Mikor ezt a kupit felkeléskor megláttam, akkor menten rákérdeztem magamnál, miszerint: Nem úgy volt, hogy a GPS-t még valamikor tegnap délután elbontom? De! Csak ugye én, meg az én magamnak, vagy bárki másnak tett ígéreteim...
   Egy újabb apró érdekes történet, hogy mikor a reggeli kávé felhörpölését követően a szokásos rutinként beültem a budira, útközben láttam valami olyat, amit a budiról oda nem látva már nem tudtam értelmezni. Mármint a budin feszítve már csak annyi derengett, hogy az előszobában valami nagyon különöset láttam.

   Amúgy valójában nem egyet, hanem mindjárt kettőt is láttam! Míg az egyik érthetetlenség az volt, hogy a Bluetooth hangfal doboza a szemetes vödörben hever, pedig tudtommal azt nem is akarom kidobni, addig a másik a tegnap még merő egy feketében pompázó ventilátor magenta színösszetevője.
   Miközben a hangfal elhelyezésére az a magyarázat, hogy az nem kidobva van a vödörbe, hanem csak majd abban szeretném levinni a pincébe, addig a ventilátor színére az, hogy teljesen véletlenül alákerült az amúgy gipszeléskor használt rikító színű konyhai tálka.

   Első nap a ventilátor, akarom mondani a szerző a vele való foglakozásban csak idáig jutott, ami ahhoz képest, hogy a boncalany egy viszonylag friss beszerzés (konkrétan idei), nem is olyan rossz eredmény. A ventilátor csak úgy egyszerűen az út szélén történő megtalálása azért nem lett megörökítve, mert épp nem volt nálam a fényképezőgép.

   Egy olyan képet viszont találtam a képtárban, ami apukám telki lomjait mutatja, balra egy a jelen cikk keretében felboncolt ventilátorhoz hasonlóval, valamint egy rakat, már csak apukám halála miatt is soha el nem készülő akkutöltővel.
   Miközben a tápegység idővel hazaért, apukám valószínűleg szintén beázott Univekájára már nem tartottam igényt. A halálomat követően igen nagy valószínűséggel az én cuccaim is ugyanígy fogják végezni, mert a fiamról el nem tudom képzelni, hogy bármi kacatomra igényt tartana.

   Az Anita mérlegnek már csak azért is ki kell kerülnie a frissen tapétázott tűzifás szekrényből, mert ebbe a rekeszbe nem papírok valók, hanem konkrétan aprófa. Bár a mérleget kivenni könnyű, és még a szétszedése sem lesz különösebben megterhelő feladat, a papírokon viszont csak akkor fogok tudni túllendülni, mikor az első hidegebb őszi napon - a cserépkályhába tömve - átalakítom őket meleggé.

   Mikor elvergődtem eddig a sarokig, hiába tudtam, hogy nem a ventilátorral akarok foglalkozni, mert nem jöttem rá, hogy mivel. Amúgy a létrát akartam kivenni a szekrénysor mellől, hogy legyen miről elérnem a konyha ablakának tetejét. Hogy csak a szigetelőcsíkot cserélem rajta, vagy le is festem a tokot, azt ekkor még nem döntöttem el. Na most attól, hogy nem a ventilátor miatt jöttem ide, attól még - mivel vége a nyárnak - azt is el kéne tennem a helyére. No de szabad-e vajon az a hely?

   Miközben az asztalom mellett többször is elhaladva, a ventilátor szinte minden egyes alkalommal kapott egy bátorító pillantást, annyira nem történt vele semmi, hogy az már szinte fájt! Cserébe leszaladtam a pincébe egy csomó, a lakásba már nem kellő dologgal. Hogy a lehozott hatalmas folpack tekercs nem fért oda a többi hengeres anyaghoz, az ebben a pincében mostanság egy annyira alapértelmezett állapot, hogy akár fogadni is mertem volna rá!

   Bár a minap az ebből a kosárból kiszedett ventilátor szétszedése még sehol sem tart, én már megint beletúrtam. Az persze igaz, hogy ha több dolog is van előttem, akkor nagyobb az esélye, hogy valamelyikbe kedvem támad belenézni, csakhogy egy füst alatt az is, hogy ha túl sok dolgot látok, akkor nemhogy tőlük, de még az élettől is elmegy a kedvem!

   A túl sok dologra kiváló például szolgál a lomos pincei asztal jelenlegi látványa. Persze meg fogom oldani, hogy az asztal újra használható legyen (értsd teljesen üres legyen a lapja), azt azonban bátran ki merem jelenteni, hogy ez az amúgy már nagyon is várt állapot nem idén fog bekövetkezni. Úgy, hogy most sem az asztalról vettem el valamit, hanem a vele átellenes kosárból, nos úgy meg aztán pláne sosem lesz újra üres az asztal!

