Mikor kezemben egy hatalmas bögre kávéval, a hall közepén még tőlem is szokatlanul határozatlanul toporogva, az adott nap reggelén körbenéztem, én bizony már akkor láttam előre, hogy aznap délelőtt biztosan nem csinálok semmit. Mármint azért nem, mert csak írni, esetleg egy kicsit pakolászni volt hangulatom.
   Miután az írással végeztem, rámozdultam a pakolás nemes feladatára. Miközben a szavak az előbb csak úgy dőltek belőlem, a pakolásra többször is rámozdulva, abból sajnos nagyon sokáig nem lett semmi. Konkrétan eltelt néhány óra, mire sikerült magamat rávennem, hogy csináljak végre valami valóban érdemit.
   A kiváltó okokról annyit, hogy a hangulatomba egyértelműen a még mindig tömeges elmaradásaim lelombozó látványa, illetve az újra és újra kialakuló, nem csoda hogy rémisztő, itt nálam minden mindennel összefügg helyzet rombolt bele.
   Mert ugye ezen a helyen is mi van? A nagyobbik átlátszó dobozban az első tekercses kísérlet összetevői vannak, melyek közül az általam épített tekercsmérő előtétet szerettem volna lecserélni a nálánál jóval kényelmesebben használható, pláne jobban fotózható, még annál is plánébban egy az induktivitást egyből kiíró (nem kell hozzá számolni) gyári műszerre.
   Utóbbi eszközzel az a baj, hogy még nincs bedobozolva, így annak a feladatnak mindenképp meg kell előznie az első tekercses kísérletet. Mármint azért szeretném ezt, mert a jelenleg csak puszta panelszinten létező nagyszerű műszert semmiképp sem szeretném kinyírni mondjuk egy hozzáérő vezetékkel, alákerülő csupasz fémszerszámmal, vagy akár a munka hevében ráeső ónpöttyel.
   Egy további összefüggés, hogy a helyszín felszabadításához le kellene tudnom a Yaesu adóvevőt, amivel összefügg a jobbra látható színes dobozos dugasztáp is, merthogy a készülék akkumulátorát majd azzal fogom feltölteni. Már ha még hagyja magát.
   Mindeközben a töltőnek használt dugasztáp mögött látható átlátszó doboz azon gondolatmenet mentén függ össze mindennel, hogy az ott belül egyrészt útban van, másrészt már hosszú hetek, ha nem hónapok óta képtelen vagyok elrakosgatni belőle az egyáltalán nem bele való tartalmát. Az átlátszó doboz az adott ponton már csak azért is útban van, mert alatta tartom azt a fából készült kártyadobozt, amiben a szemüvegtörlő szarvasbőr darabot tartom.
   Az egész katyvaszt tovább tetézendő, a felsorolt tárgyak zöme azon az eltehető munkalapon hever, amin egy épp nagyban folyó projektet csak úgy egyszerűen, pláne nagyon gyorsan úgy tudnék az asztal lapjáról eltenni, hogy az a másik helyén, konkrétan itt, vagyis az asztal pultján semminek sincs útban.
   Mikor egy ilyen szép hosszú eszmefuttatás az agyamban lefut, olyankor szerintem egyáltalán nincs rajta mit csodálkozni, hogy a végén feladom. Mármint nem a gondolkodást (bár abban sem jeleskedem), hanem a még csak meg sem kezdett tényleges munkát. Ez az adott pillanatban annyira így volt, hogy inkább kiálltam az ablakba, s miközben a repülőgépek által az égre rajzolt összevissza álló kondenzcsíkokat bámultam, újra és újra megálmodtam a felsőmaró beépítése című, már szintén nagyon régóta halogatott projektemet.

