Panasonic KX-T2261
(kettőből egyet, vagy kettőt)

Akkor találtam ezt a két rettenetes állagú telefont, mikor Salgó polcot építettem
a pincében, illetve rárendeztem a lomjaimat. Gondoltam csinálok a kettőből
egy működő készüléket, így mindkét telefon helye felszabadul a polcon,
mert az egyiket kivágom a kukába, míg a másikat beteszem a szobába.

Előbbi terveimből - mondhatni megszokott módon - kezdetben mindössze annyi
valósult meg, hogy összefogtam a két telefont és bevágtam őket a sarokba.
Még ehhez az állapothoz, vagyis a polcról történő előbányászáshoz is
hónapoknak kellett eltelniük. Időnként lementem a pincébe és
ahogy megláttam őket egymáson az asztalon, valamiért
mindig az jutott eszembe, hogyha ezek egyszer
elkezdenek szaporodni, végem lesz!

Aztán egyszer - valamikor hónapok múlva - megszántam a két vackot és bevágtam
őket egy szütyőbe. Innentől már csak néhány hétbe telt, hogy fel is hozzam
azt a szatyrot. Hogy miért nem a lakásban felhalmozott lomokkal
foglalkozok? Miért? Ezek nem itt vannak? Na ugye!

Vannak feladatok, melyeknek csak úgy egyszerűen, mondhatni mindenféle
tervezgetés / gondolkodás nélkül nekiesek, míg másokat hónapokig,
vagy akár évekig is képes vagyok halogatni. Például ez a két
Panasonic telefon is olyan sebes tempóban közelít az
asztalom felé, mintha csigák rokonai lennének.

Már megint mit raktam be a szatyorba még?

Ez egy úgynevezett etalon oszcillátor, amit majd egy más alkalommal mutatok be.
Nem lesz egy bonyolult cikk, mert ezen aztán nem nagyon van mit szétszedni.

Ezeken viszont van mit szétszedni. Illetve a telefonok állagát megszemlélve,
komolyan felmerül az emberben a kérdés, miszerint nem volna
jobb ezt a két szart csak úgy egyszerűen kihajítani?

Por, nedvesség, por, nedvesség, por nedvesség, por, nedvesség,
táptalaj, nedvesség, gomba. Anyád menjen közel hozzád!

A telefon regiszter alapján képtelen vagyok rájönni, hogy melyik kollégámé lehetett
ez a készülék. Az biztos, hogy nem az enyém, hiszen kétszer is szerepel a nevek
között Géza, aki ugye én vagyok. Próbáltam kizárásos alapon megfejteni
a tulajdonos kilétét, de mivel nem igazán maradt meg a fejemben
a csoportnévsor, így nem sikerült a beazonosítás.
No nem mintha számítana...

Ez az állag nem a tulajdonos kolléga higiéniai szokásaira vet rossz fényt,
hanem csak az utóbbi tíz év tárolási körülményeinek negatív hatása.

A kijelző előtti plexi nem csak úgy egyszerűen koszos, hanem be is sárgult.
No nem mintha maga a készülékház nem sárgult volna be...

Kontrasztként odatettem mellé az én itthoni telefonom, amit - mivel mindezidáig
a hallban lakott - közvetlen napfény nem igazán ért. Mit ne mondjak,
van a két anyag színe között néhány árnyalatnyi különbség.

A két pincéből felhozott példány ellenben már nem üt el annyira egymástól.
Viszont a háttérnek már igencsak sokszor használt, ezért egyre
koszosabb nagy fehér papírtól nagyon is elütnek.

A telefonkönyv alatt azért nem sárgult be annyira a jobb oldali készülékház,
mert abban még az eredeti gyári vastag papírlapocska volt, míg
a bal oldaliban utángyártott (fénymásolt) vékony.

Azt a trehány elemet nem kiszedős k*rva mindenemet! Pedig volt a kezemben fél
éve, és már akkor is egészen biztosan így nézett ki az elemtartó. Hogy honnan
van ez a két telefon? Mikor úgy 2004 táján átköltözött a cég a Páva utcából
a Távíróba, akkor hátha kell majd alapon elhoztunk magunkkal minden
mozdíthatót. Aztán volt ami kellett, idővel jól jött, hogy elhoztuk, és
persze akadt ami nem. Ez a két telefon a szerencsétlenebb
kategóriába került, mert azóta is csak hányódott.

