Itt ez a jó kis munkagép. Na most nem az a baj, hogy itt van, hanem az, hogy vasárnap van itt. Még valamikor hajnalban (vagy nekem legalábbis az volt) ennek a hangjára ébredtem, bár akkor még valahogy sokkalta távolabbról szólt.

   Amúgy valószínűleg az elektromos töltőállások helyét készíti elő az igen sajnálatos módon épp az ablakunk előtt elterülő benzinkúton. A benzinkút melletti telepen pedig a füvet szokták hétvégén nyírni. Én meg azokat tudnám kinyírni, akik berregő motort szerelnek a fűnyíróba, pedig létezik belőle csendes is, és nem ám csak villanymotor, de még benzinesben is van csendes! Egy csendes gép persze biztosan drágább, s amíg nem lesz büntetve a zajszennyezés, addig ugyan miért ne vennék meg az olcsót? Én persze könnyen beszélek, mert az én fűnyírómban még csak nem is kefés a motor. Mondjuk még így is zavar, hogy kihallatszik belőle a csapágyak zörgése, pedig amellett akár még beszélgetni is lehet.

   Na most ha már zörgés, akkor gondoltam belecsapok én is a lecsóba. Ahogy ezt eldöntöttem, rögvest megjelentem a konyhában, s ha lecsót épp nem is főztem, de legalább, akarom mondani végre, nekiálltam befúrni a konyhaablak párkányába az oda ablaktámasztékul betervezett kivetőpántot.

   Magát az ablakot mindeközben a szoba mélyén helyeztem biztonságba. Mivel a képen, akarom mondani az asztalon még mindig ott hevernek a múltkori számítógép szerelésből visszamaradt alkatrészek (bár azóta legalább már be lettek dobozolva), már csak ebből is sejthető, hogy mennyire rendes, akarom mondani rendtartó ember a szerző.

   Hogy a rumli a jelenlegi szintnél ne harapózzon tovább (úgyis fog, de legalább megpróbáltam), ezekkel az ablakkitámasztó beszereléséből visszamaradt alkatrészekkel leszaladtam a pincébe, ahonnan természetesen egy füst alatt menten magammal is hoztam a párkány lefestéséhez szükséges eszközöket.

   Gondoltam mielőtt napokra beborítanám a konyhát festékszaggal, előtte még megebédelek. Hogy ne kelljen főznöm a festékszagban, még két nappal ezelőtt lesütöttem egy hatalmas darab húst. Ez a hús úgy került birtokomba, hogy miután megszemléltem a boltban a felvágottas pultot, majd az ott látott ehetetlenségek színein és árain elszörnyülködtem, átsétáltam a hentes pulthoz, ahol is (valószínűleg a másnapi ünnepi zárvatartás okán) épp le volt értékelve a lapocka.
   Abba belegondolva, hogy 1.000 forint / kiló ár alatt semmiféle felvágottat sem kapok, már vettem is meg a nagydarab húst. Az persze igaz, hogy volt vele némi munka, de nem hinném, hogy 10 percnél több időm ment volna rá a háromba történő vágására, majd az óriás cafatok fűszerezésére. Az eredmény meg ugye az, hogy már harmadik napja nem holmi ki tudja miből készült felvágottat, hanem szó szerint színhúst zabálok. Szóval megérte. Mikor majd legközelebb látok olcsón, akkor venni fogok vastag oldalast is, mert részemről nemcsak a színhúst, hanem a zsíros részeket is nagyon szeretem.

   Hiába esett le az evéstől a szokásos módon a vérnyomásom, annyi erő azért még maradt bennem, hogy még az ebéd utáni szunya előtt szétmázgáljak a párkányon valamicske fehér festéket.
   Mivel tudtam magamról, hogy aljas módon meg fogom próbálni egy újabb nappal elhalasztani a projectet, ezért még ebéd előtt odakészítettem a festéket és az ecsetet a párkányra, nehogy még valamiféle érthetetlen gátló tényezőként éljem meg, hogy ezek ketten iszonyatos távolságban, konkrétan az előszobában vannak.

   Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire odavagyok érte, mikor fut a lakás. Mondjuk a hűtő ajtaja azért szerencsére még nyitható, holnapra még van sült húsom, holnaputánra pedig ott lapul a mélyhűtőben egy hatalmas adag túrós csusza, de azt, hogy harmadnapra mi lesz az ebéd, pláne hol, azt még nem tudom.
   No nem arról van szó, hogy három nap nem lenne elég, vagyis ne tudnám ennyi idő alatt felvinni a párkányra a három réteg festéket, hanem arról, hogy mivel a festék egy hónap híján egy éves, valamint már eleve Tesco gazdaságos, így fogalmam sincs a várható a száradási idejéről.
   Ezt úgy kell érteni, hogy mikor a pincében ilyen festékkel festettem a földet (konkrétan a folyosón az aljzatbetont), akkor volt úgy, hogy az első rétegnek több mint egy hét kellett, mire rá tudtam menni. No nem a következő réteggel, hanem én magam, hogy átjussak a tér másik végére.

