá a mechanikai stabilitás érdekében odaszerelek egy falapot. Ez már csak azért sem lenne egy lehetetlen küldetés, merthogy ételes dobozból formára és méretre is durván jó a felhozatal.

   Ha már szóba került a felhozatal, akkor itt említeném meg, hogy az elmúlt öt nap mókolásainak következtében aktuálissá vált a lemenetel. Mármint a tekercses dobozt kell levinnem a pincébe, ami azért vált aktuálissá, mert a DC-DC tápmodul építésébe - ahogy az a nagykönyvben meg van írva - elsőre lazán belebuktam.
   Terveim szerint ha egyszerre azért nem is csinálok meg mindent (lásd az úgy nagyjából kialakult tervet jobbra, még összecsavarozatlanul), de minden nap lépnem kell az ügyben valamit, különben a műszer bedobozolásával nem leszek meg karácsonyig. No nem mintha ajándéknak szántam volna magamnak...

   A mai napi penzum mindössze annyi, hogy a pince mélyén meg kell keressem azt a lapos szövetdarabot (van belőle odalent mindjárt két dobozzal is), amivel majd a már kimerült akkukat fogom a teleptartó szorosságából kirántani. Hogy ilyen anyagból idefent is akad, mégpedig a varrós dobozban? Most mond már... Legalább nemcsak a tekercses dobozt viszem le. Mármint le csak a tekercses dobozt viszem, de mivel felfelé jöttömben is feltétlenül hoznom kell valamit, így indíttatásom már kettős. Ettől persze még kellett hozzá néhány óra, mire végre rászántam magam a pince irányába történő megindulásra.

   Közben olyasmikkel szórakoztattam magam, mint mondjuk az amúgy nagyszerű tervemben történő hibakeresés. Bár első ránézésre a kidolgozott terv tökéletes (na ja, csak betettem két izét egy fadobozba), még a műszerzsinórok is beférnek a dobozba a műszer és a négyes teleptartó közé, ettől még továbbra sincs a műszer körül védelem. Arról már nem is beszélve, hogy mint újabb tönkretételi lehetőség bejött a képbe az is, hogy a krokodilcsipeszek nekicsapódhatnak a teleptartó különféle feszültségszinteken lévő fém részeinek. Ebből következően most már nemcsak a műszerre, de a teleptartóra is kell egy fedél. Mikor kiderült, hogy erről a fadobozról hiányzik a zár, akkor pedig azon merengtem el, hogy az kell-e rá egyáltalán. Mármint ha a doboz fedelét tartják a zsanérok, a tartalom pedig bele van csavarozva a dobozba, akkor mégis mi a csudáért kéne rázárni a fedelet? Ezek annyira bonyolult kérdések, hogy akár hosszú napokon át tudok rajtuk merengeni!

   Ez a zsinórjaival kecsesen pózoló összeállítás azt a helyzetet mutatja, mikor a teleptartót szinte véletlenül (hát persze, hogy úgy...) a műszer alatt helyeztem el. Ha ezt így körbevenném valami burkolattal... Nos akkor már megint ott tartanék, hogy a műszer porosodik a polcon, a belőle kilógó, mindenbe beleakadó két rövid műszerzsinór szerzőt történő idegesítéséről már nem is beszélve! Mikor utóbbiakat ha csak gondolatban is, de attól még lecseréltem banánhüvelyekre, amikhez aztán bármelyik banándugós műszerzsinórommal csatlakozhatok, mint akit puskából lőttek ki, a pince irányába oly sebesen indultam el.

   Ahol is a lomos pincei asztalon már megint (amúgy természetesen még mindig) hatalmas kupi fogadott. Bár erről korábban még csak szó sem volt, a nagyszerű alkalmat kihasználva (no meg igény is volt rá rendesen), lefuttattam a 2023-as pincei pakolás kilencedik etapjának egy újabb apró szakaszát.

   Íme a kuplerájra történő rámozdulás hatására kialakult részeredmény, amit nem azért mutatok meg, mintha bármi érdekes lenne benne. Ja, de. Mármint a plexis fiókokban történő rendrakás eredményeként került elő az a lemezdarab (nem akart tőle a fiókba visszaférni a többi anyag), amiből majd a műszer védőlemezeit fogom elkészíteni. Már ha végül valóban úgy lesz...

   Hogy a DC-DC konverter építésébe első nekifutásra belebuktam, az még egyáltalán nem kellett volna azt eredményezze, hogy a projektet félreteszem. Na jó, nem tettem félre, hanem egyszerűen csak itt hagytam, de a lényeg majdnem ugyanaz. Na jó, innen azért könnyebb újraindulni, mintha a dobozolós projektet tényleg eldobozoltam volna.
   Hogy ne folyton csak a szám járjon, hanem haladjak is vele, azt találtam ki, hogy minden nap lépek a témában egy kicsit. Mára például azt találtam ki magamnak feladatul, hogy előtúrom a dobozhoz azt az apró zsanért, amire már nem is emlékszem, hogy miért van szükség.

   Mivel úgy éreztem, hogy a zsanért a lakásban ezek között az apróságok között van legnagyobb esélyem megtalálni, ha már mindjárt aznap azért még nem is, de idővel kiborítottam az asztalra az igencsak vegyes tartalmú alátétes dobozt.

   Ezekről a valóban kicsi zsanérokról egyrészt azt tudom elmondani, hogy nem mindet hoztam fel, másrészt pedig azt, hogy amit kerestem, az még csak véletlenül sincs közöttük!
   Kisvártatva, mikor belezavarodtam abba a nyilvánvaló válaszú kérdésbe, hogy a zsanérokat a szétszóródásukat elkerülendő a pincéből mégis miben hozzam fel, de hosszú percek alatt sem a zsebem, sem az amúgy is felhozandó, frissen vásárolt fadoboz nem jutott eszembe, annak ellenére adtam fel a további pincebéli mókolást, hogy az előbb még mennyire komoly terveim voltak.

   Szerintem most az lesz, hogy ismét rámozdulok a DC-DC konverter megépítésének nemes feladatára, aztán mikor belebuktam, egyszerűen csak beszerelem a dobozba a műszert, meg a négyes teleptartót.

   Mikor a dobozban jobbra látható, 1,2-ből 5 voltot előállító tápegységgel végre elkészültem, akkor azt hittem, hogy mikor ide eljutok, meg sem tudom magam fékezni, akkora lendülettel fogok nekiállni a műszer bedobozolásának. Ehhez képest amit műveltem, abban minden volt, épp csak lendület nem! Például olyanokkal múlattam az időt, mint a DC-DC táp építésekor az internetről összegyűjtött fájlok rendezgetése, vagy az LC100-A műszer kapcsolási rajzának ide történő beszúrása.

   Mikor a pince mélyéről felhozott átlátszó anyagdarabról megpróbáltam az arra felragasztott, úgy dereng névjegyek tárolására szolgáló zsebecskét lefeszíteni, a kettébe hajtott anyag úgy tört szét darabokra, hogy arra komolyan rácsodálkoztam. Mármint annak ellenére, hogy már gyermekkoromban is tudtam, hogy az átlátszó polisztirol valamiért sokkal könnyebben reped, mint az átlátszatlan. Például a nagy Tanért mértani téglatest fekete doboza mechanikailag egészen bátran kínozható volt, miközben az átlátszó teteje jóval kisebb erőhatásra is könnyedén elrepedt.

