Amit a képen látunk, az nemcsak egy vágódeszkán széttrancsírozott kolbász, hanem egy újabb (amúgy persze nagyon is régi) olyan apró feladat, ami a régóta fennállásának ellenére kimaradt az első, a második, de még a harmadik lakásban található apró elmaradások felszámolását célzó projectből is, pedig a harmadik végén már úgy voltam vele, hogy hiába szaladgáltam, nem igazán láttam semmi olyat (vagy csak nem akartam látni), ami apróságot egésszé kellene kerekítenem. Aztán tessék, mindjárt ebédkor előkerült a fiókból egy életlen kés.
   Ezt a legélesebbnek minősített kést (képzelheted a többit) amúgy már olyan régóta tervezem megélezni, hogy maga a terv már biztosan évtizedes múltra tekinthet vissza. Az persze igaz (és még látszik is a pengén), hogy már többször is nekimentem az etcájgos fiókban található fenőkővel, mint ahogy az is, hogy ennek mondhatni nem sok eredménye volt. Vagy mondom inkább úgy, hogy az elért eredmény nem igazán volt tartós. Az persze igaz, hogy a fotón látható pulykakolbász (ez milyen egy hülye termékötlet) nem tartozik a jól szeletelhető ételek közé, de attól még nem kéne úgy kinéznie, mint amit újra ledaráltak.

   A pizzának persze teljesen mindegy, hogy karikára szelve kerül rá a kolbász, vagy trancsírozva, nekem azonban nem. No nem megevéskor, hanem még elkészítéskor. Mert ugye ha a kolbászt nem viszi a kés, akkor a többi összetevőt se nagyon, márpedig a sajt és a kolbász alá került egy réteg hagyma is.

   A késélezős project megnyitásaképp kitettem az alanyt a konyhaszekrény szélére, gondolván ha folyamatosan látom, akkor előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan tudatosul bennem a feladat. Szerintem még egy hét sem kellett hozzá, mire olyan szinten beégett, hogy levonuljak vele a pincébe.

   Befogtam a kést a satuba, majd a flexet lassú fordulatra állítottam, mert így nem égeti el, nem melegíti izzásig, de még csak színesedésig sem a pengét. Miután ezzel a felével végeztem, nekimentem a pengének a másik oldaláról is.

   Majd az ebéd utáni kómában addig tologattam rajta a smirglit, míg csak el nem tűntette a durva korong okozta nyomokat. Az mondjuk igaz, hogy van szalagcsiszolóm, amihez még egy padot is készítettem, de azt most valahogy nem volt kedvem előszedni. Na jó. Bevallom, hogy azért történt így, mert a padra úgy rápakoltam, hogy semmi kedvem sem volt (és persze helyem sem) kiszabadítani.

   Hogy a fal össze lett fogdosva, az tény. Épp mint ahogy az is az, hogy a múltkor, mikor a konyhai konnektorokat és kapcsolókat lepucoltam, akkor egyszerűen elfelejtettem ugyanezt megtenni a szobai tárasaival is. Az persze igaz, hogy ezeken nincs zsírköd, de attól még ezeknek is koszos a tetejük.

   Nem azért vettem le a kapcsolók tetejét, mintha nem merném lemosni őket a helyükön (bátor állat vagyok na), hanem azért, mert nem akartam még a jelenleginél is jobban szétcsapni a falat.
   Hogy miért nincs kifestve? Már úgy értem, hogy a hall (meg persze a szoba is) már több mint harminc éve? Nos azért, mert mikor a feladatba belegondolok, akkor már csak az elvégzendő részfeladatok számbavétele is annyira lefáraszt, hogy azt napokba telik kihevernem.
   Mondjuk ha üres lenne a hall, akkor simán megcsinálnám, azonban így, hogy ennyire be van lakva, így egyszerűen nem merek nekiállni. Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert még a kipakolásával sem végeznék egy nap alatt. A földön lévő dolgok még csak hagyján, no de a polcok...
   Már eleve azt a rengeteg dolgot lepakolni róluk se lenne semmi feladat (szaladgálhatnék fel-le a létrára rendesen), ami után ugye még ott volna egy nagy csomó csavar kitekerése is. Hogy másnapra nem állnék a lábamon, és még csak integetni sem tudnék, az tuti!
   Márpedig akkor újabb létrázás kellene következzen, hiszen nyitásképp le kellene mosnom a falról az enyves festéket, mert azon nem marad meg a diszperzit. Aztán le kellene vakarni ami lejön, hogy ezt még most tegye meg, ne pedig valamikor a festés után.
   Miután ezekkel már mind megvagyok, akkor jöhetne a glettelés, majd a festés, végül pedig festést követő nagytakarítás. A visszapakolás nyitányaképp a polcokat kellene visszacsavaroznom, aztán már mehetnének is rájuk vissza a cuccaim.
   Az ágyat, a szekrényt, az asztalt és a Hi-Fi tornyot visszatolni sem lenne éppen apró feladat. Már úgy értem, hogy az előzők után, illetve azért, mert ugye ezek is megvannak rakva mindenféle apróságokkal. Végezetül betolnám a székem az asztalom elé, leülnék rá, majd elégedetten körbenéznék. Hát nem! Akkor inkább nem nézek körbe...