   Mert ugye hiába néz ki most még szépnek, alapozás híján egy következő réteg mindenképp kell! Pláne úgy, hogy egyes helyeken már olyan öreg a fa, hogy valósággal szürcsöli magába a festéket!

   Én a részemről úgy szoktam (már ha nem dobom ki egyből), hogy beteszem az ecsetet a festékes dobozba, és akkor nem tud beleszáradni a festék, csak ugye most még teli van a doboz, ezért ha beletenném, akkor az ecset nyele egészen a végéig festékes lenne. Akkor meg ugye, hogy dolgozok vele holnap? Már ha méltóztat addigra megszáradni a festék...
   Szóval most épp azt próbálom ki, hogy beválik-e az ecset beszáradása elleni megoldásként, ha szorosan beletekerem egy szinte légmentesre kinyomkodott nejlonzacskóba. Mondjuk ha teszem azt beleszárad, akkor sincs semmi baj, mert már hoztam is helyette a pincéből egy másikat, nehogy még ez legyen a holnapi munkavégzés gátló tényezője.

   Valamint ráállítottam a szárítási feladatra a ventilátort is, hátha ez is segít valamicskét. Mert ugye ha csak annyit megtesz, hogy a festékszagot kifújja, már megérte kihozni a szobából!

   Ha nagyon alaposan megnéztem volna, akkor valószínűleg úgy döntök, hogy rámegyek a felületre egy harmadik réteg festékkel is, ezért inkább azt az utat választottam, hogy mégsem nézem meg olyan alaposan.

   Ennek a projectnek itt a vége! A külső ablak szárnya persze még a szobában hever, miközben az ablak kitámasztására beszerelt zsanér most épp kiszerelve a konyhaszekrény pultján, de ezek már olyan minimális időt és energiát igénylő munkák (illetve hagyom száradni pár napot a festéket), hogy bármikor ráérnek.

   Ami viszont nem ér rá, az a csípős paprikák felfűzése című feladat. Mert ugye ha hagyom őket botorul megszáradni (már így is két napja itt vannak), akkor később (akár már néhány nap múlva is) nem fogom tudni átdugni a tűt a keményre száradt szárakon. Ez a kupac a piacon amúgy mindössze 230 forintba került.

   Még az előző adag is ott lóg a háttérben, mely amúgy szintén a Bosnyák téri piacról származik. Valaha hoztam ilyen paprikából egy egész táskányit. Ez akkor történt, mikor úgy valamikor a 70-es évek végén nyári munkára vitték a brigádot. Mármint az egész iskolai osztályt, illetve mindet. Mivel már tavaly is voltunk, és akkor is paprikaszedés volt, valamint közölték az új árakat (mert ugye valamicske pénzt azért csak adtak a munkánkért), kezdetben még úgy gondoltuk, hogy majd jól megszedjük magunkat a ládánkénti pár forintos árból. Aztán mikor a mezőn megláttuk, hogy nem mint tavaly hatalmas tv paprikát, hanem ilyen apró hegyes pirosat kell szednünk, mindjárt lelohadt a lelkesedésünk, ezeket ugyanis csak olyan rossz hatásfokkal lehet szedni, hogy fél nap alatt még csak tele sem lett velük a láda. Az persze lehet, hogy mint ipari tanulók (vagyis még bőven gyerekek) egészen mással voltunk elfoglalva.
   Mikor végeztünk és leadtuk amit leszedtünk, Guszti barátom rákérdezett, hogy vihetünk-e belőle haza. Erre azt kaptuk válaszul, hogy amennyit csak akarunk, mire fel amit egész nap szedtünk, már borítottuk is befelé a táskánkba.

   Hogy miért néz ki a budi sarkában a fal ilyen furán (lásd ragyák és barnulások) arra magyarázatul szolgál ez a réges-rég megírt történet. Akkor persze még nem így nézett ki a fal, hanem egyszerűen csak úgy hagytam lyukasan, amit aztán Apukám idővel befalazott. A kivitelezés mondhatni nem sikeredett tökéletesre, s a helyzet azóta még romlott is valamicskét. Mivel épp itt van a kezem ügyében egy doboz festék, és még csak az ecset sem száradt be (jó volt a zacskós elgondolásom), gondoltam nekiállok és ezt is egésszé kerekítem. Mert ugye ez is egy olyan feladat volt (illetve még mindig az, hiszen még nincs kész), amire mikor, pontosabban szólva akárhányszor csak megláttam, mindig legyintettem egy letargikusat.