   Valahol ott akadtam el, hogy amit a képen látunk, azt az "L" alakú idomot vagy két darabból kellene összeállítanom, vagy a hajlításához fel kellene valamivel melegítenem a hőre lágyuló műanyagot. No nem mintha az útszóró sós pince mélyén nem lenne meg apukám lemezhajlító gépe, bár azt még sosem használtam.

   A következő fennakadást (no nem mintha eddig annyira haladtam volna) az a tény okozta, hogy mikor az egyik kapcsolóról lehúztam a gombot, akkor menten kiderült, hogy ilyen fazonúval, mármint téglalap alakú tengelyűvel még vagy nem találkoztam, vagy már csak nem emlékszem rá. Vagyis a gombokat annyira hosszúra cserélni, hogy túllógjanak egy a műszer kijelzőjével egy síkban lévő anyagon, az nem is annyira egyszerű feladat. 3D fedelet persze tudnék készíteni, de ahhoz vagy rengeteg műanyag lemezt kellene fűrészelnem és reszelnem, vagy el kéne készítenem a famunkához szükséges, felsőmaró beépítése című projektemet.

   A tápegység panelját közvetlenül a műszer mellé, aztán mögé, majd alá betéve, elmémben egyre újabb és újabb doboztervek születtek meg. Ez ugyan tetszett (mármint a puszta agyalás), csakhogy mivel egyikük sem kezdett el megvalósulni, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ha hamarost nem kötök ki valamelyik mellett, akkor úgy, de úgy el fogok úszni, hogy mint megannyi másik, úgy ez a projektem is egy doboz mélyén fogja végezni. Mármint nem úgy, mint ahogy én azt már ki tudja hányféle formában elképzeltem, hanem sajnos befejezetlenül.

   A kép közepétől egy kicsit balra látszik, pontosabban szólva nem igazán látszik az a műanyag darab, amin azt próbáltam ki, hogy oldja-e a toluol. Jelentem alássan nem oldja. Bár erősen rezgett a léc, hogy lemegyek a pincébe, ahol is kipróbálom, hátha a nitro vagy az aceton oldja az anyagot, ez azonban - mint mostanában annyi másik tervem is tette - végül nem valósult meg.

   Ahová a fekete vonalakat berajzoltam, oda ha beragasztanék egy-egy darabka falapot, amit az esztergába fogott csiszolótárcsával igazítanék pontos méretre, akkor nem kellene meghajlítanom a borításnak odatervezett műanyag lapot. Mindeközben a középső rekesz annak a két rövid műszerzsinórnak a helye, melyekkel majd a mérendő alkatrészek lábaira fogok rácsimpaszkodni.

   Már ha csak nem úgy lesz, hogy a két modult fogom és egymásmellé tolom, majd a korábban tervezett két fedél helyett csak egy közöset készítek, ami azért mégiscsak egyszerűbb feladat lenne, mint két különálló anyagdarabot gyártani. Ez amúgy - mint ahogy a szerző mostanában szinte semmiben - egyáltalán nem biztos.

   Mintegy 20 perccel később, az előző képekhez a szövegeket megírva, a képeket hosszasan bámulva, egyszer csak beugrott, hogy a dobozban a két modult nemcsak azért lenne helyes a képen látható módon elhelyeznem, mert így a kijelző középre kerülne (szimmetria), hanem egyben azért is, mert ha a modulok ebben a jobbra tolt pozícióban lennének elhelyezve, akkor a doboz mélyéről balra kilógó műszerzsinóroknak így van a legkevesebb esélyük eltalálni a teleptartó  érintkezőit. Már ha csak a biztonság okán nem teszek rá egy fedelet.
   Mint az a jelen szöveg újraolvasásakor beugrott, korábban az akkut, vagy akkor talán még akkukat eltakaró fedélhez túrtam elő azt a sok kis apró zsanért, amiket így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy mégis hova a francba dugtam el.

   Mikor még odafent a lakásban elterveztem, hogy aznap mit fogok a pincében csinálni, az akkor még egy annyira szép terv volt, hogy mikor leérve az esztergát a ráhajtott asztallal eltorlaszolva láttam, az annyira letörte a már amúgy sem valami magas szinten álló munkakedvemet, hogy a műszer befogadására kinézett dobozba szükséges apró elválasztó elkészítésének nemes feladatát nem sok híja volt, hogy inkább jól elhalasztom. Hogy semerre sem láttam megfelelően vékony faanyagot, az pedig pláne betett a munkakedvemnek!

   A feladatnak végül csak azért álltam neki, mert mikor már majdnem eljöttem, akkor hirtelen megláttam a polc szélén néhány olyan keskeny, amúgy keményfa lécet, melyeket valaha pozdorja szélét megkeményíteni szabtam le. Mármint hosszában egy az OBI-ban vásárolt küszöbből, vagy ha úgy volt, akkor kerítéslécből, mégpedig az esztergára szerelt mini körfűrésszel.

   Hogy elsőre sikerült eltalálnom a méretet, az már csak azért sem igaz, merthogy csak második nekifutásra sikerült! Persze az elsőként leszabott fadarab is belefért a dobozba, csak egy kicsit lötyögött, amit az adott pillanatbéli hangulatomban valamiért durván hibás teljesítésnek éreztem.
   Mikor az elválasztót a dobozba bele szerettem volna ragasztani, azt mindjárt több undok tény is megakadályozta. Ott volt mindjárt elsőnek az, hogy a hall polcáról a faragasztó lekerült arra a pincei hosszú polcra, amit a falra direkt a sűrűn kellő vegyszerek számára szereltem fel. A következő akadályt az képezte, hogy az elválasztó pozíciója ekkor még nem volt eldöntve. Mikor kiderült, hogy az elválasztóra kellene egy, esetleg két akkora lyuk, melyeken át a műszerzsinórok vezetékei átférnek, az meg aztán végképp betette a kaput! Mikor mindezekre ráadásul még az az akadály is napvilágra került, hogy az új, az eredetieknél egy kicsit hosszabb műszerzsinórokkal még el sem készültem, akkor aztán már tényleg nem volt rajta mit csodálkozni, hogy a feladatra végül akkorát legyintettem, hogy az még tőlem is szép teljesítmény volt! Erre azt kell mondjam, hogy bárcsak a dolgok csinálásában jeleskednék annyira, mint a feladatokra történő legyintgetésben.

   Miután a tápmodult tartó két csavarnak szükséges lyukat a doboz aljába, a helyüket egyszerűen csak szúróáras átjelölést követően kifúrtam, a másik oldalon is látható lyukakra, pláne az azokat eltakaró csavarfejekre azt mondtam, hogy azok nem festenek valami jól.

   Mikor kiderült, hogy a tápmodult tartó egyik csavar túl közel került a lyuk melletti kondenzátorhoz, feltettem magamnak a kérdést:
- Vajon van nekem készleten nem központos furatú M3-as anyám?
Mint az a kép alapján egyértelmű, van!

