Miután a tegnapi nap délutánján azt sikerült megállapítanom, hogy mostanában egészen jól ülök (mármint nem nyekeg közben a derekam), már mindjárt másnap délelőtt (megjegyzem biciklizés közben, de az mindegy) úgy beleállt, hogy a frász kerülgetett tőle! Az még csak hagyján, hogy fáj, de ha beáll a derekam, akkor ugye lőttek a már majdnem összehozott idei terveimnek. Az igazi baj persze az, hogy ha tényleg beáll a derekam, akkor hetekig legfeljebb csak arra vagyok használható, hogy a plafont nézzem.
   Bár a fentebb leírtak alapján úgy lett volna értelmes, hogy a derekam további terhelését elkerülendő, mára ebből a kosárból választok valami könnyűt, csakhogy az adott pillanatban már lehajolni sem volt kedvem!

   Épp ezért esett ki a körből az előbbi képen jobbra látható monitor. Az ezen a másik képen balra látható lapostévét pedig már eleve kedvem sem volt megemelni. Jobbra fent viszont ott virít épp kézmagasságban a szinte pehelysúlyú kakukkos óra, ami szintúgy kiváló választás, mire fel már kaptam is fel!

   Mivel előfordul, hogy a mozgás nem árt, hanem használ a derekamnak, ha sokat nem is, de azért aprítottam egy kevéske fát. Most mondjuk se nem használt, se nem ártott meg a mozgás.
   Favágás közben a kakukkos óra végig oda volt készítve a lépcsőre, mondván ha valaki el akarná csenni, vagy óvatlanul belerúgna, azt úgyis meghallanám. Mármint az órában kedvenc szokása az ütőszerkezetnek bármi mozgásra hangot adni, amit  pakolászás közben már annyiszor hallottam, hogy most aztán már tényleg kíváncsi vagyok, hogy mégis mi adja.

   Már csak az összetevőkből is egyértelmű, hogy a mai ebéd valamiféle leves lesz. Persze biztosan kerül bele még némi hús is, anyám ugyanis nem igazán híve az üres zöldséglevesnek.
   Hogy ez a kép mégis miféle rendezőelv szerint került ide? Bevallom őszintén, hogy annyira lekötött a derekam, hogy ez teljesen kiment a fejemből. Mármint az, hogy mégis minek fényképeztem le egy adag pucolásra váró zöldséget. Mikor az exponáló gombot megnyomtam, akkor persze még biztosan beillett a kép valami szépen felépített logikai sorba.
   Az adott pillanatban amúgy már eleve abba is belekeveredtem, hogy hol van a fényképezőgép, amit végül itt, vagyis a konyhában találtam meg. Mármint mikor nem találtam a fényképezőgépet, azt hittem róla, hogy lent felejtettem a pincében, csak aztán rájöttem (de csak mert időközben már be is dugtam az olvasóba), hogy a lenti gépből felhoztam a kártyát. Márpedig ha a pincében a lenti géppel fotóztam, akkor a fenti gépnek ugye idefent kell lennie.
   Mikor valami komoly bajom van (mint most a várhatóan beálló derekam), úgy el tudom magam kombinálni, hogy az még az általános elvarázsoltságomhoz képest is szép teljesítménynek értékelhető.

   Eddig jó, szóltam oda az asztalom pultján elhelyezett órának, majd még azt is hozzáfűztem, hogy bár a működtetéséhez szükséges súlyokat a pincei asztalon felejtettem, abból idefent is akad egy kósza példány. (lásd jobbra a középső irattartó tálcában) Már ha be akarom indítani az órát. Ebben amúgy még nem vagyok egészen biztos.

   Abban viszont igen, hogy az óra működtetéséhez szintén szükséges lánc már évek hosszú sora óta lóg (nekem legalábbis így dereng) az RT évkönyveken elhelyezett folpack tekercsről.

   Mely tényben meg azt furcsálltam, hogy a kakukkos órában benne van a lánc. Vagyis lehet, hogy a láncot nem is ehhez, hanem az általam egyszerűen csak parasztnak nevezett órához tettem félre, ami amúgy csak azért kapta ezt a nevet (mármint a parasztot), hogy a hozzá nagyon hasonlító barna faliórától valami módon megkülönböztessem.
   Néha belegondolok, hogy mi lett volna velem, pontosabban szólva a teljes környezetemmel, ha nem zárják be a Verseny utcai piacot, meg persze idővel a Pecsa is lebontásra került. Mármint ezeknek a történéseknek már több mint 10 éve is megvan, miközben az adott helyszíneken beszerzett kincseimet még mindig nem sikerült feldolgoznom.
   Abban mondjuk erősen reménykedem, hogy mikorra ez a cikk kimegy, akkorra a zömöt azért már letudtam. Mármint ha ezzel a cikkel megvagyok, akkor már csak két egymás után következő kettes lyuk van a mindent tudó táblázatomban, amit ha betömök (mármint írok bele cikkeket), akkor nekiállhatok az egyes (mármint csak egy üres sort tartalmazó) rések betömésének. Mivel erre az akcióra az előre megírt rengeteg (most épp 606) cikk okán egyenesen éveim vannak, így mikorra a cikkek megjelenési sorrendjében ideérek, addigra már a jelenleg kereken 50 egysoros hiány is rég fel lesz töltve az időközben megírt cikkekkel, ami a lomos pince állapotának remélhetőleg nagyon jót fog tenni.