   Nyitásképp lecsiszoltam a falról a belőle kiálló részeket (barna rozsdaragyák és festékcseppek), majd bármiféle szerszám használata nélkül, pusztán az ujjamat használva eszközül, begipszeltem a falban keletkezett repedéseket.

   Mire fel a helyszín egyből rosszabbul mutatott, mint tette azt még valamikor néhány perccel ezelőtt. Az újságpapír amúgy azért lett odagyűrve, hogy ne kelljen takarítanom. Ezt mondjuk mindenképp megteszem, így azonban majd csak néhány porszemet kell eltűntetnem, nem pedig a slozi kövére kötött gipszet, meg persze a lecsepegett festéket.

   Míg a falra kent gipsz száradt, addig a szerző leszaladt a pincébe a maradékkal, meg a smirglivel, ahonnan aztán - az ott látott szörnyű rumli, valamint rengeteg szétszednivaló okán - igencsak sebesen vissza is tért.
   Amúgy itt is található egy igencsak régi elmaradás, mégpedig a jobbról belógó BEAG mikrofonos füles képében. A papucstartó viszont már rég elkészült, ellenben a szatyortartó még nem.
   Aztán ahogy itt álltam, s unottan nézegettem a budit, a konyhát és az előszobát, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Mert ugye míg a konyhában a festék, illetve a budiban a falon a gipsz meg nem szárad, addig ezekhez a helyszínekhez nem nyúlhatok. A fülest ettől még persze szétszedhetném.

   Hiába mutat hülyén, hogy az újrafestett rész fehérebb a réginél, ennek ellenére képes voltam magam lebeszélni róla, hogy az egész budit átfessem. Ezen persze a manapság egyre inkább felszínre törő lustaságom okán már meg sem lepődtem.

   Azon viszont már többször is, hogy nyomja a szemüveg az orromat. Ilyenkor szinte mindig az derült ki, hogy anyagszakadás, vagy épp csavarelhagyás okán leesett róla a képen látható orrtámasz. Én meg ugye - amilyen lusta vagyok - fogtam és ahelyett, hogy rendesen megcsináltam vagy kicseréltem volna (vagy mint ahogy azt az öregek szokták, körbetekerem leukoplaszttal), egyszerűen csak visszadugtam a helyére. Ettől persze a leszakadt rész még nem nőtt vissza, márpedig azt mindenképp pótolnom kellett valamivel. Épp az ilyen és ehhez hasonló apróságokról szól ez az apró elmaradások elnevezésű a project.
   Néha tényleg nem értem magamat, hogy hogyan vagyok képes ilyen semmi kis babra munkákat elhanyagolni. Már úgy értem annyira, illetve olyan mértékben, hogy egyszer csak tucatnyi, illetve több tucatnyi lesz belőlük.

   Természetesen nemcsak az apróságok gyűlnek, hanem sajnos a nagyja dolgok is. Mivel most is úgy alakult, hogy sem a CB24-es telefonhoz, sem a BRG MK-27-es magnóhoz nem volt kedvem, így feladatul a kép alsó széle közepe tájékén látható tollak rendbe, akarom mondani tolltartóba történő betételét választottam.

   Mert ugye az van, hogy ez bizony egyrészt megtelt, másrészt viszont mikor kell belőle valami, olyankor mindig hibás kerül a kezembe. Kiszórtam a vödröcskéből a tartalmát, majd kettéválasztottam a kupacot írószerszámokra és egyebekre.

   A két fogászati tükör tolltartóban történő állomásoztatása már eleve nehezen magyarázható, a fogaim mennyiségét tekintve pedig pláne az! A levelek felbontására használatos papírkés még oké, na de a fésű...

   Most, hogy arról volt szó, hogy ami toll nem fog, az egyből kuka, mind fogott! Ezért történt, hogy ami filctoll épp csak, ami toll nem elsőre, valamint a beeső hegyű Rotring ceruzák rövid úton átkerültek a szemetesbe. Mármint azért, hogy odaférjenek az újak, illetve legközelebb mikor odanyúlok, akkor mind fogjon.