   Lendületem viszont már megint annyira nincs, hogy miután a dobozba a műszert is belecsavaroztam, valamint az elválasztó helyét is meghatároztam, arra már nem maradt erőm, hogy utóbbit beragasszam, s előtte persze kifúrjam rá a vezetékek áthúzásához szükséges két lyukat. Arról a másik szomorú tényről már nem is beszélve, hogy még az új vezetékeket sem készítettem el.
   Most jönne az a rész, hogy nekiállok levenni a méretet az eltakarandó részekről, aztán lemegyek a rajzzal a pincébe, ahol is keresek a feladathoz egy megfelelő méretű szikosztirol lapot, s ha már épp ott vagyok, esetleg méretre is vágom. Ehhez képest inkább megírtam ezeket a sorokat, annyira nem maradt bennem semmi lendület...

   Mivel a párom épp nagyban rajzolt, illetve festett, gondoltam magam is művelek valami hasonlót. Hogy sikerült-e levennem a helyről a méretet? Nos nem, nem igazán, mire fel úgy 10 percnyi próbálkozás után inkább feladtam, mondván majd holnap a pincében folytatom. Te, ha ez valami csoda folytán tényleg holnap lesz...

   Mivel úgy éreztem, hogy ha nem haladok, annak a jelen projekt záró dátumát illetően nagyon nem lesz jó vége (no nem mintha a többi projektemnek akár csak egy kicsit is használna a halogatás), ezért úgy döntöttem, hogy ha nagyon nem is húzok bele, de minden nap lépnem kell az ügyben egy kicsit. (ezt szerintem már többször is írtam)
   Mivel a műszer eredeti műszerzsinórjait le kell cserélnem (amúgy nincs velük semmi baj, csak a dobozba épített műszerhez rövidek), előkaptam a műszerzsinór felújítós projekt kapcsán keletkezett krokodilcsipeszes, banánhüvelyes, drótos, banándugós fiókot, majd magam elé szórtam a teljes tartalmát. Miután minden apróságot és vezetéket alaposan megnézegettem, szomorúan vettem tudomásul, hogy a keresett spéci vezeték vagy mind elfogyott, vagy egyszerűen csak valahol egészen máshol tartom. A "spéci" meghatározást jelen esetben úgy kell érteni, hogy a keresett vezeték az átlagostól eltérően rengeteg vékony elemi szálból áll, valamint ezen felül jóval kiadósabb is.

   Bár a kép nem lett valami éles, de attól még bőven összehasonlítható általa a kétféle belső felépítésű sodrott vezeték. A bal oldali nemcsak az áramot vezeti jobban, hanem a törésre is kevésbé hajlamos. A hajlékonyabb voltáról már nem is beszélve!

   Egy normális embernek két, esetleg három fúrógépe van. Van egy nagy a falfúráshoz, egy kisebb az apróbb munkákhoz, meg mondjuk egy még kisebb a panelfúráshoz. Ehhez képest nekem egyrészt rengeteg fúrógépem van, másrészt a két lyukat a fába ennek ellenére kézzel fúrtam ki. Ráadásul még csak nem is amerikánerrel, hanem egy nyéllel felszerelt tokmánnyal. Ez persze a lényeget tekintve olyan mindegy, hiszen csak az számít, hogy immáron elkészült a két lyuk.
   Mikor az aznapi etapban ennél a résznél, vagyis még szinte sehol sem tartottam, akkor nem sok híja volt, hogy a további apró részfeladatokat ismét elhalasztom, csak aztán sikerült a dolgokba még tőlem is szokatlanul alaposan belegondolnom. Ez persze egy kívülálló számára olybá tűnt volna mintha megint elbambultam volna. A "megint" úgy értendő, hogy mire aznap idáig eljutottam, én már olyan sokszor bambultam el, hogy az nekem csak a bambulás terén ez idáig szerzett rettenetes rutinom okán nem fájt.

   Mielőtt a kapcsolót a panelba beépítettem volna, hosszú perceken át bámultam a panel dobozban elfoglalt helyét (mélység), valamint a kapcsoló magasságát. Ezek ketten természetesen sehol sem voltak bonyolultságban ahhoz a másik műszaki részlettömeghez képest, hogy a panelba be sem épített, pláne a hosszú lábai okán még csak bele sem dugható kapcsolót magasságilag megpróbáltam hozzáméretezni a még csak papíron létező előlap most még teljesen ismeretlen vastagságához.
   Miután a kapcsoló végre a helyére került, az akkut kiugrasztó szalag rögzítésének lehetséges megoldásaiba bonyolódtam bele, de még tőlem is szokatlanul mélyen! Mint ahogy az a képen látható, a végén egyszerűen csak aládugtam a foglalatnak a szalagot, majd újra meghúztam a tartót tartó csavarokat.

   Bár már megint erősen rezgett a léc, hogy a tápvezetékek bekötését későbbre halasztom, végül ez a részfeladat is most történt meg. A tisztes olvasóközönségnek jelentem, működik a táppanel, működik a kapcsoló, működik a műszer. A szerző viszont nem működik valami jól. Mármint azt a szörnyű keringést, amit én az apró részfeladatok végzése közben megeresztettem, azt még nézni is fájt! Talán ezért is próbálkoztam meg egy közbeiktatott rövidke alvással, hogy addig se lássam azt a rengeteg szörnyűséget, amit a munka hevében követtem el.

   Innen csak azért léptem tovább, mert miközben feküdtem, nagy óvatlanul sikerült belegondolnom a további lépésekbe. A pince mélyén elkészítendő előlapról persze tudtam, a fadoboz lakkozásának igénye azonban még csak most kezdett el bennem tudatosulni. Márpedig a két réteg lakknak legalább kétszer három napig száradnia kell! Ez konkrétan annyit tesz, hogy lehet, hogy a műszer dobozolásával valóban nem leszek kész karácsonyig. No nem mintha ez cél lenne.

   Miután a modulokat a dobozba visszaszereltem (a tápot mondjuk még csak a könnyebben betekerhető csavar tartja), örömmel vettem tudomásul, hogy az akku a szalaggal a helyéről mennyire könnyen kiugrasztható.
   Annak viszont már egyáltalán nem örültem, mikor azon kezdtem el agyalni, hogy legyen-e az akkutartónak zsanéros teteje, vagy sem. Mikor végre sikerült magammal abban megállapodnom, hogy az akkut használat közben eltakaró, de amúgy nyitható fedél teljesen felesleges, annak viszont nagyon is örültem!
   Mikor a gombok körül az előlap süllyesztésének igénye felmerült, az meg újra földhöz vágott! Mikor a panelre írt, az előlap által eltakart feliratok újrakészítése felmerült, az ismét nagyot ütött. Mikor a doboz alján kilógó csavarfejek asztalt karcoló tulajdonsága kiderült, az pedig pláne betette a kedvemnek a kaput! Mármint ha ezt a sok kis sziriszar részfeladatot nem tudom le valami tőlem manapság egészen szokatlan sebességgel, a műszer tényleg nem készül el karácsonyra. Nemhogy az ideire, de lehet, hogy még a jövő évire sem!

