Ahogy reggel felkeltem, mindjárt eszembe jutott, hogy mit hagytam félbe tegnap este, amin mondjuk meglepődtem. No nem azon, hogy félbehagytam a komplett 2023-as cikkanyag lektorálását (mert ugye a lektor is én vagyok), hanem azon, hogy nem felejtettem el, hogy hol tartok. Amúgy már valahol márciusnál.
   Miután a feladatnak frissen nekiugrottam még egy óra sem kellett hozzá, hogy a büszkeségem a tények letörjék. Mármint folytattam tovább a megkezdett feladatot, aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy ennyi volt, eleget ültem, most aztán már tényleg mennem kell, mire fel felpattantam és elindultam, csakhogy a párom a lendületbe azonnal beletelefonált. Andinak egy perc beszélgetéssel olyan szinten sikerült a fejemből kiűznie azt a fontos valamit, aminek egy perce még hatalmas lendülettel indultam neki, mert komoly jelentőséget tulajdonítottam, hogy abból szó szerint semmi sem maradt. Csak álltam az asztal előtt bambán, s annyira nem tudtam a célt, hogy mérgemben nekiálltam megkeresni.
   Teljesen üres volt a szemetes (vagyis nem a szemetet akartam levinni), üres volt a bevásárló cetli (vagyis a bevásárlás is kiesett). A fregolin nem voltak ruhák, a szennyes tartó ládák alján is alig volt valami, el volt mosogatva, be volt gyújtva a cserépkályhába, és egy csomó szétszedett dolog sem várta az előszobában, hogy levigyem őket a pincébe. Szóval csak álltam határozatlanul, s mivel egyrészt anyám elment piacozni, vagyis nem tudta megmondani, hogy hova indultam, másrészt semmi feladatot nem találván, megindultam a pincébe egy szatyornyi tűzifáért, mondván mozognom kell, mert nem szabad sokat ülnöm, mert ha nagyon elgémberedek, az szinte mindig kikészíti a derekamat.

   Sikertelenségem tovább növelendő, a két katicás fahordó szatyrot sem a lakásban, sem a pincében nem találtam meg, mire fel mérgemben hasogattam egy egész szekrényre való tűzifát. Mivel a szatyrok semelyik fellelési helyükön sem voltak, mérgemben nekiálltam más egyéb irányú rendezkedéseknek. Például leszereltem a fagyok elől a kerti csapot, majd a sárga dobozt, és még a kiürített kannákat is behoztam.

   A kannákat amúgy először nem ide akartam tenni, hanem a folyosón kissé odébb található másik szekrénykére, csak annak már foglalt volt a teteje. Arról már nem is beszélve, hogy az ajtaja mögött a benzinmotoros fűnyíró motorját találtam meg. Mit ne mondjak, nagy itt a rend...

   Mikor a szekrénykén nem találva helyet, csak úgy egyszerűen megszokásból benéztem a lomos pince ajtajáig, mindjárt meglettek a szatyrok! Az elegánsan a pincei folyosón felejtett gázpalackot, valamint a Tesla B444-es magnót mondjuk nem kerestem, de attól még azok is előkerültek, illetve már eleve itt voltak.
   Itt aztán mindjárt azon álltam neki merengeni, hogy vajon ezen tárgyak széthagyása volt-e az íróasztalom mellől történő felpattanásom oka. Erre a kérdésre azt kell válaszoljam, hogy hótziher, hogy nem, mert az, hogy ezeket a dolgokat valamelyik nap széthagytam, az bizony teljesen kiesett. Erre amúgy az volt az ok, hogy mikor idehordtam a dolgokat, akkor mindjárt összetalálkoztam az egyik szomszéddal, akivel nekiálltunk megbeszélni az őszi kerttel kapcsolatos feladatokat, ami amúgy azzal a szokásos eredménnyel zárult, hogy majd én mindent jól megcsinálok.