   A feladat elvégzésére az egész lakásban mindössze két helyet találtam alkalmasnak. Már úgy értem, hogy méretileg. Az egyik az összecsukott rekamié előtti hely a kék szőnyegen, ami ugye nem igazán mondható tisztának, míg a másik a mindkét oldaláról kinyitott rekamié. Mint az a látvány alapján egyértelmű, helyszínként a rekamiét választottam.
   Arra a kérdésre, hogy a rekamiét a tisztaság vagy a kényelem miatt választottam (mert ugye így nem kell négykézláb mászkálnom), arra a kép készülte és a szöveg megírása közben eltelt néhány óra (mint rengetegnek minősülő idő) távlatából már nem tudok válaszolni.

   Akár felmerült a kedves olvasóban a kérdés, akár nem, attól én még megválaszolom, hogy mi az a rettenetes feladat, melynek kedvéért kénytelen voltam szétborítani az egész szobát.
   Nos arról van szó, hogy a régi szivacsot (azt a sötétkék valamit az ágyon) úgy kell összekombinálnom az új szivaccsal (balra az a másik világoskék (vagy tán zöld) valami), hogy ezek ketten, mikor majd holnap reggel felkelek, még akkor is egymáson legyenek. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen egymáson, hanem lehetőleg azonos pozícióban!
   Ezt azért érzem feltétlen szükségesnek, mert korábban már attól is is hülyét kaptam, hogy forgolódás közben kitúrtam magam alól a matracot, amit aztán reggelente igazgathattam vissza. Ezt a problémát azóta már az ágy oldalaihoz odacsavarozott néhány fadarab segítségével megoldottam.

   Ami kombinációt remélhetőleg a rájuk visszahúzott gumis lepedő, illetve a szivacs tapadása stabilan össze fog tartani. Most következett az, hogy óvatosan, mondhatni a szétcsúszás ellen összefogva, visszatettem a heverőre a szivacsot, majd leterítettem egy pléddel, végül rádobtam két díszpárnát.
   Mikor az elvégzett munka kapcsán már épp kezdtem volna valamiféle megelégedettséget érezni, akkor történt, hogy a tőlem megszokott óvatlansággal visszanéztem ide a szobába.

   Majd becsuktam a rekamié ezen oldalát, rádobtam a másikra a szivacsot, leterítettem a pléddel, körben alágyűrögettem, ötször megigazítottam, rátettem a párnákat, majd a nyaranta takaróként használt összehajtogatott plédet, végül visszatologattam a helyükre a munka közben elkószált szőnyegeket és székeket.
   Hogy ennek mi köze van az MK27-es magnó szétszedéséhez? Közvetlenül ugyan nem sok, de egyrészt ez egy közbejött elvégzendő feladat volt, másrészt úgy gondoltam, hogy hátha sikerül magamat annyira lefárasztanom a lakás folyamatos szét és összeszerelésével, hogy végül valósággal odameneküljek a magnóhoz, mint alternatív tevékenységhez. Ez a tervem mondjuk nem jött össze...

   Épp mint ahogy az sem, hogy mindent visszategyek a helyére, aminek az lett a következménye, hogy este lefekvéskor csak néztem az üres ágyam meglepetten, miközben nem értettem, hogy hová lett belőle az ágynemű.
   Ezt a cserépkályha tetejére pakolós játékot aztán egész nyáron át műveltem, mert megtetszett, hogy reggelente nem kell azzal szerencsétlenkednem, hogy eligazítsam őket (mármint az ágyamon simára), aztán még azzal a feladattal is megküzdjek, hogy eltakarjam őket a pléddel.
   Mivel minden az irányú erőlködésem hiábavalónak bizonyult, hogy a magnó felé tereljem az érdeklődésemet, végül úgy döntöttem, hogy mint az már annyiszor megesett, ez is egy olyan nap lesz, mikor egyrészt összeszedem a hozzávalókat, másrészt pedig lehetőség szerint az összes olyan apróbb munkát elvégzem, ami eltéríthet a magnó holnapi boncolásától.

   Milyen holnap... Mert ugye az előző kép készültéhez képest már igencsak sokadik nap van, azonban a BRG MK-27-es magnó doboza még mindig darabokban hever az asztalon.
   Ha már az akadályok elhárításáról írtam (bár magam is látom, hogy ezek nem igazán gátló tényezők), akkor vagy a számítógép átépítésből megmaradt lomokat kellene levinnem a pincébe, vagy a lámpába kellene beszerelnem a kapcsolót.

   Meg persze, ha már egyszer nekiállok, akkor egy füst alatt beleköthetném ezt az előszobában heverő kábelt is, hogy ezt se a pince sötétjében kelljen. Szóval megvan ez logisztikázva, épp csak kivitelezve nincs. Épp mint ahogy az esernyőtartóra akasztott BEAG mikrofonos füles sincs szétszedve, pedig amúgy milyen jó hely ez neki, hogy folyton látom. No de hogy álljak neki, mikor még arra sem voltam képes, hogy a kábel alatti zöld dobozt levigyem a pincébe...

