Miközben egy mára már rég elfeledett okból nagyon szerettem volna elmenni itthonról biciklizni, az eső direkt bosszantásomul nekiállt cseperegni, mire fel úgy döntöttem, hogy aznap itthon fogok valamit összerendetlenkedni.
   Kezdetben tisztára úgy volt, hogy nekiállok és megírom a jelen cikk keretében megépítendő (ha nem jön össze a dolog, akkor persze ismét csak kipróbálandó) DC-DC konverterhez tartozó felvezető sorokat (mármint ezeket, amiket épp most olvasol), csak mint az kisvártatva kiderült - emlékeimmel ellentétben - ehhez a témához még egyetlen kép sem készült. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a tegnapi napon már megint csak álmodoztam, természetesen ahelyett, hogy csináltam volna bármi érdemit. Te, hogy ez mostanában mennyire sűrűn van így...

   A lakásban összevissza téblábolva, a még mindig rengeteg letudatlan téma között csapongva, egyszer csak itt, ezen a hátam mögötti ponton kötöttem ki, ahol is az Unitra magnó mögött akkora porcicákkal találkoztam, hogy a látvány puszta hatására kényszeresen idehúztam a porszívót.
   Első idetekintésre tisztára úgy néz ki, mintha ezen a ponton a magnó el nem bontottsága lenne az egyetlen elmaradás. A dolgokba egy kissé alaposabban belegondolva, úgy egy perc elteltével viszont kiderült, hogy ez annyira nem így van, hogy az már-már sokkoló!
   Miközben a valahova ide betolandó papírdobozoknak nemhogy a helyük nincs kész, de már eleve a dobozok sem, a helyteremtéshez pedig előbb el kellene innen tűntetnem a magnó mögött megbúvó elkós dobozt. Ez már csak azért is aktuális lenne, mert a meglehetős készletből már hosszú évek óta egyetlen darabot sem vettem el. Ki persze nem dobom őket, hanem csak lekerülnek a pincébe a többihez.
   Mikor az elkós fiókba belenéztem, hát nem megláttam alatta a ferrites fiókot? De! Mármint a ferrites fiók rendbetétele egy másik, már szintén nagyon régóta húzódó projekt. Míg kezdetben úgy volt, hogy a ferrites fiókból csak egy puszta felsorolós cikk lesz, a téma idővel az összes tekercseket tartalmazó fiókjaim és dobozaim tartalmának összefésülésévé fajult. Mivel tekercses fiókból és dobozból igencsak sok van, így igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy mint megannyi másik, úgy ez a téma is taszított. Hogy melyik másik téma taszít ugyanígy? Ennek a kérdésnek a megválaszolásába most inkább nem mennék bele, de csak mert már kezdenek kifogyni a billentyűzetemből a betűk.

   Bár arról eredetileg szó sem volt, hogy a ferrites fiók sorsát az adott napon állok neki rendezni, attól még belevágtam, amire az adott apropót, hogy ki kellett belőle szednem néhány gyűrűmagot, amiket - mivel ezek zömükben a fiók alján voltak - nem láttam a rájuk pakolt ferritrudaktól. Ha meg már kiszedtem őket, akkor egy füst alatt gyorsan külön is raktam.

   A ferrites fiók tartalomrendezésének megindulását követően belefutottam egy szintén üdvözlendő ténybe, mégpedig abba, hogy találtam kézközelben egy üres dobozt. Mármint ez múltkor annyira nem volt így, hogy le kellett érte mennem a pincébe.

   Hogy a ferritgyűrűk dobozba történő berakása elősegíti-e a jelen projekt mielőbbi befejezését, vagy haladékot ad rá, merthogy ennyire szépen eltéve nem látszanak a hozzávalók, az remélem hamarost kiderül. Én persze komolyan bízok az első verzióban, és még szurkolok is magamnak, csak ahogy magamat ismerem, ebből már megint egy hetedhét határra szóló halogatás lesz.
   A téma halogatása az adott pillanatban nekem azért esett volna nagyon rosszul (no nem mintha a halasztásnak bármikor máskor lenne bármi előnye), mert már csak néhány apró lépésre voltam tőle, hogy ha mind azért nem is, de a 2023-as terveim közül legalább néhány egésszé kerekedjen.

   Ez még nem a rend, hanem csak az irányába megtett első lépés, merthogy akad ezekből szépszámmal máshol is. Szóval ezek itt tényleg csak az említett ferrites fiókból kiválogatott ferritrudak, valamint a hozzájuk tartozó modulátortekercsek. Ezt a dobozt le fogom vinni a pincébe.
   Mikor ezt ilyen szépen elhatároztam, idővel rájöttem, hogy az összes többit is. Mármint azért, mert a tekercsek zöme valószínűleg odalent található, ezért az egész készletet oda érdemes összehordani, átválogatni, újrarendezni. Te, ha én ezzel a válogatós projekttel még az idén elkészülök, az maga lesz a csoda!

   Épp mint ahogy az is, ha sikerül megépítenem, amit a minap elterveztem. Hogy mit találtam ki? Nos azt, hogy mivel a beletolom a tekercsbe az energiát, majd a mágneses erőtér összeomlásakor kiveszem, az a megoldás nekem a minap nem jött össze, megpróbálkozom a blocking-oszcillátoros megoldással. A megépítendő áramkörnek persze nemcsak működnie kell, hanem bele is kell férnie abba a térfogatba, amit eredetileg a rendszerből általa kihagyható három AA akkucella foglalt volna el.

   Hogy mikor fogok nekiállni pákázni? Őszintén remélem, hogy hamarosan, különben az egésszé kerekedése, vagy a belebukás helyett a végén még ez a projektem is csak beporosodik.

   Miközben az EWB 5-be fellapátolt tervnek a szimulátorban még csak esze ágában sem állt elindulnia, a rajzot a Multisim 8-as verziójával megnyitva, az elsőre ugyanúgy nem indult el, mire fel nem sok híja volt, hogy a szimulátorral történő ismerkedést újra feladom, ami amúgy végül ismét megtörtént, bár annyit azért sikerült elérnem, hogy az áramkör legalább elindult.