   Választásom amúgy azért esett erre a távirányítóra, mert az előző képen látható videók nem mindegyikének van meg a sajátja. Hogy ez van-e annyira univerzális, hogy bármiféle kódolású géphez jó, vagy csak azokhoz passzol, amikhez készült (rendszer-távirányító), azt már csak azért sem álltam neki felderíteni, mert valami csoda folytán nem volt rajtam szemüveg, így például ezekből a betűkből sem igazán láttam semmit.

   Hogy nem láttam az apró részleteket, az a pincei rumli okozta sokktól már csak azért sem volt képes megmenteni, mert ugye itt most nem annyira az apró, mint inkább a nagyobb dolgokkal van a baj. Gondoltam legalább a kék Tanért műszert elteszem az asztalról, de csak mert már nagyon szerettem volna azt mondani, hogy a pincei kupi felszámolásának tekintetében legalább egy aprót sikerült lépnem.

   Mert ha innen nézem, akkor az előbb látott dobozok már a jobb felső sarokba esnek. Vagyis nem lehet hozzájuk csak úgy egyszerűen odalépni, mire fel rögvest megígértem magamnak, hogy az apró ventilátor a boncolást nem éli túl. Az persze lehet, hogy már eleve nem is működik, merthogy csak kidobták már valamiért.

   Hogy a ventilátor még a mai napon átesik a szétszedésen, az ugyan kérdéses, az azonban nem, hogy a szerző minden egyes alkalommal megbotlik a direkt ebből a célból közvetlenül az ajtóban elhelyezett Grundig magnóban. Hogy ez mennyiben segítette elő a magnó szétszedését? Bátran állíthatom, hogy eddig a folyamatos rugdosásának még szemernyi eredménye sem lett! Legfeljebb csak annyi, hogy az apró rúgásoktól kezdenek lazulni a magnó eresztékei.

   Mikor a zsebemben megéreztem valami keményet, mindig azt mondtam rá, hogy ja, az biztos a lakásból lehozott fényképezőgép, csakhogy az ugye a kezemben volt. Nos így került végül a helyére a Pálmatex doboza, mire fel már mindjárt másnap - egy újabb darabon - levált a cipőm talpa.
   A fényképezőgép amúgy azért a lakásból jött velem, mert a pincei társában már megint kimerültek az akkuk. Ráadásul a csinos pormentes dobozban tartott pincei csereakkuk is ki voltak merülve. Arról a harmadik szomorú tényről már nem is beszélve, hogy a pincei fényképezőgép elemtartójának fedele ugyanúgy megadta magát, mint ahogy azt a párom szintén Z10-es gépe is tette. Mivel időközben vettem a piacon egy Z20-as gépet, a teleptartó fedele azonban annak is beteg, így valamelyik nap kénytelen leszek nekiugrani a feladatnak. Ez már csak azért is szükséges, mert a pincei gép valamiért csak lassan ment az SD kártyára.
   Mindeközben a boltba elmenni négy akkuért pedig azért szükséges, mert kezd belőle elegem lenni, hogy mikor kellenek a csereakkuk, addigra már szinte mindig rég kimerültek. Ez persze egyértelműen annak az igencsak szomorú ténynek következménye, hogy mostanában a pincében nem sok mindent csináltam, így bőven volt idejük az akkuknak - csak úgy az állásban - a lemerülésre.

   Hogy a dolgok nálam milyen szinten függenek össze, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy terveim szerint a pincei régi tartalék akkuk valószínűleg az USB hangszórót fogják táplálni. Már ha hajlandó leszek letakarítani a dobozát, meg persze az elrozsdásodott hangszórórácsát is.

   Mielőtt egy szatyornyi tűzifával megindultam volna a lakás irányába, a képen látható sárga vödröt megcseréltem a korábban mutatott Grundig magnóval, hogy az a részprojekt is meglegyen.
   Ezek a képek amúgy azért ennyire összevisszák (mármint a szerző szokásos csapongásán felül), mert több napnyi semmittevés után annyi mindennek álltam neki egyszerre, hogy a végén a képek szétválogatása csak komoly nehézségek árán sikerült. Na jó, akkor nem sikerült...

   Miközben a mini varrógép maradványait már rég kidobtam, addig a konyhai melegítő még mindig némi ápolásra szorul. A csak melegtartaléknak felhozott csaptelepet - mivel már felkerült a helyére az új - visszavihetem a pincébe. Az Anita mérleget pedig szétszedem, majd valószínűleg össze már ugyanúgy nem rakom, mint ahogy azt a mai ventilátorral is tervezem.