   Na jó, mégiscsak körbenéztem, hátha látok még valami elvégezhető apróságot. Látni ugyan nem láttam (hát persze...), azonban mint az utóbbi években már annyiszor, újra eszembe jutott egyrészt az a kérdés, hogy vajon merre lehet az éjjellátó távcső, majd kisvártatva az a feladat is, hogy ugyan vegyem már ki belőle a 9 voltos elemet, mielőtt még bele találna rohadni.
   Ahogy ezt a fiókot a polcból kihúztam, menten eszembe jutott, hogy már azt is több mint tízszer terveztem, hogy a rádióépítéshez félretett papírcsöveket leviszem a pincébe. Elem ki, csövek le. Jöhet a következő tétel!
   Ez persze két nagyon apró project volt, ami már-már említésre sem érdemes, legfeljebb csak azért, mert ugye felmerülhet az a nyilvánvaló kérdés, hogy: Mégis hogyan vagyok képes ilyen apróságokat halogatni? Mondjuk szó se róla, rutinom az van benne, de ettől azért még nem kellene folyton ezt gyakorolnom.

   Ahányszor csak átmentem a lakáson, mindig elsétáltam a cserépkályha előtti parázsfogó alumínium lemez parkettán hagyott foltjai mellett, de egészen eddig valahogy mégsem tudatosult bennem, hogy kezdenem kellene velük, illetve tennem kellene ellenük valamit. Gondoltam legyen, ebbe is beleállok.

   Az ebéd utáni kómás állapotban, a cserépkályha előtt unottan ácsorogva, egyszer csak tudatosult, hogy azért van csukva az ablak, mert bár ez a fák koronáján ugyan még nem igazán látszik, de ettől még bizony már nagyban ősz van. A virágok meg ugye még nagyban kint vannak a balkonon.

   Illetve már csak voltak. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek leírva tűnik. Például el kellett mosogatni a cserepek tálcáit. Aztán pótolni kellett a cserepekből hiányzó földet. Valamint mielőtt bárminek nekiállhattam volna, nyitásképp le kellett takarítanom az egész virágállványt. Ehhez persze előbb még le kellett róla pakolnom a nyáron is bent ücsörgő növényeket. Szóval volt ám az ablak környékén felfordulás rendesen!

   Minek következtében a homokozó kanál (ezzel szoktam sarazni) még napok múlva is a fürdőszobában ücsörgött. A növények pozíciójának elrendezése amúgy olyan jól sikerült, annyira elégedett voltam magammal, hogy a cserépkályha előtti foltokról sikerült teljesen megfeledkeznem.

   Bár meglepően hangzik, azonban ez a látvány igenis összefügg az aktuális témával, ugyanis míg  kábelek ugyanúgy nincsenek a helyükön, mint korábban a növények, úgy az alattuk elterülő dobozok sem ide valók.
   A történet eddig is kusza szövevényét tovább bogozandó, ha már egyszer leviszem a dobozokat a pincébe, akkor ugyan nézzek már utána annak az anyagnak is ami filcszerű, egy papírdobozban lakik, és többféle színű is van belőle.

   Na most a rendben az a jó, hogy az ember tudja, hogy melyik holmija merre van. Már ha minden egyes kacat létezése és helye belefér a memóriájába. Mert ugye akinek sok cucca van, annak a tömeg következtében kevesebb esélye. Mármint a megtalálásra. Még számomra is meglepő módon, a filceket tartalmazó dobozra nemcsak emlékeztem, de még az emlékezetemben élő helye is stimmelt.

   A párom szerint viszont a doboz tartalma nem filc, hanem polár. Mikor itt tartottam az írásban, visszalapoztam a cikk elejéig, majd átolvastam, ugyanis egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy elmondtam volna, hogy mivégre nekem ez az anyag. Ez amúgy így is volt. Na jó, akkor elmondom...
   Szóval az úgy van, hogy a cserépkályha előtti nyomokat a telente parázsfogóként odatett alumínium lemez okozta. Hogy ne fogja össze a parkettát, arra az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha leragasztanám (fedném) valamivel az alját. A valami jelen esetben a filc, illetve polár nevű anyag.

   Még valamikor a múltkor, mikor épp egy ilyen régiféle vastag falú irattartót kerestem, akkor úgy éreztem, hogy szoktam én ilyet látni valahol. Persze nem a pincében a Dédi rádiója tetején (mert azok modernek), és még csak nem is a monitorom mögött (amúgy onnan vettem ki egyet), hanem ebben a polcszéli zugban, ami mindig szem előtt van.
   Ezt a képet amúgy csak azért szúrtam be, hogy rávilágítsak vele arra a különös tényre, hogy az ember épp csak azt nem látja, ami mindig a szeme előtt van. Így vagyok én a cserépkályha előtti foltokkal. Ez az apró részproject ugyanis olyan szinten halogatódik, hogy az már-már mesterfok! Mondjuk szó se róla, halogatni azt annyira tudok, hogy akár taníthatnám is!

   Mindeközben az ősz már annyira itt van, hogy az egyik nap kénytelen voltam begyújtani, mert 15 fok alá ment a szobában a hőmérséklet. Később persze, ha csak rövidke időkre is, de többször is visszatért a nyár. No de az ősz már csak ilyen...
   Ezek itt amúgy azok a papírok, melyek év közben gyűltek össze. Ez egészen biztos, hiszen ugyan miért őrizgettünk volna papírokat egy egész télen át, mikor ezek folyamatosan termelődnek, amúgy pedig jó velük begyújtani.

   Az előbbi állításomnak erősen ellentmond a jobb felső sarokban látható dátum. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy hol maradhatott fenn ez az újság a nyomtatása óta eltelt 20 évben.