   A még valamikor tegnap délután kieszelt tervem az volt, hogy másnap délelőtt (vagyis most) felkapom az összekészített hozzávalókat, majd leszaladok velük a pincébe, ahol is ha mást nem is teszek meg, de legalább a modulokat remélhetően hamarost eltakaró műanyag lapot előkeresem. Ehhez képest ami kifogást csak fel tudtam a lemenetelem ellen hozni, azt mind bevetettem! Cserébe letudtam egy rakat elmaradt házimunkát, melyek között olyan megterhelők is voltak, mint mondjuk a vécépapír gurigák kicsomagolása, majd a budiba történő berakosgatása. Az ugyan igaz, hogy épp nem voltam valami jól, csakhogy az is, hogy annyira azért nem voltam rosszul, hogy az állapotom egy darabka lemez előtúrásában képes lett volna megakadályozni.
   Hogy mi volt már megint? Most a derekamnak egy olyan része fájdult meg, pláne fájt jobban mikor mozogtam, amiről eddig még csak nem is tudtam, hogy olyanom is van! Ebben az az érdekes, hogy cserébe elmúlt a megfázásos tünetek sora. Utóbbiban meg az volt az érdekes, hogy sem lázam, sem orrfolyásom nem volt, csak mellkasi fájdalmaim, valamint a már szinte megszokott szagláseltolódás. Cserébe míg más bajaim voltak, addig legalább nem fájt a derekam. Ez a "mindig kell lennie valami bajomnak", ez sajnos a korral jár. Persze már megint én vagyok a hülye. Mármint haltam volna meg fiatalon, és akkor most nem lennének ilyen lehetetlen gondjaim.
   Visszatérve az előlap elkészítésére, bár nagyon is tudtam, hogy mennyire esélytelen vagyok, attól még futottam a lakásban egy kört, hátha akad valamerre egy kisebb tábla polisztirol lemez, de persze nem akadt. Ez amúgy egyértelműen annak köszönhető, hogy még évtizedekkel ezelőtt lehordtam őket a pincébe.
   Mivel lemenni továbbra sem volt kedvem, ezért azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbálok keresni az interneten egy olyan boltot, ami közel is van, meg kaphatok is benne hordozható méretűre aprított szikosztirolt, gondolván veszek belőle néhány A3-as méretnyi táblával, aztán már sosem lesz rá gondom. No nem mintha a pincében nem lenne annyi, mint amennyi a hátralévő életemre kellhet...

   Amennyiben a pincébe aznap mégsem jutnék le, akkor ott van mindjárt elvégezhető feladatnak a BRG taxirádió szétszedése. Mivel az alkatrészmérő épp be volt dobozolva, ha előlapja még nem is volt, de azért már jelen állapotában is bőven megfelelt volna rá, hogy az első tekercses kísérletet lefuttassam. Ehhez képest már megint az volt, hogy csak bóklásztam a lakásban, keresve valami más értelmes célt. Hogy nem találtam volna olyat, arról természetesen szó sem lehetett! Mármint konkrétan annyit találtam, hogy írtam is belőlük egy cikket. Mármint az adott pillanatban még hátralévő, pontosabban szólva már megemlített, és persze fel is írt 98 tételből.
   Mikor már épp hajlani kezdtem rá, hogy a pincébe mégiscsak lemegyek, már érkezett is anyám az ebéd hírével. A három tányér arcomba betolt húslevesben az a jó, hogy mivel a leves nem egy sűrű étel, így nem borítja meg a vérnyomásomat. Legalábbis általában nem teszi. Cserébe a kiadós lé néha gyorsabban szalad rajtam keresztül, mint amilyen sebességgel a pincéből képes vagyok feljönni, így az adott napi lemenetelnek végképp lőttek.
   A leves amúgy a belefőzött rengeteg zöldség és hús okán még csak véletlenül sem volt hígnak nevezhető! Az első tányért a répával és a gombával kanalaztam be, a másodikat és a harmadikat pedig szokatlanul rengeteg hússal, de csak mert anyám a piacon olyan levescsontot kapott, amiről a hentes lusta volt lefaragni a húst. Hogy a levesre végül még rá is sütiztünk, az végképp kiütötte pincelátogatási terveimet. Mármint kiváló terveimből ismét egy kiadós délutáni szunyókálás lett.
   Mikor délután magamhoz tértem, akkor még tiszta erőből úgy volt, hogy összekapom magam, s már indulok is a pincébe műanyag lapot keresni, s lehet, hogy még fűrészelni is, ebből azonban nem lett semmi. Ez már csak azért is fájt, mert mivel nem mentem le, így nem kenhettem fel a komposztáló magasítójának egyik elemére a második réteg barna festéket, így annak a projektnek is csúszott egy napot a befejezési dátuma. No nem mintha avart lett volna kedvem vödrözni...

   Íme a már ki tudja hányszor megemlített Tanért téglatest, amit lehet, hogy még apukám készített elő. Mármint a négy felfelé álló piros hasáb eredetileg nem része a konstrukciónak, az csak a fedél stabil rögzítéséhez szükségeltetik.
   Ez a doboz amúgy azt a gondolatmenetet követve került elő, hogy hátha a műszer bedobozolása mégis valahogy másképp lesz. Tudom, hogy nem vagyok normális, hogy egy már félig kész konstrukcióról is képes lennék lemondani, de próbálkozni azért szabad.
   Ekkor amúgy nagyon úgy volt, hogy hiába volt már öreg este, attól én még ugyan miért is ne mehetnék le a pincébe, hiszen nem zajongani, hanem csak valamit előtúrni szeretnék. Erről a tervemről végül akkor mondtam le végleg, mikor a heverőm szélén ülve, a frissen mosott huzatok díszpárnákra történő visszahúzása közben, a kisebbik párnahuzatot 87 százalékos készültségi szintig sikerült ráhúznom a nagyobbik díszpárnára. Mármint ezen szerencsétlenkedésem hatására döntöttem úgy, hogy aznap inkább nem nyúlok hozzá semmi máshoz.

   Másnap reggel, mikor az ágyneműt és a plédeket cseréltem le (a háttérben épp az őszi nagymosás futott), a tiszták között, mikor a képen látható szörnyűséget megláttam, azt hittem róla, hogy egy albínópók, pedig csak egy fűmag.
   Ahhoz képest, hogy reggel a lakásban mozogtam egy tőlem szokatlanul kiadósat (mármint máskor nagyon lusta tudok lenni), a cserépkályhában vidáman duruzsolt a tűz, a lakásban uralkodó 20 fok körüli hőmérséklet ellenére fáztam. Végül ezért döntöttem úgy, hogy a szokásosnál kissé jobban átmozgatom magamat. Mármint összekapcsolom a tüzelőhordást a műszerdoboz levitelével, valamint az előlap anyagának felkutatásával, jutok a témákkal ameddig jutok.

   Mivel az volt a logikailag helyes sorrend, nyitásképp a lomos pincébe tértem be, ahol is meglehetősen hűvös környezet, az asztalon pedig a mindenféle tekercsek újraválogatása című projektem fogadott.
   Mikor a szanaszéjjel hagyott projektjeim felett szemlét tartok, olyankor azzal szoktam magamat bíztatni, hogy már nincs is belőlük hátra annyira sok. Ez persze még csak véletlenül sem egy igaz állítás, épp csak jólesik magamnak mondogatni.

   Az viszont szerencsére igaz volt, hogy egy korábbi alkalommal, igen nagy valószínűséggel az anyagok szétválogatása című projektem amolyan halvány előkészületeként, egy csomó műanyag lemez és alkatrész a zöld ládában végezte. Mármint így, hogy egy helyen voltak, elég volt csak a zöld láda tartalmát áttúrnom.