   Hogy a derekamnak is legyen ami jót tesz, újra üléspozíciót váltottam. Most épp az tűnik jónak, kényelmesnek, hogy a csupasz széken ülök, a fenekem alá való kerek ülőpárna pedig a hátam mögött van, mégpedig úgy, hogy a rücskös felének támaszkodom. A háttámlaként használt felfújható párna mindeközben az óra mellett porosodik. Azt persze már rég tudom, hogy ha bármit elég sokáig csinálok, vagy egyszerűen csak tartózkodok valamilyen pozícióban, az előbb vagy utóbb, de biztosan kikezdi valamelyik testrészemet.

   Mikor már épp levettem volna magam elé az órát (ezt amúgy valamiért nagyon nehéz volt elhatároznom), a párom egyből nekiállt elmesélni, hogy mit szeretne ezzel a tégellyel. Mármint lyukakat kellet fúrnom a tetejére, hogy betehesse a szekrénybe illatosítónak. Ez amúgy már nálam is így van.

   Mivel a lyukakkal olyan gyorsan végeztem, hogy közben nem volt elég időm elfelejteni az órát, így végül (mintegy 5 perc múlva) ez a tétel is elém került.
   Hogy ez az óra nem mai beszerzés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a cikk 209-es sorszáma. Hogy milyen régi elmaradás, azt már csak az is jelzi, hogy a minap írtam meg az 1936-os cikket. Mondjuk van ennél régebbi adósságom is, ráadásul nem is egy!

   Az adott pillanatban mondjuk már csak ötöt mutat a táblázat, melyeket amúgy már nagyon tervezek felszámolni. Mire ez a cikk megjelenik, addigra remélem már letudtam az BRG M8-as magnót, a SANYO kazettás decket, az Orion AG604-est, a Videoton tunert, valamint a két szovjet sugárzásmérőt is. Persze ezeken felül is van még 31 tétel, de azok sorszámai már magasabbak kakukkos óráénál.

   Valamint Маяк, vagyis világítótorony névre hallgat, ami mint név egy órának számomra egy kissé fura. Ez persze nem biztos, hogy az óra neve. Mármint mint ahogy mindenütt máshol, úgy valószínűleg tőlünk keletre is a gyártóé.
   A majak amúgy egy szovjet nukleáris fűtőanyagokkal foglakozó cég. Na most ha ott készült az óra, akkor ugye milyen jó lenne, ha már működne a sugárszintmérő, hogy az órára legalább egy kósza ellenőrzést ráereszthessek. No nem mintha ez az évtizednyi elhanyagolás után bármennyit is számítana...

   Hogy az óra amúgy rétegelt lemezből készült hátlapja két kampózár oldása után nyílik, abban nem az a fura, hogy így van, mint inkább az, hogy bár az órát valaha hatalmas lelkesedéssel vettem meg, az egyszerű procedúra ellenére (értsd nem kell hozzá szerszám) még azóta sem néztem bele.

   Ha valamelyik korábbi szétszedtem cikkben van egy kép, ami ugyanezt, vagyis az óra belsejét mutatja, miközben én váltig állítom, hogy ezt most látom először, akkor már tényleg kezd szétesni az agyam.

   Majd mivel útban voltak, egyből ki is szedtem őket a helyükről. Miközben a két síp egyszerűen csak hozzá volt ragasztva az óra dobozának oldalaihoz, addig a rugónak tűnő gong a hátlaphoz volt csavarozva, egy olyan közbetét vasdarab segítségével, ami nem csavarozva, hanem szegecselve volt. Pontosabban szólva van az még most is, csak már nem tudom lefényképezni, mert öt perce sincs, hogy így másnap reggel begyújtottam vele.

   Bár amit leírok, annak lehet, hogy semmi valóságalapja sincs, de attól még szerintem úgy történt, hogy miközben az óra tengelyén 2,4-es a menet, addig a gyárban már csak 3-as anya volt, mire fel ráállítottak egy embert az anyaátmérő csökkentésének nemes feladatára, aki aztán némi satutekergetéssel lazán meg is oldotta a feladatot.