   A szimulátor rajzolta valószínűtlen háromszöghöz képest, az áramkör produkálta jelalak a rögvalóságban így néz ki. Mármint valami csoda folytán nem voltam rest megépíteni az áramkört. Ez amúgy igen nagy valószínűséggel nem annyira a téma iránti kíváncsiságomnak, mint inkább annak volt köszönhető, hogy benyaltam valami undok vírust, amitől annyira pocsékul éreztem magam, hogy nem mertem lefeküdni. Mármint féltem tőle, hogy még rosszabbul leszek! Inkább döntöttem magamba a kamillateát, meg ettem a mézet, estére meg majd megint veszek be Kalmopyrint.

   Íme a valószínűleg egy kissé már lázasan összeállított áramkör. Az eleje majdnem ugyanaz, mint amit a múltkor is megépítettem, csak most szimmetrikus, vagyis ellenütemű, cserébe elmaradt a visszacsatoláshoz felhasznált tranzisztor.
   A trafótól jobbra látható műszaki részlet egy kutyaközönséges diódanégyes, kimenetén egy elkóval, arra pedig egy párhuzamosan ráforrasztott terheléssel, mely ellenállás az LC100-A műszer fogyasztását szimulálja.
   Miközben a trafó primer oldala már eleve rajta volt a vasmagon, addig a szekundert én tekertem rá. Amúgy valaha a primert is, mégpedig egy olyan rugalmas kötőhuzalból, ami folyton azzal bosszantott, hogy a drótos fiók kihúzásakor a többi közül undokul s szerfelett irritáló módon kiugrott.

   Bár az áramkör már az első bekapcsolásakor is működött, arról azonban természetesen (már miért is lenne bármi úgy) szó sem volt, hogy tudta volna a specifikációt, mire fel tőlem meglepően magas szintű lelkesedéssel folytam bele mindenféle módosításokba és kísérletezésekbe. Mármint ahhoz képest, hogy a takonykór okán épp mennyire nem voltam jól.
   Egy nem is annyira röpke délután erejéig újra gyerek voltam. Mármint nekem valaha az elektronika volt a fémépítő utáni következő játékszer, a maga szó szerint nagyságrendekkel nagyobb alkatrészválasztékával.

   Ez a kis bumszli trafócska egy olyan irányú kísérlet eredménye, melynek keretében az alacsony kimeneti feszültség problémáját a trafó szekunder tekercsének menetszám emelésével kívántam megoldani. Hogy ez a mókolásom vajon eredményre vezetett-e? Igenis, meg nem is.
   Miközben maga az áramkör maradt az elsőre kitalált, a vasmagokat hevesen cserélgettem, majd azok menetszámait is lelkesen módosítgattam, aminek az lett a vége, hogy ha nehezen is, de néhány dologra azért sikerült rájönnöm.
   Az egyik ilyen dolog, hogy ha nem küldök be a tekercsbe elég áramot, akkor már eleve esély sincs rá, hogy kijöjjön belőle. Így lett végül a primer menetszám 2x3, ami természetesen nem úgy jött ki, hogy kiszámoltam, hanem úgy, hogy egy 2x10 menetes tekercsből egyenként vettem le a meneteket. A szekunder tekercs menetszámát sem úgy számoltam ki, mint ahogy a trafókét általában szokás, hanem ahelyett, hogy voltonkénti menetszámot számoltam volna, mivel az a megoldás adott gyorsan valós eredményt, egyszerűen csak mértem.

   Íme a sokadik kísérlet eredményeként megvalósított áramkör látképe. Volt egy olyan részmegoldásom is, melynek keretében a tápfeszültséget is belevettem az egyenirányítót tápláló körbe, mégpedig a trafót autótrafóként használva, az azonban valamiért nem adott kielégítő eredményt. Épp mint ahogy az sem, hogy a dupla szekunder tekercset (melyek amúgy párhuzamosan vannak kötve) úgy használjam, mint ahogy a csak kétdiódás egyenirányítókban szokás.
   No de nézzük mit értem el. Amúgy az áramkör piszkálása közben folyamatosan néztem. Estére lehet, hogy nem is annyira a taknyakór készített ki, mint inkább az, hogy a szemem folyamatosan repdesett a műszerek kijelzői között.

   A kimeneti feszültség 6,93 volt, az ezt terhelő áram pedig közben 44,7 milliamper, mely értékeket szintén összeszorozva 309 milliwattot kaptam eredményül. A számok alapján a hatásfok még az 50 százalékot sem éri el, konkrétan mindössze 38 százalék, cserébe az áramkör kitűnően működik.

   Ráadásul az egyenirányító kimenetén a nyers, mármint terhelés nélkül kapott feszültség sem szaladt fel úgy, mint amit a minapi áramköröm produkált. Ebben nem az az okosság, hogy így nem kell a kimentre 40 voltos elkó, hanem az, hogy ezt a közel 12 voltot bátran beküldhetem egy 7805-ös stabilizátorba, mert ennyi biztosan nem fog neki megártani. A 7805 pedig azért kell, mert bár a feszültség stabilizálása másképp is megoldható lenne, szerintem így a biztosabb. Már úgy értem abból a szempontból, hogy a táp a műszerben biztosan ne tegyen kárt.

   Ha annyira lemerítek egy akkucellát, hogy abban már 1 volt sem marad, az már biztosan megárt neki. A műszer amúgy azt mutatja, hogy a kapcsolás még 1 voltos tápfeszültségről is rezgőképes, akkor azonban már nem adja le a kimenetén elvárt 7 voltot, ami szerencsére nem is volt feltétel.
   Egy másik olyan dolog, amit szintén kipróbáltam, az a kapcsolás konkrétan egy akkucelláról történő működtetése. Teljes a siker! Még azzal a már ki tudja mikor töltött akkuval is megvolt a kimeneten a 7805-ös bemenetére adandó 7 volt körüli feszültség, amit a kissé már selejtesek, a fényképezőgépből már kihullottak közül vettem elő.

   A működési frekvencia igen nagy valószínűséggel akkor zuhant vissza a hangfrekvenciás tartományba, konkrétan 5.796 hertzre mikor az eredetileg 100 nanós kondikat 1 mikrofarád értékűekre cseréltem. Az egyik holnapi kísérletem az lesz, hogy egy kicsit még eljátszok a multivibrátor elkóinak cserélgetésével.

