Egy korábban apróra szétszerelt huzalpotenciométer maradványai a balra lent látható átlátszó dobozban már nagyon várják, hogy a rádióépítős kísérleteimhez variométert készítsek belőlük. Pontosabban szólva én várom, hogy kifusson a szétszedtem projekt, s nekiállhassak végre valami egészen másnak. Ez a rádiós építős kísérletezős projekt persze biztosan nem mostanában lesz, amit hiába tudok, attól még megpróbálok a témára rákészülni, hogy mikor majd odaérek, addigra néhány dologért már csak úgy egyszerűen oda kelljen nyúlnom a polcra.

   Már úgy értem a "csak oda kell értük nyúlnom" meghatározást, mint ahogy ezen a másik két polcon már készen várja egy csomó apróság, hogy egyszerűen csak használatba vegyem őket.
   Hogy a mindenféle rádiós kísérletek elvégzéséhez miféle alkatrészeket, valamint a puszta alkatrészeknél jócskán komplexebb eszközöket terveztem elkészíteni? Ezt a kérdést most inkább nem feszegetném. Mármint bőven elég lesz mára feladatnak az egyes számú tekercsekkel kapcsolatos kísérlet lefolytatása.
   Kezdetben a cikk címe még egyszerűen csak "tekercses kísérlet" volt, csak aztán a téma szerteágazósága kapcsán kapott egy egyes sorszámot, ami egyértelműen azt vetíti előre, hogy lesz belőle kettes, meg még ki tudja hányas is.
   Egy kicsit előre belemenve a témába, illetve felvázolva a kísérletezés lényegét, utóbbira azért van szükség, mert a szerzőből szó szerint hiányoznak a tekercsekkel kapcsolatos készségek. Mármint ezeket fiatalabb koromban már csak a szükséges műszerezettség hiányában sem szereztem meg, a kísérleteket nem végeztem el. Márpedig a rádiók egyik leglényegesebb eleme a rezgőkör, ami minimális esetben egy tekercsből és egy kondenzátorból áll. Míg a kondenzátor egy készen kapható alkatrész (bár házilagos eszközökkel is előállítható), addig a tekercseket általában magának a felhasználónak kell elkészítenie. Bár tekercsek, konkrétan pontos értékű induktivitások is kaphatók a boltokban alkatrészként készen, azok azonban általában vagy nem rádióhoz valók, vagy ha mégis azok, akkor csak egy megadott típusú készülékbe passzolnak.

   Íme egy a tekercsek elkészítéséhez még valamikor évtizedekkel ezelőtt készült segédeszköz. Ezzel konkrétan az induktivitást lehet megmérni. Így magában persze nem sokat ér, azonban egy frekvenciamérővel összedugva már megmutatja, hogy a piros és a fekete műszercsavarokra kötött tekercs a műszer belső ezer pikofarados kondenzátorával milyen frekvencián alkot rezgőkört (konkrétan oszcillál), a kapott frekvencia értékéből pedig a koszlott dobozka tetejére rajzolt képletek segítségével kiszámolható az induktivitás.

   Ezt a műszert jelen kísérlet keretében arra fogom használni, hogy megmérjem vele egy hamarost (reményeim szerint még ma) elkészülő tekercs induktivitását, majd a tekercs mechanikai formázásának az induktivitás értékére történő hatását.
   Hogy erre miért vagyok kíváncsi? Nos azért, mert a balra látható alkatrészekből (remélhetőleg szintén hamarost) összeálló variométer tekercse nem az általában szokásos kerek, vagy lemezelt trafók esetében szögletes formára készül, hanem jelen esetben annyira laposra, hogy az tulajdonképpen valóban csak egy lap. Konkrétan a még egy milliméter vastag sincs íves fekete lapról van szó.
   Amiről még ezzel a témával kapcsolatban szintén szó van, az a szerzőből a tekercsek tulajdonságaival kapcsolatos készségek hiánya, amit már csak az is kitűnően mutat, hogy konkrétan fogalmam sincs róla, hogy egy eredetileg kerek formára készült tekercs induktivitásával annak laposra történő préselésekor mégis mi a csuda fog történni. Nő, csökken, megmarad egyáltalán?
   Vagyis jelen kísérlet azt célozza meg, hogy öreg koromra megszerezzem ezeket a tekercsekkel kapcsolatos alapvető készségeket. Amennyiben ez nem sikerül, mert a tapasztaltak - épp mint mondjuk a kémia, meg egy csomó másik tantárgy - nem maradnak meg a fejemben, akkor legalább lesz egy olyan hely, ahová felmerülő igény esetén a már korábban megtapasztalt tényekért visszanyúlhatok.