   Márpedig ha a fene fenét eszik, ezt most akkor is előkészítem! Mármint a pincei villanyszerelést, ami majd a pincei apróságok három című projectem keretében fog egésszé kerekedni.
   Csülök kutya úgy került a képbe (no nem mintha ezt bárki is kérdezte volna), hogy mikor egy bíztató mondatot (tán nem is oly magamban motyogva) többször is elismételtem, a párom "nesze egy kis segítség" felkiáltással balról betolta, mire fel a szerző agyában a "ha még ti is besegítetek, akkor tényleg sosem leszek készen" tartalmú mondat fogalmazódott meg.

   Azért ilyen húzós kapcsolót vettem, mert egy korábbi villanyszerelés alkalmával egyszer már beváltak. Mondhatni kifejezetten tetszik, hogy nem kell keresni a kapcsolót, elég csak meghúzni a mennyezetről (vagy bárhonnan máshonnan) lógó zsinórvégi gombot.

   Ennek a rajznak olyan szinten nincs köze a kapcsolóhoz, hogy egyszerűen nem is értem, hogyan kerülhetett a csomagolására. A kapcsolón ugyanis sem a három erű kábelnek (pláne kettőnek), sem a földvezetéknek nincs semmiféle szorítóhely.

   Cserébe viszont van a kapcsoló házán két egészen aprócska, már-már láthatatlan váll (a képen piros nyilakkal jelölve), melyek szerencsétlen esetben meghiusítják a normális működést.
   Ezeket persze semmiből sem tartott a sniccer élével elsimítani. Miután ezzel megvoltam, tartottam egy a gyártó anyukájának a legősibb női mesterség űzésével kapcsolatos apró megemlékezést.

   Kezdetben a kínaiakat szidtam, majd kisvártatva kiderült, hogy a németeket kellett volna. Ez persze mindegy, mert el van már k*rvulva az egész aprócikk gyártó szakma...

   Kezdetben arról volt szó, hogy csak egyetlen lyukat kell fúrnom, aminél fogva a kapcsoló lesz belecsavarozva a lámpa házának aljába, csak aztán - mint ahogy tette azt eddig már annyiszor - egy kissé elszaladt velem a ló.

   Szerintem ugyanis igenis, hogy szükség van ezekre az utólag beszerelt tehermentesítőkre. Az persze igaz, hogy kicsi rá az esély, hogy a pincében a plafonon, vagy most még ki tudja hol futó kábelt bárki nekiálljon rángatni, pláne azon a végén, ami a pincén belül van, de attól még szerintem jobb ez így.

   Épp mint ahogy a soha ki nem oldódónak látszó csomót is jobb most rögzíteni egy ecsetvonásnyi körömlakkal, mint mondjuk akárhány év és kapcsolás elteltével, a lámpaburában az izzó foglalata alá épített kapcsolóig újra befűzni az onnan elszabadult zsinórt.

   Terveim szerint ez a lámpa úgy lesz bekötve, hogy kikötöm a jelenleg a folyosói plafonon lévő lámpából a kábelt, a végeit belekötöm egy csokiba, ahonnan aztán majd kényelmesen kettéágazok.
   Az egyik vezeték megy vissza az eredeti lámpába, míg a másik az újonnan felszerelt felé tart. Csak ehhez ugye kell egy darabka hármas csoki. Mióta ilyen szépen rendbetettem a dobozaimat, azóta valósággal élvezet hozzájuk odanyúlni!

   Az újabb gátló tényezőt (mondjuk ez a helyszín már régóta ilyen) a pincei asztalom (ez lenne az) állapotában sikerült megtalálnom. Mert ugye itt nincs annyi hely, hogy meg tudjam szerelni a kábel, illetve kábelek végeit.
   Ez persze csak annyit jelent (legalábbis nagyon merem remélni, hogy így lesz), hogy ha nem is a mai, de valamelyik későbbi ebéd után egyszer csak hirtelen megjelenek, és olyan, de olyan rendet vágok ezen az asztalon, hogy arra remélhetőleg még magam is rá fogok csodálkozni!
   Ebből az amúgy nagyszerű, pláne szükséges tervemből már mindjárt másnapra mindössze annyi lett, akarom mondani maradt meg a fejemben, hogy tegnap mintha valami asztallal kapcsolatos terveket szövögettem volna.