   Azt viszont még aznap kipróbáltam, hogy betehetek-e a BD241-esek helyett kisebb tranyókat. Nagyon úgy néz ki, hogy nem, mert mind a BFY33, mind a BFY46 alacsonyabb kimeneti feszültséget produkált, így a BC182-es tranyókat már eleve bele sem próbáltam a kapcsolásba.

   Hogy holnap délelőtt (már ha olyan kedvem lesz) a játékot könnyen újra fogom tudni indítani, azt az eltehető munkalappal együtt - így ahogy látod - félretett projekt garantálja. Mármint csak újra előkapom a szkópot, meg bedugom a banándugókat a labortápba, s már folytathatom is tovább a kísérletezést.

   Mivel a hőmérő higanyszála (amúgy persze nem higany van benne) a minapi három fok helyett aznap reggel 19-et mutatott, majd még három fokkal fentebb is ment, hirtelen felindulásból a kissé még náthásságom ellenére úgy döntöttem, hogy az adott napot rászánom a beszerzésre, lamentálásra. Jó alaposan beöltöztem (izzadtam is oda-vissza rendesen), majd hatalmas lelkesedéssel látogattam meg a Lomex nem is annyira közeli boltját.

   Hogy az egycellás AA elemtartókon felül vennem kéne néhány nagyáramú Schottky diódát is, az persze már csak a boltban jutott eszembe, de szerencsémre az eladó nemcsak készséges volt, de még hozzáértő is, így elég volt csak elregélnem, hogy mi az amit szeretnék, és már kaptam is a 10 darab 1N5189-es diódát. Hogy jobb lesz-e tőlük a hatásfok, az majd hamarost kiderül.

   Mielőtt kísérletezés közben az áramkörben valami komoly kárt tettem volna, gyorsan felskicceltem a kapcsolási rajzát. No nem mintha ez annyira bonyolult lenne, hogy az alkatrészértékekkel együtt ne tudnám megjegyezni...
   A tranzisztorok bázisait felhúzó ellenállások 51 ohmos értékei hiába tűnnek gyanúsan alacsonynak, merthogy azok úgy jöttek ki, hogy betettem egy trimmert, miközben néztem, hogy mikor kapom a legnagyobb hatásfokot.
   Továbblépési lehetőség a két darab 1 mikrós elkó cseréje, mégpedig kisebb / nagyobb értékekre, ezzel változtatva meg a kapcsolás jelenlegi 5,7 kilohertzes működési frekvenciáját.
   Aztán ott van még kipróbálnivalónak az is, hogy mivel a trafó teljes leválasztást biztosít, így kapcsolástechnikailag sorba lehet kötni a kimeneti feszültséggel a bemenetit, ezzel javítva meg a hatásfokot.
   Egy másik trükk, hogy amennyiben a kimeneten nem négy diódát használok, hanem a másikféle kétutas egyenirányító rendszerrel csak kettőt, cserébe két szekunder tekercset készítek (ez már eleve megvan), azzal is visszanyerhetek egy dióda nyitófeszültségnyi veszteséget.
   Aztán ott van még továbblépési lehetőségnek az is, hogy a trafót nem szeparált primerrel és szekunderrel tekercselem meg, hanem autótrafóként, így a kimeneti feszültséghez a primer három menetébe töltött akkufeszültség is hozzáadódik. Ebben az összeállításban ráadásul a nyers 1,2 volt is hozzáadható a kimenethez.
   Hogy az elképzeléseim közül melyik válik be (elképzelhetőnek tartom, hogy egyik sem), az majd csak akkor fog kiderülni, ha újra nekiállok pákázni, meg persze közben hevesen mérni is. Szerintem úgy lesz, hogy amit csak itt lelkesen felvázoltam, azt mind kipróbálom, lemérem, esetleg még táblázatba is öntöm. Ebből nem most azonnal lesz valami, hanem csak mikor majd az ebédet követő kajakómából magamhoz, illetve ehhez a tápegység építős projekthez visszatértem.

   Ez ugyanaz a rajz, mint amit már az előbb is láttunk, épp csak beszíneztem rajta a mérőpontokat. A mérőáramkör a következőképpen nézett ki. Soros dióda, párhuzamos 150 ohmos ellenállás, amit egy 100 mikrós elkóval hidaltam át.
- a piros és a fekete pont között a labortápon beállított nyers bemeneti 1,2 voltos feszültségből a dióda nyitófeszültsége, a kábel ellenállása, valamint a terhelés okán csak 0,57 volt maradt
- a fekete és a kék (vagy zöld) pont között 1,3 voltot mértem
- a piros és a kék (vagy zöld) pont között 0 voltot mértem (nem nyitott ki a dióda)
- a kék és a zöld pont között pedig 1,1 voltot mértem (vagyis nem csoda, hogy ennek a felétől nem nyitott ki a mérőáramkörben lévő dióda)
   Bár nagyon szép dolog az elmélet, de engem inkább a gyakorlat érdekel. Már csak azért is, mert ugye nem az érdekel, hogy amit építeni szándékozok, az elméletben működik-e, hanem az, hogy ezt a gyakorlatban is megteszi-e. Ettől persze még fontos az elmélet, bár eddigi tapasztalatom szerint a gyakorlat útján járva messzebbre jutok. Jó, legyen Neked igazad. Jobban pákázok, mind ahogy gondolkodom. Ez van...

   Bár egy kicsit bénáztam vele, de végül azért sikerült megépítenem a kétdiódás verziót, ami természetesen csak két dióda kiszedését, majd a tekercsvégek átrendezését jelentette. Bár erről nem készült külön kép, de attól még úgy van, hogy épp mint ahogy azt az elmélet jelezte, a kapcsolás végére már oda is heftelt 7805-ös előtti feszültség egy dióda nyitófeszültségnyi értékkel megemelkedett.

   Szerintem a minap egy kicsit alámentem a primer menetszámoknak, amire abból következtettem, hogy igencsak leromlott a multivibrátor berezgési hajlama. Mármint miközben korábban agyon sem lehetett csapni, a mindössze kétszer három menetnyi primer tekerccsel - természetesen őszinte sajnálatomra szolgálva vele - előfordul, hogy leállt, vagy a tápfeszültség ráadáskor már eleve el sem indult az oszcilláció. Mivel a balra látható két vastag vezeték bőven van annyira hosszú, hogy kiadjon egy-egy menetet, széttekertem a kötésüket, majd belefűztem belőlük a gyűrűvasba egy-egy újabb menetnyit.