   Mivel egy idő után azért már elegem lett a szaladgálásból, de kedvem bármit szétszedni még véletlenül sem támadt, így ezt a napot - az ünnepélyes keretek teljes mellőzésével - ezennel lezártnak nyilvánítottam.
   Hogy tulajdonképpen nem csináltam semmit, pontosabban szólva semmit sem fejeztem be, az azért érintette a lelkemet fájón, mert ugye egy csomó mindent sikerült elő, vagy egyszerűen csak a célhelyszínre odakészítenem, ami most persze mind arra vár (megjegyzem látványosan), hogy végre csináljak vele valamit.

   Ide például hiába lettek odakészítve nemhogy egy nap, de akár egyetlen délután alatt is simán letudható tételek, ha egyszer nekem nemhogy hozzájuk, de még csak mozizni sem nagyon volt kedvem, pedig már megint elkezdtek felgyűlni a filmek. Ráadásul azt is hiába mondogattam magamnak (megjegyzem már megint napok óta), hogy ezt a néhány kacatot akár egy ültő helyemben is (ezt értsd úgy, hogy míg a bögre kávém elfogy) simán képes lennék lerendezni.
   Hogy a helyzet a pincében is hasonló, és persze ott sem történik semmi, nos azt meg arra fogtam, hogy nemcsak a pincei fényképezőgép betegedett meg (vagyis nem tudnék odalent fényképezni), hanem a tartaléknak vett párja is hibás.

   Mikor ezt a ventilátort magam elé vettem (megjegyzem pusztán odanyúlással, vagyis még felállni sem igazán volt lelkierőm), akkor még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szét is szedem. Amúgy persze ez volt a terv, mégpedig olyan apróra, hogy lehetőség szerint már csak azért se maradjon belőle semmi, mert az alkatrészeit az adott pillanatban már tényleg nem volt hova eltennem.
   Hogy a ventilátor puszta nézegetésénél idővel mégiscsak továbbléptem, az valószínűleg annak volt köszönhető, hogy mint az kiderült, a pákatrafós fiók előtti dobozt a minap kiürítettem. Ez persze egyben azt is eredményezte, hogy a lomos pince padlóján megjelent egy újabb nápolyis vödörre való, vegyesen elektronikai és mechanikai alkatrészeket tartalmazó vödör, amitől a pince padlója már-már járhatatlanná vált. Már persze nem az egy szem vödörtől, hanem a többitől, amik mellé az újabb jövevényt is odatettem.

   Mikor egy ilyen méretes, gumiból készült jópofa alkatrészt, jelen esetben tapadókorongot meglátok, mindig az jut róla eszembe, hogy a hátam mögött fent van az a doboz, amibe való. Kisvártatva persze az is eszembe jut, hogy két doboz van. Egy a nagyoknak, egy a kicsiknek. Aztán meg az jut eszembe, hogy a helyzet a pincében is ugyanez. Aztán meg az, hogy már mind a négy doboz megtelt. Mikor ezt a tényt is sikerült felidéznem, akkor meg az ugrik be, hogy beterveztem egy "gumis dobozok tartalmának újraválogatása" című projektet, ami ha így haladok, akkor valószínűleg már sosem készül el. Márpedig nem ártana a gumibigyók között némi rendet vágni, különben nem sok esélyem van az adott feladathoz leginkább passzoló alkatrész megtalálására.
   Mivel nem nagyon szoktam csinálni semmit (mármint olyan dolgot, amihez gumi alkatrészekre lenne szükség), erre a szépen végigvezetett gondolatmenetre eddig még mindig csak legyintettem, ami persze - a témában szerzett rettenetes rutinom okán - már nagyon megy.

   Egy ilyen mini kapcsolóra szerintem teljesen jogosan mondható, hogy bármikor szükség lehet rá. Hogy már van belőle nemhogy egy, de több dobozzal? Hát ja. külön raktam a nagyokat, a kisebbeket, meg az egészen kicsiket. Hogy a pincei kapcsolós dobozokban mi van, azt mondjuk így hirtelen nemhogy megmondani nem tudnám, de még csak megnézni sem, mert valami marha (ez lennék én, ha valakiben kétség ébredt volna) már megint odapakolt a fehér polcosok elé.

   Mivel a ventilátornak esze ágában sem állt megindulnia, gondoltam megnézem, hogy miért nem eszi az áramot. Szóval ezért a semmi kis szakadás miatt dobták ki, ami amúgy azért keletkezett, mert a gyártó rossz helyre kötötte a tehermentesítő csomót.
   Az adott helyszínen amúgy nemcsak ezt a ventilátort találtam, hanem korábban már több apró dolgot is, melyek közül így hirtelen csak a motoros húsdaráló jut eszembe. Vagyis lakhat ott valaki, aki van olyan "rendes", hogy a kukákba nem való lomot csak úgy egyszerűen kiteszi az utcára, én marha meg ugye képtelen vagyok ellenállni az apró lomok ingyen történő beszerzésének.