   Már úgy értem annak tükrében, hogy minden évben úgy indítom a tüzelési szezont, hogy ami papír csak akad a szekrényben, azt a gyújtós kivételével mind eltüzelem. A gyújtós meg átforog évente akár többször is, mert az napi használatban van. Ráadásul nemcsak télen, hanem még nyáron is, mert részemről kifejezetten a Zuglós újság hatalmas lapjain szeretek mondjuk növényültetéskor sarazni.
   Eredetileg úgy volt, hogy majd ide szúrom be az alu lap fogásmentesítéséről szóló cikket, csak aztán mégis úgy döntöttem, hogy majd oda, ahol a valóságban is megtörténik. Gondolom már csak ebből is látható, hogy mennyire szétszórt vagyok. Már úgy értem, hogy a projectjeim összevissza történő kifuttatásának tekintetében. Mondjuk amúgy is, de az most mindegy...

   Hogy mit látunk a képen? Nos az ágyamat, illetve az azon lévő matracot. Még ennél is pontosabban szólva, matracokat! Míg az alsón rajta van a szürke huzat, addig felső meghatározhatatlan színűn szivacson nincs.
   Mint az úgy nagyjából a kép közepe tájékán látható, a huzattalanság következtében már el is kezdett mállani a szivacs széle. A további károkat megelőzendő, azt találtam ki, hogy visszahúzom rá az eredeti huzatát. Ezt amúgy csak egy mosás erejéig szedtem le, még valamikor hónapokkal ezelőtt.
   Mivel az ágyat már szétkaptam, illetve amúgy is épp ágyneműcsere van, gondoltam egy füst alatt megcsinálom ezt is. Hát ja. Gondoltam... Mert ugye nehogy már csak úgy egyszerűen előkerüljön az a k*rva huzat! Még telefonos segítséget is kértem (vagyis felhívtam az asszonyt), de ő sem tudott segíteni.

   Miután már mindenhova benéztem, még akkor sem a rávaló huzat lett meg, hanem egy annál sokkalta korábbi, aminek már rég kidobtuk a szivacsát, és már csak puszta derékaljként volt használva.

   Később persze, mikor már nagyban a friss ágynemű felhúzásánál tartottam, na akkor mindjárt előkerült. A fehér dobozon elhelyezett szürke munkásruhára téve nincs rajta mit csodálkozni, hogy nem szúrtam ki.

   Ekkor persze már rég fent volt a szivacson a másik huzat. Na most azt a kritikát, hogy ez az egyszerű munka nem illik a farigcsálós projectek sorába, azt csak azoktól fogadom el, akik már sikeresen húztak rá egy akkora tábla szivacsra, egy nálánál minden irányból öt centivel kisebb huzatot.
   Ez szerencsére már körben cipzáras (csak az egyik hosszanti széle fix), de még így is ráment vagy 10 percem, mire olyan állaga lett, hogy rá lehet feküdni. Illetve ráfeküdni bármilyen állapotban rálehet, csak ugye az már nagyon nem mindegy, hogy milyen lesz róla reggel a felkelés!

   Na most nem arról van szó, hogy az utóbbi napokban ami útban volt, vagy már félkészen, azt egyszerűen csak bevágtam a szobába, hanem arról, hogy ez bizony már hetek óta így megy. Márpedig most nagyon kell a hely! Mi az, hogy miért?
   Nos azért, mert mikor a múltkor elkészítettem a ruhásszekrénybe az illatosítót, akkor kimaradt a projektből a szekrény felpúposodott hátának visszaerősítése. Ezt persze most sem fogom megtenni, de legalább eltömítem a réseket. Hogy miért nem viszem végig a projectjeimet rendesen? Ha én azt tudnám...

   Ha már a félbehagyásról van szó, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a minap, mikor behoztam a balkonról a növényeket, az a project sem lett százas. Mert ugye be volt tervezve a jelen kép jobb oldalán látható paprika palánták átültetése, de kivitelezve valamiért már nem lett.
   Erre a hanyagságra mondjuk legalább nyomós okom volt. Egyrészt az, hogy ha én egyszer átültetek valamit, akkor annak a növénynek igen nagy valószínűleg annyi! Nem hiszed? Megmutassam? Na jó, de Te akartad!

   Ezek itt az ablakban állomásozó paprikák. Eláruljam, hogy mióta vannak itt? Mondjuk a pontos dátumot nem tudom, de mivel a palántázás egy tavaszi tevékenység, ezért gondolom úgy valamikor május óta. Most meg ugye már október van. Vagyis ezek a szerencsétlenek úgy húzták ki a nyarat, hogy képesek voltak egyetlen centit sem nőni! Mivel ugyanez az eresztés palánta a kertben ha térdig nem is, de zokni fölé ér, ráadásul még most is virágzik, van rajta paprika, ezért szerintem jogosan gondoltam úgy, hogy vagy a hellyel, vagy a földdel van valami baj.
   Mivel a helyet megváltoztatni nem tudom (itt van a növények helye a lakásban és kész), így más mozgásterem nem maradván, a földdel voltam kénytelen kezdeni valamit. Nyitásképp elmentem az OBI-ba, s ott megtekintettem a kedves vásárlók által felbontogatott, és persze szét is szórt különböző virágföldek állagát.

   Ami földbe a jobb szélen látható csilipaprika van ültetve (már úgy értem, hogy amilyen földben a piacon vettem), arra leginkább a bolti orchideaföld állaga emlékeztetett. Csak ugye ez sem úgy van, hogy megveszem, átszórom, átültetem, mert az orchideaföldben található féltenyérnyi méretű faháncsokkal egy paprika palánta gyökerecskéi szerintem nem tudnának mit kezdeni. Ráadásul hogy nézne már ki, hogy nagyobb darabokból áll a föld, mint amekkora növényt ültetek bele.
   Erre a problémára szerencsére már rég kidolgoztam a megoldást, ami mindössze annyiból áll, hogy leülök a fáspince elé, s ott a világ dolgain elmerengve, bambán nézve magam elé átszitálom a virágföldet anyám régi tésztaszűrőjén.
   Majd ha le kell mennem valamiért a pincébe (most ugyanis épp lusta vagyok csak ezért az egy képért leszaladni), akkor megmutatom, hogy mekkora darabok estek ki az orchideaföldből.