Mindkét készülékből kitekertem az összes csavart,
majd kifordítottam belőlük a gombokat.

A nagyobb alkatrészeket stílusosan egyből
a felmosó vödörben helyeztem el.

Leforrasztom a panelekről a hangszórókat, mert ártana nekik a víz.

Ellenben nem ártana nekik egy alapos kefélés.

Csak nem képzelted, hogy nincs a fiókban hangszórókefélő célszerszámom?
Én kérlek mindenre fel vagyok készülve!

Mely kijelentésemre a hátam azonnal rácáfolt, mihelyst a kád fölé hajoltam.
A vödörben mindenféle összeborogatott mosószerekben tocsognak az
alkatrészek. Hagytam őket békén, hadd tegye a dolgát a kémia.

Az apróbb alkatrészek tisztítására bevetettem az ultrahangos mosót.
Mindenképpen ő kellett, mert még a legpuhább súrolókefémmel
is azonnal széttördelném a gombokat. Ezek ugyanis egyben
vannak, nem ezer darabban esnek ki a készülékházból.

Kiugrottam a konyhába, s míg a gáztűzhelyen rotyogott a szószos tésztám,
néhány tepsi sós sütemény erejéig a grillsütőnket is megdolgoztattam.

Valószínűleg durva anyagokat önthettem össze, mert különösebb
súrolás nélkül lejött a mindenféle mocsok a készülékházakról.

A nedves alkatrészeket rejtő vödörrel elsétálok a szárítóig, mely feladatra
jelen esetben a virágállványunkat neveztem ki. Ez egy nagyszerű project,
mert semmiféle kifogást sem szükséges keresnem. Itt és most kényszerűen
úgy, de úgy félbehagyom, míg csak meg nem szárad minden, hogy csak na!

Ebben az előszobában elhelyezett barna fagylaltos vödörben az
a furcsa, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap
átneveztem virágcserépnek, és ültettem bele valamit.

Hogy az három másik vödör volt? Hogy talán kissé túl sok fagyit eszem?
Hogy már hetek óta porosodnak a telefonalkatrészek a virágállványon?
Ennyi kérdésbe sajna már belezavarodok, ezért maradnak a telefonok.

Pedig nagyon kéne a sarokba egy rendesen működő telefon. Ebben az egészben
az a szégyen, hogy amúgy telefonszerelő vagyok. Asztalos az nem, mégis az
éjjeliszekrény hátából történő levágás készült el előbb. Mint ahogy lakatos
sem vagyok, mégis megelőzte a mélyszekrény zárjának javítása a telefon
kipofozós projectemet. És nem ám azért, mert utóbbiak indultak előbb!
Hanem azért, mert az utóbbi időben egyre nagyobb a rutinom bármiféle
feladat elodázásában. Már valóságos halogató mágussá képeztem magam!

Már olyan régen hevernek az alkatrészek a virágállványon, hogy
elkezdtek újra bekoszolódni. Szégyen ez kérem. Szégyen!

Az egyik nap, miután a délutáni szendergésből úgy-ahogy magamhoz tértem, hoztam
magamnak egy kávét, és leültem vele ide, az ablak elé. Aztán ha már úgyis itt voltam,
a telefonok alkatrészei meg nekem innen kicsit balra, más dolgom hirtelen nem lévén,
elkezdtem szín szerint összeválogatni az alkatrészeket. Már úgy értem, hogy ekkor
még azt terveztem, hogy a szebb alkatrészekből lesz egy telefon a szobába,
míg a csúnyábbakból vagy szemét lesz, vagy még egy telefon.

Mikor telefonálás után az ember nem leteszi a kézibeszélőt, hanem lecsapja, vagy
az utolsó tíz centin elengedve hanyagul visszadobja a helyére, attól bizony
idővel ilyen fura forma fáradásnyomok keletkeznek a műanyagon.

