Az ebédet követő kajakómában (lásd az óra mutatta időt) úgy álltam az ágyam végi polc előtt, mintha legalábbis tudtam volna, hogy mit akarok, pedig nem! Miután a szokásos szunyókálásból magamhoz tértem (Te, hogy ez is mennyire egy erős túlzás volt...), már a számítógép képernyőjét bámultam értetlenül, de csak mert nem találtam jelen téma felvezetését, pedig amúgy meg mertem volna rá esküdni, hogy elkészítettem a nyitóképeket, s már ezeket a sorokat is megírtam. Valószínűleg ez is egy olyan történet volt, amit korábban csak megálmodnom sikerült. Hogy hány ilyen van még? Számszerűleg nem tudnám megmondani, de amilyen sűrűn beléjük futok, lehetnek még jó néhányan.

   Mikor ezt a lomtalanításkor talált huzalpotmétert szétszedtem (az a cikk a szokásos sorrendkavarodás miatt majd csak jóval később jelenik meg), akkor azt mondtam neki, hogy egyszer még variométer lesz belőle, csak győzze kivárni! Hogy az ígéretemet mennyire gondoltam komolyan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a potméter alkatrészeinek bár felcímkézetlen, de már saját dobozban történő elhelyezése.
   Hogy ezen felül hány ilyen, mármint valahova félretéve, egy doboz mélyén pihenő projektem van? Számszerűen ezt sem tudom megmondani, csak azt, hogy vannak annyira sokan, hogy nekiálltam a letudásuknak. A múltkor elkészült a frekvenciamérő dobozolása, aztán az LC100-A műszer dobozolása, ma pedig ez fog elkészülni.

   Már persze csak akkor, ha sikerül az apró alkatrészeket összeállítanom. Ha kissé unottan is, de ami részeket később már nem kell bolygatnom, vagyis akár most is összeszerelhetők, azokat nekiálltam beszerelni a helyükre, hogy ne zavarjanak össze.

   Mivel az új tekercselőhuzal biztosan vastagabb lesz, mint amilyen a régi volt, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy az eredeti fedőlemez nem fog rá visszaférni, épp mint ahogy a tekercs hordozására szolgáló fekete anyagon is lehet, hogy egy kicsivel majd odébb kell reszelnem a lyukakat.

   A tekercselési hosszat csak azért mértem le, hogy azt a huzalátmérővel elosztva kiszámolhassam a várható menetszámot. Ez amúgy teljesen lényegtelen, épp csak valami mára már rég elfeledett okból (erre a felejtésre nekem bőven elég volt két nap) kíváncsi voltam rá.

   Épp mint ahogy arra is kíváncsi voltam, hogy a tekercseléssel mégis mikorra leszek kész. Ezt úgy kell érteni, hogy bár nekiálltam, fényképeztem, tervezgettem, számolgattam különböző huzalátmérőkkel, csinálni azonban annyira nem csináltam semmi érdemit, hogy a képen látható alkatrészek hol előttem voltak, hol félretolva az asztalon, hol meg visszarakva a dobozukba.
   Számításaim azt az eredményt adták, hogy miközben a 0,35-ös huzal a 10 centi tekercselési hosszon 285 menetet ad, addig a 0,25-ös huzal 400-at. Mivel az első tekercses kísérlet kapcsán kiderült, hogy a laposra préselt tekercs induktivitása a még kerek formához képest erősen lecsökken, itt meg már ugye eleve lapos a sablon, bár a vékonysága miatt egy kissé nehezebb vele bánni, mégis úgy járok jobban, ha inkább a 0,25-ös huzallal dolgoznom, és még azzal sem biztos, hogy megfelelően nagy induktivitási értéket fogok kapni.

   Miután a tekercselésbe belekezdtem, bár akár azt is félbehagyhattam volna, hiszen a szögletes sablonról a rátekert huzal nem fut le, ezt a lazaságot inkább mégsem mertem magamnak megengedni.

   Egy kicsivel több mint harminc percem ment rá, de végre elkészült a már ki tudja mióta tervezgetett nagy mű. A nagyságáról annyit, hogy tulajdonképpen nem is olyan nagy, mint inkább kicsi. Mondhatni még épp nem volt kényelmetlenül kicsi hozzá, hogy az anyagot a tekercselése közben a kezemben forgassam.