   Egy pillanatra ugyan megakasztott, hogy mégis mi a csuda eszik 20 milliampert, miközben a tekercs épp nagyban ki van forrasztva az áramkörből, de aztán viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a két darab BD241-es tranyó bázisát felhúzó 51 ohmos ellenállások.
   A P=UxI képlet alapján, minden egyebet elhanyagolva, egy ellenállás maximum 12 milliwatt teljesítmény disszipál el, így a dobozaimban található legkisebbek is bőven megfelelnek. Ez majd az áramkör megépítésekor válik fontossá. Már úgy értem, hogy jelenleg teljesen feleslegesen van az áramkörben az a két hatalmas méretű 51 ohmos ellenállás.
   Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlítsem az áramkör kiváló hőviszonyait. A siker teljes, ugyanis a minimális teljesítmények okán - pusztán tapogatással mérve - egyáltalán nem melegszik benne semmi.

   Ez az állapot már azt mutatja, hogy lecseréltem az 1N4007-es diódákat Schottky 1N5189-esekre, ezzel is nyerve egy kevéske feszültséget. Mikor a trafó szekunder tekercseit sorba kötöttem a primerekkel, azzal is nyertem némi feszültséget. Mikor a kimeneti testpontnak nem a trafó középső lábát kötöttem be, hanem a bemeneti negatívot, azzal is nyertem valamennyit.
   Ekkor történt, hogy a 7805-ös stabkocka előtti feszültség még a kimenetet terhelve is fölément 10 voltnak. Mivel a 10 és az 5 közötti feszültségkülönbségen folyó áramot a stabkocka disszipálja el, elkezdtem lecsökkenteni a szekunder tekercsek menetszámát, mégpedig egészen addig, míg csak mindent egybevéve le nem jutottam 7 voltig.

   Az egész miskulanciát - ahogy volt - feltettem az asztal pultjára, bekapcsolva hagyva, azt tesztelve, hogy meddig tart ki a fényképezőgépből már kiselejtezett akku energiája. Mikor ezeket a sorokat róttam, akkor már több mint egy órája működött, amire részemről azt tudom mondani, hogy annyi már több mint elég! Mármint mégis mikor lesz olyan, hogy én egy egész órán keresztül tekercseket, vagy kondenzátorokat fogok méregetni? Szerintem soha!

   Íme a véglegesnek tűnő kapcsolási rajz. A bemeneti oldal ugyanaz, mint amit már korábban is láttunk, épp csak átrendeztem az alkatrészeket, hogy a kimeneti részre tudjak koncentrálni.
   Most következik az a rész, melynek keretében elkészítem az áramkörbe véglegesen bekerülő trafót. Már ha csak holnap délelőtt - kedvenc szokásomhoz híven - nem valami egészen más témába vágok bele...

   Első lelkesedési hullámom kapcsán csak odáig sikerült eljutnom, hogy megrajzoltam az elkészítendő tekercset, majd a semmi kis rajz mellé odatettem a két gyűrűmagot. A kicsit azért, mert szeretném kipróbálni, hogy a kapcsolás azzal is ugyanúgy működik-e, mint ahogy a minap a nagyobb társával tette.

   A témába történő második belekapás alakalmával tisztáztam a rajzot (no nem mintha az előző nem lett volna olvasható), letakarítottam a kisebbik vasmagot, majd meghatároztam, hogy milyen hosszú huzal szükséges egyetlen menethez. Utóbbi adat azért szükséges, hogy előre le tudjam szabni a huzalhosszakat.

   Előtte persze még fel kellett szoroznom a menetszámokat a menethosszakkal, de aztán már tényleg állhattam is neki tekercselni. Ezek a dolgok a valóságban persze még véletlenül sem ilyen szép szoros egymásutánban történtek, hanem úgy, hogy közben fel felállva mindig csináltam valami egészen mást, csak aztán szerencsére a házimunkák között a tekercselés témájával is foglalkoztam.

   Ez a tekercselőhuzalos fiók, ez kérlek annyira ritkán szokott így kihúzva lenni, hogy a kétfelé történő szabásán az idők folyamán már többször is elgondolkodtam. Mármint két, a jelenleginél laposabb fiók lenne belőle. Ez már csak azért is jó ötlet, mert a hallban meglehetősen szűkös a hely, miközben a tekercselőhuzalos orsók akár a pincében, de ha bármi okból nem akarnám őket annyira messzire vinni, akár még itt lentebb, konkrétan a pákatrafó mögött is bőven elférnének.

   Miközben a célra megfelelőnek tűnő huzalokért a fiók mélyére túrtam, találtam egy kis bund négyerű lapos vezetéket, három CD lemezt, valamint néhány ív az adott helyre k*rvára oda nem illő vízálló polírpapírt! A kábel a pincébe került, a lemezek a mentések közé, míg a polírozó papírokat szégyenszemre visszatettem a tekercselőhuzalos fiókba.

   A lakkozott tekercselőhuzalok végeinek lecsupaszításához azért a legócskább sniccert vetettem be, mert a másik, a nagyobb, az aprólékos munkához valami egészen ortopédül állt a kezemben. No nem mintha a többi kézbevett szerszám akár csak egy kicsit is jól állna a kezemben...
   Ez a kés amúgy a rendszerváltást követő időszakból van, mikor is nálunk is megjelentek azok a rendelős újságok, melyekből tőlünk nyugatabbra már nem igazán rendelt senki. A szörnyű bóvlik mellett (lásd kiváló példának a sniccert) olyan, a háztartásba feltétlenül szükséges dolgokat lehetett kapni, mint mondjuk a fondükészlet (ki eszik mifelénk meleg sajtot), vagy a beszélő mackó, amiből aztán hozzám is elért néhány példány. A rémesen vékony anyagból készült, állítólag olasz teflonos tepsik mondjuk még azóta is megvannak, bár már valami egészen szörnyen néznek ki.