   A pince ajtajának kinyitása utáni elsődleges feladatom az volt, hogy betegyem a helyére a magnót, csakhogy nem fértem be vele a résbe. Mármint a bal oldalról indulnék, kezemben a B444-es Tesla magnóval, nyitásképp átlépném a két vegyes bontott tartalmú vödröt, majd át kellene csusszannom az Orion 449-es rádió és a Melodyn maradványa között. Bár nem vagyok kövér (na jó, egy kicsit de), de ez nekem még akkor sem menne, ha nem lenne közben a kezemben a nem is olyan kicsi magnó.

   Ezen a képen nem az a meglepő, hogy még a B444 előtt boncolt Grundig magnót sem tettem el, hanem az, hogy miközben az előbb látott gázpalackot sem (mármint az ekkor még a magnóval együtt a hátam mögött volt), a gázpalack már rajta van a hordozóján. Hogy nem a képekbe zavarodtam bele, azt az bizonyítja, hogy míg ezen a palackon két piros csík látható, addig a pince előtt ácsorgó társán csak egy.
   Azt persze tudtam (pontosabban szólva egy idő után leesett), hogy két tartalék palackunk van, arra azonban csak nagyon nehezen jöttem rá, hogy a ki tudja mióta nem látott másik palack honnan keveredhetett elő. Mármint annak fényében, hogy a pince már közel járhatatlan állagú, vagyis mostanában biztosan nem volt benne nagyobb volumenű pakolás.

   Amúgy de, igenis volt, mégpedig akkor, mikor a két hatalmas papírdoboznyi VHS kazettát túrtam elő, konkrétan az innen nézve jobbra s lent látható Salgó polcról. Mármint akkor került elő ebből a sarokból a gázpalack.
   Mivel az azóta történt pakolások eredményeképp bejönni nemhogy a hónom alatt a magnóval, de már eleve csak úgy magamban állva sem tudtam, így ez a kép úgy készült, hogy kitartottam oldalra a fényképezőgépet, majd a kijelzőt nem látva serényen kattintgattam, hátha valamelyik kép sikerül.

   Bár erőst rezgett a léc, hogy a mai napi boncalany a légtisztító, esetleg az alatta látható spektrumanalizátoros mélyláda lesz, de erről a két választási lehetőségről viszonylag gyorsan lepattantam. Mármint azért, mert ha már egyszer szétszedek valamit, akkor az ugyan miért nem a székemet helyettem elfoglaló lapostévét lesz?
   Hogy valami foglalja a székemet, az amúgy nem biztos, hogy olyan nagy baj. Már úgy értem azért nem, mert ha itt le tudnék ülni, az egyáltalán nem biztos, hogy bármi kincsem szétszedését elősegítené. Mármint innen aztán már tényleg csak az hiányzik, hogy ücsörögjek.
   Hogy mekkora itt a kupi, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy bár tudom, hogy a monitorból kiszedett fénycsöveknek (lásd őket a mini varrógép doboza előtt) már van valahol helyük, azt azonban nemhogy nem találtam meg, de még csak esélyem sem volt megkeresni! Egyszer persze el fognak fogyni a dolgok a Salgó tornyok elől, és akkor majd jobban átlátom a helyzetet.

   Végül az előbb vázolt gondolatmenet mentén jutottam el eddig a sarokig, ahol is választhattam a Videoton receiver, a laminálógép, a fura talpas monitor, a régi konyhai rádiónk, egy AKAI deck és a Dédi rádiója között, mire fel én a nemhogy előszedhetetlen, hanem már eleve nem is látszó Compaq PC mellett tettem le a voksomat, ami amúgy a piros X jelölte helyen van, csak már olyan mélyen, hogy szegénykém ki sem látszik a többi kincs alól.
   Mivel ekkor a gázpalack és az orsós magnó még mindig a pinceajtón kívül volt, gondoltam nyitásképp azokat hozom be, mielőtt még megrántanám a derekamat, mire fel nem tudnám őket eltenni. Mondjuk eltenni már eleve nincs őket hova, de legalább ajtón belül kell kerüljenek.