   Miután a növényátültetéssel végeztem, csodák csodája nem hagytam félbe a projectet, hanem csak annak előkészítéseként összepárocskáztam az ágyra borított rengeteg zoknikat. Mikor havonta elég csak egyszer mosni, akkor mondjuk tudom értékelni, hogy ennyi van belőlük. Mikor válogatni kell, akkor viszont fel szokott bennem merülni a kérdés, miszerint: Mégis ki a f*sznak van itt ennyi lába?

   Majd a kiemeltem a szekrényből a két kiemelhető polcot. Amit a képen látunk, az a polc sajnos már kivehetetlen. Azért sajnos, mert így az alsó részt majd úgy kell tömítenem, hogy bele kell feküdjek, különben nem férek hozzá. Tudtam én hogy van ezzel a projekttel valami gebasz! Szóval nem véletlenül maradt ki múltkor az a nyomorult tömítés.
   Ha már tömítés... Tudod honnan került elő a tömítés nemes céljára a pincéből felhozott széles szigetelőszalag? A cserépkályha tetejéről! Mondjuk én voltam a marha. (ez amúgy eddig még szinte mindig így volt) Mert ugye felhoztam lentről a ragszalagot, letettem a széken található dobozra, közvetlenül az UHF szobaantenna mellé, majd a dobozt a rajtalévő kacatokkal együtt fel a cserépkályha tetejére.
   Szóval nem elég nekem, hogy a kényelmes semmittevés helyett dolgoznom kell, ráadásul senkit sem szidhatok érte, hiszem magam adtam ki magamnak az utasítást, de ráadásul még keverem is a sz*rt!

   Felülről indultam, s meg sem álltam, míg csak le nem értem a szekrény aljáig. Ez amúgy nem hagyományos szigszalag, mert ez azzal ellentétben nyúlik, vagyis egy enyhén gumiszerű anyagból van. Ráadásul ezen felül a vastagsága is sokszorosa a hagyományosénak. Amúgy a földalatti kábeleket szerelő kollégák szokták volt tömíteni vele a kötéseket. Ha arra a célra megfelelt, gondoltam jó lesz ide a szekrénybe is. A tartósságát persze majd csak az idő fogja tudni igazolni.

   Majd kisvártatva az összes többi ruhámat is. Ahogy itt ültem az ágyon, s már majdnem úgy voltam vele, hogy a szekrénysor végre kész, egyszer csak kiszúrtam, hogy sem a Tesla NZC420-as lemezjátszót, sem a Videoton receivert, és még a SONY erősítőt sem szedtem szét. A Technics tunert, azt mondjuk legalább már igen. A tévéhez szükséges, amúgy terveim szerint a virágállványra telepítendő botantenna viszont még mindig nem készült el. A parketta fugázásával viszont már megvagyok.
   Aztán mikor be szerettem volna szúrni ezen utóbbi project linkjét, akkor őszinte meglepetéssel vettem tudomásul, hogy nincs is ilyen témájú szétszedtem cikk. Gondoltam biztosan csak azért nem találom, mert a képek szöveggel oldalra került, de nem! Végül egy eldugott, még csak be sem számozott mappában találtam meg a projectről még valamikor három évvel ezelőtt készült képeket.
   Mindezt úgy, hogy a múltkor nekiestem, és ami csak félkész, vagy akár teljesen kész képsorom akadt (illetve nagyon úgy néz ki, hogy csak azokat, melyeket megtaláltam), azt mind egésszé kerekítettem. De legalább van mit csinálnom...

   Viszont ennek a másiknak, melyet amúgy két darabból raktam össze, sajnos nem csak annyi baja van, hogy fel kell tölteni az akkuit, hanem még egy olyan is, hogy mikor lemerültek benne az akkuk, akkor a típusazonos társával ellentétben, ennek kiesnek a memóriájából a számok. Hogy milyen régóta ígérgetem neki, hogy kap az akkuival párhuzamosan egy szuperkapacot? Talán úgy két, esetleg három éve...

   Amit a jobb felső sarokban látunk, az nem egy kép a falon, hanem a rekamié felhajtott tetejének sarkán ücsörgő poloska kinagyított képe, mely undok állatka kíváncsian tekint reám a telefon kipofozásának várható időpontjának tekintetében.
   Valamikor napokkal később, mikor elkezdett zavarni, hogy a szemüvegem vagy a távirányító helyett a sötétben többször is a telefonról levett talpat kaparintottam meg, gondoltam legyen, végre összerakom.

   Amúgy nem is az előbb vázolt, hanem az volt az igazi ok, hogy egy idő után elkezdtek idegesíteni a tápegységem elől rendre leguruló akkumulátorok. Így persze nem, de mikor elveszem onnan a szemüveget, akkor egy idő után már igen.
   Az előző mondatban természetesen az "egy idő után" a lényeg, mert ugye nem egyből gurulnak le, hogy legyen némi esélyem elkapni őket, hanem csak jóval az őket kitámasztó szemüveg elvétele után, hogy a frászt hozzák rám a kopogásukkal.

   Kezdetben még úgy voltam vele, hogy azt a szuperkapacot építem be, amelyik méretileg a legalkalmasabb. Mármint fizikai méretileg, nem kapacitásilag, mert ugye jelen esetben olyan mindegy, hogy 0,5, vagy 0,22 farados a kondi.