   Elmondjam, hogy mi a baj ezzel a Hi-Fi toronnyal? Egyrészt az, hogy bár mindig is ekkorát szerettem volna, azonban mostanra sajnos a fejemre nőtt. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy magasabb mint én (amúgy magasabb), hanem úgy, hogy mikor meg kell mozdítanom (például az aláfutó szőnyeg cseréje miatt), akkor a fájós derekam okán valóban komoly okom van a feladat kerülgetésére.

   Nos azért, mert bedöglött a QUAD 405-ös. Az egyik nap még működött, másnap már nem szólt az egyik oldala. Mindezt úgy, hogy a meghibásodásnak semmiféle előjele sem volt, pláne már évek óta nem volt megbőgetve.

   Apránként felpattogzott a porceláncsőről (ebből van az ellenállás váza) a rágőzölt fémréteg, majd az ellenállás idővel megszakadt. Azt kell mondjam, hogy ez egy annyira nem tipikus hiba, hogy én például még sosem láttam ilyet.

   Mivel a lakásban található dobozaimban csak apró (vagyis kisteljesítményű) ellenállások vannak, így le kell ballagnom a pincébe a cseredarabért. Ha meg már úgyis lemegyek, akkor leviszem a többi társához a már korábban meghallgatott magnószalagot. Hogy a PC alaplap dobozt miért nem vittem le, azt most hagyjuk...

   Épp csak az asztalon van még mindig (illetve ez nálam sajnos úgy van, hogy újra és újra) akkora kupi, hogy a közepes méretű ellenállásokat tartalmazó dobozt már csak a szeméthalom, akarom mondani a felszerelésre előkészített lámpa tetején tudtam elhelyezni.
   Később persze beugrott, hogy nincs is akkora rend az ellenállásaim között, hiszen valahol van egy ellenállás szortimentem (mármint valahol itt a pincében), és még egy régi dobozom is, ami szintén tele van ellenállásokkal. Szóval bőven lenne még mit csinálnom, csak ugye jelenleg épp nincs hol.

   Mert ugye a 80 fok, az 80 fok, és lesz itt még melegebb is, miután rácsukom a dobozra a tetejét! Változtatni a helyzeten azért nem változtatok, mert mára már az egész Hi-Fi torony, úgy ahogy van, mondhatni felesleges. Sem CD-t sem szalagot (kazettát sem) nem hallgatok, mint ahogy rádiót sem. Egyedül a QUAD 405-ös szokott bekapcsolva lenni, de legtöbbször még ő is csak mint fejhallgató erősítő. Annak meg egy kicsit azért túlzás. Ha esetleg mégis úgy hallgatom, hogy hangfalak lógnak rajta, akkor is jó ha csak néhány wattnyit teljesít. Ettől persze még nem állok neki építeni egy kisebbet, bár idővel ki tudja...

   Na most aminek viszont nekiállok, az a konyhakövön látható nyomokat hagyó asztal rendbetétele. Ez ugyan még nem a pincei asztal, de azért legalább már közelít! Hogy miért hagy nyomokat az asztal a kövezeten? Nos azért, mert alumíniumból van a lába. Az Apukám által valaha kidolgozott (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy félbehagyott) megoldás már korábban is annyira zavart, hogy tettem ellene, csak ugye hol van már mára az asztal lábának aljába ütött műanyag dugó? Na ez az ami mindjárt ki fog derülni!

   Az asztal alsó polcán állomásozó kemikáliák a spájzajtó előtt kaptak helyet. Ez a pozíció, bár kezdetben jó ötletnek tűnt, később komolyan hátráltatta a takarítást, ugyanis nálunk a partvis a spájzban került elhelyezésre. Azért ott, mert úgyis csak a konyha van vele takarítva.

   Míg az edénycsepegtető a konyhaszekrény tetejére. Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire utálom, mikor fut a lakás. Pláne a konyha! Mert ugye, míg csak ezt a kupit vissza nem csinálom, addig biztosan nem lesz ebéd. Éppen ezért is álltam neki a feladatnak még valamikor kora délelőtt.

   Valaha semmi sem volt a láb végében, csak a puszta alumínium. Ennek következtében egyrészt nem lehetett elhúzni a helyéről az asztalt, másrészt ha ez mégis megtörtént, rettenetes nyomok maradtak utána a kövön. Ekkor jöttem, s ki tudja hány évtizednyi hányatatás után után beszereltem a lábak végeibe a képen látható fadugót, amibe műanyag kupakot ütöttem. Ez így mondhatni tökéletes!