   Amennyiben a pince mélyén sem a tűzifa aprítása, sem a műszer előlapjának körbefűrészelése nem izzasztana meg, akkor lehet, hogy a végén még fűteni fogok! Mármint kell itt lennie valahol egy elektromos melegítőnek, csak ugye amekkora rend van, azt jobb volna még most felkutatnom, nem pedig csak akkor, mikor már idefagytam.

   Ha már egyszer nekiálltam a feladatnak, akkor nemcsak a melegítőt kutattam fel, de egy füst alatt áthoztam a kerek csokis doboz tetejét is, meg persze még előtte kidobtam innen egy nagy csomó szemetet, ezzel készítve elő a remélhetőleg még aznap délutáni etapot.

   Hogy még aznap délután leértem, és már mindjárt ebéd után, vagyis még csak nem is aludtam a feladatra egy nagyot, az maga volt a csoda! Én legalábbis komolyan ugyanúgy rácsodálkoztam, mint ahogy arra a másik tényre is, hogy az aprófatartót majdnem színültig sikerült raknom frissen vágott fával. Erre amúgy mindjárt két okom is volt. A kevésbé fontos az volt, hogy fáztam, a fontosabb pedig az, hogy mivel a derekam rendetlenkedett, s volt bennem némi félsz, hogy az egyik porckorong ismét összeomlik, na nehogy már anyámnak kelljen vágnia a fát. Mármint ennyi aprófa a cserépkályhában történő begyújtáshoz úgy egy hónapra biztosan elég, annyi idő alatt meg helyre szoktam jönni. Legalábbis eddig így volt.

   Mikor a hozzávalókat a munkapadra kiraktam, akkor már nemcsak azért nem fáztam, mert a favágás rendesen ki tudja melegíteni az embert, hanem azért sem, mert folyamatosan járt a villanymelegítő.
   Ahogy itt álltam a hozzávalók felett, hirtelen úgy döntöttem, hogy nem tűzök ki célt, hanem majd jutok a feladatokkal ameddig jutok. Mint azt a jobbra látható sárgás négyzet mutatja, az elektronikák eltakarásához szükséges fedlap már ki is lett vágva, pontosabban szólva egy nagyobb darabból két vágással körbe lett szabva, az oldalak pedig a munkapadra terített smirgli segítségével úgy nagyjából egyenesre lettek csiszolva.

   Csak úgy egyszerűen lereszelni az anyagot a vonalig, az vagy képtelenség, vagy csak én vagyok az ilyesmi feladatokhoz kétbalkezes. Direkt ezért találtam ki, hogy odateszek a vonal mellé valami olyan anyagot, ami a műanyaghoz képest csak nagyon nehezen reszelhető, majd ahhoz igazodok. Mármint ahhoz, hogy mikor hallom a reszelő hangjának megváltozását, akkor azt az adott ponton már nem tologatom tovább.

   Magam is látom, hogy a párhuzamos, merőleges, méretpontos kifejezések használata a művemmel kapcsolatban egyáltalán nem indokolt. Cserébe végre elkészült. Amik még hiányoznak róla, azok az előlapot rögzítő lyukak, meg persze azok is, amiken keresztül majd az apró színes üzemmód és méréshatárváltó gombokat lehet megnyomni.

   Bár lelkiekben rég fel voltam rá készülve, hogy a gombok nem fognak átérni a fedlapon, ezért abból ki kell vágnom egy újabb négyszögletes lyukat, aztán kell alá egy szögletes távtartó, majd a négy kerek lyukat tartalmazó lemez, erre azonban őszinte örömömre szolgálva vele, végül nem volt szükség. Mármint azért nem, mert bár csak alig, de az apró gombok hatalmas szerencsémre átérik a vékony anyagból készült előlapot.

   A "fiók a vonalzóknak" című projektnek már annyiszor futottam neki, hogy az főképp nem is a megvalósításról, mint inkább a helykeresésről fog szólni. Mármint egy fiókot annyi szerszámmal összerakni, mint amennyi nekem már van, az már nem kunszt, viszont helyet találni a fióknak a zsúfolt tűzifás pincében, na az már maga lenne a csoda!

   Hogy a fedlap által eltakart feliratok újrarajzolásához akad-e a pince mélyén betűsablon vonalzó, valamint vékonyhegyű filctoll, azokra a kérdésekre igenlő válaszokkal szolgálhatok. A vonalzó mondjuk már eleve itt volt, a tollat viszont odafentről a lakásból hoztam le.
   Amit a vonalzó és a toll között látunk, az a helyhez mérten sajnos túl nagy méretű felirat. Ez már csak azért is biztos, mert ha az alkoholos filccel azért nem is, de egy ceruzával megpróbáltam a fedlap feliratozását, kísérletem azonban csúfos kudarcba fulladt. A kisebb sablonon pedig nem fért át a toll hegye.

   Hogy nem dolgoztam valami gyorsan, azt már csak az a tény is kiválóan bizonyítja, hogy a meglehetős méretű, pláne csupasz betonfalú pincét a nem különösebben nagy teljesítményű villanyfűtő milyen szépen bemelegítette.

   Lementem a pincébe, felhoztam a vonalzós dobozból ezt a három betűsablont, melyek közül sajnos egyik sem az, mint ami az emlékeimben él. Ezzel nem maga az egyezőtlenség a probléma, hanem az, hogy miközben a felső sablonon a helyhez képest túl nagyok a betűk, addig a két alsón hiába megfelelően kicsik, azokon ugyanis nem fér át a Rotring ceruza hegye.

   Mivel továbbra is úgy voltam vele, hogy kell itt lennie valahol körülöttem egy a nemes célra megfelelő betűsablonnak, így elérkezettnek láttam az időt az asztal pultjáról elrámolt tálcák maradvány hármasában található kincseim áttekintésére. Bár betűsablont azt természetesen nem találtam, cserébe előkerült a körömvágó csipeszből a kisebbik, egy marék olyan toll, melyekből már majdnem vettem újakat, és még kínai füstölőpálcikát is találtam. Utóbbira amúgy semmi szükségem.

   A sablonoknak viszont nagyon is szükségük volt a denszeszes takarításra! Ez persze nem igazán függött össze a feliratozás nemes feladatával, csak amolyan kényszeres tevékenység volt, hogy addig is csináljak valamit, míg beugrik a tuti.

   Miután a hőn vágyott betűsablont a lakásban továbbra sem találtam, újra lementem a pincébe, most a lomosba, ahol is nyitásképp elrámoltam egy fiókos szekrény elől, majd kivettem belőle a vonalzós fiókot, s a teljes tartalmát áttúrva felhoztam belőle az összes betűsablont.
   Míg kezdetben úgy volt, hogy az eddigi háromhoz 7 új betűsablont találtam, mivel az egyik tokban kettő volt, így a betűsablonjaim száma 8-ra, összességében pedig 11-re emelkedett. Amennyiben ekkora felszereléssel sem leszek képes megrajzolni az előlapra szükséges néhány kósza betűt, akkor nekem annyi, reménytelenül menthetetlen vagyok.