   A hallba egy idő után visszatérve, ezt a polcrészletet bámulva, gondoltam majd kitörő örömmel állapítom meg, hogy a gigahertzes frekvenciamérő paneljának bedobozolása című feladat végre lefutott, erre fel örömömbe menten belerondított, hogy a két plüssállat mögött látható, a mindenféle kifogásaimhoz hasonlóan átlátszó dobozban a csiszolómalom 1.0 alkatrészei hevernek.
   Miközben a csiszolómalom motorjának sebességszabályzója már teljesen ki lett fejlesztve, s az apró elmaradások a lakásban 11. fejezetének keretében már csak az alkatrészeket hordozó panelt kellene hozzá kimarnom, a mai projektből még csak egy rakat rajz, valamint néhány zavaros elképzelés van meg.

   Hogy a balra fent látható nyolc dobozban mely félbehagyott projektjeimet rejtegetem, annak felderítésébe az alul középen látható kilencedik dobozban őrzött variométer egyből láthatósága kapcsán keletkezett sokkban már eleve bele sem mertem vágni! Mármint utóbbi projekt elkészítéséhez sem ártana, ha az LC100-A tekercs és kondenzátormérő már használható állapotban, konkrétan bedobozolva és tápegységgel ellátva heverne a polcon. Terveim szerint néhány éven belül ez a rengeteg különféle félbehagyott projekt egyszer csak mind egésszé fog kerekedni. Már persze csak akkor, ha megérem...

   Miközben a képen láthatók közül háromban egyszerűen csak fényképezőgépek vannak (amúgy azért, mert a végén lusta voltam barkácsolni számukra egy átlátszó ajtajú szekrénykét), a jobbra és fent látható negyedik doboz tartalmára már megint nem mertem rákeresni. Mármint jobb azt inkább nem tudni, hogy a 2022-es cikk keretében boncolt Maxxtro hangfalpárost mégis mi a csudáért tettem ide félre.

   Az összes projektemet hátráltató további tényező, hogy tulajdonképpen hiába volt minden eddigi erőfeszítésem, merthogy a polcaimon még mindig nincs nemhogy elég, de egyáltalán valamicske hely sem. Mert ugye itt is mi van? Miközben a balra fent látható dobozban egy helikopter van, addig a mellette porosodó fehér zacskóban a helikopter távirányítója. Ami még ennél is durvább helyfoglalást jelent, az a hall polcain heverő, nem elírás, valóban három darab BRG MK-29-es kazettás magnó. Az alul középen látható átlátszó dobozban pedig a háromlábú alkatrészekhez való műszerke várja, hogy végre őt is bedobozoljam. Amúgy lehet, hogy majd ahhoz is készítek egy a 9 voltos elemet kiváltó tápmodult. Ez persze csak a mai projekt sikeressége esetén fog bekövetkezni.

   A hallban bármi érdemi tevékenység végzése helyett továbbra is csak erőtlenül toporogva, olyan témákon merengtem, mint mondjuk az, hogy mekkorát lehetne szakítani a kicsi daxli rádió témájának letudásával, meg a három középmechanikás videomagnóéval is (utóbbiak a pincében vannak), amihez természetesen szorosan hozzá tartozik az összes megmaradt videokazetta is. Már úgy értem a szakítást, hogy visszaszerezni a polcaimon a helyet, amit aztán biztosan valami mással, de ugyanúgy elfoglalnék, mint ahogy azt mindig is tettem.

   Hogy végre valami olyasmi is történjen (no nem mintha eddig bármi történt volna), ami akár csak egy kicsit is összefügg a tápmodul megépítésével, gondoltam keresek egy kockás füzetet, amibe aztán majd szabadon rajzolgathatok.
   A "szabadon" meghatározás jelen esetben úgy értendő, hogy bár az előbb már találtam valahol két kockás spirálfüzetet, csakhogy azokban a csiszolómalom 1.0 motorjához tervezett sebességszabályzó panel rajzai leledzenek, melyeket ha ellapoznék, akkor a csiszolómalom megépítésének esélye még jelenleginél is alacsonyabb szintre süllyedne. Említettem már ma, hogy mennyire tele van magammal a tököm?