   Az asztaltól történő felugrálásaim közepette, egyszer csak belefolytam a retekszüretbe. Hogy egyik retek átmérője sem érte el a két centit? Most mond már... Cserébe olyan erősek voltak (mármint csíptek), mint mondjuk egy hagyma.

   Mikor a projektet az adott állapotában félreraktam, akkor az hiába volt tulajdonképpen már kész, komolyan félő volt, hogy a panelkészítés feladatánál ugyanúgy lefagyok, mint ahogy a tipli egér mögött látható, a kifogásaimhoz hasonlatosan átlátszó dobozba rejtett csiszolómalom 1.0 sebességszabályzójának esetében történt. Az a projekt konkrétan 2,5 évvel ezelőtt állt meg úgy, mintha csak szöget vertek volna bele! Most inkább nem állnék neki felsorolni, hogy hány, még ennél is durvább elmaradásom van, mert az most még túl messzire vezetne. Ezt amúgy már nagyon tervezem, azonban a pusztán magamnak tett ígéretem szerint a felsorolós cikknek csak akkor állhatok neki, mikor a megemlítendő alanyok száma lecsökkent 100 alá. Mint azt sejtheted, ez egészen biztosan nem mostanában lesz.

   Azt viszont most azonnal elmondom, hogy mikor azt gondoltam, hogy a videók szerkesztése terén már bőven van akkora rutinom, hogy ezt a semmi kis filmet elkészítsem, nem is tévedhettem volna nagyobbat! Bár ráment vagy egy órám, cserébe tanultam egy csomó újdonságot, amiket persze - amint megoldották a problémáimat - azonnal el is felejtettem.

   Mikor az ebéd utáni szunyókálást követően kérdésként felmerült, hogy vajon képes leszek-e lemenni a pincébe ezért a két tekercsért, pusztán azért, hogy az egyiket paneltervezés közben mintának odatehessem a rajzra, meglepő módon igenlő válasz született.

   Az a cikk, melyben az összes tekercsem szétválogatásáról fogok mesélni, az majd csak évek múlva fog megjelenni. Akarom kérdezni, mégis mikor lenne a pince mélyén az összes tekercsem egyszerre, ha nem akkor, mikor épp kellene közülük néhány? De legalább a lapos vezeték is leért a pincébe. Meg ha már itt voltam, miközben kivittem a szemetet, ha már épp ott jártam, minkét kapu zárját bekentem vékonyan zsírral, hogy könnyedén záródjanak, majd a lakásba visszafelé mentemben felvittem egy szatyornyi tűzifát. Ebből a rövidke felsorolásból is kiderült, hogy ez a nap valóban a mindenbe történő belekapásról szólt.

   Bár ez most még nagyon a jövő zenéje (Te, hogy én mennyire remélem, hogy végül nem így lesz), attól még megnéztem, hogy ha úgy akarnám, akkor a frekvenciamérő bedobozolásából megmaradt plexidarab vajon (de tőlem akár disznózsíron is) képes-e elfedni a doboz teljes tartalmát. Jelentem alássan képes!

   Mivel a plexidarab mellett épp ott volt egy piros kisautó, a párom meg azt játssza, hogy karácsonyi ajándékcsomagokat készít rászoruló gyerekeknek, s épp hiánya volt egy fiúnak való ajándékból, így rásóztam. No nem családon belüli erőszakról van szó, hanem csak a polcon úgy fél éve porosodó piros autó hirtelen felindulásból történt elajándékozásáról, mire fel lett a polcon egy kevéske hely. Hej, ha én egyszer az összes kacatomtól ugyanígy meg tudnék szabadulni...

   Amit balra látunk, az a jelenleg megépített kapcsolásnak csak a fele, ami amúgy működőképes. Mármint már többször is láttam, hogy az ellenütemű oszcillátor akkor is rezeg, mikor az egyik fele mondjuk a kivett tranzisztor okán biztosan áll. Ezt amúgy azért vázoltam fel, mert azt tapasztaltam, hogy a kapcsolásnak olyan mindegy, hogy 1, 10, vagy 100 mikrós elkó van benne, ugyanolyan lelkesen, pláne frekvencián rezeg. Vagyis a rezgési frekvenciát valószínűleg nem az RC időállandó határozza meg.
   Ami rajzot középen látunk, az úgy született, hogy egyszerűen csak lecseréltem az 51 ohmos ellenállást és a 100 mikrofarádos elkót egy tranzisztorra, mondván a tranyó a panelen majd kevesebb helyet foglal el.
   A harmadik rajz pedig úgy született, hogy némi bambulás után (Te, hogy ez nekem meddig tartott...) sikerült rájönnöm, hogy a tekercset a meghajtó tranzisztor B-E diódájával inkább nem kellene rövidre zárnom. Hogy ez két ellenállás híján ugyanaz a rajz, mint amivel az a projekt indult, mint amit a múltkor elbuktam? Na ja, le sem tagadhatnám, hogy mennyire ekörül forog az agyam...

   Csinálhattam bármit, a kapcsolás fele semmiképp sem volt képes 30 milliamper terhelés mellett az elvárt 5 voltot produkálni. A minapi fiaskó után persze nem is számítottam másra, de attól azért én még valami okból lelkesen megpróbáltam.

   Amire szintén nem számítottam, az a feledékenységem. Mármint simán szétkaptam a próbapanelra épített kapcsolást, miközben a minap már nagyban azon törtem a fejemet, hogy a tápegység a menetszámok módosításával vajon átépíthető-e 9 voltra, vagyis a jelenlegi 5 volt helyett majdnem dupla terhelésre. (mármint a 9 az majdnem 2x5) Sebaj! Legalább legközelebb is lesz mit csinálnom.

   A nyáklap megtervezésének már csak azért sem mertem nekiállni, nehogy belebukjak, aztán ez a projektem is egy doboz mélyén végezze, mint az ominózus csiszolómalom. Maga a kapcsolás amúgy annyira egyszerű, hogy azt akár - ha nem törődnék a mechanikai stabilitással - az alkatrészek lábaira is ráheftelhetném.