   A kivett akkuval azt mutatom meg, hogy annak ellenére jár a telefon agya (lásd az időt az LCD kijelzőn), hogy nincs feszültség alatt. Most már csak arra kell ügyelnem, hogy ezentúl még azelőtt feltöltsem az akkukat, hogy teljesen kimerülnének, és akkor valószínűleg nem kell minden egyes kimerülés után újraprogramoznom a telefonszámokat. No nem mintha az a három tétel olyan sok volna, inkább csak idegesítő volt a jelenség. Na most arra a kérdésre, hogy tényleg csak volt, vagyis most már jó, arra majd az idő adja meg a választ.

   Ez egy annyira kicsire sikeredett project volt, hogy mindössze ezt az egy képet sikerült róla összehoznom. Mint ahogy annyi minden másnak, úgy ennek az egyszerű papírtölcsérnek az elkészítése is évek óta húzódott. A tölcsérre amúgy azért van szükség, hogy mikor a cinegéknek szánt magot beöntöm az etetőbe, akkor mind abban végezze, ne mint eddig, a fele mellémenve.
   Hogy ne essen szét a papír, úgy, de úgy körbecelluxoztam, hogy mikor majd legközelebb kell, és persze ki akarom venni a szekrényből, őszintén meg leszek lepődve, hogy mit keres a helyén egy celluxos papírlap. Már úgy értem, hogy amilyen szerencsém van, tuti, hogy a tölcsér papírja idővel széttekeredik.

   Mikor ma reggel felkeltem, őszinte sajnálattal vettem tudomásul a lakásban eluralkodott rendetlenséget. Akármerre mentem, bárhová néztem, mindenütt volt valami olyan izé, ami nagyon nem oda való, kivéve talán a virágállványt. Na jó, ezen is lóg egy kábel, de az most még szárad. Ettől eltekintve, ahányszor csak ránéztem, mindig úgy éreztem, hogy van vele valami dolgom. Eláruljam miért nem jöttem rá, hogy mi az? Na jó... Jelen esetben nem arról van szó, hogy van rajta valami plusz, hanem arról, hogy hiányzik róla valami, az meg ugye - bár érezhető - de nem annyira feltűnő, illetve nyilvánvaló.

   A hiányzó valami akkor lett meg, mikor nekiálltam szemezni a cserépkályha előtti lemezzel, mondván most aztán már tényleg nekiállhatnék ráragasztani a hátára a filcet, s a bambulásom közepette egyszer csak kiszúrtam a kályha és a szekrény között valóban nem igazán feltűnő függőleges fehér vonalat.

   Miután felkaptam, majd a helyére illesztettem a pótpolcot, menten befejezettnek nyilvánítottam a mai napot, ami természetesen nem csak ennyiből állt. Már eleve a polc betétele sem volt egyszerű feladat, hiszen előtte le kellett rámolnom néhány növényt, melyeknek ugyan mikor máskor töltöttem volna teli a tálcájukat vízzel, ha nem épp ma reggel. Amúgy néha (vagy tán sosem) egyszerűen nem értem magam, hogy miért hagyom szaladni a lakást.
   A melósruháim például már napok óta száradtak a fregolin. Persze ezeket szinte semmi kis feladat visszalógatni az előszobába, csak ugye a nadrágba kell egy zsebkendő, a kabátba vissza valók a tollak, a köpenybe még több toll, míg a kertésznadrág zsebébe azok az akkuk, melyekhez már be is van tervezve egy jelen pillanatban még nem teljesen kialakult tervű pincei akkutároló építése, ami egy szintén hónapok óta folyamatosan csúsztatott project. Mégis mit lehet egy darab deszkába fúrt négy lyukon halogatni? Én mondjuk olyanokat tudok kitalálni, hogy még magamat is képes vagyok meglepni a hülyeségeimmel!
   Elmeséljem? Na jó... Most például azt találtam ki, hogy mi lenne, ha nem porosodnának be a tartalék akkuk a pincei polcon. Ehhez ugye egyértelműen az kellene, hogy egy fedett tárolóban legyenek. (vagy egyszerűen csak betegyem őket egy fiókba) Csak ugye fedett tartót készíteni bonyolultabb, mint nyitottat. Ráadásul mikor épp rám jön, olyankor úgy, de úgy el tudom bonyolítani a dolgokat, mondjuk zsanérral, vagy átlátszó tetővel, hogy csak nézek! Ez amúgy tényleg így van.
   Mármint az, hogy csak nézek, de nem nagyon csinálok semmit. A minap például szétszedtem néhány dolgot, s ami ezek közül nem a kukában végezte, az mind az előszobában maradt. Természetesen ezek is a mai napra maradtak, mint pincébe (vagy akár a kukába) lehordandó holmik.
   Az előszobában volt egy zöld zsák, amiről már napok óta (mióta csak ott volt) azt hittem, hogy szemetes, pedig egy digitális képkeret, egy 3 csatornás keverő, egy MP4 lejátszó, meg egy csajos rózsaszín Miniplex volt benne.
   Ezeket azért hoztam fel, mert egyrészt útban voltak a pincében a tűzifa felé vezető úton, másrészt tettem magamnak egy olyan erőtlen, valamint előreláthatóan betarthatatlan ígéretet, miszerint az utóbbi idők beszerzéseit még az idei év végéig feldolgozom, ha már egyszer sem a 2018-as, sem a 2019-es terveimmel nem készültem el.
   Illetve most épp azon vagyok, hogy év végéig legalább a 2018-as tervek fele meglegyen, mely project sikerességének valószínűsége - mint ahogy az összes többi tervemé is - közelítőleg nulla.