   Ami még szintén tele van, az az ágyam végi sarok, meg persze az ott elhelyezett dobozok is, mégpedig az olyan projektek elemeivel, mint mondjuk a tolmácsgép vevőrésze, az éjjellátó, meg a lapozós órás rádió felújítása. Bár ezen a ponton is találtam néhány papírt, sajnos egyikük sem a hőn áhított kockás spirálfüzet volt.

   Mikor már rajtam volt a melóscipő, meg a bordó köpenyem is, s már nagyban a kulcscsomómat zörgettem, mondván indulok lefelé a pincébe az ottani készletből felhozni egy füzetet, hogy legalább az a semmi kis részfeladat meglegyen, akkor persze menten fényderült a lakásban megbúvó füzettömeg előszobai legfelső polcos rejtekhelyére.
   Ahogy itt ültem a gép előtt, s épp nagyban ezeket a sorokat róttam, a fotót bámulva akár meg is mertem volna rá esküdni, hogy a képen látható rózsaszínnel ellentétben, az előszoba fala zöldre van festve. Mikor kimentem megnézni, akkor az derült ki, hogy ha csak részben is, de azért igazam van. Mármint az amúgy nem létező csík alatti fal valóban zöld, a plafon viszont nem rózsaszín, hanem bár kisé már koszos, de attól azért még fehér. Ez a számomra látványos színeltérés nagy valószínűséggel annak a ténynek köszönhető, hogy a fényképezőgép valamelyik beállításával még mindig nem találtam vissza a megszokott helyére. No nem mintha a képeim valaha is a színhelyességükről lettek volna híresek...

   Ez itt nemcsak a két, de a háromlábú alkatrészeket is megmérő műszer tesztje. Hogy ezt meg mégis miért végeztem el? Nos azért, mert ha tegyük fel a jelen cikk keretében előállításra kerülő (még ezt az elbizakodottságot...) táppanelbe bipoláris tranzisztor helyett FET-re lenne szükség, akkor legyen mivel keresnem egy alacsony Rds(on) értékű példányt. Na jó, elismerem, az is közrejátszott, hogy mivel ezt a műszert is szeretném bedobozolni, így mindenképp szerettem volna vetni rá egy pillantást.

   Miután a korábban említett, kisebb és átlátszó műanyag dobozból az apróságokat az asztal lapjára szórtam, a szarvasbőrrel pedig megtörölgettem a szemüvegemet, ha csak próbaként is, de beletettem az LC100-A műszert a kártyadobozba.
   Mikor kisvártatva rájöttem, hogy a műszer lehetne akár egy ilyen felhajtható tetejű faládikában is (persze nem ebben, ennél ugyanis kissé magasabb, így nem férne el benne), akkor a korábbi, még műanyagból készítendő dobozterveimet illetően abban a szent pillanatban meginogtam.
   A következő lépésem pedig az volt, hogy ingásaim közepette hol erre mentem, hol meg arra egy kicsit, s végül még a székemre is felálltam, de csak azért, hogy elérjem róla a kacatos dobozt, s így ha aznap más nem is történt, de legalább az útban lévő dolgok a helyükre kerültek.

   Mint azt már említettem volt (ej, de még hányszor), ebben az asztal pultjára helyezett munkalapban az a jó, hogy az ezen elhelyezett projektet úgy ahogy van, egyben tudom félretenni, épp csak a műszerzsinórokat kell lehúzni a tápegységről.

   Mikor újra kedvem támad hozzá, akkor egyszerűen csak leemelem az eltehető munkalapot, rajta a mindenfélékkel, s a munkát onnan folytathatom, ahol a minap félbehagytam. Na jó, mondjuk az oszcilloszkópot azt azért újra elő kell vennem, de a multiméter vagy az alkatrészmérő - mivel azok a műszerek könnyűek - bátran ott maradhatnak az eltehető munkalapon.
   Itt aztán már megint az következett, mint ami mindig is szokott. Mármint már megint nekiálltam azon lamentálni, hogy mi hogyan legyen, mégpedig ahelyett, hogy pákát ragadtam volna, majd nekiállok kísérletezni és mérni. Persze majd annak is el fog jönni az ideje, csak ugye mégis mikor?