   Ez a mérés nem arról szól, hogy mennyit fogyaszt a műszer, mikor ki van benne kötve a háttérvilágítás (egy kicsit meg is ijedtem, mikor nem láttam a kijelzőt zölden világítani), hanem arról, hogy mérés közben felmegy-e az áramfelvétel. Ha változik is néhány milliampernyit, annyit azonban nem, hogy az a tápegységnek túlterhelést okozzon. Akarom mondani, ha már épp ott volt előttem a műszer, próbaképp lemértem vele az áramkörhöz kiválasztott két darab 100 mikrós elkót. Az már meg tudta rángatni a tápot. A fokozott áramfelvétel miatt (elkó töltögetése) villogott kicsit a háttérfény.

   Miközben néhány napon át pörögtem mint a gép, egyszer csak hirtelen elkapott valami olyan mértékű belassulás (amire nem volt ok az enyhe lefolyású légúti nyavalyám), hogy arra még magam is rácsodálkoztam, pedig én aztán tényleg tudom, hogy mennyire rá tud tapadni a teljesítményem arra a k*rva nullvonalra.
   Mikor ezt a rajzot egy korabeli Ezermester újságból előtúrtam, aznap például mindössze ennyi volt az egész napi teljesítményem. Nem voltam a pincében fáért, nem mostam, nem voltam a boltban, és végül még az ebédet követő alvás sem jött össze. Mármint még abból is csak puszta unott forgolódás lett. Arról már nem is beszélve, hogy ez a kép az előzőt követően két nappal később készült!
   Hogy mégis mi a csudának túrtam elő ezt az ősrégi rajzot? Nos azért, hogy ennek kapcsán elmesélhessem, miszerint az első paneltervezési próbálkozásom micsoda csúfos kudarcba fulladt. Konkrétan az volt, hogy megpróbáltam ehhez a kapcsolási rajzhoz (vagy valamelyik másik hasonló háromtranzisztoroshoz) megtervezni a panelt, mégpedig a szabvány Tanért dobozba, ami 5x10x15-ös. Mármint centiben annyi, de nem sikerült! Azt mondtam apámnak, hogy egy ennyire sok alkatrészt tartalmazó kapcsolás egy olyan kicsi, konkrétan 10x15 centis panelen nem fér el. Csak kanyarogtam a vonalakkal a papíron, meg tologattam a kötéspontokat. Mondjuk lehettem vagy 10 éves. Miután apám megmutatta, hogy hogyan kell panelt tervezni, akkor persze már egyből sikerült.
   Panelt alapvetően háromféleképpen lehet tervezni. A legmodernebb megoldás, mikor is a szoftvernek átadom a kapcsolási rajzot, meg az alkatrészek méreteit, az most több okból is felejtős. Míg az első ok az, hogy sajnos egyetlen paneltervező programhoz sem értek, addig a második az, hogy nincs is ilyen témájú szoftverem. Harmadik oknak pedig ott van az, hogy a kapcsolási rajz annyira egyszerű, hogy a mindössze néhány alkatrész hordozásához szükséges panel megtervezésével még akkor is előbb végeznék kézzel, ha értenék valamelyik paneltervező szoftverhez.
   Egy másikféle egyszerű és nagyszerű paneltervezési megoldás, mikor az ember egyszerűen csak átrajzolja a panelra (előtte persze papírra) azokat a forrasztási pontokat, amiket majd a nyáklap fóliacsíkjainak össze kell kötniük, aztán vastag vonallal összehúzza őket.
   A harmadik megoldás ennek módosulata, mikor is az alkatrészeket - amennyire csak lehetséges - közel tolom egymáshoz, majd úgy rajzolom be az alkatrészek lábainak szánt furatok helyét, amiket aztán majd a panel csíkjai összekötnek.
   Az első megoldásban az a jó, hogy bár az áramkör nagy helyet fog elfoglalni (nagy méretű lesz a panel, ez azonban amatőr környezetben általában nem jelent problémát), cserébe a panelra nézve, szinte lerí róla a kapcsolási rajz. Ez az állítás persze csak addig igaz, míg nincsenek a kapcsolásban integrált áramkör hegyek.
   A másik megoldásban meg az a jó, hogy mivel a jó helykitöltési tényező volt a kiinduló szempont, ezért egyrészt szépen fognak állni a panelen az alkatrészek, másrészt az előző megoldáshoz képest jóval kisebb lesz a panel.
   Mikor az írásban itt tartottam (aznap amúgy ehhez az egyetlen képhez sikerült megírnom a szöveget), akkor nem sok híja volt, hogy a fentiekre példát mutatva nekiállok megtervezni a háromtranzisztoros erősítőhöz a kétfajta elven készült panelt, csak aztán mikor belegondoltam, hogy ennyi erővel akár a tápegység panelját is megtervezhetném, végül még erről a semmi kis feladatról is lemondtam. Cserébe a Fekete Vipera című sorozat részeinek megtekintése egészen jól ment.

   Annyira nem haladtak a dolgaim (mármint nemcsak a paneltervezés, hanem az összes többi sem), hogy kínomban (amúgy a lustaság igazándiból nem is fáj) úgy döntöttem, hogy ha mást nem is, de ahányszor csak eszembe jut a paneltervezés, olyankor mindig lépek vele egy kicsit.
   Első lépésként magam elé vettem a kapcsolási rajzot tartalmazó kockás füzetet (no nem mintha nem lenne meg a rajz a fejemben), másodikként széthajtottam (Te, hogy ez mennyire egy megterhelő feladat volt...), majd kiszórtam rá a dobozból az áramkör megvalósítására kiválasztott alkatrészeket.

   Az alkatrészeknek pusztán ránézésre még akkor is oda kell férniük az elemtartó mellé, a most még csak pusztán odaképzelt két AA elemnyi helyre, ha a nagyobb méretűeket nem állítva, hanem lapjával szerelem.

   Mikor a digitális tolómérőt bevetve (amúgy nem a pontosság miatt, hanem csak mert épp az volt kéznél) meg akartam mérni, hogy a doboz alja és teteje mégis mennyire mély, a műszer LCD kijelzője menten heves villogásba kezdett. Mármint a tolómérőé, mert kimerült benne az elem.

   Ekkor még nagyon úgy volt, hogy őszinte meglepetésemre szolgálva vele, mindjárt tényleg csinálok valamit, de aztán - ahogy azt már csak szokta - a lelkesedésem menten alábbhagyott.