   A magnót egy tőlem szokatlanul szép balettmozdulattal sikerült a Melodyn rádió maradványa mellé betennem. Mármint nem léptem be vele a szűk helyre, hanem az egyik lábamon egyensúlyozva, mint valami daru tettem be a résbe a magnót. Keanu Reevesnek (Neo) volt egy ilyen mozdulata a Mátrixban, csak ő mondjuk nem fejelt le közben egy Salgó polcot.

   Mikor elindultam kipakolni a sarkot, mondván legyen a mai boncalany a PC, útközben összetalálkoztam ezzel a kosárral, amiből a valós időben már hetek óta nem vettem ki semmit.

   Végül így került képbe a mai boncalany, vagyis a kétkazettás SHARP magnó hordfüle, és a valamelyik ingás óra súlyai között látható vaku. Míg előbbi érdekessége az, hogy nem találtam meg a füles dobozt (mármint azt, amiben a többi készülékfület tartom), addig utóbbié az, hogy meg mernék rá esküdni, hogy az óra működtetéséhez szükséges lánc és súly valahol odafent van. Ilyenkor persze nem csoda, ha egyre inkább nem hiszek benne, hogy ebből a szörnyű rumliból még ebben az életemben sikerülni fog kikeveredni.

   A "megterhelő" jelzőt úgy kell érteni, hogy a kenyérvágódeszkához kiválasztott anyagdarab ekkor már hetek óta hevert odakészítve egy vödör tetejére, de sem leszabni belőle két darabot, sem lyukakat fúrni bele nem volt kedvem, pedig ugye momentán ezt akár most is megtehettem volna.

   Hogy mi az ami 35, 50, vagy 135 milliméter, annak sajnos hiába olvasok utána, értem meg, mert a fotózással kapcsolatos fogalmak úgy esnek ki a tudatomból, mintha legalábbis kötelező lenne!

   Mármint az a piros ott középen, az igen nagy valószínűséggel egy szem, vagyis fényérzékelő, ami arra szolgál, hogy a vaku csak úgy egyszerűen magától, illetve a szeme által látott hirtelen fényváltozás hatására képes legyen magát nagy ügyesen hozzászinkronizálni egy másik vakuhoz. Ebben ugye az a pláne, hogy a vakukat (akár többet is) nem kell összekábelezni, mert a fővaku villanását látva egyszerre villannak el.
   Amúgy ezt is csak onnan tudom, hogy egyszer valaki elmagyarázta, hogyan tudnék kevesebb árnyékkal rendelkező fotókat lőni. Nekem a nagy fehér doboz mondjuk jobban tetszett, mert abba ugye nem kellenek elemek, bár azt meg tennem nem lenne hova. Amúgy a nagy fehér papírral letakart asztal is sokat szokott segíteni az árnyék, pontosabban szólva megvilágítási problémáimon.

   Addig értem, hogy be kell kapcsolni, meg persze azt is, hogy a ready lámpa a készenlétet jelzi (mármint azt az állapotot jelzi vissza a fényével, ha már villanthatunk a vakuval), az auto check lámpa céljára viszont nem jöttem rá. Letölteni a készülékről használati utasítást pedig nem sikerült.

   Mikor megláttam, hogy az ablak mögött megjelenő számokra mind a felső, mind az oldalsó kapcsoló állása hatással van, azonnal feladtam a működésük megértését. Már úgy értem azért, mert ha fel is fognám az összefüggéseket, mint azt már mondtam, ezt képes vagyok akár egyetlen perc alatt elfelejteni.
   Számomra a fotózás tisztára olyan, mint mondjuk a kémia. Azt is megértem, de a negyedik magyarázó mondat már kiüti a fejemből az elsőt. Mit ne mondjak, nem vagyok egy lumen...