   Íme a három nappal későbbi állapot. Időközben mindössze annyi történt, hogy  az LC mérő bedobozolásáról szóló projekthez előszedtem néhány kisebb fadobozt, melyekről az adott pillanatban egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy valóban be lesznek-e vetve. Épp mint ahogy arról sem voltam meggyőződve, hogy aznap a tápmodul építésével kapcsolatban bármi haladást lennék képes elérni.

   Ez kérlek az adott pillanatban annyira így volt, hogy hiába volt előttem a feladat, hiába volt előkészítve az egyetlen mozdulattal történő félretehetősége, hiába volt reggel (no nem mintha akkor még fogna az agyam), én már megint valami egészen másnak álltam neki. Konkrétan magoltam, ami nekem sajnos sosem ment. Mármint kezemben egy könyvvel, én bizony soha életemben nem tudtam megtanulni semmit úgy, mint ahogy azt az emberek általában csinálni szokták. Konkrétan buta is maradtam, mint a föld.
   Most amúgy azt játszom, hogy a cinegéknek a piacon vásárol napraforgómagok közül kiválogatom a magoknál nagyobb méretű, valamint nem csúszós felületű törmelékeket.

   A magok közül a törmelék kiválogatására azért volt szükség, mert ezek egyrészt nem csúsznak úgy mint a magok, másrészt azoknál jóval nagyobbak (hosszabbak), ezért a bolti madáretető kijáratában hajlamosak úgy összeakadni, hogy az általuk képzett torlaszon nem jut át a mag. Szegény cinegék meg nem értik, hogy mi van. Mármint ott a kaja a csőrük előtt, csak nem férnek hozzá. Mikor ezt kiszúrom, akkor megyek, jól megrázogatom az etetőt, vagy ha nagyon van kedvem a témán dolgozni, akkor kiborítom a tartalmát egy újságpapírra, amin aztán kiválogatom a magok közül a törmeléket. Ezt a semmi kis problémát tudtam le az imént egy menetben egész télre. Ez persze csak akkor igaz, ha tavaszig nem fogy el a vödörnyi fekete mag.

   Mikor a próbapaneles dobozt a hátam mögötti szekrényből előkaptam, még ki sem nyitottam, már meglepődtem! Mármint azon, hogy nincs súlya. Ez amúgy annak köszönhető, hogy egy korábbi alkalommal nekiálltam s kiszedegettem innen a mentéseket tartalmazó merevlemezeket. Te, hogy azok most merre lehetnek...

   A balra fent és az alul látható próbanyákra mára már természetesen rég fogalmam sincs, hogy miféle áramkört, pláne milyen célból (amúgy egyértelműen próbából) szórtam fel. A jobbra fent látható modul viszont ismerős! Az egy hangolt erősítő, amiben már nincsenek benne a tekercsek. Hogy milyen célra építettem? Ugyan ki emlékszik már arra...

   Ezt a rengeteg valaha próba, vagy valami más célra szolgáló nyáklapot mind a középső asztalfiók jobb oldali első rekeszéből szedegettem ki. Ennek oka egyrészt a helyteremtés volt, másodsorban a rendteremtés, miközben természetesen annak reménye is közrejátszott, hátha találok egy a tápmodullal való kísérletezés nemes feladatára az összes többinél alkalmasabbnak tűnő paneldarabot.

   Miközben a paneleket lepucoltam, a róluk leforrasztgatott alkatrészek elrakosgatásához egyszerűen nem volt semmi kedvem. Mint az kisvártatva kiderült, ennek oka az volt, hogy a háttérben egy háromlemezes Morricone összeállítás szólt, az az ember meg ugye fiatal korában beleesett egy melankóliát tartalmazó hordóba, amitől aztán úgy is maradt, általa írt dalainak zömében bármiféle életkedvtől mentesen. Mire az okra rájöttem, addigra sajnos már majdnem dél volt. No nem mintha máskor serénykedni szoktam volna...