   Mivel utálom magam szerencsétlennek érezni (talán azért, mert elvárásaimhoz képest ez az érzés túl sűrűn érint meg), ha nem is úgy, mint ahogy a panelen eredetileg voltak, de végül azért csak sikerült felvinnem az előlapra a betűket. Hogy nem tollal írtam, hanem ceruzával, az tulajdonképpen nem is akkora baj. Mármint a kissé sárgás felületen a szürke betűk jobban mutatnak, nem annyira szembetűnők, mintha sötétkékkel (olyan tollam van) dolgoztam volna.

   Az adott napon olyan sűrűn mentem le a pincébe, s közben hoztam visszafelé mindig egy szatyornyi tűzifát is, hogy a végén megtelt a tűzifás szekrény. Most amúgy a faragasztóért mentem le, majd azzal a lendülettel menten bele is ragasztottam a dobozba az elválasztót, amire azért volt szükség, hogy másnap biztosan nekiállhassak a lakkozásnak.

   Miután a dobozból mindent kiszereltem, s már épp kezdtem volna neki örülni, hogy már csak a lakkozás van hátra, akkor menten kiderült, hogy a doboz még nem kapott gumilábakat. Ezekre nem annyira azért van szükség, hogy a műszer doboza stabilan álljon az asztalon, mint inkább azért, hogy a fenéklemezből undokul kilógó csavarfejek egyrészt ne karcoljanak, másrészt az aszimmetrikus elhelyezésük okán ne billegjen rajtuk a doboz.

   Másnap reggel anyám a hallon a reggeli kávéja felé keresztülbillegve, kitörő örömmel tudatta velem, miszerint szakad odakint a hó. Bár arra azért nem mernék megesküdni, hogy a hó eltakarítása és az út sózása az én dolgom (én takarítom a társasházat), attól még - mivel más nem - én szoktam csinálni. A hólapát ugyan folyamatosan elől van (néhány éve elfelejtettem eltenni), és még egy adag só is oda van mellé készítve, csakhogy az a vödör, amiből a szórós tálat után szoktam tölteni, az használhatatlan, ugyanis merevre összeállt benne a só. Azt ki kellene belőle borítanom valahova az útra, mely tevékenységet követően ki is kellene mosnom a vödröt, majd mikor az megszáradt, akkor természetesen egyből újra is kellene töltenem, hogy ne a pincei elzárt sókészlethez kelljen leszaladgálnom.
   Amint ezeket a feladatokat ilyen szépen csokorba szedtem, azzal a lendülettel befordultam a sarokba, majd aludtam még másfél órát. Mikor ezzel a feladattal végeztem, rámentem a műszerdobozzal kapcsolatos tevékenységek logikus sorrendbe történő rendezésére, természetesen még mindig az ágyban fekve, nehogy valami undokul elvonja a témáról az amúgy is szétszórt figyelmemet.

   Miután ezzel a részfeladattal megvoltam, a témát a forgatható festőállvánnyal együtt félretettem, felkaptam a betűsablonokat, majd átsétáltam velük a lomos pincébe, ahol is nyitásképp visszacsináltam a minapi előtúrásukkor keletkezett nagyon csúnyán mutató rumlit.

   Majd rámentem az emlékeimben élő, hengeres formára összetekert gumipadló darabka fellelési helyének felderítésére. Annyira bíztam benne, hogy a keresett öklömnyi fekete henger a kép felső széle közepén látható gumibigyós dobozban van, hogy mikor nem volt ott, mérgemben kimentem a ház elé szétcsapni a havat.

   Miközben a havat tologattam, sóztam az utat, mostam a vödröt, végig azon járt az eszem, hogy hol lehet az a bordás fekete gumilap, amivel a doboz alját teljes felületében terveztem beborítani. Mikor beugrott, hogy az emlékeimben élő kicsi darabon felül van belőle egy nagyobb darab is, azt menten megtaláltam a többi hengeres fazonra tekert anyag között.
   Mindeközben a kép azért kapta a "nyolcszáz" címet, mert amit ezen a képen látunk, az már egy 800 szétszedtem cikkel későbbi állapot. Ez azért van, mert a már amúgy is nem semmi szintű kavarodást tetézve, a rádióépítős témájú cikkeket elkezdtem beszúrogatni a szétszedősek közé. Ez persze lényegtelen, csak tudjam követni amit csinálok, az meg azért még megy. (de csak mert mindent felírtam)

   Bár sejtettem, hogy nem lesz benne, attól még adtam neki egy esélyt, hogy az épp nagyban keresett kisebb anyagdarab a pincei kisebb gumis dobozban lesz, és akkor nem kell széttekernem a nagyot. Természetesen nem volt benne, ami viszont menten felvetette azt a lehetőséget, hogy amit épp nagyban keresek, az nem itt lent, hanem odafent a lakásban van, mégpedig a nagyméretű gumialkatrészeket tartalmazó dobozban. Bár megtehettem volna, hogy felszaladok a lakásba, de mivel épp ott volt előttem a már megtalált anyag, inkább mégsem mentem fel.
   A gumipadló amúgy még a melóhelyről származik, ahol az egész épületet ellátó szünetmentes tápegység cseréjekor a melósok a leeső gumipadló darabokat - mint már felesleges anyagot - egyszerűen kiszórták a szemétbe. Nekem meg ugye még a leeső darab is több, mint amennyit a hátralévő életemben el fogok tudni használni.

   A gumilapot úgy szabtam le, hogy egyszerűen csak körberajzoltam a dobozt. A hatalmas gumilábra a csavaroknak szükséges lyukakat pedig úgy készítettem el, hogy azokat egyszerűen csak átjelöltem, majd húztam rájuk egy keresztvonalat, majd a készletből a legnagyobb szerszámmal ütöttem rájuk egy lyukat.
   Bár az imént felvázolt módszernek annyira pontos eredményt kellett volna eredményeznie, hogy abban még egy milliméternyi hibának sem lett volna szabad keletkeznie, ez természetesen már megint nem így lett. Mondjuk semmibe sem került a lyukak szélét egy kissé nagyobbra ütnöm, épp csak oválisak lettek tőlük az eredetileg szép kerek formák. Ekkor gondoltam azt, hogy a piacon mégiscsak azt a másikfajta kiszerelésű, a megvásároltnál nagyobb bőrlyukasztó készletet kellett volna megvennem. Mikor meg a készletet a helyére visszatettem, akkor meg azt gondoltam, hogy mekkora marha vagyok, hogy nem apukám már eleve nagyobb lyukasztókészletét vettem elő.
   Ezeknek az apró (?) hibáknak az az oka, hogy egyrészt durván kopni látszik az emlékezetem, másrészt a pince mélyén nem barkácsolok annyit, hogy elmémben az összes szerszámom léte újra és újra tudatosuljon.

   A melegítő most nem engem fűt, hanem a bordás fekete gumilapot, hátha ettől kiegyenesedik. Mivel ezt nem tette, idővel átálltam arra a másik kísérletre, hogy két lap közé betéve nyomom. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy padló, gumilap, falap, satu. Mivel a forgatható festőállványt sem volt hová betennem, s így végül az is a padlóra került, a nap végére a pince már-már járhatatlanná lett alakítva.

   A doboz aljára csavarozott apró fadarab mi más is lehetne, mint egy ügyes kis festőállvány. Bár a fadobozt a lakkozás idejére viszonylag kényelmes volt a belőle kiálló anyagdarabnál fogva tartani, mikor le akartam tenni, akkor menten kiderült, hogy az amúgy nagyszerűen kitervelt projektből azt a részt valahogy kifelejtettem.

