Fil-10M Nova norma örökvaku
(apukámé volt)

Betoltam a billentyűzetet a pult alá, elraktam az egérpadot, majd széthajtogattam
a hatalmas fehér papírost. Na most az nyilvánvaló, hogy mindez azért történt,
hogy legyen helyem szétszedni a valamit. No de az, hogy mi lesz az
a valami, na az ekkor még koránt sem volt eldöntve.

Alany van bőven, ráadásul igen szépen összekoncentrálva. Ezt a képet nézegetve,
egyrészt azon kezdtem el törni a fejem, hogy mit válasszak mára a kincseim
közül, másrészt pedig azon, hogy ezeket soroljam-e fel, vagy azokat,
melyek bár a lakásban találhatóak, de nincsenek rajta a képen.

Végül a bal sarokban látható vakut választottam. Valamint azt, hogy bár ez
tőlem igencsak meglepő, de rajta kívül nem említek meg semmi mást.

Ez itt Apukám vakuja. Na most a színéről annyit, hogy arra nem tudok semmiféle
értelmes, vagy akár értelmetlen magyarázattal szolgálni. Az mondjuk igaz, hogy
fényképezéskor ott lógott apukám vállán, csakhogy mikor épp nem, olyankor
a szobai mélyszekrény felső ruhás polcán hevert, miközben a hozzávezető
út összehajtogatott pulóverekkel volt eltorlaszolva. Na most a használat
és a nem használat ideje közötti óriási eltérés okán, valóban érthetetlen
ez a szín, illetve állag. Pláne úgy, hogy vakuval az ember otthon, vagy
rokonoknál, esetleg esküvőn, vagyis tiszta környezetben fényképez.

A képen látható korrektorról készült cikk dátumából visszakövetkeztetve, ez a kép
úgy valamikor 8 évvel ezelőtt készülhetett. Hogy akkor miért hagytam félbe a
vakuról szóló cikket (illetve tulajdonképpen bele sem kezdtem), az mára
már rejtély. Ilyen rejtélyes esetből amúgy meglepő készlettel rendelkezem.
Jelen pillanatban éppen 72-vel! Idei terv, hogy ezek számát 70 alá csökkentem.
No persze magam is érzem, hogy ez nem egy nagy ívű terv, de legalább teljesíthető.

Ez a kép sem most készült, hanem mint az előző, ez is még valamikor 2010-ben.
Azért került ide, mert mindjárt két érdekesség is látható rajta. Na most az első
természetesen a vaku, ami valószínűleg azért ücsörög a cserépkályha szélén,
mert épp szárad. Ez persze mindjárt felveti azt a kérdést is, miszerint: Mégis
milyen színe lehetett ennek a fürdetés előtt? A másik érdekesség a párom által
újságpapírból megformázott hóember, amivel ő előbb készült el nulláról, mint
én a vaku puszta szétszedésével. Megmutassam milyen lett a hóemberke?

Tessék! Én a részemről Tockos néven szoktam szólítani, ugyanis valami érthetetlen
módon - mellette elhaladva - csodálatos érzés hátulról tenyérrel fejbe csapni.

Ez itt a vaku neve. Csak ezt látva eldönthetetlen, hogy milyen náció.

Erről az oldalról lehet beletenni a villantáshoz szükséges
energiát szolgáltató négy darab góliát elemet.

Ebben a szütyőben pedig a tulajdonképpeni vaku lakik.

Miközben az elemekből kifolyt gusztustalan trutyma az elemtartóban helyezkedik el.
Megemlíteném - mint érdekességet -  az egyszerűen tollal odarajzolt gyári számot.

Mivel az elemtartó környéke még most is összekoszolt, így
kezdtem ráérezni, hogy miért tettem félre 8 évvel ezelőtt.

A vakufejet hordozó táska bőrszíja ezzel az érdekes rátolós megoldással
lett rögzítve az őt tápláló tápegységhez. Ez a megoldás amúgy
egyben a tápegység dobozának két felét is összefogja.

Íme a doboz másik oldala.