   A szinte semmi kis projekthez elővett induktivitásmérő előtétet nem azért tettem egyből félre, mert közbejött valami, hanem csak mielőtt nekiállnék mérni, előbb még mindenképp el kell készítenem a kísérlet elvégzéséhez szükséges tekercset.

   Bár akár kicsire is csinálhattam volna, valamiért mégis úgy döntöttem, hogy a tekercs inkább legyen nagy, amihez persze hosszú drót kell. Miközben kezdetben tekercselőhuzalban gondolkodtam, idővel - már csak az egyszerűség végett is - áttértem a műanyag szigetelésű kötőhuzalra. Mármint ez volt kézközelben.

   Hogy ezt a tekercses kísérletet az égiek is akarják, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az előbbi képen látható fiókból már első megfogásra sikerült egy a feladathoz megfelelő hosszúságú vezetékdarabot kihúznom.

   A következő pozitív történés a tekercs alapját képező papírhenger szintén első odanyúlásra történő megtalálása volt. Ezek amúgy direkt a rádióépítős kísérletekhez lettek ilyen szépen összegyűjtve.

   Ezen a ponton nem azért akadtam el, mert nem tudtam eldönteni (amúgy tényleg képtelen voltam rá), hogy a tekercsre a menetek elmozdulását meggátlandó cellux, vagy szigetelőszalag kell, hanem mert ekkor még nem volt rövid műszerzsinórom. No nem mintha a két szál fekete vezeték végét nem lehetne a direkt erre a célra szolgáló műszercsavarokkal megszorítani...

   Természetesen nemcsak a tekercs műszerre való rákötésével voltam elmaradva, hanem a frekvenciamérő elcsúszott piros plexijének megigazításával is. Miközben a műszer előlapja már hosszú évtizedek óta nincs lefestve, időközben a trigger forgatógombja mögött elhelyezkedő potméter tengelye benőtt. Ettől persze a műszer még nagyszerűen mutatja, hogy a tekercs és az induktivitásmérő előtét belső ezer pikofarados kondenzátora 2,128 MHz-en alkot rezonáns rezgőkört.

   Bár az adott pillanatban nagyon úgy nézett ki, hogy a tekercs meneteinek szigetelőszalagos rögzítését újra elhalasztom, ez végül mégis megtörtént, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy kiment a fejemből, hogy a minap még nagyban azon vacilláltam, hogy celluxot, vagy szigszalagot használjak, utóbbiból pedig mégis milyen színűt. No nem mintha ez akár csak egy kicsit is számítana...

   Mivel a műszer mutatta frekvencia értéke nagy, mármint nem a hertzes, hanem a megahertzes tartományba esik, így az induktivitás kiszámolásához a jobb oldali képletet kell használnom.

   Ez eredetileg egy működőképes számolótábla akart lenni (illetve az eredeti helyén az is volt), csak nem sikerült átemelnem, mert semelyik programozási nyelvet (jelen esetben Visual Basic) sem ismerem.

   Hogy a tekercsekkel való kísérletezéstől a működő képlet beszúrásakor megtapasztalt totális sikertelenség vette el kedvemet, vagy az valami egészen mástól ment el, az a lényeget tekintve természetesen olyan mindegy.