   Hogy mi ez már megint? Szóval az úgy van, hogy miközben én nagyban a konyhában dolgozok (ez mekkora túlzás volt már...), valahol a háttérben megpróbálom kifuttatni a már korábban megkezdett dolgokat.
   Az egyik ilyen dolog, aminek épp most álltam neki, a kedvenc zenéim szalagra történő átjátszása. Mi az, hogy ennek semmi értelme? Én is tudom, csak ugye ha már egyszer belekezdtem (megjegyzem ebbe is még valamikor négy éve), akkor gondoltam befejezem.
   A szalagjaimat még az UHER variocord magnó kapcsán rendeztem, s akkor lett néhány orsó 10 inches. Ezeket veszem most teli. Szaladgálok a konyhába ki-be, miközben számonként ránézek a kivezérlés helyességére. Erre fel egyszer csak mit hallok? Bal oldalról momentán semmit. A minap az erősítő jobb fele volt elszállva, most meg a bal oldal kezdte el a szórakoztatásomat? Mint az kiderült, szerencsére csak az egyik ócskább csatlakozó lazult meg.
   Itt aztán újabb hibába futottam bele, amit mondjuk magam okoztam. Mert ugye épp csak annyira húztam el a faltól a tornyot, hogy odaférjen a kezem a dugóhoz, amit aztán kihúztam a helyéről, hogy egy kissé megnyomorgathassam az RCA aljzatban a középső érintkezőt.
   Ez az akcióm amúgy annyira jól sikerült, hogy a beledugott (jó, akkor erőltetett) dugó belökte a középső érintkezőt az előerősítő dobozán belülre. Az előerősítőt a toronyból - a rengeteg beledugott kábel okán - annyira nehézkes kiszedni, hogy kerülőmegoldásként úgy döntöttem, átkötöm a magnót egy másik bemenetre.
   Na ekkor derült ki, hogy az odaláthatatlanság okán nem az egyes (ide van bedugva a monitorozható orsós magnó), hanem teljesen véletlenül a hármas magnóbemenetet tettem tönkre. Az egyest immár óvatosabban javítva, teljes volt a siker! Már épp csak a konyhában hever az egyik asztalon a másik, pláne hanyatt.

   Ellenben a pincébe lemenve, a csavaroknak elsőként készített polcra felnyúlva, az ott található bútorbigyós dobozban már igen. A megtalálásához persze - épp mint ahogy az előbb - ki kellett borítanom a doboz teljes tartalmát.
   Ez mondjuk nem volt nehéz, és még a visszaszórás sem, hiszen direkt ilyen esetekre oda van készítve a bicaj mögé egy néhai irodagép szemétgyűjtő tálcája. Szóval ha lassan is, de azért már alakulnak a dolgok.

   Na most az addig rendben, hogy az éjjel azt álmodtam meg, hogy még valami három dolgot rendbe teszek a szobában, és akkor kész, elkezdem lezárni ezt az etapot. No de mi lehetett az a három megálmodott valami?
   Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy a ventilátor elmosogatásáról szövögettem csalfa terveket, vagy a rekamié mögött akartam felporszívózni, esetleg mindkettő, ezért az egyszerűbb irányban indultam el.
   Miután a porszívózással - bár ez épp az ellenkezőjéről szólna - meglehetősen nagy port sikerült felvernem, jó alaposan átszellőztettem a lakást. Aztán ahogy álltam az ablakban, egyszer csak megéreztem, hogy a rengeteg apró elmaradás hatására, pontosan mennyire is van gyíkom.

   Pontosan ennyire. Ő már nem vendég, ő már itt lakik! Mivel csodák csodája mind a ventilátor, mind a "még ma befejezem ezt a témát" irányba tett, amúgy még tenmagam számára is meglepően felelőtlenül hangzó ígéretem a porszívó andalító zümmögésének ellenére a fejemben megmaradt, nekiálltam és szétkaptam a ventilátort. Mi az, hogy minek?

   Nos azért, mert használva ugyan csak nyaranta van, azonban a legutóbbi elmosogatása már nagyon régen, pontosan 7 évvel ezelőtt volt. Ezt, valamint a mosogatás szükségességét, a csapban látható víz színét elnézve, nem szükséges bizonygatnom.

   Kezdetben úgy voltam vele, hogy majd csak akkor rakom össze, ha rendesen megszáradt, csak aztán rájöttem, hogy ha még vizesen összerakom, aztán bekapcsolom, akkor egy perc alatt megszárítja magát. Az utóbbi megoldásban az a jó, hogy egyrészt eltűnik a kupi a szobából, másrészt nem fogok benne felbotlani.

   Belebotlottam viszont helyette ebbe a köménymagos üvegcsébe. Ebből még valamikor napokkal ezelőtt szórtam egy marékkal a sütire, mely alkalom kapcsán menten meg is ígértem neki, hogy most aztán már tényleg kezdek valamit a folyton leeső kupakjával.