   Mivel az érintkezők látványából egyértelmű volt, hogy kevés lesz hozzájuk a műanyag szőr, a rézszőrű kefét is egyből elővettem. Amúgy van egy vasszőrű kefém is, de azt csak olyankor szoktam megtalálni, mikor épp nem keresem. Mármint aljas módon meg szokott szúrni, pont mikor nem számítok rá.

   Mikor ki akartam húzni az asztal középső fiókját, mondván a szokásos módon beleszemetelek, az őszinte meglepetésemre nem volt ott. Ez az elhelyezés amúgy annak volt köszönhető, hogy a derékfájásom miatt üléspozíciót váltottam, mire fel azonnal beakadt a fiókba a térdem.

   Ha már épp errefelé állt a kezemben a fényképezőgép, a nagyszerű alkalmat kihasználva, itt kívánom megemlíteni, hogy a még a cikk elején az egyik pincei kép kapcsán említett Compaq PC szétszedése mára azért vált aktuálissá, mert a párom hozott egy működőképes, de amúgy wifi modul hiányában internetezésre nem igazán használható laptopot. (lásd a polcon a babák helyén) Amúgy persze nemcsak a wifi hiánya a baj, hanem a gép teljesítménye is. Mivel az XP bőven elfut rajta, meg persze a táblázatkezelő is, így a pincében hatalmas helyet foglaló Compaq PC már szabadon elbontható. Mivel valamikor korábban találtam működőképes LCD monitort, így a szintén nagy helyet foglaló monokróm és a színes, de még CRT VGA társuk már rég el lett pusztítva. A Pentium processzoros és a néhai betárcsázó szerveremről már nem is beszélve!
   Hogy a pincében ennek ellenére nincs hely (lásd a cikk felvezető részét), az mondjuk azért van, mert időközben vissza kellett adnom az egyik lakónak a néhai Bandi bácsi Ilonka néni páros pincéjét, aminek tartalmát ugye csak ki kellett már valahova pakolnom. Mivel a helyzet a pincei általam elfoglalt helyek tekintetében manapság stabilnak mondható (értsd már nincs mozgás), így ami helyet ezentúl megteremtek, az most már remélhetőleg megmarad. Ha csak el nem foglalom valami újabb hatalmas méretű, vagy rengeteg apró dologgal. Ez utóbbi mondjuk lomtalanításkor megesik, de mivel olyankor csak apró dolgokat szoktam begyűjteni (kivétel mondjuk a Pacsirta rádió), így a sok kis aprósággal csak a szétszedtem projekt várható végdátumát tologatom egyre távolabb és távolabb.

   Az elemek behelyezési pozícióit mutató címkék közül csak egy maradt meg, de mivel a belső érintkezők nem egyformák, így a matricák hiányának ellenére is ki tudtam sakkozni, hogy hogyan valók a tartóba az elemek.

   Hogy a vaku hibás, rosszul tettem bele az elemeket, vagy egyszerűen csak nem érintkeznek, azt ugyan nem sikerült kiderítenem, az azonban egyértelmű, hogy a vakunak esze ágában sincs tölteni. Mármint nem hallani ahogy sípol, mire fel már álltam is neki megkeresni a többelemű dobozt összetartó csavarokat. Az akkuk amúgy annyira szorulnak a tartóban, hogy alig bírtam őket a nem is annyira kissé szoros lyukakból visszaszerezni.

   Mint azt a kép feletti vonal jelzi, időközben történt valami, ami amúgy már megint az ebéd utáni alvás volt, amit az utóbbi időben egyre rendszeresebben művelek.
   Erre amúgy már csak azért is szükség volt (mármint az alvásra), mert az ebéd utáni kajakómában még ezt a négy igencsak jól látható helyen elhelyezett csavart sem láttam, nemhogy a többit!

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom, hogy már lekerült a gépről a vakupapucs, hanem azt is, hogy a vaku felső része az alsóhoz képest még ebben az irányban is elfordítható.