A megütődő műanyag az éleknél idővel elkezd hámlani.

A telefonházak sérülései erősen hasonlítanak egymásra, mely állapotból arra
következtetek, hogy mindkét készüléket szerette csapkodni a gazdája.

A két nyomógombsor közül egyik sem szép. A jobb oldali ráadásul nem csak
úgy egyszerűen besárgult, hanem némi színátmenet is látszik rajta.

Addig-addig rakosgattam az alkatrészeket, hogy idővel két telefonná álltak össze.
Miután ezzel a feladattal ilyen szépen megvoltam, egyből rá is untam az egészre.

Unottan visszahajigáltam az alkatrészeket a virágállványra, majd valahányszor
csak erre jöttem, mindig elismeréssel állapítottam meg, hogy ez a rumli
annyira szép, illetve oly nagy ívű, hogy ezen kupi fényén
már igencsak nehezen tudnék emelni.

Persze ha befordítom a virágállványt a sarokba, majd rányitom az ablakot, akkor
azért sikerülni fog. Néhány nappal (de az is lehet, hogy héttel) később arra
tértem magamhoz a délutáni szundikálásból, hogy egyrészt nagy zaj
van, másrészt pedig füst. Először még úgy gondoltam, hogy
biztosan kigyulladt valamelyik lakás, a lakók meg az
utcán hangoskodnak. De szerencsére nem ez volt.

Hanem csak a szemközti cég tartotta szokásos éves kerti partiját. Beszélgettek,
hangoskodtak, miközben több bográcsban főtt valami, illetve pirult a grillen
a mindenféle finomság. Legalábbis lentről nézve biztosan így tűnt. Innen
fentről mindez úgy nézett ki, hogy dőlt be az ablakon a füst meg a zaj.
Én mondjuk kevésbé éreztem jól magam mint ők, de mivel évente csak
egyszer dáridóznak, ezért eddig még nem vitt rá a lélek, hogy kihívjam rájuk
a hatóságot. A piros pettyekkel pedig vagy a képmásukhoz való jogot szerettem
volna megőrizni, vagy a fejüket szerettem volna piros gombóccá robbantani,
miután kiderült, hogy élőzenét is hozattak. Ráadásul éjfélig zenebonáztak!

Ezen a képen meg azt kell nézni, hogy egy fonnyadt lepke nem sok, annyi rovar sem
repked a lámpa bűvkörében. Meg mernék rá esküdni, hogy gyermekkoromban
nyaranta ez nagyon nem így volt! Mi? Hogy? Azt kérdezed, mégis hogy a
csudába kerülnek ide ezek a képek? Szóval az úgy van, hogy mikor nem
egyvégtében fotózok végig egy cikket, akkor mindenféle más egyéb képek
is odakeverednek. Mikor éppen nem? Olyankor meg odakeverem őket utólag!

A sarokban a helyzet változatlan. Rendben. Elismerem. Kicsit már nekem is kezd
sok lenni a telefont darabokban virágállványon ábrázoló kép, de a valóságban
a helyzet még ennél is sokkalta rosszabb volt! Ugyanis miközben a telefonok
alkatrészei az ablakban kornyadoztak, tucatnyi más egyéb project ripsz-ropsz
lefutott. Természetesen a többi szétszedésbe is bele-bele kerültek a két telefont
ábrázoló képek. Vagy ha épp rendes voltam, akkor betettem őket a helyükre.
Aztán csak néztem, hogy miért van belőlük annyi. Avagy mit kerestek
a Rossija 203-as orosz táskarádió darabjai a két telefon között?

Persze egyszer mindennek eljön az ideje, csak van aminek nagyon lassan.
Mivel végre bekövetkezett, hogy épp az zavart, hogy nem tudom behozni
(hely hiányában) a virágállványra a kitörni készülődő vihar elől az eddig
a balkonon lakó palántázót, ezért felkaptam a telefonroncsokat, és azon
melegében el is kezdtem őket összeszerelni. Az egyik panelből hiányzik
egy nyomógomb gumírozott érintkezője, ezért egyre inkább úgy néz ki,
hogy csak az egyik telefont fogom összerakni. Még összeszerelés előtt
a próbahangszóróm segedelmével kipróbáltam az épnek látszó panelt.
Jelentem tisztelettel rendben működik. Visszaforrasztottam a helyére
a hangszórót, majd összeraktam a telefont. Különös mód nem ment
össze rendesen a készülékház két fele. Valamint az egyik
gombot nem lehetett benyomni.