   A minap azért nem volt internet, mert mentéses napot tartottam, most meg azért nincs, mert valami központi hiba van. Bár összeszinkronizál a modem, de csak egy percig bírja, aztán elbont.
   Mivel a múltkor, hogy egész nap nem tudtam internetezni (no nem mintha egész nap interneteznék), négy dolgot is szétszedtem egyetlen nap alatt, gondoltam ez hátha most is bejön.
   Ha teljesülni ugyan nem is teljesült a várakozásom, de legalább unalmamban nekiálltam azoknak a már ki tudja mióta halogatott apróságoknak, melyekre más napokon egyszerűen képtelen voltam ráhangolódni.

   Az egyik ilyen nagyon egyszerűnek tűnő feladat az volt, hogy a képen látható mintás pléddel letakart ágybetétről lehúzzam a huzatot, majd míg az a mosógépben keringőzik, megbirkózzak a puszta szivacs elcsomagolásával.

   Háromba hajtani a szivacsot még nagyon egyszerű volt, azonban a nejlont ráhúzni, na azt már nem! A lényeget, vagyis az eseményről a time lapse videót persze megint elfelejtettem, pedig amit műveltem, az megörökítésre érdemesen burleszkszerű volt.

   A konyhaajtó kilincsét már rég kipofoztam, és az ablakkitámasztó is kész, azonban a zacskózárók tartója még mindig nem készült el. De most nem erről van szó, hanem két másik dologról.
   Míg az egyik a lakásban mindenfelé felgyűlt, az adott pozícióban teljesen indokolhatatlanul állomásoztatott tárgyak tengere, addig a másik a már ki tudja mióta halogatott madáretető megépítése.
   Mivel az látszott egyszerűbbnek (még ekkorát tévedni), ezért a valaha kukoricát tartalmazó konzervdoboz kidobásával kezdtem, mely tettemet mintegy harminc ehhez hasonló apró rendellenesség kiigazítása követte. Ezeket, ha mind fel nem is sorolom, de egyet kettőt azért megemlítek.
   Mivel a múltkor épp az ajtónk előtt hullott rozsdás darabjaira az a felmosónyél, amivel a lépcsőházat szoktam volt felmosni, ezért a partvisunkét (mint legközelebbi cseredarabét) kapta meg. Mivel a partvis azóta is nyél nélkül árválkodott, most viszont takarítani szerettem volna vele, valamint amúgy is ki kellett volna mennem kenyérért, mérgemben itt hagytam csapot-papot, majd elszaladtam a boltba, mondván veszek három nyelet. Az egyiket a partvisba, a másikat a pincei társába (amiből szintén kicsentem a nyelet, csak azt a szomszédasszonynak ajándékoztam), a harmadikat pedig tartalékba gondoltam, mire fel az egész boltban csak kettő volt.
   Miután minden a helyére került, vagyis megettem a kenyeret, betekertem a helyükre a nyeleket, és még a konyhát is feltakarítottam, csak akkor jutott eszembe, hogy igazán megtehetném ezen utóbbit a szobával is.
   A porszívó mellet találtam egy szatyrot, melyben a Cseritibe szánt régi játékok voltak. Mivel ennek a szatyornak a lakásban egyszerűen semmi értelmes helye sem volt, ezért elszaladtam vele és leadtam.
   A bringázásból hazaérve, visszatérve a porszívózásra, a hallban a szőnyeget felhajtva, egyszer csak rájöttem, hogy miért halogattam a játékok Cseritibe történő elvitelét. Konkrétan azért, mert közel van hozzá a szőnyegbolt.
   Szóval az van, hogy a mindössze néhány éve leterített futószőnyeg hátuljáról a szőnyeg szinte teljes alsó felületén lemállott a gumi. Az még egy elviselhető dolog, hogy ettől egy kicsit már csúszkál, az azonban nem, hogy folyamatosan dől alóla a gumipor. Szóval én már tudom is, hogy mi lesz ennek a cikknek a zárófejezete.

   Addig is, míg a Diegoba eljutok, gondoltam megmutatom, hogy az idén milyen csodás eredményeket sikerült elérnem a paradicsomtermesztés területén. Amúgy nem voltak ám ennyire csúnyák (na jó, még fénykorukban is majdnem), hanem az úgy volt, hogy ami magot a cinegék kiszórnak (mondván nekik az nem kell), azt a galambok mindenhonnan felették, s miközben a virágládában szerencsétlenkedtek, rendesen megkopasztották a már amúgy is csúfos paradicsomtöveket.

   A feladatom mindössze annyi, hogy vágjak egy lyukat a dobozra, amin keresztül ki tudják csipegetni a magot a cinegék. A lyuk elé csavarozandó ágdarab nem lehet túl hosszú, mert akkor a galambok is meg tudnak rajta ülni.

   Az említetteken felül már csak annyival bonyolítottam a konstrukciót, hogy körbevettem a lyukat a múltkor boncolt 21x2-es kábel köpenyével, hogy ne legyen éles a pereme. Bár a madarak abszolút igénytelen állatok, hiszen bárhonnan képesek felenni a magot (lásd amíg lószar van, addig veréb is akad), vagyis nem a szépség miatt csináltam, hanem csak jobb szeretném őket nem megkopasztani.