   Amit aztán a kerti komposztáló megemelésre váró magasságának képében meg is találtam, de csak mert már nem fér bele több avar, miközben az utcán rengeteg lett belőle, a szomszéd lépcsőház zöld kukáját pedig lenyúlta valaki. Mikor már majdnem elindultam elkészíteni az indítóképeket a megtelt komposztálóról, meg azokról a kertben felejtett deszkákról, melyekből az eredetiekhez hasonló elemeket terveztem a pince mélyén elkészíteni, egyrészt kiderült, hogy odakint épp nagyon fúj a szél, másrészt anyám a konyhából az ebéd hírével már majdnem bejött.

   Mire a csőtészta a pörkölthöz kifőtt, én sajnos csak odáig jutottam, hogy berajzoltam a panelra néhány furat helyét. Az ebédet követően úgy döntöttem, hogy olyan nincs, hogy legalább az egyik projektet neki ne álljak folytatni. Őszinte meglepetésemre szolgálva vele, inkább lementem a pincébe fűrészelni, mintsem nekiálljak az amúgy semmi kis feladat paneltervezésnek.

   Odavettem magam elé a ceruzát, hoztam egy kis vitamint (amit a ceruzától balra látni, az egy hatalmas körte fele), majd a panel megtervezése helyett rutinosan annyira valami egészen mást csináltam, hogy az komolyan mellbevágott.
   Az ugyan igaz, hogy a panel helyett a pince mélyén elkészült a komposztáló magasítója, a párom által rendelt madáretető, és még a kerti csapot is leszereltem, mielőtt szét találna fagyni, de attól még a panel rajza is igazán elkészülhetett volna.

   Három nap múlva, mikor az ebédet követő vergődésből végre magamhoz tértem (a "magamhoz tértem" azért erős túlzás), azt mondtam magamnak, hogy ha nem ceruzával, akkor gombokkal, és már kezdtem is az ismerkedést a Sprint Layout nevű, szerencsémre nagyon egyszerűen kezelhető paneltervezővel.
   Amit a képen látunk, az a panelterv úgy készült, hogy nem volt előttem a rajz! Mármint szó szerint fejből dolgoztam! Egy másik meglepő tény, hogy a képet nem kellett átméreteznem, az ugyanis csak úgy egyszerűen magától 800 pont széles lett, mint amekkorára a többit szoktam volt igazítani.

   Másnap reggelre megjött a tél. Márpedig mikor odakint hideg van, a szobában pedig kellemes meleg, annál alkalmasabb helyzet talán nincs is egy elektronikai alkatrészeket hordozó panel megtervezésére, mire fel ha kissé nyögvenyelősen is, de azért újra nekiálltam.
   A nyögvenyelőset jelen esetben úgy kell érteni, hogy mielőtt a PC elé odaültem volna megnyomkodni a billentyűzet gombjait, előbb lementem eltolni a járdáról a havat, aztán persze fel is kellett sóznom, és a végén még némi tüzelőt is aprítottam, csak panelkednem ne kelljen.

   Ez a terv majdnem ugyanaz, mint amit már láttunk, épp csak addig nyomkodtam a gombokat, meg nézegettem a menüket, míg csak meg nem találtam a 180 fokkal elfordítás, valamint a vízszintes tengely mentén való fordításra szolgáló funkciókat.
   Egy további apró eltérés azért van, mert biztos ami hótziher alapon, a kimenetre beterveztem egy 5,1 voltos zéner diódát, ami a kimeneti feszültséget minden körülmények között képes még a biztonsági határon belül megfogni.

   Mikor már majdnem azt hittem, hogy elkészültem, akkor menten kiderült, hogy kifelejtettem a rendszerből a power kapcsolót. Mármint az LC100-A műszer eredetije nem jó, mert egyrészt egy a műszer bedobozolása után kényelmetlenül elérhető helyre kerül, másrészt az ugye nem az akku feszültségágát szakítja meg.

   Miután rájöttem, hogy az előző képen látható panelterv szélessége 82,5 milliméter, ami ugye egy AA elem hosszához képest gyanúsan sok, elővettem a füzetet, majd odaírtam a tervek mellé a méretet. Hogy ez az adat az irkámon már eleve szerepelt? (lásd balra fent) Mit ne mondjak, le sem tagadhatnám, hogy már megint nem álltam a helyzet magaslatán...

   Amiket aztán menten áthúztam egy vonalból két vonalba. Miután már ezzel is megvoltam, betettem még egy kötéspontot a testvezetéknek, majd rámentem arra a feladatra, hogy ha még csak képzeletben is, de odapróbálgassam az alkatrészeket a panelra, hogy ráférnek-e, a méretezés eddig ugyanis csak szemre, és még az is csak emlékezetből történt. Ehhez képest nagyon úgy néz ki, hogy semmit sem méreteztem el, bár az elkó mellett kissé szűkösnek tűnik a hely.

   Mikor a kötéspontokat megpróbáltam a kockás füzetbe átrajzolni, akkor menten kiderült, hogy miközben némelyik nagyon nincs a helyén (mármint nem passzol az előszedett alkatrészekhez), mások pluszban vannak, illetve hiányoznak.
   Mikor már megint épp kezdtem volna azt érezni, hogy kész, ennyi volt, állhatok neki átültetni a tervet a gyakorlatba, vagyis tulajdonképpen még éppen idejében kiszúrtam, hogy a kapcsoló és az ellenállások kötéspontjait már csak azért is meg kell cserélnem, hogy a trafóról jövő huzalvégek ne legyenek annyira mindennek keresztben. No nem mintha ez olyan sokat számítana...
   Ami viszont nagyon is sokat számít, az a sebesség! Mármint amennyiben a feladat agyalós részével nem leszek meg addig, míg anyám a konyhában ebédre elkészül a lecsóval, akkor ma sem lesz a panelből semmi, az meg ugye nagyon nem volna jó.

   Míg a bal oldali rajz még ebéd előtt készült, addig a jobb oldali már ebéd után. Utóbbi azt mutatja, hogy ha nem vaskloriddal marom a panelt, hanem Miniplexbe fogott fúrószárral, akkor hol kell lenniük a vágási vonalaknak. Amennyiben nem alszom el, akkor méretre szabom a panelt, bepontozom a lyukak helyét, amiket aztán ki is fúrok, majd nekiállok a vonalak végigmarásának.