Mivel a kapcsoló két állású, mindjárt két kérdést is felvet a jelenléte. Az egyik az,
hogy miért nem emlékszem rá, hogy Apukám a vakut hálózatról használta volna?
A másik pedig az, hogy vajon milyen nyelven jelent a "patarei" elemet? Na most
az utóbbi kérdésre Észt a helyes válasz, vagyis ez egy szovjet gyártmányú vaku.
Az előző rejtélyt viszont nem igazán sikerült megfejtenem. Mert ugye ha lett
volna a vakun hálózati csatlakozási lehetőség, akkor Apukám biztosan azt
használta volna, ahelyett, hogy épített egy lámpát az itthoni fotózáshoz.
Ezt is szerettem volna megmutatni, csak nem tudom, hogy hova lett.
Igen érdekesen nézett ki. Egy alumínium kávékiöntő volt, fából
készült nyéllel, amibe egy 650 wattos vetítőgép izzó volt
beszerelve. Ezt persze csak rövid ideig volt szabad
működtetni, hiszen nem volt az izzónak hűtése.
Mondjuk egy-egy kép elkattintásához nem is
szükséges, hogy néhány másodpercnél tovább
üzemeljen. Mutassak egy vele készült képet?

Tessék! Egy kissé furán mutatunk az öcsémmel az oldalra kilógó árnyékunkkal.
Elmondjam a rajtam látható mellény történetét? Sajnálom, de már megint hiába
tiltakoztál. Szóval az úgy volt, hogy nagyban fociztunk az iskola udvarán. Épp
megindultam volna a labdával, mikor is az ellenfél egyik játékosa megfékezési
szándékkal belém csimpaszkodott. Csakhogy nekem ugye eszem ágában sem volt
megállni! Gézuka (ez lennék ugye én) ment, miközben a szöszmösz mackó felsőjének
ujja maradt. Ezen aztán (illetve rajtam a fele ujjú melegítőben) hosszan röhögtünk.
Na ekkor történt a varázslat, ugyanis miután kiröhögtük magunkat, na addigra a
melegítőm ujja szőrén-szálán eltűnt. Nem lógott a fákról, nem volt senkinél, és
még csak eldugni sem volt hova az udvar kellős közepén. Na ez volt az a kedves
történet, melyet anyám nem igazán akart elhinni. Mivel a hiányzó ujjat anyám
nem tudta pótolni, a melegítő felsőm idővel puszta mellénnyé degradálódott.

Na most az teljesen egyértelmű, hogy a jobb oldali csatlakozóba a vakufej felől
érkező kábel való, és azon sincs mit vitatkozni, hogy a bal oldaliba a hálózati.

Bár már kora gyermekkoromban is imádtam turkálni, pláne apukám kincses dobozai
között, szóval rendelkeztem a tudással a dolgok fellelési helyét illetően, arra viszont
meg mernék esküdni, hogy sosem láttam az ide illő végű hálózati kábelt. Ha lett
volna ilyenünk, akkor minek készült volna az épp az előbb említett lámpa?

Ennél a gombnál fogva lehet bekapcsolni a vaku tápegységét. Míg csak tartottak
benne az elemek, gyermekként sokszor kipróbáltam, hogy vajon sípol-e még.

Íme a tápegység dobozának tartalma.

A transzverter elektronikája bakelit lapba ütött csőszegecsekre lett felépítve.

A biztosíték pedig az energiaforrást kiválasztó kapcsoló gombjába lett elrejtve.

Ehhez a valamihez volt két oldalról hozzácsavarozva a tápegység háza.

Ez itt az úgynevezett vaku elkó. Ebben tárolódik az az energia, amit a vakucső
kisülésekor villanásként látunk. Az a trükkje, hogy ezt az igénybevételt
(mármint a hirtelen nagyáramú kisütést) szinte a végtelenségig bírja.

Az alkatrészek beépítésének technológiája mai szemmel nézve egy kissé
ugyan különösnek hat, azonban az adott célra tökéletesen megfelel.

Az alany megnevezése és típusszáma stimmel, azonban a Rádiótechnika újságból
származó rajzon nyoma sincs a hálózati táplálás lehetőségének. Ez persze a szovjet
cuccok esetében mondhatni bevett szokás volt. Bár nem néztem utána (pedig épp
itt hevert az orrom előtt darabokban), de hálózati táplálás esetén a diódanégyest
valószínűleg nem a transzverter, hanem közvetlenül a hálózati feszültség táplálja.

Ez a két darab P216B típusú tranzisztor kapcsolgatja felváltva
az elemekből érkező feszültséget az apró trafóra.