   Mint ahogy az a képen látható, a "menet menet mellé szorosan" utasítást csak úgy nagyjából sikerült betartanom, pedig amúgy figyeltem rá, hogy a menetek szorosan illeszkedjenek.
   Mivel a variométer felhasználási területe nemhogy precíziós nem lesz, de ez egyenesen csak egy próbadarab, így a nem szorosan egymás mellé került menetek okozta linearitásban jelentkező hiba mondhatni teljesen lényegtelen. A gyárban a MEO így persze nem vette volna át. Bár ki tudja...

   Abban a szent pillanatban, amint elhamarkodottan úgy éreztem, hogy már csak egyetlen csavar összeszerelésnyire vagyok a kész állapottól (ami amúgy valóban így is volt), akkor természetesen menten elakadtam! Mármint az a csavar ott belül egyáltalán nem akart keresztüljutni sem a cséve, sem a fedél lyukán. Arról már nem is beszélve, hogy mikor ez mégiscsak sikerült neki, akkor a csavarra menten nem tudtam rápörgetni az anyát. Mindezt úgy, hogy mikor ezt a potmétert szétszedtem, akkor még nem produkált semmiféle ilyen irányú hibát!

   A csavaron a menet egyértelműen nem metrikus, miközben az átmérőjét 3,3 milliméterre mértem. Hogy találtam egy méretben és menetemelkedésben a csavarhoz passzoló menetvágót, az maga volt a csoda! Mivel szegény beteg csavarnak sem feje, sem slicce nem volt, így az egymáshoz képest meghúzott anyáknál fogva kellett tekerjem.

   Vagyis sikerült készítenem egy olyan variométert, melynek értéke, vagyis induktivitása 0 és 38 µH között szabadon beállítható. Bár ez csak egy nagyon egyszerű próba volt, s az tulajdonképpen sikerrel zárult, hiszen az alkatrész kész, használható, attól még szomorúan vettem tudomásul, hogy egy másik projektem keretében megcélzott 1 mH induktivitás érték még nagyon messze van.

   Mint ahogy mostanában megannyi másik művem, úgy a variométer is a polcra került, bár vagy nem itt, vagy nem így volna itt a helye. Egy kicsit ugyan még elszórakoztam a szobortalp bevetésének lehetőségével (magyarán szólva összepróbálgattam a kettőt), de aztán feladtam a további mókolást, s inkább nekiálltam megszerkeszteni ezeket a képeket, nehogy újra az legyen, hogy reggel frissen fiatalosan (hát persze, hogy úgy...) nincs mihez írnom. Már úgy értem, hogy egy ugyanilyen eset a múltkor szinte szó szerint földhöz vágott! Mármint annyira írni akartam, miközben annyira nem volt mihez, hogy az durván lesújtó volt.

   Épp mint ahogy kissé az is lesújtó volt, hogy a variométer készítése kapcsán tulajdonképpen csak a lényeget, konkrétan azt a tesztet hagytam ki, hogy amit készítettem, az vajon használható-e egy rádióhoz tekercsnek.
   Bár ez csak másnap este történt meg, de attól még néhány kézközelben található kellék összerántásával megejtettem a kísérletet. Mivel a variométer használata közben nem tapasztaltam semmi olyat, amit érdemes lett volna megörökíteni, a rövidhullámú rádiós vételkísérletről nem készült videó. Amúgy persze működik, mint egy 1 és 38 mH között beállítható, nem különösebben jó minőségű, értsd túl nagy belső ellenállású tekercs.

   A variométer beállíthatósága valahol egy mikrohenry értéktől kényelmes, alatta a rövid pályahossz okán egy kissé már kényelmetlen. Az 1:40-es átfogás szerintem még így is szép teljesítmény! Én legalábbis meg vagyok elégedve magammal, meg persze a művemmel is.
   Hogy az innen történő továbblépésre megadjam magamnak az esélyt, amint ezeket a sorokat leírtam, már indultam is a pincébe előtúrni azt a hatalmas huzalpotmétert, amiből a következő, a ma készítettnél nagyobb induktivitású variométert fogom legyártani. Már ha valóban úgy lesz, és nem csak megint a pofám volt nagy...