   Kiváló tervemhez képest, az ebédet követő kajakómában csak annyira futotta tőlem, hogy rárakosgattam a rajzra az alkatrészeket. Mivel az elkó kövérnek mutatkozott, én viszont lustának, a panel mintázatváltoztatása helyett inkább előtúrtam a dobozból egy kisebb fizikai méretű kondenzátort.

   A panelra felvitt raszter egyenetlensége azért nem hiba (amúgy a pontatlanság természetesen nagyon is az), mert a terv a tizedmilliméteres eltérések hiányát nem követeli meg. Mármint ha nincs a rendszerben legalább egy nyolclábú IC, mely alkatrész lábai azért már nem hajtogathatók annyira szabadon, mint amennyire a két és háromlábú társaié, akkor +/- 1 milliméter eltérés még teljesen lényegtelen, akkorát meg azért nem tévedtem a ceruzával húzott vonalakkal.
   Miután a rasztert a panelra felrajzoltam (ez amúgy csak a fele, mert a köztes vonalakat nem húztam meg), bejelöltem a lyukak helyét (Te, hogy én ezzel a feladattal mennyit bénáztam...), majd mikor ez megvolt, egyből ki is fúrtam őket. Amit a képen egymás mellett látunk, az természetesen ugyanaz a panel, csak összeollóztam őket, miközben a méretarányra még csak véletlenül sem figyeltem.

   Amit balra látunk, az a felpolírozott rézre alkoholos filccel felvitt, a Miniplexbe fogott fúrószárral kimarandó vonalak sora. Amit meg jobbra látunk, az már a kész kimart panel.
   Ezt az egész panelkészítési folyamatot úgy tudtam le, hogy mivel minden itt van hozzá kézközelben, így az asztaltól még csak fel sem kellett állnom! Az ugyan igaz, hogy egy kicsit beleporoltam a középső asztalfiókba, csakhogy az is, hogy a panel jóval gyorsabban készült el, mintha egy gyártónál rendeltem volna meg.

   Hogy minden egyes vonalat rendesen ki, illetve végigvágtam, mármint egyet sem hagytam ki, és még csak zárlat sem maradt sehol az elválasztandó szigetek között, azt legalább ötször ellenőriztem. Ez egy azért fontos lépés, mert utólag, mikor már be van ültetve a panel, ha bele is lehet javítani marással, az azonban már nem lesz ennyire szép. Ne szóljál be, nekem igenis tetszik!
   Miközben a két nagyobb lyuk a panel rögzítésére szolgál, a függőlegesen álló három csak kicsit nagyobba a kapcsoló lábai valók. Az alsó két lyukba pedig azok a csavarok lesznek belehajtva, melyek az akkutartót fogják a panelhez odafogni.

   Cserébe a panelkészítés című projekt nagyon megszaladt! Mármint a feladatok sorát még csak meg sem szakítva, következő lépésként telibe ónoztam a fóliás oldalt, majd az alkatrészes oldal kapott néhány, az alkatrészek beültetéséhez szükséges egyértelműsítő feliratot. Hogy hova milyen alkatrész való, azt a nyáklapra nem azért nem rajzoltam rá, mert lusta voltam, hanem azért nem, merthogy ennyire kevés alkatrész esetében ennek nem sok értelme lett volna. Mármint az alkatrészek beültetéséhez sem a kapcsolási, sem a beültetési rajzra nem volt szükség. Beültetésit tulajdonképpen nem is csináltam, mert ugye minek?

   Íme a kapcsoló híján immáron elkészült panel. Balra majd még való bele egy 5,1 voltos zéner, de a többi alkatrész már benne van. Mivel most nem volt kedvem a próbálgatáshoz, ezért a tekercsek lábait nem a már működő áramkört mérve kötöttem be, hanem egyszerűen csak ügyelve a kezdetekre és a végekre.

   Egy újabb hihetetlen történet, hogy miközben ezt még csak véletlenül sem terveztem, az áramkör magassága a két tranzisztor és a stabkocka lehajtásával annyira lecsökkent, hogy így már bele fog férni a dobozba. Mint ahogy a kissé ovális lyukakból látható, a kapcsoló helyét egy kissé sikerült elméreteznem, mely szörnyű hibát egy marónak bevetett fúrószárral javítottam ki. A kapcsoló amúgy azért nincs beültetve, mert annak pontos beépítési magasságát majd az áramkört eltakaró, illetve terveim szerint épp ellenkezőleg, mármint el nem takaró átlátszó plexi pozíciója fogja meghatározni.

   Szerintem most az a rész fog következni, melynek keretében a tőlem kitelő alapossággal átgondolom a dolgokat, aztán már állok is neki beleszerkeszteni az alkatrészeket a dobozba, hogy végre nekiállhassak az első tekercses kísérletnek.
   Mit is akartam még írni? Ja igen! A panel marása közben egyrészt egyetlen fúrót sem sikerült eltörnöm, miközben a feladatnak egy már eleve törött fúrószárral indultam neki.
   Aztán ott van még furcsaságnak az is, hogy az elektronika első bekapcsolásra (kapcsoló mondjuk még nincs benne) nem indult el, de mikor hosszan s szomorún bámultam rá, idővel mégiscsak megtette.
   Egy újabb apró érdekesség, hogy a jelen projekt keretében elért siker annyira felvillanyozott, hogy kis híján nekiálltam megtervezni a csiszolómalom 1.0 projekthez szükséges sebességszabályzó panelját, is, csak végül sajnos mégsem.
   Aztán ott van még az is, hogy bár az utóbbi időkben egyre többször tapasztaltam magamon a szellemi leépülés, valamint a kedvetlenség jeleit, ahhoz képest olyan jól eljátszottam a paneltervezővel, pláne egyre inkább értem is amit művelek vele, hogy azzal komolyan sikerült magamat meglepnem.
   Arról a másik igencsak örvendetes tényről már nem is beszélve, hogy a múltkor a frekvenciamérő bedobozolása, most meg ez a tápegység építős projekt egyre közelebb visz a rádióépítős oldalam beindulásához.