   Mikor egy puszta próba kedvvért a kifejezetten tekercsek és kondenzátorok mérésére szolgáló, így ahogy balra látod, vagyis jelenleg még csak modulszinten létező LC100-A műszert a tápegységre rákötöttem, majd a krokodilcsipeszeit rácsíptettem a tekercs lábaira, abban a szempillantásban eldöntöttem, hogy nem így fogom kinyírni! Mármint nem úgy, hogy véletlenül fordítva kötöm rá a tápot, vagy a mérőzsinórok végén lógicáló krokodilcsipeszek fém részei belecsapódnak az áramköri panelba, aztán csak nézem csendben letörten a döglött műszert. Már persze csak akkor csendben, ha mérgemben nem kezdek el teli torokból üvölteni.
   Amennyiben valóban sikerül elérnem amit szeretnék (Te, hogy ez nekem milyen sokszor nem jön össze...), akkor a következő képen a már bedobozolt, pláne saját tápegységéről üzemelő műszert fogjuk látni. Ez persze erőst akadályozza az első tekercses kísérlet lefuttatását, de annyi baj legyen. Illetve inkább ne legyen baj, csak valami baj az ugye mindig szokott lenni.

   Bár én erre a semmi kis (hát persze...) feladatra magamnak eredetileg sokkal több időt hagytam, attól még a dolog úgy esett, hogy a műszer bedobozolása mindössze két hónapon belül megtörtént. Ebben a két hónapban ráadásul nemcsak az volt benne, hogy megépítettem az 1,2-ből 5 V-ot előállító DC-DC konvertert, hanem az is, hogy ebbe a hadműveletbe első nekifutásra csúfosan belebuktam.
   A lényeg jelen esetben az, hogy a műszer a bedobozoltságának köszönhetően immáron annak veszélye nélkül használható, hogy valami odakeveredő dróttal kinyírnám. Mint az a kijelzőről leolvasható, a próbatekercs induktivitása öt mikrohenry.

   Amennyiben a tekercs belsejébe ferritet teszek, jelen esetben egy kézközelben lévő ferritgyűrűt, akkor a tekercs induktivitása növekszik, amit amúgy persze már előre tudtam, így ez a kísérlet eleve nem erről szólt, hanem alapvetően a formáról.

   Mint ahogy azt sejtettem, de fogadást azért nem mertem volna rá kötni, az azonos anyagfelhasználású tekercsek közül annak nagyobb az induktivitása, amelyiknek a tekercselési formája közelebb áll a körhöz. Mármint amit balra látunk, az ugyanaz a tekercs, mint ami az előző képen is látható, épp csak egy kicsit megnyomorgattam. Az igazi kísérlet amúgy még mindig nem ez.

   Hanem konkrétan ez. Mint azt a mérési eredmény mutatja, az azonos anyagfelhasználású, azonban teljesen ellapított tekercs induktivitása erősen lecsökken. Jelen esetben az eredeti értéknek még a fele sem maradt meg, mely jelenség igen nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy így alig maradt a tekercsnek valamiféle belseje, amiben a mágneses erővonalak futhatnának.

   A képbe belógó kezem azért nyomja a műszert, hogy az minél laposabbra préselje a doboza alá betett próbatekercset. Vagyis ez a kísérlet éppen ugyanaz, mint amit az előző képen is láttunk, épp csak még annál is laposabb lett a tekercs.

   Mivel a műszerrel még csak most ismerkedem, így eddig még csak esélyem sem volt rájönni, hogy kapacitás mérésekor nyitott, induktivitás mérésekor pedig zárt mérőkapcsokkal nullázni kell. No nem minden mérés előtt, hanem csak minden bekapcsolás után.
   Ezen a ponton volt egy olyan irányú lamentálásom, ami végül azzal a megállapítással zárult, hogy ha ezt a cikket nem zárom le, de rögvest, akkor valószínűleg sosem leszek képes nekikezdeni a kettes számú kísérletnek, ezért ennek a semmi kis projektnek ezennel itt a vége.