   Erre ember nincs aki azt mondta volna, hogy ez egy precíziós óraalkatrész! Már persze nem úgy értem a precíziósat, hogy az, hanem csak úgy, hogy az órák azért nagy általánosságban véve mégiscsak precíziós szerkezetek. A szovjetunióban mondjuk - mint az már csak ebből az anyából is sejthető - annyira azért nem.

   Mivel a helyén szerettem volna látni, az órát működtető lánc természetesen le volt esve a fogaskerekéről.
   Amit jobbra lent látunk, az a ferdének tűnő lemez, bár lehetne egyenes is, de nem, az bizony nem holmi optikai csalódás, hanem tényleg egy ferde lemez. Mivel ez az órán belül nem görbülhet el (de csak mert annyi erőtől már szétesne az óra faháza), az a görbület, az bizony eredeti gyári!

   A nagy vasszínű kerék arra szolgált, hogy az egyre bővülő szélességű osztásaival meghatározza, hogy minden órakor annyit üssön az óra, ahány óra éppen van, ami amúgy a programkerék szélén látható apró rovátkák képében jelölve is van. Erre (mármint a jelölésre) amúgy azért van szükség, mert ugye a mutatók és a tárcsa pozíciójának - a helyes ütésszám érdekében - egyezniük kell.

   Mivel ezek az alkatrészek útban voltak az óra elindítása felé vezető utamon, amit csak értem és lógott, és persze már nem kellett, azokat az alkatrészeket sorban kiszedegettem.

   Hogy mennyire örülök, hogy már nem egy, hanem egyenesen két lánc lóg a folpack rúdjáról, azt azért nem árulom el, mert ugye az óra hamarost történő elpusztítása után már három lánc fog lógni.
   Amennyiben a pince mélyén most épp ki tudja merre hányódó, egyszerűen csak parasztnak hívott órát is szétszedem, és persze azon is van lánc, akkor vagy négy lánc fog lógni, vagy kénytelen leszek nyitni a pincében egy láncos dobozt. Mert ugye az azért valószínűtlen, hogy a láncokat csak úgy egyszerűen kidobnám.

   Mikor a videó felénél tartottam, vagyis épp leakasztottam volna a zsanért, hogy az órát lássuk gyorsabban járni, azonnal kimerültek a gépben az akkuk. Mondjuk most már, hogy tudom hogyan kell, semmiből sem tartott a két videót összefűzni.

   Azok a szakadozott szélű kivágások, a felső ráadásul kissé srégen állva, azok annyira trehány munkának tűnnek, hogy olyat talán még én is tudnék. Mondjuk annyi vodka mellett, mint amennyit az oroszok isznak, szóval annyi hatása alatt már lehet, hogy nem.

   A kampós csavarról hiába gondoltam azt, hogy az csakis valami orosz sajátosság lehet, mert egy amúgy létező termék, csak mondjuk elsőre mint kerítésépítő elemet találtam meg.

   Ezt a növényt most kapta anyám a névnapjára. Azért tettem ide a képét, mert ahogy a mini fenyő mellé betűzött hóember kinéz, az nekem egyből a faragott kakukkot jutatta eszembe.

   Amiről szó van, az konkrétan a hóember feje. Mármint ezt a részét azért szóltam meg, mert ugye az orra egyértelműen a szája helyére került, mely hibát még egy hóember esetében is durva anatómiai tévedésnek tartok. Persze el tudom képzelni a születését, ami szerintem úgy történt, hogy az orral egy vak kínai ember próbált betalálni a már felragasztott két szem közé, egy kissé alá. Ennek fényében nem is lett olyan rossz! De persze az is lehet, hogy ez egy génmódosított hóember, azért néz ki olyan furán. Vagy egyszerűen csak megártott a mesternek a PVC ragasztásához használt tetrahidrofurán.

   Bár úgy voltam vele, hogy kész, ez a projekt ennyi volt, nem bántom az órát, csak mivel látványosan koszos volt, meg persze fogott is, gondoltam csak nem teszem már el ennyire piszkosan. Mert ugye milyen rossz érzés lenne már, ha halálom után megszólnának miatta a lomtalanítók? Nagyon! Csak forognék szégyenemben a pokolmélyi kátrányos üstben!

   Hogy kimosom egy óra mechanikáját, az nálam nem annyira meglepő, mint az a másik tény, hogy bár kétféle mosószert is ráeresztettem, az óra belsejéről egyik sem hozott le semmit! (lásd a háttérben a tisztán átlátszó vizet) Szóval ezzel az akciómmal csak annyit értem el, hogy a mosószerektől büdös lett a kezem.

   Hogy a két sípot beépítsem valamibe, az annyira valószínűtlen, hogy már el is kezdtem hozzájuk kidolgozni a mechanikai meghajtást, aminek persze semmi értelme sincs, ami azért nem zavart, mert ugye nekem sincs valami sok...