   Addig-addig nézegettem, hogy ma mibe fogjak bele, míg végül sikerült az ablakpucolás mellett döntenem. Mint ahogy az nálam megszokott, fogalmazzunk úgy, hogy egy kissé túllihegtem a dolgot.
   Nyitásképp a balkon ablakait pucoltam le, ahonnan sikerült levernem a vizes ruhával a festéket. Mit ne mondjak, azt se sok minden tartotta a helyén... Aztán áttértem a szobai ajtóra, onnan a fürdőszobai ablakra, az előszobai ajtóra, a konyhai ablakra, majd a spájz ablakára. Visszafelé jövet rámentem a konyha ajtajára, a slozi ajtajára, és ha már úgyis ott voltam, lemostam kívülről belülről a bejárati ajtót is. Mire mindezekkel végeztem, addigra már annyira kivoltam, hogy napokig eszembe sem jutott, hogy levertem az ajtóról a festéket.

   Másrészt pedig az, hogy egy ponton a konyhai ablak keretét is ki kell igazítani. Innentől viszont vége a lakásban történő festegetésnek, mert egyrészt kezd alkalmatlanná válni rá az idő, másrészt épp itt lenne az ideje az egyre inkább bebőrösödő festék kikenésének. Már úgy értem, hogy valami nagyobb felületre, ugyanis még több mint félig van a doboz.
   Az említett nagyobb felület címéért mindjárt két helyszín is bejelentkezett. Az egyik a fel (vagy le) csukható asztal, míg a másik az útszóró sós pince előtti beton. Valószínűleg az utóbbi lesz a befutó, mert annak lefestéséhez mindössze takarítani kell egy kicsit, míg az asztalt előbb még le is kellene gyártanom.

   Hogy mi bajom van ezzel a szőnyeggel? A felületének kopottsága mondjuk nem zavar, azonban az aljáé már igen. Ezt úgy kell érteni, hogy a másik oldaláról már nagyon porlik a gumi, amit egyrészt nem győzök feltakarítani, másrészt mivel már nem tart, ezért hiába igazgatom ki, folyton a képen látható hullámokat vet a szőnyeg.
   Közeledvén az év vége, ha a fejemet épp nem is törtem rajta, de a mindent tudó táblázatomba azért belenézve, szomorúan kellett megállapítsam, hogy komoly elmaradásban vagyok azzal a tervemmel, miszerint az idei év végére a táblázatba beírt, de el nem készült tételek számát 70 alá kell csökkentsem. Mivel más félkész cikk nem volt, azért felpattantam a bicajra, majd elgurultam vele a közeli Diegoig.

   Amit aztán természetesen azonnal meg is vettem. Ezt persze úgy kell érteni, hogy mivel van a Diegonak ilyen szolgáltatása, ezért levágattam a bundból 2,65 méternyit, majd az anyag mindkét végét elszegettem. Bár volt a régivel azonos mintázatú is, de a változatosság kedvéért inkább ezt a másik félét választottam.

   Miután alaposan felmértem a feladatot, meghatároztam mihez mi kell, például kihoztam a szobából a porszívót, majd bevittem helyette az éjjeliszekrényt, sikerült a Hi-Fi tornyot egyetlen jól irányzott mozdulattal elfordítanom.
   Ettől amúgy - mióta fent van a torony tetején a dögnehéz AKAI GX630-as - nagyon félek. Egyrészt azért, nehogy még össze találjon dőlni a torony, másrészt azért, nehogy meghúzzam vele a hátam, ez ugyanis most, hogy ennyire szét van szedve a szoba, nagyon nem jönne jól.

   Ha már szóba került a fájós hátam, itt kívánom megemlíteni, hogy mire én innen ezt a poharat kivettem, addigra már nem sok híja volt a kettétörésemnek. A pohár amúgy azért van ott, mert különben az ágy lábának viszonylag kis felületű vége rövidúton szétcseszné a szőnyeget. No nem mintha olyan sokat húzogatnám, hanem csak gyenge a szőnyeg.
   A poharat amúgy azért vettem ki, hogy elmosogathassam. Ezt azért éreztem szükségesnek, mert még valamikor 2014-ben került ide, közvetlenül az után, hogy megláttam mit művel az ágy lába a szőnyeggel.
   Amúgy van ám ennél a gumírozott hátúnál sokkalta masszívabb futószőnyeg is, ami bár kétszer annyiba kerül, de kétszer addig is tart! Hogy akkor miért nem olyat vettem? Nos azért, mert nemhogy választék nem volt belőle, de egyenesen egy méternyit sem találtam belőle a boltban.
   Úgy persze meg lehetett volna oldani, hogy kinézem a Diego weblapján, aztán megrendelem, majd érte megyek, csak ugye az nem ma lett volna. Márpedig ennek a cikknek még ma be kell fejeződnie!

   Legközelebb tuti, hogy nem veszek gumírozott hátú szőnyeget! Mondjuk eddig is tudtam, hogy honnan jön a por (vagy legalábbis egy része), de az azért durva, hogy a szőnyeget minden nagyobb porszívózáskor felhajtva, folyton ezt találtam alatta.

   Balra a Hi-Fi torony, jobbra az ajtó tokja, szemben pedig a frissiben vásárolt szőnyeg. Be kell ismernem, hogy az új szőnyeg ideiglenes elhelyezése részemről nem volt egy logisztikai bravúr. Persze megoldottam, de csak mert ha lusta vagyok (most például eltolni az útból a Hi-Fi tornyot), olyankor valahogy mindig meg tudom csillantani a zsenialitásomat. Behoztam a partvist a spájzból, majd odahúztam vele a réshez a szőnyeget.

   Erre a kétoldalas öntapadós leragasztásra azért van szükség, mert ennek a gumis hátú szőnyegnek nem nagyon van tartása. Már úgy értem annyi sincs neki, hogy már újkorában sem lehet ráhúzni az amúgy dögnehéz Hi-Fi tornyot, mert hiába vannak alatta körben forgó kerekek, a szőnyeget akkor is eltolja.