   Egy darabig ugyan toporogtam, kezemben az alja kivételével mindenütt lakkos dobozzal, végül azonban sikerült letudnom a letevés gondját, mégpedig egy modernebb fajta asztalos szorító bevetésével. A doboz alja amúgy azért nem lett lelakkozva, merthogy arra teljes felületében rá lesz ragasztva a gumiláb.
   Hogy kell-e a lakkból egy, esetleg több réteg, az majd holnap kiderül. Amúgy szerintem nem fog kelleni. Mármint a lakk jelen esetben csak a fa felületének védelméül szolgál, ezért nem kell tükörfényesen csillognia. Ettől persze még holnap dönthetek máshogy is, bár már nagyon szeretném a műszert a hall valamelyik polcán egy darabban félretéve látni.

   Még aznap délután, mikor az ebédet követő szunyókálásból magamhoz tértem (Te, még ezt a túlzást...), s másnapi feladatnak épp nagyban a doboz egész alját befedő gumiláb felragasztását vizionáltam, akkor hirtelen beugrott, hogy a Palmatex ragasztóból párolgó oldószer akár még valami kárt is tehet a műszerben. Hogy a ragasztó és a műszer között van egy falap, aminek a belső oldala ráadásul még lakkozott is, vagyis nem ereszti át az oldószert, azokat a tényeket most inkább hagyjuk, mert csak ismételten felvetik agyatlanságomnak nem annyira lehetőségét, mint inkább nagyon is szomorú tényét.
   Mikor már épp indultam volna a pincébe, s épp nagyban a folyton lecsúszó itthoni nadrágomat igazítottam meg, végre sikerült a jelenségre annyira berágnom, hogy belefűztem egy gatyagumit. Mármint úgy csúszkált rajtam a nadrág, hogy 10 lépés után a tököm része elkezdte közelíteni a térdemet, a szárára meg ráléptem a papucsommal. Egy ilyen laza nadrágban meg ugye nem lehet lemenni a pincébe kipróbálni, hogy a fához való ragasztó rendben odafogja-e a gumit a fához.

   A próbához szükséges gumilap nem annyira oda lett készítve arra az elektromos szerszámletevős polcra, amin a nevével ellentétben legritkábban elektromos kéziszerszám fordul elő, mint inkább egyszerűen csak oda lett dobva.

   Holnapra kiderül, hogy a gumipadló hátlapi szövetét az amúgy fához való ragasztó megfogja-e, vagy mégiscsak a Palmatex ragasztót kell bevetnem. Hogy ezek ketten a száradás idejére egyben maradjanak, azt kezdetben egy súly rájuk történő helyezésével kívántam megoldani, csak mint az az előző kép alapján egyértelmű, a satu tömege már be volt vetve a gumilap kiegyenesítésére.

   No nem mintha egy újabb asztalos szorító, meg egy kézközelben lévő fadarab felhasználása ugyanúgy nem tette volna meg. A lakk száradásának állapotát egy pusztán könnyed végigsimítással ellenőrizve (amit képtelen voltam megállni), azt tapasztaltam, hogy a felkenése óta eltelt néhány óra ellenére már majdnem száraz.
   Ahogy itt álltam és bámultam, egyszer csak hirtelen beugrott, hogy a legutóbbi szép őszi napon mi a csudáért akartam elmenni a kínai piacra. Mármint akkor csak álltam az ablakban, bámultam a napsütést, az azonban nem jutott eszembe, hogy odafentre a lakásba is kellene néhány ilyen újfajta asztalos szorító. Ezt a beszerzést most télen már biztosan nem, legfeljebb majd csak jövő tavasszal fogom megejteni.

   Azt viszont megtettem, hogy a gumilapon a csavarok helyét nemsokára kerekre igazítandó, a pince mélyéről előtúrtam ezt a lyukasztót. Ez ugyan még véletlenül sem a korábban említett apukámféle készletből származik (Te, hogy az is merre lehet...), azonban a feladatra ettől eltekintve ugyanúgy megteszi.

   Mikor a laminált padlódarabról a gumiszőnyeget lehúztam, a fához való ragasztó sajnos még annyira sem tartott, mint mondjuk a szigszalag, így a célra csak akkor felelne meg, ha a gumiláb egy mélyedésben ülne. Mármint a szélébe semmi sem akadhatna bele, hogy az anyagról felszakítsa.

   Mivel a fa felülete valósággal üvöltött a második réteg lakkért, a gumilábnak leszabott szőnyegdarab pedig még nem egyenesedett ki, ezért a műszer még az adott héten történő összeszerelésének (már péntek volt) nem sok esélyt adtam.

   Mivel a pincében található Palmatex ragasztóba - ha jól dereng - már kétszer is pótolva lett a hígító (mert rohadt drága, ezért nem hagytam beszáradni), az meg bánhatja mondjuk a fedlap műanyagát, inkább a lakásban található tubusossal fogok dolgozni, mint a pincei hosszú vegyszeres polcon található dobozossal.

   Miután a pince mélyén már a második réteg lakk is megszáradt, a harmadik felkenéséről pedig lemondtam, minden hozzávalót összerántottam az asztalra. Ekkor derült ki, hogy bár egy nagyobb lyukasztóval még a gumilap aljára ütött lyukakat is kikerekítettem (mármint azért, hogy ne legyenek oválisak), és még arról a két méretes fabetét felhozásáról sem feledkeztem meg (ezen amúgy komolyan elcsodálkoztam), melyekkel a gumit a ragasztás idejére a dobozhoz fogom szorítani, csakhogy a gumilap egyrészt még nincs felragasztva, a lakk pedig még nincs annyira száraz, hogy annak bármit komolyabban nekinyomhatnék (értve ezalatt a ragasztás ideje alatt az egyik deszkát), így a projektet néhány napra újra félre kellett tennem.

   No nem mintha a háttérben nem lenne még mindig ott a BRG taxirádió, amivel simán le tudnám magam kötni. Azért a feltételes mód, mert mint ahogy megannyi másikat, úgy azt a semmi kis szétszedős projektet is egyre csak halogattam.

   Másnap délelőtt hiába nem fájt semmi (gyanús voltam magamnak, hogy talán meghaltam), ennek ellenére annyira szarul voltam, hogy a lelkemmel mindenképp kezdenem kellett valamit. Mármint az fájt, szerencsére alapvetően oktalanul. Ezt úgy kell érteni, hogy körülöttem úgy nagyjából minden rendben volt, mégis olyan nyomás alatt voltam, mintha csak összedőlt volna a világom. Hátha majd valami eltereli róla a figyelmemet alapon, olyasmikkel szórakoztattam magam, mint mondjuk a száradó ruhák fregoliról cserépkályha tetejére történő átteregetése, aztán a madáretető magokkal történő feltöltése, valamint ezeknek a képen látható paprikáknak a leszüretelése, amiket amúgy valami érthetetlen okból levittem a pincébe. Mármint épp nagyban tél lévén, a balkonról a ládáikkal együtt.
   Mikor már nagyon ráuntam, hogy hol itt, hol meg ott kapok bele valamibe, akkor visszaültem az asztalhoz, gondolván hátha majd gombnyomkodás közben elmúlik az oktalannak tűnő lelki fájdalom. Még csokit is ettem (boldogsághormon), de sajnos az sem használt.