   Hogy ez a valami épp csak egy csíknyi szigetelőszalag lett? Most mond már... Amúgy pontosan az ilyen és az ehhez hasonló apróságokról szól az "apró elmaradások" című projectek sora.
   Mert ugye az ilyesmi aprócska hiba, a mondhatni semmisége kapcsán, nem üti meg azt a szintet, hogy az ember nekiálljon elhárítani, azonban mikor találkozunk, na akkor viszont k*rvára idegesítő tud lenni egy maréknyi kiszóródott köménymag.
   Mikor ezzel megvoltam, illetve mikor visszatettem a fűszeres üveget a helyére, ha már úgyis ott voltam alapon, nekiálltam körbenézni a konyhában, hátha elmaradt ott még valami könnyen megoldható apróság. Ezt a felelőtlen kíváncsiságomat mondhatni igencsak gyorsan megbántam.

   Mert ugye mit találtam ki már megint? Kezdetben még csak azt, hogy az asztallábvégi gomb hiánya okán az alumínium által a kövezeten hagyott nyomokat megkísérlem eltávolítani, célszerűen hideg zsíroldóval.
   Miután ezzel, ha a valóságban még nem is, de logikailag már megvoltam, egyből azon álltam neki törni a fejem, hogy mire jó még a hideg zsíroldó. Természetesen arra, hogy felhozza a gáztűzhely körüli mocskot. És már toltam is be a konyha közepére a tűzhelyt...

   Aki úgy gondolja, hogy az ő tűzhelye alatt ennél azért nagyobb a tisztaság, az szerintem téved. Ahogy itt álltam, s a mindenféle nagyobb méretű szeméttel szemeztem, mármint összeszedési szempontból, egyszer csak beugrott a tuti, és már hoztam is ki a konyhába a porszívót! A szintén épp az előbb a kezemben lévő ventilátor pedig arra lesz jó, hogy a lakásban huzatot csinálva kivigye, illetve még csak be se engedje a szobákba a hideg zsíroldó rettenetesen szúrós szagát. Szóval ki lett ez kombinálva rendesen. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy hová lett az alumínium lábú asztal polcáról a hideg zsíroldó. Kezdetben még a környéken kerestem, hiszen legutóbb a spájzajtó elé pakoltam ki a vegyszeres polcot.

   Kicsit még zümmög a ventilátor, visszatolom a helyére a tűzhelyet, felmosom a konyha maradékát, és már készen is vagyok. Itt a vége! Addig is, míg a konyha szárad, lementem a pincébe megnézni, hogy megvan-e még a ventilátor helye, valamint a téli csomagolásként szolgáló zöld színű zsák.

   Jelentem megvan! Mármint a ventilátor tárolására szolgáló rés az irattartók és a monitor között. Itt, konkrétan ezen látvány kapcsán jutott eszembe, hogy mi volt a még valamikor tegnap megálmodott harmadik szobai tétel. Mivel a múltkor átpakoltam az asztalom pultjáról az irattartókat a szekrénybe, s azóta a papírjaim között mondhatni nagy a rend, s ez nekem teszik, ennek okán ezt az állapotot szeretném is megőrizni. Hogy a rend továbbra is megmaradjon, kellene egy újabb tálca. Itt aztán mindjárt két újabb kérdés merült fel. Míg az egyik az volt, hogy vajon ilyen tálca kell-e, addig a másik az, hogy ráfér-e még egy a többire.

   Lehoztam a pincébe a ventilátort, majd megtekintettem a fáspincében ezt a polcot, ahol sejteni véltem a másik fajta tálca fellelési helyét. A tálcát ezen a ponton nem találván, kisvártatva mindenféle más egyéb helyszíneket is megtekintettem.
   Miután nemhogy a keresett tálca nem lett meg, de a pincékben reám váró feladatok látványától valósággal összeomlottam, visszamenekültem a szobába, szokásos módon bambán bámulni a monitort.

   A nap csúcspontjaként még az eredeti címkés papírt is megtaláltam! Miután a címke ragasztásával, valamint a tálca többin történő elhelyezésével is megvoltam, nekiálltam futni a lakásban egy újabb kört, gondolván hátha akad még valami apróság. Mivel még a magam számára is meglepő módon semmit sem találtam, kijelentettem, hogy kész, itt a vége! Ez persze nem igaz, hiszen valószínűleg csak arról van szó, hogy az éppen aktuális apró elmaradások nagyját már eltakarítottam, az apraját pedig sikerült az érzékelési küszöböm alá söpörnöm. Szóval még sincs vége, hanem ahogy azt mondani szokták, majd idővel folyt. köv.