   Én meg azt toltam el, hogy kivettem az ágy lába alól a poharat. Mert ugye visszatenni mosogatás után már nem bírtam. Végül ezt a lehetetlen, valamint igencsak balesetveszélyes összeállítású emelőt voltam kénytelen idekrehácsolni. Ezzel viszont elsőre sikerült! A mechanika persze már csak ilyen...

   Én meg olyan vagyok, hogy miután ilyen szép lett a hall, egyből az ugrott be róla, hogy az előző szőnyegbe is sikerült mindössze néhány napon belül belerondítanom, mégpedig egy hatalmas óncseppel.

   Ez mondjuk kevésbé volt sikeres project, mint az előző. Még tiszta szerencse, hogy a virágállvány vetette árnyék jótékonyan vetül arra a tényre, hogy a bordó köpenyemmel együtt kimosott fehér kesztyűim színe rózsaszínűre változott.

   Itt meg az nem sikerült, hogy ugyanolyan ócska ecsetet kapjak, mint amilyenekkel évek óta festegetek, illetve ragasztok. Mert ugye ezek hiába voltak viszonylag olcsók, ha egyszer jók, s ezért az embernek nincs szíve használat után csak úgy egyszerűen kidobni őket.
   Bezzeg az előző eresztéssel nem volt ilyen gond! Az ugyanis annyira szar volt, annyira ócska, olyan mérhetetlenül pocsék, hogy nemhogy az ecset nyele, de még maga a szőre is műanyagból volt!

   Ami még részemről szintén kiérdemli a pocsék jelzőt, az ez a szép fodros jégkrém. Nem azért nem írom le a nevét (úgyis mindenki felismeri), nehogy még bepereljenek, hanem azért, mert nem érdemli meg! Ennek ugyanis az van írva a dobozára, hogy vanília, csakhogy a cukrozott tej nem az! Még akkor sem, ha guszta csoki csíkok vannak benne!

   Ez meg mondjuk nekem nem sikerült. Próbáltam így, próbáltam úgy, mindenféle titkos hívó szókkal csalogattam magamhoz a jobbnál jobb, azonban sorra elvérző megoldásokat, mígnem egyszer csak beugrott a tuti. No nem most, hanem még valamikor korábban. Vagy később? Ezen kép készültéhez képest később, míg a mai naphoz képest valamikor korábban.

   Egészen pontosan akkor, mikor a minap az előszobai szatyortartó odaméregetése kapcsán a dolgok felét levertem a polcról, majd tettem egy nem különösebben eredményes kísérletet az értelemszerűbb visszahelyezésükre.

   Mivel a rákent Pálmatex ragasztónak a két felület összenyomása előtt mindenképp kell úgy nagyjából 15 perc száradás, kénytelen voltam valami más, de semmiképp sem távoli feladat után nézni. Hogy a ragasztásról meg ne feledkezzek, riasztásképp beállítottam a konyhai időzítőt.

   Ez persze csak azért igaz, mert ezeket az indokolhatatlanokat kiselejteztem. Igazándiból persze mindent meg tudok magyarázni, kivéve talán a kép közepén becsillanó hatalmas fűrészpengét, melynek birtokomban létezését úgy öt perccel ezelőttig egészen biztosan letagadtam volna.

   Miután körben felragasztottam a gumit, alaposan rányomkodtam az alumínium lapra. A mintás ingdarab pedig úgy került képbe, hogy azt sikerült a tömegből, mint illatanyag rögzítőt kiválasztanom. (majd mindjárt mutatom, hogy miért és mihez)
   A képen látható alumínium lap amúgy apukám erősítőjének doboza lett volna, azonban hajlítás közben mindkét vonal mentén eltörött, mire fel apukám mérgében sosem dobozolta be az erősítőjét. Én mondjuk úgy egy évtizeddel később igen, csak mivel fémmunkákból sosem voltam jó, ezért inkább pozdorjába.

   Bár kezdetben még nagyon úgy volt, hogy a maradék gumikat majd csak holnap rakom el, csak aztán eszembe jutott az egyik (amúgy szokatlanul helyes) minapi megállapításom, miszerint ma van holnap. Ezt akkor sikerült kimondanom, mikor felmértem, hogy az utóbbi időben mennyi mindent sikerült holnapra halasztás címszóval a lakásban széjjelhagynom.

   Bár mióta megbütyköltem a szekrényt, azóta még nem került elő belőle büdös ruha, attól még elkezdtem legalább az ágyneműnek keresni egy olyan helyet, ahol biztosan nem lesz szekrényszaga.

   Amit végül itt, a SONY fejhallgató korábbi helyén találtam meg. Ez a zug persze csak azon az áron volt felszabadítható, hogy átkerült innen a kamera az MK-21-es magnó helyére, valamint természetesen a füles is, amihez ha csak gondolatban is, de már igencsak régóta készülőben van egy lógatós tartó.

   Ezt az illatosító tartót viszont már elkészítettem, csak mint az várható volt, a benne álló nedvesség okán (ami jelen esetben tömény öblítő volt) a szekrény sötétjében bepenészedett. Viszont szaga az nem volt semmi. Mármint olyan szaga, ami miatt a szekrényből előszedett ingeimet büdösnek szoktam volt minősíteni.

   Ami plusz érdekesség, hogy a bal alsó fiók mélyén ki tudja mióta porosodó ingdarabnak sem volt semmiféle szaga. Mondjuk most épp a szekrénynek sincs, de attól még belocsoltam a rongyot illóolajjal, majd visszatettem a dobozkát az ingek alá, s végre befejezettnek nyilvánítottam az apró elmaradások a lakásban négy elnevezésű projectet.