   Két nappal ezelőtt lesöpörtem a lépcsőházat, mondván másnap megyek és felmosok, csak aztán tegnap úgy szakadt az eső, hogy ennek nem lett volna semmi értelme. Mármint ha összevizezem a lépcsőházat, akkor rosszabbul nézett volna ki estére, mint amilyen állapotban még reggel volt. Mivel ez tegnap okkal nem történt meg, ma viszont ragyogó napsütésre ébredtünk, úgy dél felé leszaladtam a felmosószettért, amit ahogy azt már csak szoktam, összekapcsoltam egy csomó másik, szintén odalent végzendő tevékenységgel, aminek az lett a vége, hogy a lomos pincei tekercses doboz és a szintén ott megtalált analóg páratartalom-mérő kevés híján odalent maradt. No nem mintha nem lenne idefent a lakásban is egy rakat mindenféle tekercs... No nem mintha lenne róla fogalmam, hogy az épp nagyban megépíteni szándékozott áramkörbe mégis milyen értékű, méretű, felépítésű tekercs való...

   Miközben már évek óta azon nyafogok, hogy nincs a polcaimon hely, azt is szintén évek óta mondogatom, hogy a már évtizedek óta remélt állapottól most aztán már tényleg csak néhány lépésnyire vagyok, ami mondjuk igaz, csak azt az utolsó néhány lépést eddig valahogy még sosem volt erőm megtenni. Mint az alul középen látható, a tekercses doboz a helyszűke okán most is csak a multiméter alá fért oda.

   Szó sincs róla, hogy a szakállam a tápmodul megépítésének halogatása közben nőtt volna ki, bár a szőröm természetesen azalatt a néhány nap alatt is nőtt, míg az erőt gyűjtöttem a páka elővételéhez.

   Íme a meglepően gyorsan elért első eredmény. Bár a képen nagyon úgy néz ki, mintha minden rendben lenne, csakhogy a megépített áramkör egyrészt még csak véletlenül sem mutatkozott stabilnak, másrészt a műszer mutatta feszültséget az elvárt 1,2 helyett csak 2,4 voltból volt képes előállítani. Mármint 30 milliamper terhelés mellett, mert ha nem terheltem, akkor természetesen jó volt.

   Ez már egy másik összeállítás (kapcsolási rajz), ami természetesen (ugyan miért is működne bármi az elvárt módon) már megint nem képes 1,2 voltról üzemelni, csak 2,4-ről. Ez az áramkör amúgy már önmagát stabilizálós, vagyis nem hagyja a kimeneti feszültséget terhelés nélkül megszaladni.

   Mármint a feszültséget megfogó áramkör nélkül a nyers egyenfeszültség úgy felszaladt 30 volt fölé, hogy azt az elvárt 5 volthoz képest még nézni is rossz volt! Az előző képen látható LC mérőt nem is mertem a DC-DC konverterre rákötni, csak egy 7805-ös stabkocka közbeiktatásával.

   Miközben az általam csak úgy egyszerűen saját kútfőből összelapátolt újabb, a kimeneti feszültséget nemcsak megfogó, de valamennyire stabilizálni is képes rendszer meglepően jól teljesít, maga az áramkör továbbra is képtelen rá, hogy 30 milliamper terhelés mellett 1,2 voltról az elvárt 5 voltot szolgáltassa.
   Kísérletezéseim közepette ami csak a kezembe akadt, azokat a tranyókat mind belepróbáltam a kapcsolás azon részletébe, ami az 1,2 voltos tápfeszültséget kapcsolgatja a tekercsre. Végül a BD139 mellett maradtam, bár a nálánál kisebb BFY33 és a kis BC tranyók sem adtak rossz eredményt. Aztán a különféle formájú és persze induktivitású tekercsek cserélgetése következett, melyek közül szintén az maradt, ami a legjobb eredményt adta. Mindezt természetesen úgy, hogy közben folyamatosan rajta volt a kimeneten a 30 milliamperes terhelés.