   Miközben a ventilátor kezdetben még csak néhány voltról jár, addig a videó végén már egyenesen negyvenről! Mármint azért "csak" annyiról, mert annyit tud a labortápom. Hogy a ventilátor motorja negyven voltról járatva mekkora áramot vett fel, azt azért nem tudtam a kijelzőről leolvasni, mert mire odanéztem volna, addigra az apró motor már le is égett. A videó vége pedig azért hiányzik, mert ugye miért is ne éppen akkor merültek volna ki a gépben az akkuk.

   A ventilátor házában nagyon fura, hogy a forgó lapáttól az embert megvédő rácsot tartó két csavar nem a jobb és a bal oldali házfélhez lett odacsavarozva, hanem közéjük. Mármint a kettévett dobozzal egyben a lyukak is szétválnak.

   A motort hosszasan bámulva, mikor már majdnem azt mondtam rá, hogy kár érte, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy miközben a pincében négy doboznyi motorom van, az utóbbi évtizedekben a motorfelhasználásom gyakorlatilag nulla. Az mondjuk igaz, hogy a csiszolómalomban lesz motor, az a projekt azonban most még nagyon távol van a késztől.

   Mikor az apró forgórésznek odaszóltam, hogy márpedig én akkor is olyan fotót akarok róla, amin nem a lemezelés, hanem a kommutátor látszik élesen, mintha hallottam volna valami távoli kuncogást. A kommutátor amúgy azért olyan szép fényes, mert már megtakarítottam.

   A ventilátor háza pedig akkor fog nagyon jól jönni, hogy csak úgy egyszerűen ott van a műanyag dobozokat tartalmazó ládában (amit amúgy már megnyitottam), mikor majd egy ilyen kis kézbe fogható bigyót szeretnék készíteni.

   Hogy ne csak a hallból, de végre a szobából is eltűnjön valami, megtekintettem a konyhai melegfújó belsejét, mire fel az asztalon már csak az Anita mérleg maradt, amit valószínűleg el fogok pusztítani.
   Mikor épp úgy áll a helyzet, hogy a rendet illetően végre érezhetnék valamicske megelégedettséget, elég hozzá csak egy egészen kicsit körbenéznem, hogy menten az idegösszeomlás kezdjen kerülgetni.
   Ezen a képen például nemcsak a már majdnem teljesen letakarított szobai asztal látszik, hanem a háttérben az a régi székem is, amit szeretnék levinni a pincébe. Hogy ezt megtehessem, ahhoz nemcsak arra lenne szükség, hogy a lomos pincében található régi széket elajándékozzam, hanem arra is, hogy a jelenleg rajta ücsörgő LCD tévét és monitort is eltegyem valahová, de leginkább szétszedjem őket.
   Mikor mindezekre fel még az is beugrott, hogy a nyár végével feleslegessé váló ventilátort nem tudom betenni a helyére, mert a mélyszekrényben ott jelenleg egy Videoton receiver ül, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a helyszínnek azonnal hátat fordítottam.

   A fordulásnak még csak a felénél tartottam, mikor megláttam a térdeplőszéket, ami ugye még mindig nincs újrakárpitozva. A motoros seprű pedig némi igazításra szorul, mert a párom a múltkor egy kissé megtaposta. No nem dühből, épp csak a rekamié oldalának peremén állva rázuhant. Az összetekert szőnyegekkel meg az a gond, hogy az előző képen látható nagy kék helyett vennem kéne végre egy újat, amihez - mivel a kékkel azonos méretű már nem kapható - ezek a kicsik biztosan nem fognak passzolni. Az persze igaz, hogy ha anyám holnap hazatérne a telekről, akkor még egy kósza órára sem lenne hozzá szükségem, hogy a szobáját puccba vágjam, csakhogy az nem kész lenne, hanem csak az eredeti állapot visszaállítása.
   Mivel míg nem veszek új szőnyeget, addig a szobával nem igazán tudok mit kezdeni (ez persze nem igaz, hiszen ettől még a receivert szétszedhetném), fogtam és átállítottam magam más egyéb apróságok rendezésére. Mikor rájöttem, hogy a bicikliről leesett hátsólámpát csak akkor fogom tudni a helyére visszaszerelni, ha előtte kipofoztam a fényképezőgépeket (mármint azt az eseményt is szeretném megörökíteni), inkább elmentem megálmodni a történések helyes sorrendjét, mintsem bárminek is nekiálltam volna...