   A lakás levegőjének meg az nem használt, hogy a frissen lakkozott dobozt a fürdőszobából kihozott villanymelegítővel próbáltam mihamarabbi száradásra serkenteni. Mármint ettől olyan büdös lett, hogy kénytelen voltam kiszellőztetni, pedig épp az előbb volt a szokásosnál egy kicsit hosszabban nyitva az ablak, mikor a madáretetőt a napraforgómagokkal feltöltöttem.

   Az asztalos szorítóval fadarabok közé a simulása érdekében befogott gumilapról azt sikerült megállapítanom, hogy annak kiegyenesedéséhez ugyanúgy kellene egy évtized, mint ahogy az ívre görbüléséhez is kellett. Mármint ezt az anyagot több mint 10 évvel ezelőtt hoztam a melóhelyről, s a pincében azóta is feltekerve állt. Annyi eszem persze most sem volt, hogy a lenti adagot kiterítsem, de ami még annál is jobb megoldás lenne, inkább csak ellenkező irányban tekerjem fel.

   Annyi eszem viszont volt, hogy a meggörbült anyagdarabot egy hengeres tárgyra kötözve, az ellenkező irányba feszítve próbáljam meg kisimítani. Miután a szépen felépített rendszer a sarokba történő beállítása közben szétesett, a hálózati kábel másik vége is kapott egy a rögzítésére szolgáló csipeszt.

   Hogy a hall sarkában van egy befejezetlen projektet jelző, feltűnően csíkos műanyag palack, s én az asztalomnál ülve épp odalátok, az még csak hagyján. Mármint annak tekintetében nem is annyira lesújtó a látvány, hogy itt van az első tekercses kísérlet, a lapozós órás rádió, a variométer készítése huzalpotméterből, a tolmácsgép vevője, és még az éjjellátó is. Mikor rémültömben lemenekültem előlük a pincébe, ott annyi másik félbehagyott, vagy még odáig sem jutott projektem fogadott, hogy csak azért nem pattantam róluk a lakásba azonnal vissza, mert a látványtól földbegyökerezett a lábam!

   Mivel a Palmatex úgy ragad jól, ha a bekent felületeket 10-30 percig száradni hagyom, és csak azt követően nyomom össze, a köztes időt hasznosan eltölteni szeretvén, főztem egy teát, hoztam tűzifát, törülközőket hajtogattam, majd teregettem át a fregoliról a cserépkályha forró tetejére, az időnek azonban most, hogy szerettem volna, még csak esze ágában sem állt gyorsan múlnia! Mikor meg észbe kaptam, hogy rá kéne nézni az órára, akkorra meg már rég letelt a 30 perc.

   Hiába tudom, hogy nem a nyomás ideje, hanem az ereje számít, attól még félvén tőle, hogy a gumilap a széleknél fel fog válni, inkább nem mertem a rendszerről leszedni az asztalos szorítót. Mármint így ahogy látod, inkább feltettem az egész miskulanciát az asztal pultjára, mondván talán majd valamikor estefelé felgerjed bennem annyira a lendület, hogy lesz erőm a műszer bedobozolásához. Ezt úgy kell érteni, hogy ahhoz képest, hogy aznap még nem is ebédeltem, én valamiért ekkor már csak az ebédet követő szunyókálásban voltam képes gondolkodni.

   Bár komolyan rezgett a léc, hogy aznap valóban nem csinálok semmit, végül mégis sikerült magamat megemberelnem. Kezdetben úgy volt, hogy csak a kicsit elcsúszott gumilap szélét vágom le, aztán már fordulok is vissza az ágyba mozizni, de aztán sikerült magamat némi lakásközeli szaladgálással annyira felpörgetnem, hogy nekiálljak betekerni a konstrukciót összetartó néhány csavart.

   Például az, hogy a krokodilcsipeszben végződő műszerzsinórok és az elektronika rekeszét elválasztó lécdarabra fúrt lyukakba belenőtt a lakk, minek eredményeként a piros és a fekete vezetéket csak komoly nehézségek árán tudtam rajtuk átdugni.

   Aztán kellett még egy műanyag távtartó, lásd az LCD kijelző bal alsó sarkában, aztán egy másik is a jobb alsó sarokba, s még egy darabka szigszalagot is be kellett tennem a stabkocka alá, nehogy a hűtőbordája hozzáérjen a richtig éppen alatta megbúvó kondenzátorok fegyverzeteihez, de aztán már tényleg minden összeállt.

   Ezt a projektet ezennel ünnepélyesen késznek nyilvánítottam! Ettől persze még, mivel megkevertem a cikkek sorrendjét, majd még rengetegszer hivatkozok rá, hogy a műszer nincs bedobozolva, az erre a cikkre mutató linket akkor azonban már beszúrhatom. Erre a kavarásra amúgy azért van szükség, hogy a szétszedős cikkek közé beszúrhassam a rádióépítőseket. Jelen műszer bedobozolása persze nem rádióépítés, azonban mint kellék, úgy nagyon is szükséges volt hozzá, hogy mikor majd tekercsekkel és kondenzátorokkal fogok dolgozni, akkor ne a sötétben kelljen tapogatóznom.
   Egy újabb, szintén ebben a témában történő előrelépés lesz, ha elkészítem azt a rezgőkörmérő előtétet (vagy ha úgy jön ki a lépés, akkor komplett műszert), amiről már hosszú évtizedek óta álmodozom, s amúgy a témába már bele is vágtam.

   Mivel egy minapi elmélkedésem kapcsán felmerült annak szörnyű lehetősége, hogy a krokodilcsipeszek egy esetlen mozdulat következtében nekicsapódhatnak valamelyik csavarnak, esetleg ráteszem a műszert valamire, mire fel az alsó négy csavar közül ér hozzá valamelyik valamihez elektromosan, ezért fogtam és gyorsan lemértem, hogy a mérőzsinóroknak elektromos szempontból van-e bármi közük a csavarfejekhez. Örömmel jelenthetem, hogy nincs! Egyedül a jobb alsó sarokban található negatív akkupólus van hozzájuk képest valamilyen potenciálon, odáig azonban egyrészt nem érnek el a műszerzsinórok, másrészt az egy testpont. Tehát amiket korábban elterveztem, azokat mind maradéktalanul sikerült megoldanom. Ráadásul nemcsak a műszer önveszélyességét szűntettem meg, hanem még azt is megoldottam, hogy az elektronika egy szál ceruzaakkuról járjon. Arról már nem is beszélve, hogy a műszer a nyitható tetejű fadobozban milyen kis kompakt lett.

   Még néhány szükséges kelléket legyártok, és már állhatok is neki a komolyabb rádiószerelésnek, illetve építésnek. Előtte persze még le kell tudnom egy csomó olyan szétszedős projektet, melyek a megépíteni tervezett kellékek és rádiók elől foglalják a polcokon a helyet, de ez azért már nem lesz akkora meló. Mármint mikor ezt a cikket írtam, akkor a megemlített, készleten is lévő, de szét még nem szedett témáimmal már leértem 100 alá, miközben az előre megírt cikkek száma még mindig 800 fölött járt. Vagyis a terveim egésszé történő kerekedéséhez már csak nekem magamnak kell kitartanom, ami mondjuk tulajdonképpen eddig is így volt.