A pirossal bekeretezett, jelen helyen teljesen felesleges érintkező volt a ludas.

Eredetileg itt kéne lennie a jobb oldali nyomógombban.
Ugyan vissza tudnám gyűrni a helyére, de nem fogom.

Kicsit ugyan furán mutat az eltérő árnyalatú alkatrészek miatt, de azért elmegy.
Illetve nem megy ez innen sehova! Illetve de, de csak néhány méterre
a szobába. Persze előbb még beprogramozom, ami az előkerített
gyári használati utasítás segedelmével nem lesz egy feladat.

Ez a készülék mindig megszívatott, mikor délután akartam beállítani rajta az órát.
Mert bepötyögni hagyja, hogy 17:23, csak nem fogadja el, mert tizenkét órás.

Kezdetben a telefonszámokat őrző memória programozásával is meggyűlt a bajom,
ezt ugyanis csak akkor lehet megtenni, mikor van a készülékben működő elem.

Ez pedig az alsó memóriarekeszek programozásának leírása. Bevallom őszintén,
hogy ezt a három lapot emlékeztetőnek tettem ide. Magamnak! Ugyanis az van
velem, hogy vannak egészen bonyolult dolgok, melyeket elsőre képes vagyok
megjegyezni. Ellenben akadnak mások, tipikusan igen egyszerűek, melyek
egészen egyszerűen nem maradnak meg a fejemben. Tipikusan
utóbbi eset ennek a telefonnak a programozása.

Mire ezeket leírtam, háromszor tört ki a ceruzából a hegy! Tulajdonképpen ezért
csináltam az egészet. Mármint nem a ceruzahegy kitörése volt a cél, hanem az,
hogy a másik szobában is legyen egy olyan készülék, amibe bele
vannak programozva a telefonszámok.

Már szinte el vagyok ájulva magamtól!

No nem mintha a másik készülék (vagyis ez) nem lett volna memóriás,
kihangosítós, szintén jóféle Panasonic, csakhogy ennek hiányzott
az idevaló lapocskája és a fedőlemeze. Egy olyan lyukacsos
lemezt legyártani, ami szépen ráesik ezekre a rengeteg
gombokra? Akkor már inkább ez a mostani project!

Még mindig rezgett a léc, hogy a maradvány telefont is kipofozom, hiszen
volt már úgy, hogy sikerült, azonban mikor véletlenül ráléptem erre
a gombra, rögvest átbillent a mérleg nyelve a negatív irányba.

Mielőtt bevágtam volna az előző szobai készüléket a pince irányába
tartó szatyorba, gondoltam belenézek a teleptartójába. Basszus...

Annyira sajnáltam szegény készülékmaradványt, hogy inkább
átmentem a másik szobába aludni. Gondoltam hátha
megálmodom, hogy mégiscsak összerakom.

Mivel sikertelen lett a megálmodás, kitördeltem a gombokat
a helyükről, hátha egyszer még kelleni fognak valamibe.

Nekiestem szegény panelnek a Weller pákával.

Nem mintha akkora szükségem lett volna ezekre az alkatrészekre,
de csak nem dobok ki egy ilyen kincsekkel teli panelt!
Gondoltam kész. Itt a vége. Ennyi volt a cikk.
Végre van egy rendes telefon a szobában!

Erre fel két nap múlva már hoztam is vissza a boncasztalra, mert kiestek a számok
a telefon memóriájából. A teleptartó környékén lehetett a hiba, bár emlékeim
szerint ez a típusú készülék elemek nélkül sem felejtette el a számokat.
Persze ez az emlék már több mint tíz éves. Ennyi idő alatt mind
a telefon, mind pedig a saját memóriám sérülhetett.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.