   A feladatra már mindjárt másnap reggel rávetve magamat, amit egyáltalán lehet, azt én bizony mind kipróbáltam, akár értelmes, akár teljesen értelmetlen volt. Még az olyan elvetemült ötleteimet is bevetettem, mint mondjuk az, hogy a BD139-es tranzisztorral párhuzamosan kötöttem egy IRF610-es FET-et. Mivel az adott FET-nek valahol 2 és 4 volt között van a nyitófeszültsége (ezért is nem indul el az áramkörbe kötve 1,2 voltról), így a vezérlését a tranzisztor által előállított magasabb feszültségből kapta.
   Aztán az is egy újabb próba volt, mikor a FET-et nem a megépített áramkörből, hanem külső forrásból vezérletem. A FET gate lába konkrétan a wobler markerjel generátorából kapott TTL szintű jelet, de még így sem volt meg a kimeneten a 30 milliamper mellett az elvárt 5 volt.
   Ekkor történt, hogy az egy akkucellás megoldást illetően ha csak egy pillanatra is, de meginogtam. Mármint áttértem a 2,4 voltos bemeneti feszültségre, és még meg is néztem, hogy van-e készleten kettes akkutartó. Ez a megoldás azért teljesen értelmetlen, mert ha már nem egy akkucellát használok, ami mellett egyértelműen csak a kényelem szól, akkor a kettő helyett betehetek a dobozba (ami persze még nincs) akár négy akkut is, melyek feszültségéről a mérőműszer közvetlenül, vagyis bármiféle plusz áramkör bevetése nélkül tud működni.

   Gondoltam hátha a nagyobb induktivitás, nagyobb vas, légrés, vagy ki tudja mi még eredményre vezet, ezért az áramkörbe még a gyermekökölnyi tekercseket is belepróbáltam.

   Mikor a bukás szele már ki tudja hányadszorra csapott meg, tettem egy utolsó erőtlen kísérletet, mégpedig az LC mérőműszer fogyasztásának csökkentésére.
   Amennyiben a kijelző háttérvilágítását kikötöm, akkor a műszer fogyasztása 30-ról 17 milliamperre csökken. A próbapanelre épített áramkör terhelését a felére csökkentve, ha el is értem egy-egy rövidke pillanatra az áhított 5 voltot, az eredmény azonban annyira instabilnak mutatkozott, hogy újabb próbákba bonyolódtam.

   Amiről nem gondoltam volna, hogy használ, az a tranzisztor párhuzamosítása, mire fel ha komoly eredményt ezzel sem értem el, de legalább kicsit emelkedett a kimeneti feszültség. Mikor a gondolatmenetben már valahol ott tartottam, hogy játszásiból párhuzamosan kötök 10 darab BFY33-at, nos azt az ötletemet viszont már nem próbáltam ki.

   Mikor az eredménytelenségre idővel ráuntam (amúgy csak nagyon sokára, ugyanis szeretek kísérletezni), előkaptam a dobozból egy másik panelt, amire felszórtam a létező legegyszerűbb, épp csak háromlábú tekercset igénylő áramkört (oszcillátort), azonban ez a mókolásom sem adott megfelelő eredményt.

   Mikor a kísérletezések közepette idáig jutottam, akkor feladtam, mely szomorú döntésemnek egyik oka egyértelműen a sikertelenség volt, míg a másik a számolás. Már csak az utólag, a projektbe történő belebukás után elkövetett számolásból is nagyszerűen látszik, hogy én nem papír, ceruza, számológép, megtervez alapon működöm, mint ahogy egy mérnöknek illik (Te, hogy én mennyire nem vagyok az...), hanem csak egy kísérletező kedvű amatőr vagyok. Elmondjam, hogy mire jutottam? Valószínűleg sejted, hogy meg sem tudnál benne akadályozni!