   Ezt az alkatrészt két oldalról befeszítve sikerült levennem, ami azért nem volt valami szerencsés történés, mert ezt követően ahová csak lehetett, mindenhova befeszítettem egy, esetleg két csavarhúzóval, mire fel szegény vaku eresztékei rettenetes recsegő hangokat hallattak, pláne el is tört itt ott valami apróság.

   A rugó kinyomta pöcök az előbb, a vaku felső részének különböző szögekbe történő állításakor még kattogó hangokat adott. Amint a helyéről az apró pöcköt kivettem, annyira nyilvánvaló volt, hogy már soha többé nem fog kattanni, hogy kezdtem szegény vakut megsajnálni.

   Hogy a vaku elkóját kitámasztó szivacs elporlott, mire fel ezen a képen már csak mint por látható, azt kisebb hibának érzem, mint a ki tudja hogyan odakerült víztől megrozsdásodott csavarfejeket. Mármint mi lehet bentebb, ha már a csavarok is rozsdásak? Amúgy nem találtam semmi más feltűnő hibát.

   Mármint azért, mert ugye egy ilyen 6-ból többszáz voltot előállító transzverter panelre bármikor szükségem támadhat. Az ilyen hasznos modulokat amúgy nemcsak azért gyűjtöm, mert egyszer még jók lehetnek valamire, de még egy olyan álmom is volt velük kapcsolatban, hogy kipofozom őket. Ez mondjuk ebben az életemben már nem valószínű, hogy meg fog történni.
   Amúgy az volt a tervem, hogy a mindenféle elektronikákból kiszerelt, még bőven használható modulok kapnak egy körítést, konkrétan egy darabka körbeölelő nyáklapot, esetleg fából készült mini pulpitust, por elleni átlátszó műanyag borítással, esetleg egy csinos kis dobozt, meg persze diódás védelmet a lábaikra, melyek banánhüvelyekben végződnek. Ezzel amúgy az a célom, hogy mikor barkácsolás közben kell egy végfok, előerősítő, magnófejhez való korrektor, URH rádió modul, multivibrátor, teljesítmény szabályzó, fordulatszám szabályzó, mikrofon előerősítő, automata jelszint szabályzó, hangszínszabályzó, AM vagy FM KF modul, vagy ki tudja mi még, akkor azt a projekt elkészültét hátráltatandó ne legyártanom kelljen, hanem egyszerűen csak elővennem. Ezen gondolatmenetet követve telt meg modulokkal egy fiók idefent, majd idővel a pincében is.

   Egy 700 mikrofarádos 300 voltos elkó feltöltve annyi energiát tartalmaz, hogy az simán agyoncsap egy embert, mire fel ezen alkatrész lábait nagyon, de tényleg csak nagyon óvatosan nézegettem.

   Íme a vaku már korábban említett szeme, ami sajnos nem igazán bizonyult működőképesnek. Mármint hiába villantottam rá a fényképezőgép vakujával, ez a másik vaku nem villant el. Amúgy a teszt gomb nyomkodásának hatására igen, s mivel a vaku elkója nagy, így az abban tárolt energia nemcsak egy, de egymás után meglehetősen sok villanásra elég. Ez kérlek annyira így van, hogy ha nem túl gyors ütemben nyomkodom a teszt gombot (értsd hagyok a villanások között majdnem egy egész másodpercnyi időt), akkor a vaku abba sem akarja hagyni a villogást.