Ez itt két darab P13-as tranzisztor, melyek különös
módon a kalapjuknál fogva kerültek rögzítésre.

Bár valószínűleg sosem fogom használni, és még arra is látok némi esélyt, hogy úgy
eltegyem, hogy még csak elő sem kerül többet, de ettől még nekiugrottam a doboz
megfürdetésének. Ennek amúgy azért éreztem feltétlen szükségességét, merthogy
néhány helyen még mindig folyós állapotban volt az elemekből kifolyt trutyma.

Bár sosem fogok bele elemeket tenni, csak mivel szóródott,
gondoltam lereszelem a rozsdát az elemtartó érintkezőiről.

Mit ne mondjak, volt rajta rendesen.

Mivel a glimmlámpának nem szokása kiégni, így semmi értelme sem
lett volna foglalatba szerelni. Mondjuk a szovjetunióban
ettől aztán még bármi megtörténhetett...

Míg a doboz elemei a cserépkályha tetején száradnak, addig én gyönyörködöm
még egy kicsit ebben az ósdi szerelési technológiában. Miután a doboz
elemeit elhoztam a száradásból, az összetevőket szemlélve,
egyszer csak igen komoly hiányérzetem támadt.

Be ne ess B+, be ne ess...
Rimánkodott a szerző a lefolyó lyukának peremén egyensúlyozó csavarhoz.

Ez a vaku azon része, melyből a villanás érkezik. Manapság jó ha az egész vaku van
ekkora! No persze még sokkalta kisebbek is vannak, hiszen némely fényképezőgép
már eleve nincs akkora, mint ez a vakufej. Itt aztán be akartam szúrni egy modern
vakuról szóló szétszedtem cikkre mutató linket, csakhogy nem találtam. No nem
vakut, hiszen az van, azonban a szétszedése elmaradt. Itt aztán újra a szokásos
merengéssel múlattam az időt. Mert ugye az egy igencsak jó kérdés, hogy mégis
hova a csudába kerültek a fényképezők az ágyneműtartóból. Kéne lennie valahol
egy Zenitnek, két különféle optikával, no meg egy apró vakuval. Aztán ott van még
a korábbi képen látható színes dobozos vaku is. Már úgy értem, hogy valószínűleg
a Zenit mellett. Gondolom valahol arrafelé állomásozhat apukám öreg Werrája,
és a hozzávaló régiféle kihúzható lábú állvány is. Mivel ezeket az ósdiságokat
mostanában semerre sem láttam, elkezdtem valami modernebben gondolkodni.
Végül a SONY Mavica kapcsán ugrott be, hogy a filmes dolgok egy pincei fiókba
kerültek. Ez - mármint maga a töprengés - már csak azért is fontos volt, hogy a
szétszedés végére kiderüljön, hova is kell majd pontosan eldugnom a vakut.

Ez a dugó jön a tápegységbe.

Ezt a másikat pedig a fényképezőgépbe kellett bedugni. Ezen keresztül kapta a vaku
azt a rövidzár impulzust, ami a villanást indította. Na itt jöttem rá, hogy miért nincs
meg a vakuhoz a gyári hálózati kábel. Épp ugyanaz volt az ok, mint amiért a Sokol
rádióhoz sem adták oda a gyári töltőkábelét. Vagyis az érintésvédelem. Mert ugye,
épp mint ahogy a Sokol gyári töltőjében, úgy a vaku tápegységében sincs hálózati
trafó. Na most ha ennek hiányában dugnánk be a vaku tápegységét a hálózatba,
akkor a képen látható csatlakozóra, s vele együtt természetesen
a fényképezőgép házára is rákerülhetne a fázis.

A formája sem nem szép, sem nem csúnya, mint inkább egyszerűen csak célszerű.

Egyes gépek és vakuk a vakupapucson keresztül is képesek voltak együttműködni.
Hogy jelen esetben mi a helyzet, az akkor fog kiderülni, ha kinyitom a dobozt.

Hátulról nézve az apró lyukban parázsló glimmlámpa jelezte,
mikor már üzemkész, vagyis feltöltődött végre a vaku elkója.

A műanyag dobozra tekert kábel idővel nyomot
hagyott az anyagon. De még milyen nyomot!

Valósággal szétdúrta az anyagot!

Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy mit csinálhat ez a forgatható tárcsa.

Gyakorlatilag semmit., csak egy segédlet, ami arra szolgál, hogy a helyes értékre
tudjuk állítani a blendét a vaku kulcsszám és a filmérzékenység függvényében.

Mivel a tápegység felől csak az energia érkezik, így itt kapott
helyet a vakucső indításhoz szükséges apró elektronika.

Ez itt a vakucső.

Ez pedig a begyújtásához szükséges nagyfeszültségű impulzust adó elektronika.

Ez az érintkező bújik meg az apró nyomógomb mögött, ami egyébként arra szolgál,
hogy fényképezés nélkül is ki tudjuk próbálni a vaku működőképességét.

Bár értelme semmi, de mivel emlék, így nekiálltam összeszerelni.

Na most a hiánya, ha olyan nagyon nem is, de
a BRG MK-29-es magnótól balra látható.

Bár eddig is megtehettem volna, de csak most próbáltam ki a működőképességét.
Mint azt a műszer mutatja, rendben feltölti a transzverter az elkót. Hogy ezt miért
csak most néztem meg? Nos azért, mert ezzel a vakuval gyermekként szereztem
egy igen negatív tapasztalatot. A vakuhoz ugye úgy lehetett hozzáférni, hogy
kitártam a mélyszekrény ajtaját, fel a székre, onnan az asztalra, pulóverek
félre, vaku előtúr. Hogy miért találtam célszerűnek felülni vele a szekrény
tetejére, az mind a mai napig rejtély, azonban egyben tény is. Miután ráuntam
a vaku sípolásának hallgatására, meg persze a vele való villogtatásra is, kihúztam
a vakufej kábelét a tápegységből, majd bedugtam helyette a kisujjamat. Agyon
ugyan nem vágott, hiszen csak az ujjam hegyén folyt keresztül az áram, de
a két oldalra beégett apró fehér pöttyökkel hetekig büszkélkedhettem.
Illetve mikor ez történt, csak ültem csendben a szekrény tetején.

Az elkón elhelyezett porrongynak azért éreztem szükségét, ugyanis olyan rémes
hangokat adott ki magából a transzverter, melyekkel sikerült megijesztenie.
Erről ugyan készült egy videó is, de azt nem szúrtam be, mivel azon már
valahogy nem volt meg az élőben megtapasztalt félelmetes hangulat.

Mindössze ötödik kísérletre sikerült lőnöm egy olyan képet, ami úgy készült, hogy
miközben az egyik kezemmel fényképeztem, a másikkal a vakut időzítettem hozzá
az exponálás időpontjához. Azt mondjuk nem állítanám, hogy érdemes volt, viszont
csak így tudtam megmutatni, hogy még mindig működik a vaku. Ez azért annak
tükrében szép teljesítmény, hogy több mint ötven évvel ezelőtt készült.
Hogy a mai masinákból mennyi marad meg ötven év elteltével,
arra mondjuk kíváncsi lennék, csak nem fogom megérni.

Mivel a kondenzátor töltöttségét, s ezzel egyben a vaku működőképességét mutató
glimmlámpa villog, így ennek sem volt épp egyszerű lencsevégre kapni a fényét.

Kész. Ennyi volt. Mehet le a pincébe.

Erre az akcióra - csodák csodája - jelen esetben mindössze néhány percet kellett
várni. Illetve talán még annyi sem volt, mire sikerült menetkészre összecihelődni.
Miután a fiókot kihúztam, őszinte meglepetéssel állapítottam meg, hogy egyrészt
a korábban említetteknél eggyel több vaku van benne, másrészt itt kerültek
elhelyezésre a fényképekhez való keretek is. Ezeket egy időben olyan
nevetséges áron adták a piacon, hogy nem bírtam megállni, hogy
be ne vásároljak belőlük. Mondjuk szerencsére nem mind
van itt, hiszen többet is sikerült közülük bevetnem.

Bár az előző kép alapján nagyon úgy nézett ki, hogy ide aztán már tényleg nem fog
beférni egy újabb vaku, pláne egy ekkora, azonban a kincsek némi ésszerű
tologatásával mégiscsak sikerült. Hogy aztán az őrizgetésükben
akad-e bármiféle ésszerűség, azt inkább hagyjuk...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.