   Nos arról van szó, hogy ha nem viszek be a rendszerbe megfelelő mennyiségű energiát, akkor ahhoz, hogy az elvártnak megfelelő mégiscsak kijöjjön belőle, ahhoz tulajdonképpen fel kellene találnom az örökmozgót.
   Amit a képen látunk, az a labortápom, aminek a bal oldali két műszerét kell nézni. Míg a felső számok az egy szem ceruzaakkunak megfelelő feszültséget jelzik, addig az alsók azt az áramot, amit a próbákkal kiválasztott, a terhelésre a legnagyobb feszültséget szolgáltató tekercsen az áramkörbe leginkább passzoló BD139-es tranzisztor maximálisan át tud küldeni. Mármint a mérés közben a tranzisztor bázisa direktben rá volt kötve a pozitív tápfeszültségre, vagyis amennyire egyáltalán az adott körülmények között lehetett, ki volt nyitva.
   Némiképp beleszámolva a dolgokba, azt kaptam eredményül, hogy ha az 1,2 voltos feszültség egyik fele a tranzisztoron hőként eldisszipálódik, akkor a másik fele már szó szerint kevés hozzá, hogy a tekercsbe megfelelő mennyiségű energiát pumpáljon.
   A 490 milliamperes érték természetesen csak az idő egyik felében igaz, hiszen a másikban, mikor a tranzisztor nem vezet, olyankor veszi ki az áramkör a tekercsbe töltött energiát. Vagyis az áramkör kimenetén még ideális esetben (50 százalékos kitöltési tényező mellett), a veszteségekkel nem számolva sem kaphatok többet, mint 245 milliamper.
   Mivel a bemeneti feszültség 1,2 volt, a kimenetinek pedig kereken 5 voltnak kellene lennie, az 1,2/5=0,24 képlet alapján a 245 megszorzandó a kapott 0,24-es értékkel, ami 58 milliamperes maximális kimeneti áramot jelent. Bár az energiával táplálni kívánt műszer áramfelvétele mindössze 30 milliamper, hogy azt az általam épített áramkör szolgáltatni tudja, ahhoz 50 százalék feletti hatásfokot kellett volna tudnia produkálnia. Mivel ez nekem nem jött össze, így a projektet szégyenszemre kénytelen voltam feladni.
   Egy kissé később beugrott, hogy számolhattam volna akár teljesítményekkel is. mármint a műszer 5 volt / 30 milliamperéből 150 milliwatt adódik, miközben az átalakítóba bevitt energia (számításom szerint maximálisan) 294 milliwatt, így ha túllépik a veszteségek az 50 százalékot, akkor igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy nem kapok megfelelő eredményt.
   Egy érdekes továbblépési lehetőség lett volna, ha meghagyom a már megépített tranzisztoros áramkört, annak kimeneti feszültségét azonban csak egy másik ugyanolyan DC-DC konverter FET-jének meghajtására használom. Mármint mondjuk az IRF610-es FET 1 ohmos Rds(on) ellenállásán keresztül már jóval nagyobb energiát lehetne a tekercsbe pumpálni. Ehhez persze megfelelően nagy induktivitású, azonban ennek ellenére kis egyenáramú ellenállású (veszteségű) tekercs kellene. A gyári DC-DC konverterek ezt úgy oldják meg, hogy gyors kapcsolóeszközt használnak, miközben kicsike tekercset, de nagy frekvenciát. Ehhez képest amit én építgettem, az nemhogy nem megahertzeken járt, de néha még hallani is lehetett (ha mellékerült a tekercsnek a páka, amiben mágnes van), amint épp nagyban sípol.
   Aztán ott van még további kísérletezési lehetőségnek az is, hogy mi van olyankor, mikor a tekercsbe pumpált energiát a kitöltési tényezővel szabályozom. Mármint az idő 90 százalékában küldöm a tekercsbe az energiát, amit a maradék 10 százalékban veszek ki. Ezt az én agyamnak még végiggondolni sem sikerült! Mivel ez nekem aztán már tényleg nem ment, így kénytelen voltam a témának tőlem szokatlanul alaposan utánaolvasni. Ebben a dokumentumban az van írva:

Jó hatásfokot nehéz elérni, ha a bemeneti, vagy a kimeneti feszültség
értéke összemérhető a kapcsolók nyitóirányú feszültségesésével.