   Miután a vaku villogtatására ráuntam, s a műszerzsinórok lecsatlakoztatása után a glimmlámpa idővel kialudt, az elkóban még mindig volt annyi energia, hogy a rövidre történő zárásakor komoly nyomot hagyjon az egyik csavarhúzómon.
   Természetesen ezért nem szabad a vakuba belepiszkálni. Mármint azért nem, mert ha ez a meglehetősen sok energia az emberi testen keresztül sül ki, persze úgy, hogy a szíven is keresztülmenjen, akkor az simán képes az ember motorját kiütni a ritmusból. Mikor nem, például csak az ujját teszi rá az ember az elkó lábaira, akkor meg komoly égési sérüléseket okoz. Ebben azért vagyok egészen biztos, mert mikor apukám vakujába egyszer beledugtam az ujjamat, pusztán azért, mert az pont belefért a vakucsatlakozóba, akkor a hülyeségemre emlékeztetőül hetekig ott volt a két fehér pötty az egyik ujjam végén.

   A törött alkatrészek okán ha teljesen nem is, de ennyire azért összeszereltem a vakut, majd utánanéztem, vajon lomtalanításkor találtam-e, vagy a piacon vettem. Mivel az utóbbi a helyes megfejtés, így ha nem is büszkén, de attól még biztosan állíthatom (de csak mert benne van a kiadás a táblázatomban), hogy ismét sikerült elvesztegetnem 50 forintot.
   Mivel ez egy úgymond jóféle vaku, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy ha látok belőle a piacon egy olyan példányt, amibe még nem rohadtak bele az elemek, meg persze kívülről is épnek tűnik, akkor azt is megveszem. Már persze csak akkor, ha belefér a szokásos piaci 200 forintos keretbe.

   Nem megmondtam a cikk elején, hogy a kakukkos órához való lánc valahol idefent van? Erre amúgy nem vagyok büszke, hiszen ez azt jelenti, hogy az adott időpontban a kakukkos óra és a paraszt társa még nem került elpusztításra.

   Amúgy az órák működtetéséhez valahol idefent látott súlyt is megtaláltam, mégpedig az irodarészleg maradékában, két fényképezőgéphez való mini állvány között. Mindezek fényében le sem tagadhatnám, hogy sajnos nemcsak a pincében van rendetlenség.

   Hogy ne legyen kérdés, ráírtam a folpackba csomagolt maradványra, hogy vaku. Az "u" betű mondjuk nem sikerült valami jól, cserébe Hajnalka néni (ő tanította a suliban az oroszt) most valószínűleg büszke lenne rám, hogy még ha nem is szándékosan, de legalább egy cirill betűt le tudok írni.

   A minap, mikor amúgy céltalanul lődörögtem a pincében, s már majdnem nekiálltam a kenyérvágó deszka tartóját kifaragni, abban végül az akadályozott meg, hogy az elcsomagolt vaku mellett látható memóriakártya (ami amúgy a lenti fényképezőgépbe való) idefent volt.
   A vaku pincébe történő azonnali levitelét pedig az akadályozta meg, hogy ha csak gondolati síkon is, de sikerült megtalálnom a hasznos apró elektronikák pincei tárolására szolgáló dobozt. Mármint az most a trafós polcok alatt van, egy általam gyártott fiók képében, úgy eltorlaszolva, hogy nemhogy nem férek hozzá, de még csak nem is látom!
   Ebből a szörnyű felállásból szerintem úgy fogok kikeveredni, hogy tetszik vagy sem, de az egyik nap délutánját rá kell szánnom a pakolásra, mikor is elő fog kerülni a kacatok alól a már többször is említett Compaq PC, valamint ki tudja még mi minden, amiket aztán szép sorjában odarámolok az ajtó közelébe, hogy mikor lemegyek valamiért, akkor ne kutakodnom kelljen utánuk, hanem épp csak választanom. No nem mintha nem lenne elérhető közelségben kismillió dolog...

   Az viszont már kikerült az elérhető közelségi körből, hogy az idén még ezt a táblázatot is teljesen feltöltsem. Mármint mikor ez a cikk készült, akkor már nagyban november vége volt, miközben én bár beterveztem idénre még néhány szétszedést, azok azonban már tényleg csak néhányan voltak. Persze jövőre is van év, van tervem, s remélem, hogy még némi lendületem is marad nekiállni feltölteni a mindent tudó táblázatom hézagait...