   Márpedig a megvalósítani kívánt áramkör bemeneti feszültsége mindössze két diódányi nyitófeszültség (1,2 volt), melynek fele akár akarom, akár nem akarom, mindenképp elveszik a kapcsolótranzisztoron, mire fel újra feladtam, amit úgy kell érteni, hogy a témára többször is visszatértem, csakhogy mindig bele is buktam, illetve az olvasottak alapján már eleve el sem kezdtem újra pákázni.

   Mikor az ember azt hiszi, hogy valamivel kész, olyankor szokott kiderülni, hogy a korábban eltervezett apróságok közül kihagyta ezt, azt, meg még amazt is. Jelen esetben arról felejtkeztem el, hogy lemérjem a másik műszer fogyasztását. Épp mint a másik, úgy ez is 30 milliamper körüli áramot zabál. Ennek az adatnak most persze még nincs semmi jelentősége, de mikor majd ezt a műszert is bedobozolom, illetve belegondolok a tápellátásába, akkor már nagyon is fontos tényező lesz!

   A következő elmaradt apróság az volt, hogy a korábban előszedett LED tápokat még annak ellenére sem tettem el, hogy ezek már rég nem kellettek! Miután ezt megtettem, a jobb oldali doboz menten felszabadult, amit aztán azonnal betoltam a másik doboz alá, ezzel nyerve vissza a pulton egy kevéske helyet.

   Mikor a csinos kis művemet (milyen lehet nekem a csúnya?) már majdnem nekiálltam szétpákázni, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ha már egyszer ilyen szépen letisztáztam (meg ne kérdezd, hogy milyen lehetett, mikor még kusza volt), akkor nehogy már veszni hagyjam a kapcsolási rajzot!

   Ami a 100 mikrós elkótól balra van, az oké, ami viszont jobbra, annak egyáltalán nem biztos, hogy így kellene kinéznie. Működni persze működik. Mármint a 47 kiloohmos trimmerrel be lehet állítani, hogy a BC547-es tranyó mikor tiltsa le a BC212-est, ezzel akadályozva meg, hogy a 100 mikrós elkón a nyers feszültség - persze csak terheletlen esetben - túlzottan felszaladjon.

   Mikor ennél a résznél tartottam, akkor annyira billegtem a széken, hogy az ágyba történő átborulásomnak már csak egy egészen kicsike híja volt. Ez végül csak azért nem történt meg, mert anyám még kint volt a konyhában. Mármint úgy szoktuk, hogy ebéd után megvárom anyámat, majd rákérdezek, hogy akar-e mozizni. Ha akar, akkor elindítok neki egy filmet, és csak azt követően heveredek le aludni.

   Mivel anyám a konyhából még mindig nem jött be (de csak mert vett a piacon csirkét, s épp nagyban azt pucolgatta), elpakoltam az útból, majd jutok velük ameddig jutok, elkezdtem elrakosgatni az ellenállásokat, kondenzátorokat és diódákat. Mire észbe kaptam, addigra már minden újra bent volt a helyén.

   Most következik az a fejezet, mikor is az LC mérőműszert és egy négyes AA elemtartót beszerelek egy alkalmas méretű dobozba. Amennyiben mégsem ennek állnék neki, akkor pedig valami egészen mást fogok csinálni. A lényeg az, hogy rend lett a pulton, amit majd idővel újra lelkesen összerendetlenkedhetek...